Kárpátalja – Szomszédaink, a magyarok. Dokumentumfilm

Igencsak adta magát, hogy véleményemet a kárpátaljai riportfilmről – Szomszédaink, a magyarok – Kárpátalja, rendező/szerkesztő: Zámborszki Ákos, riporter/szerkesztő: Galán Angéla – Kárpátalja-blogomban jelentessem meg, ám ezzel az írás kicsit ki is esett a fősodorból. Bár a kárpátalja.net oldalnak magas a látogatottsága, de ez állandó oldalainak jó Google-hejezése miatt van, a gyéren felkerülő friss posztokat viszont … Olvass tovább

Virtualizátor és imaginátor

„Az olvasók szembesülhetnek azokkal a személyiségekkel, akik szellemi síkon is nyomot hagytak az időben” – állítja a könyv bevezetőjének második mondata. Ízlelgessük… Ha egy kicsit fel akarok vidulni, megnyitom a gépemben dr. vitéz lovag Dupka György legutóbbi remeklését, A kárpátaljai magyar művelődési élet jeles személyiségei című, 2018-as életrajzi lexikont (az e-könyvet időben letöltöttem, a művelődési … Olvass tovább

Kilépési nyilatkozatunk margójára

Tiltakozásul kiléptünk az ukrán írószövetségből Nem sokkal az új oktatási törvény hatályba lépése után Évával úgy döntöttünk, hogy tiltakozásul a törvény 7. cikkelye ellen, kilépünk Ukrajna Nemzeti Írószövetségéből. Megírtuk a nyilatkozatot (hogy még véletlenül se legyen benne nyelvhelyességi hiba, külső kontrollt is kértünk), és tagsági igazolványainkat mellékelve eljuttattuk a Szövetség helyi szervezetének az elnökéhez. A … Olvass tovább

Lehet-e beágyazottság nélkül?

– avagy a függetlenség ára Váltig azon gondolkodom, hogy ha 25-20-15 évvel ezelőtt kisebb-nagyobb lépésekben nem hátrálok ki mindenből, ha nem számolom fel a korábbi beágyazottságaimat, ha nem szüntetem meg a magam alapította kiadót, lapokat, alapítványt, szerkesztőséget, ha nem hagyok fel a szervezősdivel, ha nem lépek ki minden szervezetből és testületből, sőt, valamennyire még az … Olvass tovább

Csontváry és a Berniczky-textúra

„…nehezen fejthetjük meg Berniczky Éva lírai és epikus szólamokat váltakoztató, sokszorosan tükröztetett elbeszélője által közvetített metafora-rendszert. Stefanovics Angéla mindent megtett annak érdekében, hogy értően tolmácsolja, mi is történik a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban lombjai között, ám mégis érdemes többször is végighallgatni a jelenetet ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne: ráakadtunk a megfejtéshez vezető kusza ösvényre.” – írta Dézsi … Olvass tovább

Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján

dupka-gyorgy-irodalmi-elet-karpataljanTegnap kíváncsiságból belenéztem, majd izgalmas fejezetcímeket látva – pl. A netPánsíp, BDK-blog – elég hosszan bele is olvastam Dupka György legújabb munkájának – Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján – .pdf-dokumentumába, és őszintén bevallhatom, amit olvastam: meglepett.

Hiúsági okokból és megfelelően erős más irányú érdeklődés hiányában (+ lustaságból) csak az engem közelebbről érintő, illetve a főleg velem foglalkozó fejezeteket-oldalakat futottam át.

Ennyiszer én könyvben leírva még soha nem találkoztam a saját nevemmel, ami persze önmagában még csak azt jelenti, hogy a közel 350 oldalas összefoglalóban alaposan foglalkozva van velem, s ez némileg már önmagában elüt attól, amit esetleg várhattam, ti., hogy a címben és alcímben sorolt fogalmakkal kapcsolatba hozható ténykedésem egy része teljes elhallgatásra vagy legalábbis eljelentéktelenítésre is kerülhetett volna.

