Kilépési nyilatkozatunk margójára

Tiltakozásul kiléptünk az ukrán írószövetségből

íróságNem sokkal az új oktatási törvény hatályba lépése után Évával úgy döntöttünk, hogy tiltakozásul a törvény 7. cikkelye ellen, kilépünk Ukrajna Nemzeti Írószövetségéből. Megírtuk a nyilatkozatot (hogy még véletlenül se legyen benne nyelvhelyességi hiba, külső kontrollt is kértünk), és tagsági igazolványainkat mellékelve eljuttattuk a Szövetség helyi szervezetének az elnökéhez.

A nagy országos szövetség kárpátaljai szervezetének – ezt fontos hangsúlyozni! – mi megbecsült tagjai voltunk (Évát legutóbb még az elnökségbe is beválasztották), magyarságunk miatt soha semmilyen hátrány nem ért bennünket; ellenkezőleg: olykor kicsit magyar díszpintyek szerepében éreztük magunkat, akiket fel lehetett mutatni a tolerancia és sokszínűség jegyében, és akiknek például a külföldi sikereire a beszámolókban jól lehetett hivatkozni; ugyanakkor ezek a beszámolók mindig vonakodtak minket magyar íróknak nevezni, magyarul alkotó ungvári/kárpátaljai/ukrajnai író volt a hivatalos státusunk; hasonlóan ahhoz, mint ahogy az oktatási törvényről folytatott tárgyalások utáni sajtótájékoztatókon Klimkin külügyminiszter következetesen kerülte az ukrajnai magyarok kifejezést, helyette ezt használta: magyar származású ukrán állampolgárok. No de ezt csak mellékesen… Ennél fontosabb, hogy a helyi írószervezet határozott figyelmét és figyelmességét tapasztalhattuk, emellett engem több kollégához évtizedes baráti viszony fűz. És mégis kiléptünk…

Amikor szándékunkat először jelentettem be telefonon, majd amikor kilépési nyilatkozatunkat kézhez kapta, elnökünknek többször nyomatékkal elismételtem: vele és velük, a helyi szervezet egészével nekünk semmilyen bajunk nincs, tiltakozásunk annak a hatalmon lévő politikai erőnek szól, amely a törvényt kidolgozta és hatályba léptette anélkül, hogy az érintettekkel erről előzetesen konzultált volna vagy az évtizedek óta (például az oktatási minisztériumhoz) hivatalosan benyújtott szakmai javaslatokat a legkisebb mértékben is figyelembe vette volna.

A nemzeti kisebbségek kollektív jogait durván korlátozó nacionalista hátterű nyílt diszkrimináció törvénybe foglalása számunkra elfogadhatatlan. Ez ellen tiltakoztunk kilépésünkkel.

A helyi szervezet elnökének voltaképp nem volt ellenérve, megértést tanúsított. Nem kérdezett rá arra, amire viszont mindkét gyerekünk igen: hogy jön a képbe az Írószövetség?

ukrán írószövetség

Az ukrán írószövetség székháza Kijevben

Hát csak úgy, hogy ez a szervezet része annak az állami struktúrának, amelynek a keretében ez a törvény megszületett, és mivel mint szervezet semmilyen módon nem tiltakozott ellene, hallgatólagosan egyet is ért vele (holott tudvalevő, hogy országos szinten számos nem ukrán nemzetiségű író tartozik soraiba). Mi pedig még a magunk közvetett módján sem szeretnénk ennek az egyre erősödő, az állampolitika szintjére emelkedett nacionalista politikai kurzusnak a működéséhez asszisztálni azzal, hogy tagjai maradunk az ukrán alkotó értelmiség élcsapatát reprezentáló írószervezetnek.

Már csak azért sem, mert ha ma kimondhatja egy törvény, hogy az oktatás nyelve az államnyelv, akkor holnap olyan törvényt hozhatnak, amely szerint az  irodalom nyelve az államnyelv, netán az ukrán állampolgárok érintkezésének a nyelve az államnyelv. Aztán kereshetjük a cikkelyben a kiskapukat, hogy az EU hivatalos nyelveinek egyikén vajon írhatunk-e, beszélhetünk-e.

Persze: mindvégig tökéletesen tisztában voltunk-vagyunk azzal, hogy a hivatalos Ukrajna intézkedései elsősorban oroszellenesek és nem mi vagyunk a fő célpontjai. Ez egyfelől nem vigasztal minket, mert az ukrajnai orosz családok gyermekeit Moszkva magatartásától függetlenül ugyanúgy megilleti az anyanyelven való tanulás joga, mint azokat, akiknek, mint EU-nyelveket beszélőknek, a törvény kiskaput nyitott, másfelől a nacionalizmus természete már csak olyan, hogy ha elszabadul, akkor nem disztingvál, előbb-utóbb mindenki ellenség lesz, aki nyelvében, vallásában, kultúrájában más. Amióta tudható, hogy a kárpátaljai magyarok felemelték szavukat az oktatási törvény ellen, látványosan megszaporodtak és felerősödtek a magyarellenes megnyilvánulások, vádak, fenyegetések (médiában, utcán, rendezvényeken). Nos, mi

semmilyen szinten nem szeretnénk annak a politikai erőnek az értelmiségi holdudvarához tartozni, amelynek hatalmi törekvéseit nacionalista indulatok támogatják.

Ennyi.


Korábban a témában ezeket írtam (fordított időrendi sorrend):

Kilépési nyilatkozatunk másolata:

kilepes az ukran írószövetsegbőlEgy kis vicces utóélet:

Lehet-e beágyazottság nélkül?

függetlenség vagy beágyazottság– avagy a függetlenség ára

Váltig azon gondolkodom, hogy ha 25-20-15 évvel ezelőtt kisebb-nagyobb lépésekben nem hátrálok ki mindenből, ha nem számolom fel a korábbi beágyazottságaimat, ha nem szüntetem meg a magam alapította kiadót, lapokat, alapítványt, szerkesztőséget, ha nem hagyok fel a szervezősdivel, ha nem lépek ki minden szervezetből és testületből, sőt, valamennyire még az íróságból is – akkor tudnék-e MOST független maradni?

Ha most is lenne valamijen ügy, amiért felelősséget érzek (pl. magyar irodalom kibontakoztatása és a könyvkiadás felvirágoztatása Kárpátalján), vagy ha lenne bennem ambíció rendezvények szervezésére, netán alkotói tevékenységemet szeretném minél eredményesebben és minél látványosabb keretek között gyakorolni, akkor el tudnám-e kerülni azt a csapdát, amejbe író- és szerkesztőtársaim sokaságát látom vagy önként és dalolva, vagy némileg kényszeredetten belelépni? Vajon valamijen fontosnak tartott ügy továbbvitele érdekében mijen kompromisszumokba sodródnék bele? Vajon az egzisztenciális biztonság iránti vágy mijen érdekcsoporthoz sodorna? Szeméjes alkotó dicsvágyamtól hajtva kinek a cinkosává szegődnék?

Ha nem bulizom ki magamnak ezt a nagyon szűk keretek közötti, de azon belül teljes függetlenséget, amejet másfél-két évtizede kegyelmi állapotként élek meg, akkor vajon mijen más buliban vennék részt? Vállalnék-e például jó pénzért és kevés munkaért mentorságot? Vagy ha annak idején beléptem volna, most a teljes megélhetést biztosító havi apanázst odahagyva kilépnék-e amaz „Akadémiából”; illetve: kérvényezném-e a belépésemet, ha ettől függne megélhetésem? És ha benne lennék ebben-abban, hogyan állnám meg, hogy szóban-írásban-tettben ne forduljak szembe azzal, aminek sem elvével, sem gyakorlatával nem értek egyet?

