Hollandia, Mikes Kör, 1996

hollandia1996-bdk-mikesAz alábbiakat 20 évvel ezelőtt írtam és olvastam fel Hollandiában 1996 őszén, a Mikes Kör az évi Tanulmányi Napjain. Pontosabban nem is felolvastam – és ezt a módot akkor próbáltam ki először -, hanem kitérőket téve, az írott szövegtől el-elszakadva (például a lábjegyzetek helyén) végigbeszéltem bő másfél órát. (Szerénységem tiltja megemlíteni, hogy elég nagy sikerem volt, többen gratuláltak. Egy idősebb lelkészt kivéve mindenkinek tetszett a mondandóm, egyedül ő fűzte hozzá előadásomhoz kifogásait: szerinte Kárpátalján akkor javában virágzott a magyar élet; ő tudta, kétszer is hozott egyházi segélyszállítmányt.) Később ennek a szövegnek az első részét használtam alapul Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében c. nagyobb esszémhez. A második részben a meghívók kifejezett kérésének eleget téve tértem ki a ruszin kérdésre. Erről a témáról soha azelőtt nem beszéltem nyilvánosan, később többször is rákérdeztek, akkor is hasonlókat mondtam. A befejező részt pedig amolyan vallomásnak szántam. Érdekesség: 20 évvel ezelőtt még többé-kevésbé a kárpátaljai magyar közösség tagjának tekintettem magam, egy részével pedig sorsközösséget is vállaltam. „Íróságomban” még meghatározó jelentőséget tulajdonítottam lakhelyemnek, fontosnak tartottam, hogy beszámoljak kisebbségi szorongásomról (amely aztán – erről másutt hosszan beszámoltam – 2000 táján egyszer s mindenkorra megszűnt). De lássuk az eredeti szöveget.

Balla D. Károly:

Sorsverés vagy kiváltság?

Kárpátalja: múlt, jelen, jövő

A Hollandiai Mikes Kelemen Kör 1996-os Tanulmányi Napjainak keretében tartott előadás alapjául szolgáló szöveg

A mai Kárpátalja négy történelmi magyar vármegye – Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros – területén (ill. azok egy részén) helyezkedik el, közel 13.000 km2-nyi területen, 1 millió 300 ezernél több lakossal. Ebből – a legutóbbi, 1989-es népszámlálás adatai szerint – 156 ezer a magyar nemzetiségű.

Kárpátalját északról és északkeletről az Erdős Kárpátok (más néven az Észak-keleti Kárpátok) gerince határolja, a területi egység itt Ukrajna két szomszédos közigazgatási területével (megyéjével) határos. Délről az ukrán-román, dél-délnyugatról az ukrán-magyar, nyugatról pedig az ukrán-szlovák államhatár zárja a mai Kárpátalja területét.

Nagyobb városai: Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagyszőlős, Ilosva, Rahó, Szolyva, Huszt, Técső, Csap; legmagasabb hegycsúcsa a Hoverla (2061 m), fontosabb folyói: a Tisza és annak jobb oldali mellékfolyói: a Tarac, a Talabor, a Nagyág, a Borzsa és a Tiszába a Bodrog közvetítésével ömlő Ung és Latorca.

Történelmileg a vidék ezer éven át Magyarországhoz tartozott; az első világháborút követően a trianoni békeszerződés értelmében a csehszlovák Köztársaság kebelezte be (1919. május 6.); az első bécsi döntés értelmében 1938. november 2-án az Ungvár-Munkács-Beregszász tengely mentén az alföldi részt visszacsatolták Magyarországhoz, miközben a vidék főleg szlávok lakta területe csehszlovák kézen maradt önálló közigazgatási egységként (Podkarpatska Rus); 1939. március 15-én a magyar csapatok elfoglalták Kárpátalja egészét, amely így egészen 1944 októberéig újra Magyarországhoz tartozott; ekkor a vidéket megszállták az ún. felszabadító szovjet csapatok és saját érdekterületükké tették, amit több hónap átmeneti állapot után aztán az 1945. június 29-én megkötött szovjet-csehszlovák szerződés szentesített. A vidéket 1946-ban az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Kárpátontúli területe néven az akkori Szovjetunió, vagy ha tetszik: Szovjet-Ukrajna legkisebb közigazgatási egységévé szervezték, s ez a státusa megmarad egészen 1991. augusztus 24-éig. Ekkor kikiáltják Ukrajna függetlenségét, s attól kezdve Kárpátalja és annak magyarsága ennek az új államalakulatnak képezi részét, hivatalosan továbbra is Kárpátontúli terület néven.