Számos ilyesmit tapasztalhattam ugyanis az elmúlt másfél-két évtizedben, voltak, akik rendszeresen adott interjúik mindegyikében elfelejtették megemlíteni, hogy én adtam ki legfontosabb könyvüket, hogy én találtam ki gyermekfolyóiratuk nevét és én is adtam ki első évfolyamát, hogy az általam gründolt és szerkesztett orgánumok valamelyikében kezdhettek hosszú szilencium után újra (vagy újoncként először) publikálni… stb. Kárpátalja általam sokra becsült, legismertebb  költője úgy tudott előadást tartani az elmúlt évek  kárpátaljai irodalmi folyamatairól, hogy még csak meg sem említette a nevemet és úgy tudta felsorolni az itt alkotó magyar írókat, hogy engem szemrebbenés nélkül kihagyott, s amikor a riporter nevemre és Éváéra rákérdezett, akkor olyasmit mondott, hogy Balla D. Károly és Berniczky Éva kiírták magukat a kárpátaljai irodalomból… (Holott én például nem tudnék úgy megadni egy hasonló felsorolást, hogy ne éppen Vári Fábián László nevével kezdeném…) No, nem mintha a rám való hivatkozások hiányoznának a dicsőségemhez, ezeket csak azért említem, hogy a most tapasztalt kontrasztot érzékeltethessem.  

Dupka munkájáról figyelmesebb és aprólékosabb tanulmányozással, idézetek, számadatok, dátumok, címek, lábjegyzetek pontosságának és hitelességének az ellenőrzésével, a stiláris jegyek elemzésével  talán árnyaltabb véleményt fogalmazhatnék meg (ismerjük a szerző e téren mutatkozó gyengeségeit), de erre nem érzek késztetést, viszont első, gyorsolvasással és csakis az engem tárgyaló vagy említő részek alapján szerzett impresszióimról beszámolhatok.

Ami Dupka monográfiájában meglepett, az a következő:

A velem foglalkozó, engem érintő leírások és értékelések nagyrészt tárgyilagosak. Ennek egyik oka az lehet, hogy a szövegek egy nem jelentéktelen része éppen tőlem, honlapjaimról, blogjaimból származik, de az jelzés értékű, hogy az ezekben megfogalmazottakat Dupka elfogadta. A másik oknak annak kell lennie, hogy a szerző nemcsak valamelyest átértékelte rólam alkotott negatív véleményét (ez voltaképp mellékes), hanem hogy nagyrészt elismerte és könyvében magasra értékeli mindazt, amit irodalmunk háza táján az 1980-as évek elejétől műveltem. Ez valamelyest ellentmond mind saját korábbi (főleg szóban hangoztatott) véleményének, de még inkább rácáfol arra, amit a velem szemben állók egybehangzóan állítani szoktak negatív szerepemről. Persze itt azért ketté kell választani a kb. 2000 előtti és utáni dolgaimat, mert hát azért Dupkától is megkapom a magamét amiatt, hogy szembefordultam azokkal, akikkel együtt azelőtt népi-nemzeti hagyományt, nyelvet, identitást ápoltam és palléroztam. Rosszallólag megjegyzi pl. hogy

Balla  D.  Károly  lépésről  lépésre eltávolodott a magyar nemzeti identitás,  a történelmi-kulturális hagyományok, a népszolgálati irodalom korábban vállalt értékrendjétől.

– ugyanakkor ezek az alighanem elmarasztalónak szánt megállapítások is tárgyilagosak, tényszerűek, és részemről teljességgel vállalhatók is lennének kicsit pontosabb megfogalmazásban, lévén hogy szerintem nem annyira az értékrendtől távolodtam el, hanem annak szépirodalmi interpretációkban megmutatkozó kizárólagosságától.

Valószínűleg vádnak szánja a következőket:

Beállt az olyan magyarországi liberális írók sorába, akik „a történelembe gyökerezett egész magyar irodalmat korszerűtlennek tartják”, a magyar  irodalom nemzeti  jellegzetességét megkérdőjelezik, akik az „européer  irodalom-felfogással” egy új kánon megfogalmazásával próbálkoznak, a  posztmodern irányzat lelkes követői és művelői.