Jó lenne magabiztosan kijelenteni, hogy nem, én soha nem alkudnék meg, nem dicsérnék arra méltatlant, nem adnám a nevem káros ügyhöz, nem szegődnék senki néma cinkosává. De erre a magabiztos kijelentésre semmi más, csak mostani áldott hejzetem hatalmaz fel. Ha más lenne a hejzetem, változhatna a véleményem is. Lehet, azt mondanám: nekem annyira fontos egy kiadói műhej vagy irodalmi alapítvány fenntartása, annyira fontos az a tevékenység, amit ezek révén kifejthetek, hogy a fenntartás és sikeres működés eszközeiben nem érdemes túl finnyásnak lennem. Lehetne akkora vágyam lapokban publikálni, képernyőn szerepelni, rendezvényeken részt venni, hogy ne érdekeljen: mijen szellemiséget képviselnek és kicsoda-micsoda biztosítja anyagi hátterüket. Meglehet, hogy a szükség rávinne pájázatok írására, kérvények fogalmazására, nemcsak szótlan elfogadására, hanem tevékeny támogatására ojasminek, amit zsigerből elutasítok.

Szerencsésnek tarthatom magam, hogy minden ijesminek akkor fordítottam hátat, amikor egyfelől még sokkal kevésbé volt visszataszító a kiadói, szervezői, írói munkát támogató rendszer, másfelől nekem kevesebb volt a kockáztatni valóm, mint amennyi közel 30 évnyi beágyazottság után lehetne. Így a nagy dilemma csak elméleti kérdésként merül fel számomra, és nem kerülhet sor arra, hogy éles hejzetben teszteljem magamat: elveim erősebbek-e – avagy a kényszerítő gyakorlat?

Éppen ezért – bár legutóbb számonkértem hallgatásukat – nem tartom magam erkölcsileg felhatalmazottnak arra, hogy elítéljem jobbra érdemes írótársaimat, ha közreműködőként nevüket adják a közpénzen kitömött mentori rendszerhez, ha egy-egy bírálatot is megengedve maguknak jól megélnek az „akadémia” tagsági díjból (jobb testületek a tagoktól kérnek tagdíjat, itt fordítva történik…), és nem háborít fel az sem, kik és hogyan lettek Kárpátalján a haszonélvezői ennek az egész rendszernek. (Rég leszámoltam azzal az illúzióval, hogy a kárpátaljai magyar kultúra területén a minőségnek és a teljesítménynek kellene megszabnia a siker mértékét. Hát hiszen: miért kellene épp itt? Meg aztán: ha a minőségi teljesítmény szinte teljes mértékben hiányzik, mi más arasson sikert, mint a középszer, sarkában dilettantizmussal?)

Amiben biztos vagyok: ez a nemzeti címkével sűrűn ellátott, központosított kulturális beltenyészet sokkal nehezebben termeli ki magából a maradandó értékű műveket, mint a független perifériák. Az irodalom nem kollektív műfaj és az eltartottság érzése nem tesz jót a művészi invenciónak. Ki lehet tömni bárhány milliárddal a mentori hálózatot és a művészeti akadémiát, az irodalmi progresszió dolgában ez nem sokat számít.

Illetve. Illetve ebben mégsem lehetek teljesen biztos, mert ahogy a szocializmus idején az Aczél György fémjelezte kultúrpolitika mindhárom t-betűs szférájában (tiltott, tűrt, támogatott) működtek nagy alkotók és születtek korszakos művek, úgy előfordulhat valami hasonló a közeljövőben is. Hasonló a kontraszelekció mechanizmusa, hasonló a belső cinkosság mértéke, sőt, talán az a törekvés is, amellyel a hatalmi ágazat magához édesgeti azokat a kívülállókat, akik ijen-ojan okból hajlandók a csatlakozásra. Ha nem átmeneti időszakra, hanem több évtizedes korszakra kell berendezkedni (és most ez tűnik valószínűnek), akkor az élni akarás, az alkotás- és dicsvágy előbb-utóbb majd’ mindenkit beterel a nagy sátor alá. Ahol a legjobbak majd újra megtanulnak a sorok között írni. Így és ebben újra megszülethet az alkotók szabadsága és függetlensége – és az olvasók majd újra bújni fogják a lapokat és könyveket, hogy felfedezzék a burkolt rendszerkritikát a remekművekben. Mi szép idők lesznek, istenem.  Meglehet, ezen az áron én is feladnám a függetlenségemet és boldogan beágyazódnék az össznépi összekacsintás rendszerébe.


Újabb keletkezésű írásaimban nem használok elipszilont.

Csontváry és a Berniczky-textúra

csontváry zarándolklat a céderushoz„…nehezen fejthetjük meg Berniczky Éva lírai és epikus szólamokat váltakoztató, sokszorosan tükröztetett elbeszélője által közvetített metafora-rendszert. Stefanovics Angéla mindent megtett annak érdekében, hogy értően tolmácsolja, mi is történik a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban lombjai között, ám mégis érdemes többször is végighallgatni a jelenetet ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne: ráakadtunk a megfejtéshez vezető kusza ösvényre.” – írta Dézsi Fruzsina beszámolójában a Prae portálon a 2016-os Textúra-produkcióról, amelynek keretében tíz kortárs magyar szerző írt szövegeket a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményének tíz  meghatározó jelentőségű művéhez. Turbuly Lilla véleménye a 7óra7-en : „A legköltőibb szöveg Berniczky Éváé volt, amit Újratervezés címmel Csontváry Kosztka Tivadar festményéhez, a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonbanhoz írt. Stefanovics Angéla a cédrusok létramagasából beszélt a fák nevében, amelyekben „ott szunnyad az elpusztult madarak éneke”.

textura 2016 könyv / magyar nemzeti galériaA szerzők előre megkapták a feladatot, elegendően hosszú idő állt rendelkezésükre szövegeik megírásához, amelyek avatott kezű dramaturgok munkája nyomán nyerték el felhangzó-eljátszható változatukat. A Valló Péter rendezte rövid jelenetek ezután ismert színészek előadásában kerültek a közönség elé a Nemzeti Galéria „összes termeiben” több alkalommal november és december folyamán, a hat előadásból Csönge és Bence is megnézték az egyik utolsót. Tetszett nekik :). Az anyag írott része könyv alakban is megjelent – Éva a minap kapta meg postán szerzői tiszteletpéldányát, benne Újratervezés című írásával. A projekt Facebook-oldalán ezt a mondatot idézték belőle: „Ha nem félnéd a kisdedet, ha nem ülne ott a kék ruhás nő ölében odalenn, bevallanál mindent. Azt is, hogy milyen veszélyes kísérlet szentként emelkedni a hamisság fölé.” /Berniczky Éva/

berniczky éve - textura - stefanovics angéla

Stefanovics Angéla a MOME divat- és textilszakos hallgatóinak ruháját viselve mászik fel egy létrára: lábán piros edzőcipő, harisnyája zöld, szürke kapucnis felsőjében pedig a fehér mellett visszatér a piros és a zöld szín. Ott áll a magasban Csontváry Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című festménye előtt. Amint várja, hogy elcsendesedjen a közönség, egyszer-egyszer olyan, mintha kiszólna a nézőkhöz, pedig már Berniczky Éva kárpátaljai írónő Újratervezés című szövegét mondja. Nézd, jönnek! – mondja egy alkalommal, nem sokkal utána pedig a megszeppent érdeklődőkön végigvezetve szemét, arról panaszkodik, hogy azok sziszegnek, lézengenek, és bizony neki lövése sincs arról, mire várhatnak. Elhangzik a szájából az is, hogy nagyon nehéz szentként emelkedni a hamisság fölé, a műsor végén pedig még egy táncbetétet is láthat a közönség, igaz csak egy archív felvétel vetítését. /Népszava/

textura 2016 berniczky

A létra tetején tinilány,  kapucnis dzsekijén rakottszoknyásan nyíló,  trikolór csíkos körszelet, zöld a harisnya, piros a cipő, Csontváry: Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban képe előtt az örök kamasz  Stefanovics Angéla győzhetetlen lendülettel mondja  Berniczky Éva szövegét. Mi akarsz lenni, ha nagy leszel? – Gyerek!!! A gyantás cédrusokat kivágják a leukémiás rózsaszín hegyek előtt,  a madarak elpusztulnak,  de énekük ott szunnyad  az aprított törzsekben, míg lantot nem faragnak belőlük. /Fehér Elephánt/

Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján

dupka-gyorgy-irodalmi-elet-karpataljanTegnap kíváncsiságból belenéztem, majd izgalmas fejezetcímeket látva – pl. A netPánsíp, BDK-blog – elég hosszan bele is olvastam Dupka György legújabb munkájának – Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján – .pdf-dokumentumába, és őszintén bevallhatom, amit olvastam: meglepett.