A részletezéseket nem tartalmazó száraz tényekből is kiolvasható, hogy ennek a vidéknek a lakossága XX. századi történelme folyamán több olyan állam‑, rendszer‑ és hatalomváltást is átélt, amelyekből akár egyetlen is elegendő lett volna sorsverésnek.[1]

Ha a rövidebb életű és átmeneti alakulatokat – például az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságot vagy a Huszt székhellyel 1938-ban szervezett Karpatszka Ukrajina nevű bábállamot – nem tekintjük, akkor is öt különböző államnak lehetett a polgára az, aki a század elején született. Ráadásul – a hat éves magyar visszacsatolástól eltekintve, amelyre viszont a második világháború viszonyai nyomták rá a bélyegüket – ezeknek a hatalomváltásoknak a során az itt élő magyarság az egyik kisebbségi vödörből a másik kisebbségi csöbörbe került, s a különböző államok és rendszerek váltogatott módszerekkel igyekeztek ellehetetleníteni, asszimilálni, megtizedelni, szülőföldjéről elűzni. Ezzel kapcsolatban – és főleg a régió magyarságának a szovjet megszállást követő évtizedeit tekintve – állítottam egy tanulmányomban, hogy Kárpátalja magyarsága halmozottan hátrányos helyzetű. Ennek a szociológiából ismert szakkifejezésnek a használatára a következő három szempont alapján merészkedtem:

1. Az anyaországától elszakított magyar népcsoportok közül – a burgenlandit leszámítva – a kárpátaljai volt a legkisebb lélekszámú.

Aligha szorul bizonyításra, hogy a több milliós erdélyi vagy a közel milliós szlovákiai magyar etnikumhoz képest a kétszáz ezret sem elérő magyar populáció sokkal elesettebb, hátrányosabb helyzetű. Bizonyos lélekszám alatt egy elszigetelt népesség ugyanis nem képes önmaga reprodukálására, s még kedvező létfeltételek közepette is lassú kihalásra vagy felmorzsolódásra-asszimilálódásra van ítélve. Ezen kívül egy kis lélekszámú közösségben sokkal lassúbb a kiválasztódás (kiválogatódás), ritkábban születnek kiugróan nagy tehetségek, előfordulhat, hogy nemzedékek nőnek fel, amíg a kétszáz ezerből kiválik egy nagy zeneszerző, egy költőzseni vagy akár egy igazi „népvezér”. Még bármiféle negatív diszkrimináció hiányában is lassan alakul ki az értelmiségi réteg, a „kisebbségi többletmunkát” vállaló pedagógusi elit, az alkotó művész-intelligencia, az orvosi-ügyvédi-jogászi vagy a tudósréteg. Ez a lassú kiválasztódás azután – második fokon – visszahat: példák, tapasztalatok hiányában az új és újabb nemzedékek számára egyre nehezebbé válik a kiemelkedés. Mindez – nem árt ismételni – még akkor is fenyeget, ha egyébként nincsenek negatív külső tényezők. Kárpátalja vonatkozásában azonban ezek megléte nem kétséges.

2. Egy időben divatossá vált a megállapítás, mely szerint Magyarország volt a szocialista tábor legvidámabb barakkja. Nos, a kárpátaljai magyarság vonatkozásában ezt a képet úgy módosíthatjuk, hogy nekünk viszont a „legszomorúbb kaszárnya” jutott, ugyanis ez a magyar kisebbség szenvedte meg leginkább a kommunista rezsim embertelenségét azáltal, hogy a tábor leghatalmasabb és országához, a Szovjetunióhoz kötötte sorsa. És itt sorolhatnánk a tényeket: az 1944-es etnocídiumot (az új, sztálini hatalom birtokosai gyakorlatilag a teljes munkaképes magyar férfilakosságot deportálták), az államosítást és kollektivizálást, amely egyik „utódállamban” (és magában az anyaországban) sem zajlott le olyan mértékben és olyan erőszakosan, mint itt; a vallási felekezetek felszámolására (görög katolikus egyház) és korlátozására (római katolikus és református egyház) irányuló intézkedéseket (vagyonelkobzástól papok internálásáig); a teljes magyar intézményrendszer felszámolását és szovjet vágányra történő átállítását; egyáltalán: az ötvenes évek nyomasztó diktatúráját.[2]

3. Azzal, hogy Kárpátalja magyarsága történetesen épp a Kelet-Európát saját befolyási övezeteként birtokló nagyhatalom kötelékébe került, még egy vonatkozásban vált hátrányos helyzetűvé: a leghosszabb időn keresztül és a leghermetikusabban ez a magyar etnikum volt elzárva anyaországától. Két vonatkozásban is: egyrészt a „nagy testvértől” való félelmében a hivatalos Magyarország nem vett (nem vehetett) tudomást az itteni magyarságról, mint ahogy ez utóbbi sem kereshetett intézményesen kapcsolatot amazzal, másrészt a személyes kontaktus is szinte lehetetlenné vált: útlevélhez jutni hatalmas kiváltságnak számított. Egészen a hatvanas évek közepéig semmilyen magyar sajtótermék nem juthatott Kárpátaljára, mint ahogy az itteni kiadványokat is tilos volt külföldre vinni-küldeni. [3]