– és nekem itt is legfeljebb csak a megfogalmazással lehet bajom, mert tudatos beállásról szó sem volt és mert a többi kitételt is lehetne árnyalni, de például az européer irodalom-felfogás az én szememben egyértelmű dicséret akkor is, ha ő elmarasztalásnak szánta.

Rosszindulatú ferdítést talán ha kettőt-hármat találtam mindösszesen (ez nagyon jó arány például ahhoz képest, hogy akad irodalomtörténeti monográfia, amelynek velem foglalkozó fejezeteiben ezek száma legalább harminc…) – ezeket nem idézem, ki-ki kisakkozhatja, hogy vajon a szerző rám célzott mely állításairól gondolom, hogy egyáltalán nem felelnek meg a valóságnak és negatív előjelű elfogultságról árulkodnak.

De térjünk vissza a pozitívumokra. Dupka nem igyekezett az engem elmarasztaló vélekedéseket előnyben részesíteni az elismerőkkel vagy semlegesekkel szemben. Néha inkább úgy tűnik, mintha ellenkezőleg történt volna: idéz ugyan az előbbi kategóriába tartozókat is (pl. Nagy Zoltán Mihálytól), de meglepett, hogy például még Görömbei Andrástól és Penckófer Jánostól is főleg olyasmit idéz, ami kedvező rám nézve. Pedig…

Tárgyilagosnak mondható mindaz, amit Dupka az általam gründolt lapokról, szervezeti egységekről, rendezvénysorozatokról és díjakról mond (Hatodik Síp, Pánsíp, Galéria Kiadó, UngBereg Alapítvány, Pánsíp Szalon, Könyvnapok, KÁRMIN-díj) – igaz, éppen ezek azok az összefoglaló szövegek, amelyeket szinte változtatás nélkül emelt át honlapjaimról (hol idézve, hol hivatkozva – hol ezek nélkül). Érdekesség, hogy megtalálta és használta egy nemrégiben (és más célból) készített honlapom anyagát: http://szamizdat.balla.biz/ – lásd a weboldal alsó harmadát.

Külön fejezetet kapott internetes tevékenységem, blogrendszerem. Ismertetésében Dupka részben Penckófer korábbi tanulmányára támaszkodik, amelyben – számomra máig érthetetlen okból – irodalmunkat „három irányultságra” tagolja, ebből egyik (és első?) lenne az én webes honlaprendszerem (megnevezésével mindkét szerzőnek gondja van, láthatólag nem könnyen igazodnak el oldalaim hierarchiájában). Amely állítás egyfelől hízelgő, másfelől (a másik két „irányultságot” is ismerve) badarság – itt most nem regélem el, hogy szerintem miért.

A badarságok felől haladva e ponton térhetnék rá a rosszindulat nélküli tévedésekre, félreértésekre, pontatlanságokra, de ezeket nem jegyzeteltem ki. Egy megállapításra emlékszem fejből, Dupka szerint egyéb műveim mellett három posztmodern regényt produkáltam. Szerintem a Tejmozi nem az. Lehet találgatni, szerzőnk miért véli mégis annak.

Mindent egybevetve és most már magamtól is elrugaszkodva: azt hiszem, az Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján hasznos könyv. Ha csak az átfutott fejezetek tényanyagát nézem, akkor is sikerült egy helyre összegyűjteni olyan adatok százait-ezreit, amelyek nemhogy együtt, de külön-külön is csak nehezén érhetők el. A szerzői, tagsági és részvevői névsorok, a kiadói műhelyekhez sorolt könyvcímek, a kiadási dátumok, a legkülönbözőbb formációk önmeghatározásai, az indulási és megszűnési évszámok – mindez igen értékes tényanyag. A megjelenések, megalakulások, történések számbavétele is fontos, ha ezek folyamatba állítása és jelentőségük hangsúlyozása olykor vitatható is, mint ahogy az idézett, átvett értékelések esetében sem beszélhetünk sem forráskritikáról, sem több irányú, árnyalt megközelítésről. Felmentést erre nézvést az alcím adhat: Kultúrtörténeti vázlat… 

Nagy kérdés, hogy megírja-e majd mindezt valaha valaki részletesebben, alaposabban, a puszta számbavételnél szélesebb szempontrendszert érvényesítve. A még nagyobb kérdés pedig az, hogy a vizsgálat tárgya egyáltalán érdemes-e erre.