Hiúsági okokból és megfelelően erős más irányú érdeklődés hiányában (+ lustaságból) csak az engem közelebbről érintő, illetve a főleg velem foglalkozó fejezeteket-oldalakat futottam át.

Ennyiszer én könyvben leírva még soha nem találkoztam a saját nevemmel, ami persze önmagában még csak azt jelenti, hogy a közel 350 oldalas összefoglalóban alaposan foglalkozva van velem, s ez némileg már önmagában elüt attól, amit esetleg várhattam, ti., hogy a címben és alcímben sorolt fogalmakkal kapcsolatba hozható ténykedésem egy része teljes elhallgatásra vagy legalábbis eljelentéktelenítésre is kerülhetett volna.

Számos ilyesmit tapasztalhattam ugyanis az elmúlt másfél-két évtizedben, voltak, akik rendszeresen adott interjúik mindegyikében elfelejtették megemlíteni, hogy én adtam ki legfontosabb könyvüket, hogy én találtam ki gyermekfolyóiratuk nevét és én is adtam ki első évfolyamát, hogy az általam gründolt és szerkesztett orgánumok valamelyikében kezdhettek hosszú szilencium után újra (vagy újoncként először) publikálni… stb. Kárpátalja általam sokra becsült, legismertebb  költője úgy tudott előadást tartani az elmúlt évek  kárpátaljai irodalmi folyamatairól, hogy még csak meg sem említette a nevemet és úgy tudta felsorolni az itt alkotó magyar írókat, hogy engem szemrebbenés nélkül kihagyott, s amikor a riporter nevemre és Éváéra rákérdezett, akkor olyasmit mondott, hogy Balla D. Károly és Berniczky Éva kiírták magukat a kárpátaljai irodalomból… (Holott én például nem tudnék úgy megadni egy hasonló felsorolást, hogy ne éppen Vári Fábián László nevével kezdeném…) No, nem mintha a rám való hivatkozások hiányoznának a dicsőségemhez, ezeket csak azért említem, hogy a most tapasztalt kontrasztot érzékeltethessem.  

Dupka munkájáról figyelmesebb és aprólékosabb tanulmányozással, idézetek, számadatok, dátumok, címek, lábjegyzetek pontosságának és hitelességének az ellenőrzésével, a stiláris jegyek elemzésével  talán árnyaltabb véleményt fogalmazhatnék meg (ismerjük a szerző e téren mutatkozó gyengeségeit), de erre nem érzek késztetést, viszont első, gyorsolvasással és csakis az engem tárgyaló vagy említő részek alapján szerzett impresszióimról beszámolhatok.

Ami Dupka monográfiájában meglepett, az a következő:

A velem foglalkozó, engem érintő leírások és értékelések nagyrészt tárgyilagosak. Ennek egyik oka az lehet, hogy a szövegek egy nem jelentéktelen része éppen tőlem, honlapjaimról, blogjaimból származik, de az jelzés értékű, hogy az ezekben megfogalmazottakat Dupka elfogadta. A másik oknak annak kell lennie, hogy a szerző nemcsak valamelyest átértékelte rólam alkotott negatív véleményét (ez voltaképp mellékes), hanem hogy nagyrészt elismerte és könyvében magasra értékeli mindazt, amit irodalmunk háza táján az 1980-as évek elejétől műveltem. Ez valamelyest ellentmond mind saját korábbi (főleg szóban hangoztatott) véleményének, de még inkább rácáfol arra, amit a velem szemben állók egybehangzóan állítani szoktak negatív szerepemről. Persze itt azért ketté kell választani a kb. 2000 előtti és utáni dolgaimat, mert hát azért Dupkától is megkapom a magamét amiatt, hogy szembefordultam azokkal, akikkel együtt azelőtt népi-nemzeti hagyományt, nyelvet, identitást ápoltam és palléroztam. Rosszallólag megjegyzi pl. hogy

Balla  D.  Károly  lépésről  lépésre eltávolodott a magyar nemzeti identitás,  a történelmi-kulturális hagyományok, a népszolgálati irodalom korábban vállalt értékrendjétől.

– ugyanakkor ezek az alighanem elmarasztalónak szánt megállapítások is tárgyilagosak, tényszerűek, és részemről teljességgel vállalhatók is lennének kicsit pontosabb megfogalmazásban, lévén hogy szerintem nem annyira az értékrendtől távolodtam el, hanem annak szépirodalmi interpretációkban megmutatkozó kizárólagosságától.

Valószínűleg vádnak szánja a következőket:

Beállt az olyan magyarországi liberális írók sorába, akik „a történelembe gyökerezett egész magyar irodalmat korszerűtlennek tartják”, a magyar  irodalom nemzeti  jellegzetességét megkérdőjelezik, akik az „européer  irodalom-felfogással” egy új kánon megfogalmazásával próbálkoznak, a  posztmodern irányzat lelkes követői és művelői.

– és nekem itt is legfeljebb csak a megfogalmazással lehet bajom, mert tudatos beállásról szó sem volt és mert a többi kitételt is lehetne árnyalni, de például az européer irodalom-felfogás az én szememben egyértelmű dicséret akkor is, ha ő elmarasztalásnak szánta.

Rosszindulatú ferdítést talán ha kettőt-hármat találtam mindösszesen (ez nagyon jó arány például ahhoz képest, hogy akad irodalomtörténeti monográfia, amelynek velem foglalkozó fejezeteiben ezek száma legalább harminc…) – ezeket nem idézem, ki-ki kisakkozhatja, hogy vajon a szerző rám célzott mely állításairól gondolom, hogy egyáltalán nem felelnek meg a valóságnak és negatív előjelű elfogultságról árulkodnak.

De térjünk vissza a pozitívumokra. Dupka nem igyekezett az engem elmarasztaló vélekedéseket előnyben részesíteni az elismerőkkel vagy semlegesekkel szemben. Néha inkább úgy tűnik, mintha ellenkezőleg történt volna: idéz ugyan az előbbi kategóriába tartozókat is (pl. Nagy Zoltán Mihálytól), de meglepett, hogy például még Görömbei Andrástól és Penckófer Jánostól is főleg olyasmit idéz, ami kedvező rám nézve. Pedig…

Tárgyilagosnak mondható mindaz, amit Dupka az általam gründolt lapokról, szervezeti egységekről, rendezvénysorozatokról és díjakról mond (Hatodik Síp, Pánsíp, Galéria Kiadó, UngBereg Alapítvány, Pánsíp Szalon, Könyvnapok, KÁRMIN-díj) – igaz, éppen ezek azok az összefoglaló szövegek, amelyeket szinte változtatás nélkül emelt át honlapjaimról (hol idézve, hol hivatkozva – hol ezek nélkül). Érdekesség, hogy megtalálta és használta egy nemrégiben (és más célból) készített honlapom anyagát: http://szamizdat.balla.biz/ – lásd a weboldal alsó harmadát.

