Becsületbeli Schmitt Pál

Miután megfosztották doktori címétől, Schmitt Pál tv-interjúban jelentette be, hogy nem mond le államfői tisztségéről. Továbbra is úgy beszélt, mintha doktori dolgozata „alkotás” lenne, mintha  írta és nem pedig mások szellemi terméket eltulajdonítva lopkodta volna össze 95 %-át. Ez az ember ragaszkodik hozzá, hogy egy ország röhögjön rajta.

*

Interjújában azt mondta, „Becsületbeli kérdésről van szó.” Valóban. Ő a sajátját most vesztette el örökre.

*

A bábjátéknak vége. Orbán Viktor kezére menthetetlenül ráégett ez a szánalmas rongybaba.

*

Ha ebből nem lesz országos botrány és népharag, akkor ez a nemzet megérdemli, hogy egy ilyen ostoba fajankó, tisztségére és országára szégyent hozó tolvaj hazudozó legyen az első embere. Úgy kell nekünk!

Megfosztották Schmittet

Minden a saját művemnek számít, amit kézjegyemmel ellátok.
Ben Vautier

A jeles alkalomból – Megfosztották doktori címétől Schmitt Pált – kivételesen ünnepélyes körülmények között újra dedikálom Schmitt Pál könyvsikerét, a Mégsem Doktori Értekezést a Tudományok Házának Plágium-termében.

Schmittológia

Tegnap azt írtam, páratlanul izgalmas bölcsészi-szociológusi kutatási téma lehetne a Schmitt-plágium ügye, társadalmi-politikai vonatkozásainak teljes körű feltárásából remek valódi disszertációt lehetne írni. Ma már azt is tudom, mi annak a tudományágnak a neve, amely az effajta ügyeket vizsgálja: egyrészt magát a plagizálást, másrészt az erre lehetőséget adó (netán ezt ösztönző) társadalmi körülményeket, harmadrészt – és leginkább – azoknak a politikai reakcióknak a természetét, amelyek egy ilyen ügyet öveznek. De nemcsak a tudományágnak lehetne a neve, hanem annak a kialakulni látszó mondavilágnak is, amely révén az ügy egyre inkább eltávolodik a tények valóságától és átcsúszik a mesék és legendák, hitek és dogmák világába. Biztos vagyok abban, hogy a schmittológia megszületése nem egyszeri és nem spontán jelenség. Igaz, hogy egy szélhámos politikai tündöklésének és várható csúfos bukásának a története révén nyer megfogalmazást, de az is bizonyos, hogy a mai magyar viszonyokra roppant jellemző társadalmi igény és szükségszerűség hozta létre. a cikk folytatódik >>

Korai madaraim

Egy eddig számomra ismeretlen folyóirat internetes változatában rábukkantam néhány régi versemre. Bár előzetesen nem kérték közlésükhöz hozzájárulásomat, most megkeresésemre gáláns ajánlatot tettek – örömmel el is fogadtam. A publikáció érdekessége, hogy az 1978-79 ben írt verseim nagyjából az elsők azok közül, amelyeket ma is fontos darabjaim között tartok számon. Mondhatnám azt is, hogy bár ekkor már csaknem 5 éve publikáltam, mégis ezek tekinthetők voltaképpeni első költeményeimnek. a cikk folytatódik >>

Csontváry szerelmesei

Kicsit mindig csodálkozom azon, amikor a nívósnak, igényesnek számító hírportálok képszerkesztői slendriánul végzik a munkájukat.  Nemrégiben is a hvg.hu oldalán tettek rossz illusztrációt a szöveg mellé (Picasso szeretőjének álma), most is ugyanitt szúr szemet, hogy a valaha legnagyobb áron elkelt magyar festmény, a sokáig lappangó Csontváry-kép ellopásáról közreadott hírbe nem a Szerelmesek találkozása, hanem a Magányos cédrus reprodukcióját tűzték. Holott az előző kép is könnyen fellelhető a neten, még a Wikipédia is közöl jó minőségű reprót. Én találtam annál is jobbat, nagyobb felbontásút, alább közreadom. a cikk folytatódik >>

A költészet világnapja

Jobb időpontban nem is érkezhetett volna az ismert kubai költő, Heriberto Hernandez Medina üzenete. Nemrégiben írtam neki, mert szerettem volna hozzájutni az általam magyarított Alberd Yollaka-versek spanyol verziójához: Ezeket Ferdinandy György és Herberito közös munkája révén ismerhetik meg az újlatin nyelvet beszélők százmilliói. A rövidesen Budapestre látogató dél-amerikai poéta válaszát éppen ma, a költészet világnapján – WORLD POETRY DAY – kaptam meg, így a lehető legjobb időpontban tehetem én is közzé a spanyol szövegeket. a cikk folytatódik >>