Olvass tovább

Én és az avantgárd

Magyar Írók Világtalálkozója, 1991 Épp 25 éve, 1991 nyarán tartották Keszthelyen a (kissé fellengzősen) Magyar Írók Világtalálkozójának nevezett összejövetelt. A kaposvári városi televízió (Kapos TV) számára készített alábbi riportfilmet negyedszázad elteltével készítője, Varga István barátom digitalizálta és tette fel a videómegosztóra – nekem pedig elküldte a linkjét, mivel én vagyok a filmen az első megszólaló … Olvass tovább

Gondolatok a könyvtáron kívül

Öncáfoló digitális jegyzet három befejezéssel

a Kárpátaljai Megyei Könyvtár magyar osztályának szíves felkérésére

gondolatok-konyvtarA könyvtár hangulata. A könyv illata. Perszepersze, tudom. Ismerem. Az érveket is. Hogy szeretjük, hogy ragaszkodunk hozzá. Hogy ez a digitális világ olyan izé. Regényt monitorról, ugyan, kérem!

Ismerem tehát az érveket, a szokásokat és nincs kétségem afelől, hogy a könyv presztizse az olvasóközönség számára nem sokat csökkent azóta, hogy a szűkössé vált Gutenberg-galaxist elkezdte magába kebelezni a végtelennek látszó Neumann-univerzum. Mégis azt gondolom, hogy alapjában

a könyvtár egy elavult, funkcióját vesztett intézmény és maga a könyv az információ megjelenésének és tárolásának egy idejétmúlt eszköze.

Ami persze nem jelenti azt, hogy még akár évtizedekig a mai formájukban fenn ne maradhatnának mind a bibliotékák, mind a nyomtatott kiadványok – hiszen mutatkozik rájuk igény, kereslet. Akár évtizedekig. Mondjuk addig, amíg a digitális nemzedék ma még ifjonc tagjai megöregednek, s már nem lesznek náluk idősebbek, akik még nosztalgiával gondolnának a könyv illatára és az olvasótermek halk zsongására. Meggyőződésem ugyanis, hogy a könyv kellemesnek mondott szaga és tapintása, valamint a könyvtár vonzó hangulata nem önmagában fontos, hanem kizárólag azért, mert kellemes képzetek társulnak hozzájuk.

Kérem, a könyv, az bizony büdös. A nyomdafesték szaga kifejezetten kellemetlen, mit több: káros az egészségre. Csakis azért mondjuk, hogy mi imádjuk és ragaszkodunk hozzá,

mert az új könyv kézbevételével járó várakozás intellektuális izgalma és a korábbi kellemes olvasmányélmények emléke kapcsolódik hozzá.

Belátom, hogy egy szövegfájl megnyitása egyelőre nem jelentheti mindenki számára ugyanazt az élményt, mint egy könyv felütése – de mivel az élményt mégis a tartalom váltja ki, nem pedig a forma, az új és újabb generációknak már feltétlenül az e-könyv-olvasójuk vagy más megjelenítő eszközük bekapcsolásához fognak társulni a szellemi örömszerzés alkalmai. Azt gondolom, fiatalok milliói számára már sokkal-sokkal többet jelent egy okostelefon birtoklása, mint egy ezer kötetes otthoni könyvtár. És ez nem baj, mert annak a kis maroknyi készüléknek a segítségével szinte mindent elérhetnek, megtudhatnak, megtalálhatnak, kiolvashatnak, egy e-book-reader fejlett memóriájában pedig több szöveget tárolhatnak, mint amennyit az ungvári Káptalan (Kapitulna) utcai könyvtári részleg állománya őriz.