Külön fejezetet kapott internetes tevékenységem, blogrendszerem. Ismertetésében Dupka részben Penckófer korábbi tanulmányára támaszkodik, amelyben – számomra máig érthetetlen okból – irodalmunkat „három irányultságra” tagolja, ebből egyik (és első?) lenne az én webes honlaprendszerem (megnevezésével mindkét szerzőnek gondja van, láthatólag nem könnyen igazodnak el oldalaim hierarchiájában). Amely állítás egyfelől hízelgő, másfelől (a másik két „irányultságot” is ismerve) badarság – itt most nem regélem el, hogy szerintem miért.

A badarságok felől haladva e ponton térhetnék rá a rosszindulat nélküli tévedésekre, félreértésekre, pontatlanságokra, de ezeket nem jegyzeteltem ki. Egy megállapításra emlékszem fejből, Dupka szerint egyéb műveim mellett három posztmodern regényt produkáltam. Szerintem a Tejmozi nem az. Lehet találgatni, szerzőnk miért véli mégis annak.

Mindent egybevetve és most már magamtól is elrugaszkodva: azt hiszem, az Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján hasznos könyv. Ha csak az átfutott fejezetek tényanyagát nézem, akkor is sikerült egy helyre összegyűjteni olyan adatok százait-ezreit, amelyek nemhogy együtt, de külön-külön is csak nehezén érhetők el. A szerzői, tagsági és részvevői névsorok, a kiadói műhelyekhez sorolt könyvcímek, a kiadási dátumok, a legkülönbözőbb formációk önmeghatározásai, az indulási és megszűnési évszámok – mindez igen értékes tényanyag. A megjelenések, megalakulások, történések számbavétele is fontos, ha ezek folyamatba állítása és jelentőségük hangsúlyozása olykor vitatható is, mint ahogy az idézett, átvett értékelések esetében sem beszélhetünk sem forráskritikáról, sem több irányú, árnyalt megközelítésről. Felmentést erre nézvést az alcím adhat: Kultúrtörténeti vázlat… 

Nagy kérdés, hogy megírja-e majd mindezt valaha valaki részletesebben, alaposabban, a puszta számbavételnél szélesebb szempontrendszert érvényesítve. A még nagyobb kérdés pedig az, hogy a vizsgálat tárgya egyáltalán érdemes-e erre. a cikk folytatódik >>

Én és az avantgárd

Magyar Írók Világtalálkozója, 1991

bdk-1991

Keszthely, 1991

Épp 25 éve, 1991 nyarán tartották Keszthelyen a (kissé fellengzősen) Magyar Írók Világtalálkozójának nevezett összejövetelt. A kaposvári városi televízió (Kapos TV) számára készített alábbi riportfilmet negyedszázad elteltével készítője, Varga István barátom digitalizálta és tette fel a videómegosztóra – nekem pedig elküldte a linkjét, mivel én vagyok a filmen az első megszólaló (1 perc 15 másodperctől). Kétség kívül bizsergető élmény akkori magamat látni, és amiket mondtam, talán az sem érdektelen folyamatos önvizsgálataimban – kiváltképp ekkora időtávlatból. Úgy fest, a véleményem azóta lényegében nem változott (pl. az ukrajnai magyarság akkori helyzetének megítélésében), ám az irodalmi folyamatokat illetően valamelyest módosult. Az avantgárd szerepéről és létjogosultságáról szólva azt mondom, hogy természetesen kisebbségi helyzetben is van létjogosultsága (még szép), és hogy minden irodalomnak át kell esnie az avantgárd megújító korszakán, de azt is hozzáteszem, hogy nálunk, ahol még a hagyományos irodalom sem futotta ki magát, ez azzal a veszéllyel járhat, hogy az írók elszakadnak közönségüktől. Ezt a veszélyt akkor reálisnak vélhettem, de két-három évvel később már azt gondoltam, hogy az irodalmi progresszió sokkal fontosabb, mint a közönségigényekhez való igazodás, és 1994-ben ki is adtam a Kárpátalján megjelent első és mindmáig utolsó avantgárd verseskötetet (szerzője Cséka György volt)  részletesebben erről: Tízévente avantgárd.

Akkori véleményemet érdemes két különböző kontextusba belehelyezni. Az első az utánam szólók véleménye. Nem kommentálom: tessék megnézni-meghallgatni. A másik, hogy én hosszú éveken, talán évtizedeken át valamelyest elfojtottam magamban az avantgárdot. Történt ez talán a fent megfogalmazott veszély túlértékelése miatt (ti. az olvasók elvesztésétől való félelem), talán meg azért, mert nem tudtam-akartam eléggé komolyan venni saját irodalmi devianciámat, szívesebben mutatkoztam a közéleti szerepet is komolyan vevő jólfésült költőnek, semmint a polgárpukkasztó attitűdöt felvállaló formabontónak. Holott komoly kirándulásaim voltak még csak a dadaizmus terén is (lásd: Dadaista dadogás – az idézett versek is épp 1991-ben jelentek meg), de e téren nem voltam sem következetes, sem elkötelezett – mint ahogy, több tucatnyi publikált képversem ellenére például a vizuális költészet terén sem.

Két bekezdés még magáról az írótalálkozóról. Én itt bizony nem ültem végig az előadásokat. Ennek két oka is volt. Egyik, hogy untam őket. Másik, hogy folyóiratot és könyvet árusítottam. A rendezvénynek helyet adó Festetics kastély bejáratánál több könyves standot is felállítottak, az egyik asztalka az enyém volt, ahová büszkén kiraktam a Hatodik Síp addig megjelent számait és éppen hogy beindult könyvkiadásunk első darabjait. A portékáimat meggusztálókkal szóba elegyedni sokkal izgalmasabb volt, mint a szólamokkal bőven spékelt felszólalásokat végighallgatni.

Az egyik szünet után is ott álltam kis pultom mögött, a népség tódult be a díszterembe. Göncz Árpád is előttem haladt el, akkor már több éves ismeretségünk okán megszólítottam. Éppen azelőtt zajlott a „médiahaború” Hankiss Elemér tv-elnök felmentése és mások kinevezések körül, a sajtóban – teljesen szokatlan módon – nyilvánosan váltott pengét egymással Göncz és Antall József. „Árpi bátyám, én már tudom, mi lesz a következő drámádnak a címe” – mondtam a magát mindenkivel visszategeztető írónak és köztársasági elnöknek. „Na, mondd csak!” – csodálkozott. „Hát: a Magyar Média c. királydráma” – utaltam Magyar Médeia c. monodrámájára (amely egyfajta Euripidész-adaptáció). Elnevette magát: „Az nem királydráma lesz, hanem rémdráma”.

És akkor lássuk Varga István riportfilmjét.

Gondolatok a könyvtáron kívül

Öncáfoló digitális jegyzet három befejezéssel

a Kárpátaljai Megyei Könyvtár magyar osztályának szíves felkérésére

gondolatok-konyvtarA könyvtár hangulata. A könyv illata. Perszepersze, tudom. Ismerem. Az érveket is. Hogy szeretjük, hogy ragaszkodunk hozzá. Hogy ez a digitális világ olyan izé. Regényt monitorról, ugyan, kérem!

Ismerem tehát az érveket, a szokásokat és nincs kétségem afelől, hogy a könyv presztizse az olvasóközönség számára nem sokat csökkent azóta, hogy a szűkössé vált Gutenberg-galaxist elkezdte magába kebelezni a végtelennek látszó Neumann-univerzum. Mégis azt gondolom, hogy alapjában

a könyvtár egy elavult, funkcióját vesztett intézmény és maga a könyv az információ megjelenésének és tárolásának egy idejétmúlt eszköze.

