Egy földalatti rémregény

kis-vakondBevallom, soha nem kaptam nagyobb számban úgynevezett olvasói visszajelzéseket. Régebben mégis elő-előfordult, hogy ismerősök tudtomra adták, valamit olvastak tőlem valahol, és tetszett/nem tetszett nekik. Erre legtöbbször személyes találkozás alkalmával kerítettek sor. Nagy ritkán levélben is jött egy-egy reagálás, ezek feladói között távolabbi barátok mellett akadtak olykor „valódi”, azaz számomra teljesen ismeretlen olvasók is, akik nem baráti gesztusból olvastak és reagáltak.

Visszajelzéseket leginkább cikkek, publicisztikai írások váltottak ki, arra igen kevés példát tudok felidézni az elmúlt 40 évből (cirka ennyi ideje publikálok), hogy verseim generáltak volna efféle reagálást. Most meg, hogy egy-egy műfajban utolsónak szánt könyveim megjelenése óta nemhogy rendszeresen, hanem 2012 óta szinte egyáltalán nem publikálok saját webhelyeimen kívül sehol másutt, megszokhattam, hogy egy-egy frissen írt és a Facebookon hivatkozott szépirodalmi írás esetében nagyjából a maximális olvasói reagálás a lájk. Jólesik, ha ebből sok érkezik és csak elvétve gondolok arra, milyen érdekes lenne, ha az ismerőseim-olvasóim-lájkolóim között nagy számban megtalálható magyartanárok, író, szerkesztő, újságíró kollégák, vagy akár a más szakmájú versértők érdemben hozzászólnának egy-egy vershez: mi tetszik benne, mit találnak sutának, mi jutott eszükbe róla, látnak-e benne rejtett mondandót, ismerősek-e a motívumok, jó-e a cím, elegánsak-e a rímek, nem döccen-e a ritmus… Nem, még véletlenül sem kapok efféle visszajelzéseket.

Éppen ezért találom különösnek, hogy most az a bizonyos ismeretlen olvasó egy 25 évvel ezelőtti versemmel kapcsolatban kisebb fajta műelemzésre ragadtatta magát. 1999-es válogatott kötetemben találta a rövidke opuszt, és valamiért a száznál több vers közül erre tartotta érdemesnek reagálni.

Nézzük előbb a verset, majd levelének csaknem teljes tartalmát (közlés a szerző engedélyével): a cikk folytatódik >>

Petri György és a stencilgép

petri-gyorgyFrissítés: Mégsem Petri György látható a stencilgépes fényképen? Részletek a kép alatt.

December 22-én lett volna 72 éves Petri György. A szám nem kerek, de jó alkalmul szolgált arra, hogy igen megkapó-megható pár bekezdésnyi emlékező szöveget tegyen közzé FB-oldalán Petri Lukács Ádám (a költő közíró fia), utolsó sorait idézem csak:

itt van, itt sincs, hát igazából nagyon nincs. sajnos ez a „bennünk tovább él”, olyan koffeinmentes kávé, laktózmentes sajt, olyan, amikor tudjuk, hogy a mintha: semmise. Semmise, a kézmeleg, az élet helyett.

Érdekes, hogy ettől és a nem kerek évfordulótól teljesen függetlenül ezen a héten én még két alkalommal találkoztam Petrivel. Egy ízben hivatkoztam Apokrif c. „botrányversére”, no nem a közelgő ünnep okán {egyébként kellemes ünnepeket mindenkinek} – , hanem mert valaki szerint egyik SMS-haikum sérti a vallásos érzületet…, a másik alkalommal pedig aktuális elfoglaltságom okán a magyar szamizdat történetében kutakodva bukkantam az alábbi szenzációs fotóra. 1989-ben készülhetett, a felirata:

Petri György, ifj. Rajk László, Demszky Gábor cipelik a rendőrségtől visszakapott, korábban  lefoglalt sokszorosító gépet.

szamizdat-petri-rajk-demszky-stencilgep

168 óra hetilap I. évfolyam 20. szám

Frissítés

A fenti poszt linkjét betűztem Petri Ádám megemlékező írása alá a Facebookon. Ezzel reagált: „De az ott nem a Papa”. Megtippelte, hogy ki lehet, de nem mondta biztosra („ha jól látom”). A harmadik személy kilétére azóta többeknél rákérdeztem, várom a válaszokat. Most itt is érdeklődöm: tudja-e valaki hitelt érdemlően azonosítani a harmadik férfit?

Paródiamondatok

c_dul_ffAzelőtt, ha eszembe jutott egy rám jellemzően mély filozófiai értelemmel telített aforizma vagy valami ugyancsak rám jellemzően sziporkázó blődli, bon mot hangnemű jópofaság (gyűjtőnéven C-dul), amivel esetleg szórakoztathatom érettem szüntelen rajongó olvasóimat, azt mindig éppen aktuális főblogomban tettem közzé. Most egyetlen mondatnyi vagy pár sornyi közlés miatt már nemigen nyitok új posztot, sokkal egyszerűbb, ha a Facebookon köpöm el aranyaimat. Ám a közösségi felület számos előnye mellett a legrosszabb webtulajdonsággal is rendelkezik: bármilyen tartalom egy idő után csak igen bajosan kereshető vissza. Éppen ezért most itt újra közreadom nemrégiben alkotott paródiamondataimat. Köszönöm a szűnni nem akaró ovációt.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a létezés egysége a tudat és a tudatnélküli egylényegűségében ölti magára a Semmi egzisztenciáját.

Egyetlen pillanatra sem feledkezhetünk el arról, hogy az ősprincípium a léttudat akaratlan szétszóródása révén lényegül rá az újonnan keletkező szubsztanciákra.

Szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy a történelmi megelőzöttség teoretikus megélése senkit nem ment fel a bekövetkezési valószínűségek tapasztalati kockázata alól.

Véleményem szerint a létbevetettség mint metafizikai alapállás nem ingatható meg a szüntelen paradigmaváltásokban felmorzsolódó entitások feletti aggodalmakkal akkor sem, ha talán mégis.

Mély fájdalommal tudatom, hogy a konszenzusos csillapítás ellenére a kellő műgonddal okadatolt banalitások intenzitása képes az idő kontinuitásán maradandó háborgásokat kelteni.

Örömmel közlöm, hogy a fenomenológia korunk viszontagságai közepette is képes intencionális élményt nyújtani annak, aki vállalja a magánvaló terhének magán való viselését.

Hányadik napon teremtette isten a terrorizmust?

A regény alakjainak megformálása közben a szerző az egyedi ábrázolás plaszticitása terén alulmúlta a kínai agyagkatonák alkotójának fantáziaszegénységét.

Volt idő, amikor János olyan fogátszívósan tért be a sarki kocsmába, mint más a megszenvedett hitéből ki.

Mint a parittyával elvetett kő, Krisztina álmaiba úgy tért vissza bumerángként az emlékezés fájdalmas filmkockája.

A szerző szövege úgy viszonyul egy valódi regényhez, mint körbevizelés az eseményhorizonthoz.


A szerzői jogok fennforgása tekintetében sietek megjegyezni, hogy a fentebbi bölcselmek közül az első kettő a keleti egzisztencialista filozófia alapjait lerakó Cecil M. Joepardy Nagy traktátum c. grandiózus művéből származik, amely értekezésben a bengáli költő és filozófus az ősi szanszkrit kifejezést – arvisura – a jellegrálényegítés attributumaként definiálta.