Nekünk még papír alapú a tudásunk, műveltségünk, érthető, hogy a nyomtatott szövegre irányul figyelmünk, érdeklődésünk. De ahogy a nehézkes és alacsony hatásfokú kódexmásolást felváltotta több mint ötszáz éve a forradalmian új, produktív, kényelmes, gyors könyvnyomtatás, úgy a digitális adatsokszorosítás és tárolás is véglegesen át fogja venni a terepet a mára elavult technológiáktól. Pontosabban: a mindennapi használatban teljesen ki fogja szorítani, de jóslatom szerint sem a könyv, sem a könyvtár nem fog véglegesen eltűnni, hanem

a könyvek egyedi készítésű, ritka műtárgyakká, a könyvtárak pedig múzeummá fognak válni, ahol ezeket a műtárgyakat megtekinthetjük.

Írhatnék még arról, hogy egy digitális szövegállomány miben és mennyire alkalmasabb a felhasználó számára, mint egy nyomtatott szöveg, illetve arról is, hogy az internet, mint az információk kimeríthetetlen tárháza, miért teszi fölöslegessé a könyvtárba járást vagy azt, hogy otthonunkban szótárakat, lexikonokat vagy akár szépirodalmi olvasmányokat tároljunk – de erről már korábban is elég sokat írtam, így most egy több mint 10 éve keletkezett írásomat ajánlom első befejezésül: Internet és irodalom: Útban a világarchívum felé. << Természetesen ennek elolvasásáért sem kell beballagni a könyvtárba, elég a linkre kattintani. Merthogy itt ez a szöveg nem nyomtatott, hanem digitális, és nem papíron jelenik meg, hanem az internetnek köszönhetően a Nyájas Olvasó monitorján, így számomra módot ad hiperhivatkozások (kattintható linkek) elhelyezésére, a felhasználóknak pedig a továbbolvasásra.

Eredetileg egyébként nem is terveztem hosszabb reagálást a könyvtári osztály szíves felkérésére, csak korábbi írásaim linkjeit akartam megadni, de végül rászántam magam, hogy kissé provokatív módon mondjak ítéletet könyvről és könyvtárról.

szembesules150Ám egy gondolatfuttatás számomra akkor élvezetes, ha a markáns véleményemet nemcsak hangoztatni, hanem cáfolni, vagy legalábbis elbizonytalanítani is sikerül. Így most második zárásként még annyit, hogy ismét csak perszepersze: nekem is voltak a távoli, internetes korszakom előtti régmúltban valódi könyves élményeim, akadt, amit meg is írtam. És mert az egyik ilyen régi feljegyzésemben a közhasznú, nélkülözhetetlen könyvtárról is szó esik, ide tűzöm a kis szöveget azzal a megjegyzéssel, hogy teljes egészében Szembesülés regényemben olvasható. Ez a regény, bizony, nincs fenn teljes egészben a neten, viszont a megyei könyvtár magyar osztályán kikölcsönözhető :) Mégis arra kell tehát biztatnom a felemelő regényszomjban és magasztos  könyvsóvárgásban szenvedő rajongóimat, hogy irány a könyvtár, a Könyvtár, a KÖNYVTÁR.

Balla D. Károly

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Talán egyetlen olyan kedves könyvem, amelyet mindig a közkönyvtárból kell kikölcsönöznöm, mert nincs meg sajátomban. A hiány bosszantó, mert számtalanszor adódott már úgy, hogy ezt, éppen ezt és csak ezt a könyvet szerettem volna felütni, hogy beleolvassak, talán csupán rápillantsak egy névre, egy szóra – ennyi is elég, és máris felidéződne bennem az a hangulat, amelyet első olvasásakor érzetem. A dolog azért érdekes, mert tőlem voltaképpen idegen a nosztalgia, nemigen szoktam visszarévedni régi dolgokra, visszavágyni régi helyekre, helyzetekbe. A Utas által legelőször, több, mint húsz esztendeje kiváltott érzésről azonban azóta sem tudtam lemondani, és időről időre szükségem van arra, hogy újra beleringatódjam egy könnyű gondolán ennek a különös világnak a sikátorai közé, amely világról már soha nem fogom tudni megállapítani, mekkora részben Szerb Antal a felelős érte, és mekkorában kései kamaszkorom végletes érzelem- és gondolatvilága.