Ami persze nem jelenti azt, hogy még akár évtizedekig a mai formájukban fenn ne maradhatnának mind a bibliotékák, mind a nyomtatott kiadványok – hiszen mutatkozik rájuk igény, kereslet. Akár évtizedekig. Mondjuk addig, amíg a digitális nemzedék ma még ifjonc tagjai megöregednek, s már nem lesznek náluk idősebbek, akik még nosztalgiával gondolnának a könyv illatára és az olvasótermek halk zsongására. Meggyőződésem ugyanis, hogy a könyv kellemesnek mondott szaga és tapintása, valamint a könyvtár vonzó hangulata nem önmagában fontos, hanem kizárólag azért, mert kellemes képzetek társulnak hozzájuk.

Kérem, a könyv, az bizony büdös. A nyomdafesték szaga kifejezetten kellemetlen, mit több: káros az egészségre. Csakis azért mondjuk, hogy mi imádjuk és ragaszkodunk hozzá,

mert az új könyv kézbevételével járó várakozás intellektuális izgalma és a korábbi kellemes olvasmányélmények emléke kapcsolódik hozzá.

Belátom, hogy egy szövegfájl megnyitása egyelőre nem jelentheti mindenki számára ugyanazt az élményt, mint egy könyv felütése – de mivel az élményt mégis a tartalom váltja ki, nem pedig a forma, az új és újabb generációknak már feltétlenül az e-könyv-olvasójuk vagy más megjelenítő eszközük bekapcsolásához fognak társulni a szellemi örömszerzés alkalmai. Azt gondolom, fiatalok milliói számára már sokkal-sokkal többet jelent egy okostelefon birtoklása, mint egy ezer kötetes otthoni könyvtár. És ez nem baj, mert annak a kis maroknyi készüléknek a segítségével szinte mindent elérhetnek, megtudhatnak, megtalálhatnak, kiolvashatnak, egy e-book-reader fejlett memóriájában pedig több szöveget tárolhatnak, mint amennyit az ungvári Káptalan (Kapitulna) utcai könyvtári részleg állománya őriz.

Nekünk még papír alapú a tudásunk, műveltségünk, érthető, hogy a nyomtatott szövegre irányul figyelmünk, érdeklődésünk. De ahogy a nehézkes és alacsony hatásfokú kódexmásolást felváltotta több mint ötszáz éve a forradalmian új, produktív, kényelmes, gyors könyvnyomtatás, úgy a digitális adatsokszorosítás és tárolás is véglegesen át fogja venni a terepet a mára elavult technológiáktól. Pontosabban: a mindennapi használatban teljesen ki fogja szorítani, de jóslatom szerint sem a könyv, sem a könyvtár nem fog véglegesen eltűnni, hanem

a könyvek egyedi készítésű, ritka műtárgyakká, a könyvtárak pedig múzeummá fognak válni, ahol ezeket a műtárgyakat megtekinthetjük.

Írhatnék még arról, hogy egy digitális szövegállomány miben és mennyire alkalmasabb a felhasználó számára, mint egy nyomtatott szöveg, illetve arról is, hogy az internet, mint az információk kimeríthetetlen tárháza, miért teszi fölöslegessé a könyvtárba járást vagy azt, hogy otthonunkban szótárakat, lexikonokat vagy akár szépirodalmi olvasmányokat tároljunk – de erről már korábban is elég sokat írtam, így most egy több mint 10 éve keletkezett írásomat ajánlom első befejezésül: Internet és irodalom: Útban a világarchívum felé. << Természetesen ennek elolvasásáért sem kell beballagni a könyvtárba, elég a linkre kattintani. Merthogy itt ez a szöveg nem nyomtatott, hanem digitális, és nem papíron jelenik meg, hanem az internetnek köszönhetően a Nyájas Olvasó monitorján, így számomra módot ad hiperhivatkozások (kattintható linkek) elhelyezésére, a felhasználóknak pedig a továbbolvasásra.

Eredetileg egyébként nem is terveztem hosszabb reagálást a könyvtári osztály szíves felkérésére, csak korábbi írásaim linkjeit akartam megadni, de végül rászántam magam, hogy kissé provokatív módon mondjak ítéletet könyvről és könyvtárról.

szembesules150Ám egy gondolatfuttatás számomra akkor élvezetes, ha a markáns véleményemet nemcsak hangoztatni, hanem cáfolni, vagy legalábbis elbizonytalanítani is sikerül. Így most második zárásként még annyit, hogy ismét csak perszepersze: nekem is voltak a távoli, internetes korszakom előtti régmúltban valódi könyves élményeim, akadt, amit meg is írtam. És mert az egyik ilyen régi feljegyzésemben a közhasznú, nélkülözhetetlen könyvtárról is szó esik, ide tűzöm a kis szöveget azzal a megjegyzéssel, hogy teljes egészében Szembesülés regényemben olvasható. Ez a regény, bizony, nincs fenn teljes egészben a neten, viszont a megyei könyvtár magyar osztályán kikölcsönözhető :) Mégis arra kell tehát biztatnom a felemelő regényszomjban és magasztos  könyvsóvárgásban szenvedő rajongóimat, hogy irány a könyvtár, a Könyvtár, a KÖNYVTÁR.

Balla D. Károly

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Talán egyetlen olyan kedves könyvem, amelyet mindig a közkönyvtárból kell kikölcsönöznöm, mert nincs meg sajátomban. A hiány bosszantó, mert számtalanszor adódott már úgy, hogy ezt, éppen ezt és csak ezt a könyvet szerettem volna felütni, hogy beleolvassak, talán csupán rápillantsak egy névre, egy szóra – ennyi is elég, és máris felidéződne bennem az a hangulat, amelyet első olvasásakor érzetem. A dolog azért érdekes, mert tőlem voltaképpen idegen a nosztalgia, nemigen szoktam visszarévedni régi dolgokra, visszavágyni régi helyekre, helyzetekbe. A Utas által legelőször, több, mint húsz esztendeje kiváltott érzésről azonban azóta sem tudtam lemondani, és időről időre szükségem van arra, hogy újra beleringatódjam egy könnyű gondolán ennek a különös világnak a sikátorai közé, amely világról már soha nem fogom tudni megállapítani, mekkora részben Szerb Antal a felelős érte, és mekkorában kései kamaszkorom végletes érzelem- és gondolatvilága.

Mint öntudatos szovjet egyetemistához egyáltalán nem volt illendő, tiltott filozófiák iránt vonzódtam, meg-megmártóztam az egzisztencializmusban, és az Utas, ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény, amely helyenként akár a Heidegger-féle egzisztencialista halál-felfogás irodalmi interpretációjának is tűnhet, pszichém legmélyére hatolt. A saját halálnak mint valami átélhető, már-már szexuális kéjt okozó beteljesülésnek, végső és teljes önmegvalósulásnak az appercipiálása persze – és ezt talán Szerb Antal is sugallja – csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágban képzelhető el, abban a szférában, amelybe e modern kor európai átlagembere aligha kaphat bebocsáttatást. Nem kaphat, mert erre nem teszi alkalmassá sem pragmatikus világi neveltetése, sem a zsidó-keresztény eszmevilág értékrendje, amely nem hogy a halált nem tekinti az egyén sajátjának, hanem még az életét sem, s az elmúlás problematikáját úgy véli megoldani, hogy a földi életet átmeneti állapotnak tekintve a beteljesülést az isteni szellemmel történő újraegyesülésben és a roppant kétes hitelű majdani feltámadásban jelöli meg. Ellenben az a halál, amelyről Mihály és Waldheim – az Utas főhőse és barátja – az etruszkok vallására hivatkozva beszél, az valami – prüdériánk számára felfoghatatlan – erotikus mozzanat, a nemzés-foganás-születés aktusához hasonlatos „visszaszületés”.

