A függetlenség ára

kármentő pánsípMár nem is emlékeztem a Pánsípnak erre a kis helyes logójára (persze én kreáltam), amelyet többek között levelezésemben használtam: a szerkesztőség címe és elérhetősége mellett ez szerepelt a levelek fejlécében. Most úgy akadtam rá, hogy nem jutott eszembe egy régi szerzőnk neve, ezért belekotortam a digitális archívumomba, ahonnan kármentés címén időnként publikálok is ezt-azt. De más érdekességre is bukkantam: egy 1996-ban kelt levél tanúsága szerint éppen 15 évvel ezelőtt léptem ki a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségéből – azóta vagyok független, tartottam magam ahhoz, amit akkor komoly elhatározással bejelentettem: „a belátható jövőben nem kívánom semmilyen szervezetnek a tagságát gyarapítani”.

Olvass tovább

Az Ung-parti bulváron

Nem mindennapos esemény, ha az ukrán elnök Ungvárra látogat. Volt is előtte nagy sürgés-forgás, készülődés. Gyorsmunkában csinosítgatták a várost, felmosták a sugárutat, még a kátyúkat is betömdösték, igaz, leginkább csak a várható elnöki nyomvonal mentén. A kátyúkkal számoltak, de a kutyákkal nem… A történtekről, ukrán hírforrásra hivatkozva, legnagyobb kárpátaljai hírportálunk e szavakkal számolt be:

Olvass tovább

Polanski: Őrület

Polanski közel állt ahhoz, hogy igazi intellektuális krimit alkosson. Filmje zseniálisan indul: a Párizsba érkező házaspár a szállodában felfedezi, hogy az asszony bőröndjét elcserélték a reptéren, ezt bejelentik, majd amíg a férj zuhanyozik, felesége eltűnik a szobából. És kezdődik az őrület.

Olvass tovább

Oresztész és a közelgés

Nem izgatta különösebben a közelgő vihar. Van ernyője, van esőkabátja. Bár itt benn a szobában aligha lesz szüksége rájuk. Teljes a biztonság, a háztetőn villámhárító, a pincében felfújható mentőcsónak. Keze ügyében a telefon, mentők, tűzoltók valahol készenlétben, ha mégis. De ugyan miért lenne mégis? Őt csak ne riogassa a rádió azzal, hogy a Dunántúlon már orkánszerű és galambtojás nagyságú. Juszt sem kezd el szorongani.

Olvass tovább

} távolság } { üveggolyó {

Meghirdettem virtuális irodalmi felolvasóhelyem új, immáron harmadik akcióját. A Balládium friss projektumának a lényege: arra kértem fel meghívott vendégeimet (cirka félszáz irodalmárt), hogy az alábbi kapcsolt két hívószóra reagálva készítsenek szöveget:

} távolság } { üveggolyó {

Arra számítok, hogy az irodalmi előzménynek tekintett

Olvass tovább

A női Don Juan

Természetesen nemcsak azért érdemes megnézni Roger Vadim kissé nehézkes című filmjét (Don Juan, avagy: Don Juan, ha nő lett volna; Don Juan ou Si Don Juan était une femme…, 1973), mert filmvásznon ekkor láthattuk utoljára Brigitte Bardot kebleit (többször) és fanszőrzetét (egyszer), hanem azért is, mert érdekesen felépített, különleges hangulatú alkotás akkor is, ha nem tartozik a filmművészet nagy remekei közé és kissé talán a cím felkeltette várakozást is alulmúlja.

Olvass tovább

Bergson, idő, Heidegger

Késő-kmaszkori füzetemből: Bergson eszi és issza az időt, míg Heidegger ki sem veszi a vitrin üvege mögül. A bergsoni idő sűrű párát ereszt és bebugyolálja a fázó lelket, Heidegger ideje üresen kong, mint egy visszhangos spekuláció. Bergson éli az időt, Heidegger túlélni próbálja.

Húz az unalom

Eleinte úgy tűnt, kedvencünk lesz az ATV új beszélgetős műsora, a Húzós. A címe ugyan nekem cseppet sem tetszett, már csak azért sem, mert egyáltalán nem fejezi ki azt, amit a képernyőn látunk: kényes kérdések, forró pillanatok, rázós ügyek vagy feszült hallgatások helyett sokkal inkább a kedélyesség jellemezte a beszélgetéseket (egy-egy ritka kivételtől eltekintve). Ami nem is baj; az már inkább a műsor rovására írható, hogy a családias hangnem ritkán járt együtt lélektani mélységekkel, belső megnyílásokkal – mégis úgy tűnt, hogy Rónai Egon riporternek és vendégeinek sikerült jól egyensúlyozniuk a sekélyes bulvárcsevej és a dögunalmas komolykodás között. Ha nem is karcoltuk magunkat véresre az izgalomtól és nem is estünk transzba a megvilágosodás katarzisában, általában élveztük a minőségi szórakoztatás profizmusát.

Olvass tovább

Az építész hasa

Az 1990-es évek legelején, amikor Évával a budapesti mozikban először szabadultunk rá a friss nyugati kínálatra, habzsoltuk a Greenaway-filmeket. Még érződött a botrányszag A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője körül, s mi nem tudtunk betelni a felkavaró és páratlanul szuggesztív képi világgal s az ezt kísérő hatásos zenével. No persze a történet sem volt akármilyen. Kedvencünk lett a Számokba fojtva,  tetszett A rajzoló szerződése, s amint bemutatták, azonnal megnéztük  Prospero könyvét és A macomi gyermeket. Egy addig számunkra ismeretlen filmnyelvet ismertünk meg, rácsodálkozhattunk a tobzódó hanyatlás és a rothadó szépség képeire, az ocsmányság tiszta művészetbe oltott esztétikumára.

Olvass tovább