Mint öntudatos szovjet egyetemistához egyáltalán nem volt illendő, tiltott filozófiák iránt vonzódtam, meg-megmártóztam az egzisztencializmusban, és az Utas, ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény, amely helyenként akár a Heidegger-féle egzisztencialista halál-felfogás irodalmi interpretációjának is tűnhet, pszichém legmélyére hatolt. A saját halálnak mint valami átélhető, már-már szexuális kéjt okozó beteljesülésnek, végső és teljes önmegvalósulásnak az appercipiálása persze – és ezt talán Szerb Antal is sugallja – csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágban képzelhető el, abban a szférában, amelybe e modern kor európai átlagembere aligha kaphat bebocsáttatást. Nem kaphat, mert erre nem teszi alkalmassá sem pragmatikus világi neveltetése, sem a zsidó-keresztény eszmevilág értékrendje, amely nem hogy a halált nem tekinti az egyén sajátjának, hanem még az életét sem, s az elmúlás problematikáját úgy véli megoldani, hogy a földi életet átmeneti állapotnak tekintve a beteljesülést az isteni szellemmel történő újraegyesülésben és a roppant kétes hitelű majdani feltámadásban jelöli meg. Ellenben az a halál, amelyről Mihály és Waldheim – az Utas főhőse és barátja – az etruszkok vallására hivatkozva beszél, az valami – prüdériánk számára felfoghatatlan – erotikus mozzanat, a nemzés-foganás-születés aktusához hasonlatos „visszaszületés”.

Én akkor épp végletes érzelmi és világnézeti hullámhegyek közt vergődtem, meghalt bennem valami régi, racionális énemből és átestem valamifajta transzcendens újjászületésen. Meghalt bennem a bezárt báb és kiröppent belőle a szabad pille. A szárnyamra akkor rakódott a könnyű hímport, igen, ezt keresem az Utas lapjain, hiányaimmal küzdve valahányszor kikölcsönzöm a közkönyvtárból.

szerb-utas-es-holdvilagHarmadik befejezésként azért utólag még – hogy a cáfolat cáfolata is itt legyen – ide kívánkozik, hogy a fenti sorok kb. 15 évvel ezelőtt keletkeztek, a benne foglalt könyves élmény meg több mint harminc éves, nyilvánvaló, hogy akkoriban a könyvtári kölcsönzés igénybevétele még megkerülhetetlen volt, de aztán nemcsak saját példányom lett a könyvből, hanem természetesen elérhetővé vált a regény a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában is, íme: Szerb Antal: Utas és holdvilág.

Mindezekből akár az a merész következtetés is levonható, hogy Szerb Antal miatt már nem kell könyvtárba mennünk, de Balla D. Károly miatt erre szükség lehet. Személyemben tehát egy könytárbacsalogatót láthattak a magyar osztály munkatársai – így már értem is a felkérést!


Olvass tovább

A visszatérő – DiCaprio Oscarja

oscar-dij-dicaprioEgy ritka rossz kalandfilmben nyújtott közepes alakításával érdemelte ki Leonardo DiCaprio a rég várt Oscar-díját. A visszatérő c. film erényeit nem igazán tudnám felsorolni, talán azt az egyet leszámítva, hogy szépen van fényképezve, de ez is legalább annyira a gyönyörű táj hozadéka, mint amennyire a jó kameramunkáé. Utóbbiban még egy bakinak (?) tűnő furcsaságra is felfigyeltünk a tegnap esti családi filmnézés során: az utolsó nagyjelenetben a késsel-szekercével egymást halára marcangoló, hóban fetrengő két főhős párharcában a „vér” ráfröccsen a kamera objektívjára. Nem törlik le, nem veszik újra a jelenetet. Mivel egyébként a filmben sehol sincs ilyen vagy másféle kikacsintás és mivel mindenütt a gyilkolászások és sebesülések hitelesnek szánt premierplános naturalizmusára esik a hangsúly, ez az üvegre freccsent pár vércsepp akár illúzióromboló is lehetne, ha ez az illúzió már rég agyon nem tipródott volna a történet és a rendezés gyöngesége miatt.