Én akkor épp végletes érzelmi és világnézeti hullámhegyek közt vergődtem, meghalt bennem valami régi, racionális énemből és átestem valamifajta transzcendens újjászületésen. Meghalt bennem a bezárt báb és kiröppent belőle a szabad pille. A szárnyamra akkor rakódott a könnyű hímport, igen, ezt keresem az Utas lapjain, hiányaimmal küzdve valahányszor kikölcsönzöm a közkönyvtárból.

szerb-utas-es-holdvilagHarmadik befejezésként azért utólag még – hogy a cáfolat cáfolata is itt legyen – ide kívánkozik, hogy a fenti sorok kb. 15 évvel ezelőtt keletkeztek, a benne foglalt könyves élmény meg több mint harminc éves, nyilvánvaló, hogy akkoriban a könyvtári kölcsönzés igénybevétele még megkerülhetetlen volt, de aztán nemcsak saját példányom lett a könyvből, hanem természetesen elérhetővé vált a regény a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában is, íme: Szerb Antal: Utas és holdvilág.

Mindezekből akár az a merész következtetés is levonható, hogy Szerb Antal miatt már nem kell könyvtárba mennünk, de Balla D. Károly miatt erre szükség lehet. Személyemben tehát egy könytárbacsalogatót láthattak a magyar osztály munkatársai – így már értem is a felkérést!


a cikk folytatódik >>

A visszatérő – DiCaprio Oscarja

oscar-dij-dicaprioEgy ritka rossz kalandfilmben nyújtott közepes alakításával érdemelte ki Leonardo DiCaprio a rég várt Oscar-díját. A visszatérő c. film erényeit nem igazán tudnám felsorolni, talán azt az egyet leszámítva, hogy szépen van fényképezve, de ez is legalább annyira a gyönyörű táj hozadéka, mint amennyire a jó kameramunkáé. Utóbbiban még egy bakinak (?) tűnő furcsaságra is felfigyeltünk a tegnap esti családi filmnézés során: az utolsó nagyjelenetben a késsel-szekercével egymást halára marcangoló, hóban fetrengő két főhős párharcában a „vér” ráfröccsen a kamera objektívjára. Nem törlik le, nem veszik újra a jelenetet. Mivel egyébként a filmben sehol sincs ilyen vagy másféle kikacsintás és mivel mindenütt a gyilkolászások és sebesülések hitelesnek szánt premierplános naturalizmusára esik a hangsúly, ez az üvegre freccsent pár vércsepp akár illúzióromboló is lehetne, ha ez az illúzió már rég agyon nem tipródott volna a történet és a rendezés gyöngesége miatt.

visszatero-dicaprio-oscarA forgatókönyv alapját megtörtént eset, illetve Hugh Glass prémvadász hősi legendája képezi, de az alapsztorit a film készítői jó alaposan kiszínezték. Olyannyira sikerült kalandossá turbózniuk az önmagában akár megrendítőnek is nevezhető történetet, hogy oda is lett a hitelessége, mi több, az arcközelbe tolt szenvedések és csodálatos túlélések az alkotók eredeti szándékától eltérően már nem megrendítőek, nem váltanak ki szörnyülködést vagy csodálatot, hanem önmaguk paródiáját képezve válnak szánalmasan nevetségessé. Mindeközben a film halálosan komolyan veszi magát, az iróniának, humornak egy szikráját sem fedezhetjük fel, a tragikum művészi hitelessége azonban egyáltalán nem teremtődik meg, amit szörnyű, megrendítő dolgok bemutatásának szánnak, abból legfeljebb csak a gusztustalanság meg a szájbarágás jön át, máskor meg a némi giccsbe hajló édeskedés. Igencsak elnagyolt a történelmi háttér bemutatása, az emberábrázolás egyetlen bravúrja pedig ez: úgy válik mértéktelenül túlzóvá, hogy közben sekélyes tud maradni.

dicaprio-grizzlyMivel leginkább papírmassé-figurákat látunk a vásznon (hús-vér mivoltukat csak a sebeikből fröcsögő nedvek igyekszenek bizonyítani), a főszereplő DiCaprionak nem sok lehetősége adódik a jellemformálásra. Alakját inkább csak külsőségek határozzák meg (alaposan elmaszkírozott arc, sebek és hegek, öltözék, nyögések és ordítások), fogalmazhatunk úgy, hogy minden meg van mutatva, de semmi sincsen művészileg ábrázolva. Az Oscart pedig valószínűleg azzal érdemelte ki, hogy hagyott a hátán tombolni és arcára taposni egy grizzlymedvét. a cikk folytatódik >>

Tarantino: Aljas nyolcas

aljas-nyolcas-samuel-l-jackson

Samuel L. Jackson az Aljas nyolcas c. filmben

Igazi remeklés Quentin Tarantino 2015-ös filmje, az Aljas nyolcas. Bár az író-rendező egyaránt igazodik mind a westernfilmek, mind a történelmi kalandfilmek stílusjegyeihez (és címadásához, lásd: A piszkos tizenkettő), mind a maga-teremtette hagyományokhoz, de mindkét tradíción túl is lép. A klasszikus westernek és kalandfilmek kelléktárán azzal lép túl, hogy a szabadban játszódó nagy jeleneteket, lovasvágtákat, tűzpárbajokat teljesen mellőzi, ehelyett a történés nagyja belső terekben zajlik, szinte kamaradarab-jelleget adva a filmnek. Az egyik belső tér egészen szűk: egy postakocsi belseje. A másik enteriőr tágasabb, de szintén már-már az intimitásig bensőséges: „Minnie rőfösüzlete”, más szavakkal vegyeskereskedése, szatócsboltja, amely azonban egy vendégfogadó szalonja, kávézója, étterme is egyúttal. Ebben a két zárt térben olyan összefüggések bontakoznak ki és olyan feszültségek teremtődnek, amelyek már nem egy vadnyugati kalandfilm,  hanem sokkal inkább egy intellektuális dráma és/vagy egy pszichothriller jellegzetességeit mutatják.

A maga-teremtette filmes jegyeken pedig azzal lép túl Tarantino, hogy bár kronologikusan folytatja az amerikai történelem egyik legizgalmasabb korszakának a feldolgozását (előző filmje, a Django elszabadul, az amerikai polgárháborút megelőző években, a mostani pedig közvetlenül utána játszódik), ám a széles történeti-társadalmi merítés helyett itt is sokkal intimebb eszközökkel dolgozik: az összezárt, előbb egy kocsiban utazó, majd a hóvihar miatt a fogadóban rekedt utasok sorsa és életepizódjai révén avatódunk be a történelembe. Ezzel a rendező visszanyúl első, 1992-es filmjének (Kutyaszorítóban) az eszközeihez. Ám míg ott „hétköznapi bankrablók” vannak összezárva egy garázsban, itt az amerikai polgárháborút megidéző szereplők révén maga a történelem kerül intim közelségbe. Ezt gondolom én olyan alkotói továbblépésnek, amely a formai és tartalmi jegyek, ábrázolások és stílusok szintézisével jött létre.

Ami azonban visszaköszönt, az a film utolsó harmadában zajló véres öldöklés. Cirka két óra telik el fröcsögő vér nélkül (ekkora önmegtartóztatás ritkaság számba megy ennél a rendezőnél), szinte csak a néhányszor pofán vert fogolynő orrából erednek kis vörös erecskék, ám amikor a végkifejlet kezdetén két megmérgezett sugárban kezd vért hányni, az elszabaduló indulatokkal együtt a rendezőnek a brutalitások iránti oldhatatlan vágya is kielégül. Elsülnek a pisztolyok és puskák, szaporodnak a sebesültek és hullák (a végére mind azok lesznek), még egy felemelő nyíltszíni halottcsonkítás is megtörténik (a fogolynő, hogy szabaduljon, bilincsestül levágja a már halott fogva tartója karját) – látványosan fröcsög és ömlik a vér. Hiába: a forgatáshoz bekészített fél hektó ketchupnak szét kell spriccelnie még a befejezés előtt.