Unikornis-pénisz metaforák

Azért tévedés volna azt hinni, hogy mindenkinek tetszik a regényem. Bár elég sok pozitívnak mondható kritika jelent meg eddig, némelyikük a még szerintem is túlzó elismerő szavakkal sem fukarkodik (ez persze azért legyezgeti a hiúságomat). Alig hihető, hogy komoly szakmai kifogások még el-elvétve se igazán kerültek megfogalmazásra. Már-már kezdtem elhinni, hogy valóban jó könyvet írtam. Na de aztán jött Stoll Borbolya és alaposan helyére tette a dolgokat: a cikk folytatódik >>

Alberd Yollaka spanyolul

Nagyon kedves levelet kaptam Ferdinandy Györgytől, Maiamiból. Többek között arról értesített, hogy lefordította spanyolra a korábban általam magyarított Alberd Yollaka-verseket. A tolmácsolásait, hogy nyelvileg és költőileg egyaránt kifogástalanok legyenek, az ismert kubai költő, Heriberto Hernandez Medina öntötte végső formába. Két verset küldött el az immáron spanyolul is elkészült kis életrajzzal együtt. Utóbbi így fest: a cikk folytatódik >>

Digitális Kossuth Lajos

Alig néhány éve annak, hogy egy tanácskozáson, miután azt találtam mondani: a digitális kiadások és online megjelenés térhódítása következtében a nyomtatott folyóiratok rövidesen meg fognak szűnni, a könyvtárak pedig múzeummá alakulnak – egy literátus elme demagógiával vádolt. Nem ám valami begyepesedett agyú, remeteéletű öreg szobatudós, hanem egy nálam fiatalabb, a mai kor forgatagában élő kritikus, szerkesztő, irodalomtörténész. Hogy sokan kételkednek a Neumann-univerzumnak a Gutenberg-galaxist lassan magába olvasztó erejében, azt jól tudtam addig is és mindig mosolyogtam, amikor „a könyv illatához” való ragaszkodást hozták fel legfőbb érvként. Demagógiának azonban akkor először nevezték egyáltalán nem utópisztikus, hanem tudományos prognózisokra + privát tapasztalatra alapozott „jóslatomat”. a cikk folytatódik >>

A megbocsátás gesztusa

Mosonyi Kata kritikája a Tejmoziról

„Balla D. legutóbbi regényén is legalább hét évig dolgozott, előzményeinek számos megfelelését találjuk korábbi írásaiban. A Tejmoziban az apa látszólag fiktív szereplő, középszerű festőművész, ám nem nehéz azonosítani az egykor hatalommal felruházott, középszerű íróval, a valós apával, akire a fiú soha és sehogy sem lehetett büszke. Ez a mű is önvallomás, csak metaforikus nyelvében gazdagabb, letisztultabb lélektani regény, melyben a fiú az apját még akkor sem tagadhatja meg, ha…”  – A teljes könyvkritika az Irodalmi Jelen oldalán olvasható: A megbocsátás gesztusa.

A bolha fenyeget

Ki vannak akadva rajtam ezek a nagyon derék, nagyon magyar és nagyon kárpátaljai pedagógusok. Legutóbb egy tanárnő osztotta nekem az észt, akkor éppen pikáns limerikjeim okán, bölcs sommázattal állapítva meg azt, hogy: „Megosztó, szélsőséges és a kárpátaljai magyarok érdekével és jóízlésével folyamatosan szembemenő magatartásoddal fájdalmas rombolást végzel olvasóid lelkében.” (teljes levele itt olvasható), most meg egy filozófusi képzettségű (!) főiskolai oktató talált engem kártékonynak, aljasnak, miegyébnek.

Az ősmagyar fegyverét láthatóan lebernyege alatt viselő lovagló bölcselőnek a Nem vagyok azonos című írásom akadt a torkán. Először csak Facebook-kommentben horkantotta el, hogy szívesen megcsapna engem a fokosával (jól megijedtem), aztán rájött, hogy nekiszaladás nélkül nem volt eléggé zavaros a bölcs gondolatmenete, így másnap jól nekifutott a szent feladatnak a cikkemet közlő VilágMa portálon (lásd). A személyes örökségen túl már kis fajelméletet is belekevert a kevélykedő kioktatásba, pár sorába belefért a Tóra, az Aranybulla, a Hármaskönyv, továbbá Arany-idézet, március meg Petőfi. „Nálad kártékonyabb gyom nem terem ezen a vidéken.” – így kedveskedett. Előző nap még személyes üzenetben is elmondta, milyennek kellene lennem, itt meg már odáig jutott, hogy utolsó figyelmeztetésben részesítsen: „utoljára mondom: Igazodj!” Mert ha nem? Akkor borbélytányért tesz a fejére és törött kopjával megindul ellenem? a cikk folytatódik >>