visszatero-dicaprio-oscarA forgatókönyv alapját megtörtént eset, illetve Hugh Glass prémvadász hősi legendája képezi, de az alapsztorit a film készítői jó alaposan kiszínezték. Olyannyira sikerült kalandossá turbózniuk az önmagában akár megrendítőnek is nevezhető történetet, hogy oda is lett a hitelessége, mi több, az arcközelbe tolt szenvedések és csodálatos túlélések az alkotók eredeti szándékától eltérően már nem megrendítőek, nem váltanak ki szörnyülködést vagy csodálatot, hanem önmaguk paródiáját képezve válnak szánalmasan nevetségessé. Mindeközben a film halálosan komolyan veszi magát, az iróniának, humornak egy szikráját sem fedezhetjük fel, a tragikum művészi hitelessége azonban egyáltalán nem teremtődik meg, amit szörnyű, megrendítő dolgok bemutatásának szánnak, abból legfeljebb csak a gusztustalanság meg a szájbarágás jön át, máskor meg a némi giccsbe hajló édeskedés. Igencsak elnagyolt a történelmi háttér bemutatása, az emberábrázolás egyetlen bravúrja pedig ez: úgy válik mértéktelenül túlzóvá, hogy közben sekélyes tud maradni.

dicaprio-grizzlyMivel leginkább papírmassé-figurákat látunk a vásznon (hús-vér mivoltukat csak a sebeikből fröcsögő nedvek igyekszenek bizonyítani), a főszereplő DiCaprionak nem sok lehetősége adódik a jellemformálásra. Alakját inkább csak külsőségek határozzák meg (alaposan elmaszkírozott arc, sebek és hegek, öltözék, nyögések és ordítások), fogalmazhatunk úgy, hogy minden meg van mutatva, de semmi sincsen művészileg ábrázolva. Az Oscart pedig valószínűleg azzal érdemelte ki, hogy hagyott a hátán tombolni és arcára taposni egy grizzlymedvét.

Olvass tovább

Tarantino: Aljas nyolcas

aljas-nyolcas-samuel-l-jackson
Samuel L. Jackson az Aljas nyolcas c. filmben

Igazi remeklés Quentin Tarantino 2015-ös filmje, az Aljas nyolcas. Bár az író-rendező egyaránt igazodik mind a westernfilmek, mind a történelmi kalandfilmek stílusjegyeihez (és címadásához, lásd: A piszkos tizenkettő), mind a maga-teremtette hagyományokhoz, de mindkét tradíción túl is lép. A klasszikus westernek és kalandfilmek kelléktárán azzal lép túl, hogy a szabadban játszódó nagy jeleneteket, lovasvágtákat, tűzpárbajokat teljesen mellőzi, ehelyett a történés nagyja belső terekben zajlik, szinte kamaradarab-jelleget adva a filmnek. Az egyik belső tér egészen szűk: egy postakocsi belseje. A másik enteriőr tágasabb, de szintén már-már az intimitásig bensőséges: „Minnie rőfösüzlete”, más szavakkal vegyeskereskedése, szatócsboltja, amely azonban egy vendégfogadó szalonja, kávézója, étterme is egyúttal. Ebben a két zárt térben olyan összefüggések bontakoznak ki és olyan feszültségek teremtődnek, amelyek már nem egy vadnyugati kalandfilm,  hanem sokkal inkább egy intellektuális dráma és/vagy egy pszichothriller jellegzetességeit mutatják.