A brutalitásnak azonban van egy olyan foka, amely már túlmutat önmagán. (Ezt már pedzegettem egy régebbi filmes írásomban: Született gyilkosok.) Quentin Tarantino filmjeiben a drasztikus jelenetek ugyanis oly mértékben eltúlzottak, annyira felfokozottak, hogy ez semmiképp nem tekinthető nyers naturalizmusnak. Az öldöklés nála éppen hogy nem naturális, hanem az abszurditásig eltúlzott. Éppen ezért a vérengzés groteszkbe, ironikusba fordul, absztrahálódik. Művészi kifejezőeszközzé válik és ekként már nemcsak a primer képi jelentése érvényesül, hanem az is, ami mögötte áll. Ez a mögöttes tartam pedig – énszerintem – nem kevesebb, mint ember, sors, történelem, végzet, hatalom…  összefüggéseinek sajátos alkotói megvilágítása. Több ez, mint motívumrendszer, és több mint szimbolikus jelentés. Ez már egyfajta filozófia, amely ugyan nyomasztó teherként nehezedik rá a rendező minden munkájára, egyben azonban költői magasságba is emeli valamennyit.

*

A szereplőkről is érdemes lenne szólni. Samuel L. Jackson hozza a saját kitűnő formáját, minden megjelenése élményszámba megy:  már-már fenséges, ünnepélyes. Lám, ilyen az aljasság nagyszerű eleganciája! (Ehhez most szép jelmezt is kapott.) Kurt Russellt alig lehet felismerni nagy bajsza mögött, akár Újlaki Dénes is lehetne… Jennifer Jason Leigh pedig az, akinek az alakításából minden gondolkodó mozinéző számára világossá válhat: ez itt kérem nem western és nem kalandfilm. Ez Tarantino, a torzítások és végletes túlzások nagymestere, aki az „ilyen nincsről” már-már elhiteti, hogy mégis van.

a cikk folytatódik >>

Réz Pál és a Margit-híd

Soha sehonnan nem láttam olyan szépnek a Margit-hidat, mint Réz Pál szobájából. Nem vagyok a képeslap-szépségű panorámákra túlságosan fogékony, ezt a látképet is csak azért jegyeztem meg, mert éppen onnan nézhettem-láthattam, abból a lakásból, ahonnan mindennek egy kicsit más volt a perspektívája. A Jászai Mari tér felől, a Pozsonyi út felől nézve az emeletek magasából a híd is kicsit más arcát mutatta, mint amit a leggyakrabban látunk akár élőben, akár megörökítve. De a sajátos optikánál persze sokkal fontosabb volt a szemlélet, a látásmód, ami ugyan nem a hídra, de ugyancsak ebből a szobából vetült rá a világra, és abban az irodalomra. Ennek pedig nem a földrajzi hely volt a meghatározója.

Nem tudom felidézni, hol és mikor találkoztam először Réz Pállal. Annyi azonban bizonyos, hogy még a Holmi előtt volt. Erre azért emlékszem élesen, mert irodalmi berkekben tudni lehetett, hogy már lezajlottak a lapalapítással kapcsolatos teendők, de az első szám még jó ideig nem jelent meg. Az én várakozásomat növelte, hogy történetesen éppen én is lapot alapítottam, a Hatodik Sípot, és ennek első száma már kijött a nyomdából, amikor 1989 őszén a Vígszínház előterében összefutottunk Réz Pállal. Nyomban rá is kérdeztem, megjelent-e már a Holmi, sajnos még nem, mondta, én meg kivágtam, hogy viszont a Hatodik Síp első száma már elkészült. Igen szerény kis folyóiratocska volt, jelentőséggel inkább a puszta megjelenés bírt, nem a tartalom. Váltottunk még pár szót az előadásról, hogy éppen mit láttunk, arra nem emlékszem, de arra igen, hogy neki jobban tetszett, mint nekünk.

Ritkán, évente egy-két alkalommal futottunk össze rendezvényeken, véletlenszerűen. Tervezett találkozásaink akkor vették kezdetüket, amikor évekkel később szerzői lettünk a Holminak. Főleg Éva: az ő novelláinak jó néhánya éppen ott jelent meg elsőként (Réz: „Fenntartjuk magunknak az első elutasítás jogát”). Pali bátyánk nagyon kedvelte Évát és az írásait, elfogult szeretettel viszonyult műhöz és szerzőjéhez. De ez nem akadályozta meg abban, hogy áspiskígyónak nevezze (persze viccesen), ha hosszabb ideig nem küldött írást.

Előfordult, hogy olyan időpontra hívott minket, amikor egyedül volt, ilyenkor alaposan kikérdezett mindkettőnket itthoni életünkről. Aztán következtek az irodalmi anekdoták, meg írókról és művekről mondott rövid summázatai: mintha egy-egy esszének lettek volna a pár mondatos kivonatai. Csüggtünk a szaván. Feltöltődve, megigazulva jöttünk el mindannyiszor. A liftig kísért minket, szinte úgy bocsátott el, mint gyermekeit.

Máskor szerkesztőségi összejövetelekkel kötötte össze látogatásunkat. Gyertek ekkor és ekkor, mondta a telefonba, amikor tisztelgő bejelentkezésemet tettem, úgy is itt lesznek a fiúk.

Az egyik ilyen alkalomról 2006-ban így számoltam be naplómban:

Délutánra a Holmiba vagyunk bejelentkezve, Réz Pálhoz, talán az utolsó régi vágású, igazi redaktorhoz. Épp szerkesztőségi ülést tartanak. Závada Pali már elmenőben, Szalai Júlia, Voszka Éva még marad, Fodor Géza pedig úgy ágyazódik be a fotelba, mintha össze lenne nőve vele. Belehallgatunk a műhelytitkokba, aztán kellemes sztorizások, Pali bátyánk persze sziporkázik. Minket is kikérdeznek itthoni dolgainkról. Érdekli őket, hogy is koptunk mi ki a kárpátaljai irodalomból. Alig hiszik, hogy otthon egyáltalán nem publikálunk, hogy könyveinkről nem adnak hírt lapok, gyakorlatilag nem vesznek rólunk tudomást. Persze gyorsan hozzátesszük, ez nekünk így tökéletesen megfelel, voltaképp mi akartuk, hogy így legyen, én voltam az, aki felismertem, hogy sem én nem felelek meg az itteni irodalomnak, sem az nem felel meg nekem, kivonultam hát abból, amiből kivonulásom után ki is közösítettek – Éva pedig soha nem is csatlakozott a hadhoz, mindig is kívülállóként figyelte azt, amiben én évtizedekre alámerültem. De hát irodalmi szalonotok is volt nektek, kapom az emlékeztetést, s talán a kelleténél is hosszabban mesélem el, milyen támadások miatt hagytam fel ezzel az utolsó szervezési kísérletemmel. Megjön Radnóti Sándor, a hölgyek lassan távoznak, újra szerkesztőségi ügyek kerülnek sorra.

Indulásunk előtt kinézek a Margit-hídra nyíló nagy ablakon a sziporkázó Dunára. Jó itt Pesten, sóhajtok fel magamban, ennyi barát és kedves szakmabéli ismerős között. De ennél is jobb lesz holnaptól visszabújni magányomba az Ung-parti manzárdon.

rez-pal-meghalt

Réz Pál (1930 – 2016)

Soha sehonnan nem láttam olyan szépnek a Margit-hidat, mint Réz Pál lakásából. Jó tudni, hogy több mint két évtizeden át megadatott számunkra ez a perspektíva, és hogy a hazaérkezés örömében mindig fontos lehetett az, honnan tértünk otthonunkba – és persze, hogy mit hozhattunk magunkkal.

Ha behunyom a szemem, látom a hidat, látom alatta a csillogó vizet. Látom Réz Pált a fotelben botjával. És nyitott szemmel is látjuk szellemét visszavonhatatlanul felmagasodni – örök igazodásunkra.

Istenhit vagy ateizmus?

„Engedd meg, hogy hosszú levelem végén neked, mint megrögzött ateistának, mégis kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánjak” – zárta sorait pár napja valaki, aki jó ismerősöm, de nem jó ismerőm. Ha valóban ismerne, nem fogalmazott volna ennyire pontatlanul.

Igaz, istenhívő a legkisebb mértékben sem vagyok, vallásos még kevésbe. Ez azonban nem feltétlenül jelent megrögzött ateizmust. Számomra nem úgy működik a dolog, hogy aki nem hisz abban az istenben, amelyikben a hívők sokasága, annak automatikusan és minden értelemben radikális istentagadónak kellene lennie. Annak a jellemzően antropomorf tulajdonságokkal felruházott isteni személynek a létét valóban mindenestül elvetem, akit a hívők miatyánkoznak, akinek a büntetését félik, amikor parancsolatait megszegik, aki megbünteti a rosszakat és megjutalmazza a jókat, aki magához szólítja az élőket, hogy ne éljenek tovább, akinek a hívek megköszönik, hogy ételt-italt adott az asztalukra, akinek a segítségéért fohászkodnak csip-csup ügyeikben és akinek hálát rebegnek, ha sikerült jó albérletet találniuk vagy nagyobb baj nélkül felhúzniuk egy épület falát. Bevallom, az ilyesmit, úgy ahogy van, képtelen ostobaságnak tartom, és úgy vélem, a napi szinten büntető-jutalmazó istenféleségben való hit mögött elmaradott, korlátozott, beszűkült, primitív gondolkodás rejlik. Vagy ami semmivel sem jobb:  gondolati restség, tunyaság. Vagy ami rosszabb: számító álszentség, elvtelen és önámító megfelelni akarás. (Azt ellenben nem vitatom, hogy mindenkinek joga úgy és abban hinni, ahogyan neki jólesik, s ez a hit az ő számára akkor is üdvözítő lehet, ha szememben ostobaság.)

Ezzel szemben azt egyetlen percig sem gondolom, hogy egy képzetes személyhez magunkban vagy félhangon beszélni, gondjainkat-tépelődéseinket egy nálunk feljebbvalónak tartott szellemiséggel megosztani ostobaság lenne. Ellenkezőleg: ha pontosan tudom, hogy nem a magam fölé helyezett virtuális személy fogja megoldani napi gondjaimat, nem ő fogja megtorolni a bűnöket és megjutalmazni a jó cselekedetet, ha nem várok semmit tőle és tisztában vagyok azzal, hogy az ő létezése csupán az én lelki, érzelmi, intellektuális igényemből fakad, azaz nekem van szükségem arra, hogy folyamodjak „valakihez”, akit úgy teremtettem magamnak, hogy fölötte álljon a való világ hívságainak, s aki ekként akár még magasabb szempontú válaszokat is  adhat a kérdéseimre, mert felülemeltem őt saját kisszerűségemen – nos, az ilyen esetre nézve azt gondolom, hogy a magam alkotta szellemi feljebbvalóval kialakított efféle kontaktus hasznos és építő jellegű lehet, mi több: az őszinteség érzelmi és a belátás értelmi fokának függvényében a saját gyarlóságainkkal történő szembenézés felemelheti a lelket, megvilágosíthatja az elmét. A saját lelkiismeretemnek, jobbik énemnek, legnemesebb eszményeimnek a kivetítése és egy magasabb rendű képzetes személyben történő megidézése és megszólítása szép, nemes, felemelő és mélyen emberi gesztus, az őszinte érzelmek és az emelkedett gondolkodás aktusa.

Ha ez lenne az istenhit, egyáltalán nem tekinthetném magam ateistának. A magam teremtette feljebbvalóval folytatott konstruktív párbeszédet cseppet sem sem tartom magamtól idegennek.

Mint ahogy nem tartom annak – lépjünk eggyel feljebb – a transzcendens gondolkodást sem. Attól, hogy alapvetően materialistának tartom magam és a valóság objektív létezését nem kérdőjelezem meg, attól még nem gondolom, hogy eleve el kellene vetnem a tapasztalaton túli, az anyagi valóság mögötti, alatti, fölötti létezés lehetőségét. A magam részéről nem feltétlenül teszek fontossági különbséget a létezés valós és imaginárius aspektusa között, ki is dolgoztam a komplex létezés magamra szabott elméletét, amely szerint – kedvenc példámmal élve – Zeusz létezése sokkal intenzívebb és fontosabb, mint ezé a ceruzáé itt az asztalomon, holott köznapi értelemben Zeusz nem létezik, a ceruza viszont igen; ám a ceruzám valós létezésének szerény és jelentéktelen kicsisége semmivé törpül Zeusz évezredeken át gazdagított  mitologikus létezésének hatalmassága mellett, ezért a komplex létfelfogás felől nézve az ógörög főisten sokkal inkább VAN, mint az asztalon heverő irón.

Ám ha ezt igaznak tartom Zeuszra, akkor miért ne tartanám igaznak Jahvéra nézve? Lehetek-e tehát istentagadó, ha vélekedésem szerint a nagy műgonddal megalkotott mitologikus alakok a komplex létezésben magasabb fokra hágnak, mint a valós semmiségek?

Mindebből persze az is következik, hogy az így értelmezett istent kulturális, néprajzi, mitológia, művészeti, irodalmi térben értelmezem és mint ilyennek, nincs semmi köze a napi imákban háztartási jótevővé vagy építkezési segédmunkássá degradált, ételt-italt adó vagy épületfalat megtartó istenhez. A mitologikus isten létezésének a tere maga a mítosz, a Biblia. Aki onnan kirángatja és felvilágosult századainkban a jelen életünkre vonatkoztatott hitet, vallást, egyházat épít rá és tart fenn körülötte, az énszerintem szemfényvesztő vagy önámító akkor is, ha maga a vallásgyakorlás rendelkezik pozitív jegyekkel. Viszont csaláson alapul, ezért az egyházak minden hasznos ténykedésük ellenére végső soron mégiscsak a tömeges népbutítás intézményei.

Lépjünk azonban még feljebb, a kozmikus értelmezésig, a teremtésig. Privát – és tapintatból ritkán hangoztatott – véleményem szerint a XXI. században nem tekinthető épelméjűnek az, aki a bibliai teremtésmítoszt készpénznek veszi. Viszont:

A filozófiai értelemben vett ősprincípium létezését feltételezni számomra semmivel sem jelent nagyobb nehézséget, mint azt elfogadni, hogy – például – azért nem tehető fel a „mi volt az ősrobbanás előtt” kérdés, merthogy annak előtte az idő sem létezett. A teremtésből részt vállaló világeszme létezésének a megengedése számomra nem nagyobb gondolati flört, mint azzal a feltételezéssel kokettálni, hogy a 13,7 milliárd évvel ezelőtti végtelen semmiből lett a mai végtelen minden.

Az viszont nem elhanyagolható különbség, hogy a Big Bang elméletében hívők étkezés előtt nem kérnek áldást a tér-idő-szingularitás nevére, amiért ételt-italt adott asztalukra.

dali-utolso-vacsora

Salvador Dalí: Utolsó vacsora