A maga-teremtette filmes jegyeken pedig azzal lép túl Tarantino, hogy bár kronologikusan folytatja az amerikai történelem egyik legizgalmasabb korszakának a feldolgozását (előző filmje, a Django elszabadul, az amerikai polgárháborút megelőző években, a mostani pedig közvetlenül utána játszódik), ám a széles történeti-társadalmi merítés helyett itt is sokkal intimebb eszközökkel dolgozik: az összezárt, előbb egy kocsiban utazó, majd a hóvihar miatt a fogadóban rekedt utasok sorsa és életepizódjai révén avatódunk be a történelembe. Ezzel a rendező visszanyúl első, 1992-es filmjének (Kutyaszorítóban) az eszközeihez. Ám míg ott „hétköznapi bankrablók” vannak összezárva egy garázsban, itt az amerikai polgárháborút megidéző szereplők révén maga a történelem kerül intim közelségbe. Ezt gondolom én olyan alkotói továbblépésnek, amely a formai és tartalmi jegyek, ábrázolások és stílusok szintézisével jött létre.

Ami azonban visszaköszönt, az a film utolsó harmadában zajló véres öldöklés. Cirka két óra telik el fröcsögő vér nélkül (ekkora önmegtartóztatás ritkaság számba megy ennél a rendezőnél), szinte csak a néhányszor pofán vert fogolynő orrából erednek kis vörös erecskék, ám amikor a végkifejlet kezdetén két megmérgezett sugárban kezd vért hányni, az elszabaduló indulatokkal együtt a rendezőnek a brutalitások iránti oldhatatlan vágya is kielégül. Elsülnek a pisztolyok és puskák, szaporodnak a sebesültek és hullák (a végére mind azok lesznek), még egy felemelő nyíltszíni halottcsonkítás is megtörténik (a fogolynő, hogy szabaduljon, bilincsestül levágja a már halott fogva tartója karját) – látványosan fröcsög és ömlik a vér. Hiába: a forgatáshoz bekészített fél hektó ketchupnak szét kell spriccelnie még a befejezés előtt.

A brutalitásnak azonban van egy olyan foka, amely már túlmutat önmagán. (Ezt már pedzegettem egy régebbi filmes írásomban: Született gyilkosok.) Quentin Tarantino filmjeiben a drasztikus jelenetek ugyanis oly mértékben eltúlzottak, annyira felfokozottak, hogy ez semmiképp nem tekinthető nyers naturalizmusnak. Az öldöklés nála éppen hogy nem naturális, hanem az abszurditásig eltúlzott. Éppen ezért a vérengzés groteszkbe, ironikusba fordul, absztrahálódik. Művészi kifejezőeszközzé válik és ekként már nemcsak a primer képi jelentése érvényesül, hanem az is, ami mögötte áll. Ez a mögöttes tartam pedig – énszerintem – nem kevesebb, mint ember, sors, történelem, végzet, hatalom…  összefüggéseinek sajátos alkotói megvilágítása. Több ez, mint motívumrendszer, és több mint szimbolikus jelentés. Ez már egyfajta filozófia, amely ugyan nyomasztó teherként nehezedik rá a rendező minden munkájára, egyben azonban költői magasságba is emeli valamennyit.

*

A szereplőkről is érdemes lenne szólni. Samuel L. Jackson hozza a saját kitűnő formáját, minden megjelenése élményszámba megy:  már-már fenséges, ünnepélyes. Lám, ilyen az aljasság nagyszerű eleganciája! (Ehhez most szép jelmezt is kapott.) Kurt Russellt alig lehet felismerni nagy bajsza mögött, akár Újlaki Dénes is lehetne… Jennifer Jason Leigh pedig az, akinek az alakításából minden gondolkodó mozinéző számára világossá válhat: ez itt kérem nem western és nem kalandfilm. Ez Tarantino, a torzítások és végletes túlzások nagymestere, aki az „ilyen nincsről” már-már elhiteti, hogy mégis van.

Olvass tovább