A határon túli magyarság más csoportjaival szemben is volt egy elszigetelődési szándék, de például Csehszlovákiába utazni minden további nélkül lehetett és könyvek, lapok szabadon áramolhattak; Erdély pedig akár szellemi önellátásra is berendezkedhetett. Kolozsvár, Marosvásárhely, Kassa, Pozsony, Újvidék, Szabadka soha nem rekesztődött ki annyira a magyar köztudatból vagy a hivatalos tudomásulvételből, mint Ungvár vagy Beregszász. Erdélyi, felvidéki, délvidéki magyar alkotókkal, intézményekkel mindig is volt nexusa az anyaországnak (hivatalos vagy félhivatalos, netán baráti, személyes csatornák mentén kialakuló), Kárpátalja azonban még tíz évvel ezelőtt is szinte kirekesztett tartománynak számított. A politikai elzártság egészen a nyolcvanas évek végéig fennállt, amelyet mostanra felváltott a gazdasági (erről később szólunk), illetve egy újabb politikai elszigetelődés veszélye van kibontakozóban. Ha ugyanis Magyarországot felveszik az Európai Közösségbe és a NATO-ba, Ukrajnát viszont nem, akkor – és erről valahogy „nem illik beszélni”, mintha szőnyeg alá seperhető kérdésről lenne szó – nos, akkor a két ország között azonnal bevezetik a vízumkényszert, és a civilizált egységes Európa szűrő-kapuja Hegyeshalomról áttevődik Záhonyba, mi pedig, kárpátaljai magyarok, a szűrőn túlra kerülünk és újra elérhetetlen messzeségbe szakadunk a magyar nemzettest törzsétől.

De ne ugorjunk ennyire előre az időben, hanem vizsgáljuk meg, hogy a három hátráltató tényező („a legkisebb közösség”, „a legszomorúbb kaszárnya”, „a legelszigeteltebb nemzetrész”) hogyan alakult át mára. A magam részéről megkockáztatom a kijelentést, hogy a kárpátaljai magyarság ma, a kilencvenes évek derekán szorongatottabb helyzetben és súlyosabb válságban van, mint az elmúlt évtizedekben, lakhelye ugyanis kaszárnya helyett nyomortanyává vált.

Ukrajnában ugyanis súlyos gazdasági krízis alakult ki: rohamosan csökken a termelés [4], évekig tartott a hiperinfláció, egyre nagyobb mérvű a belső és külső eladósodás, teljes a gazdasági káosz. Az alapvető szükségleti cikkek, az energiaárak és a szolgáltatások ára lassan világpiaci szintűvé válik, miközben az átlagjövedelmek alig haladják meg a magyarországiak egy tizedét (nem tévedés!). Nő a valódi és rejtett munkanélküliség, terjed a bűnözés, sosem látott mértékeket ölt a korrupció és lassan mindent behálóz a hatalommal összeszövődő maffia [5].

Végzetes mértékben polarizálódik a társadalom: egy szűk réteg anyagi vonatkozásban „mindent megengedhet magának”, miközben egyre nagyobb tömegek élnek mélyen a még emberhez méltó nívó alatt.

Mindezek általános, országos válságról tanúskodnak, és nem csupán a magyar kisebbségre vonatkoznak, ám erre nézve fokozott veszélyekkel járnak. Lássuk, melyekkel is!

A) Számbeli csökkenés

Említettem, hogy a legutóbbi népszámlás 1989-ben 156 ezer magyar lelket mutatott ki Kárpátalján. Ez abszolút számát tekintve háromezerrel kevesebb, mint amennyit a tíz évvel korábbi, az 1979-es állapított meg. Önmagában ez nem jelentős csökkenés, két tényező miatt azonban igencsak ijesztő. Az egyik az, hogy a háromezer fő elvesztése a területi egység összlélekszámának dinamikus gyarapodása közepette történt, így a magyarság részaránya Kárpátalján 13,7 %-ról 12,5 %-ra esett vissza tíz év alatt, s azóta ez a szám újabb fél százalékkal lett kisebb. Tehát miközben a magyarság lélekszáma csökken, aközben a vele együtt élő (főleg szláv) népességé növekszik. Nem nehéz megjósolni, mihez vezet ez hosszabb távon. A másik elgondolkozásra ösztönző tényezőt azzal kapcsolatban fogalmazhatjuk meg, hogy a háromezres csökkenés egy igen jelentős növekedési várakozással szemben következett be. Miről is van szó. Arról, hogy a hivatalos statisztikákkal szemben mindig is úgy gondoltuk, nagyjából 200 ezren, esetleg még többen lehetünk, s hogy a kimutatásokban mintegy 40 ezerrel kevesebben vagyunk, annak pontosan megnevezhető történelmi okai vannak, amelyek közül kettőre igen röviden kitérek. Elsőül arra, hogy a már említett 1944-es deportálások során csak a magyar (és német) férfiakra irányultak. Akik valódi nemzetiségük helyett orosznak, ukránnak, szlováknak vallották magukat, megúszták a kényszermunkát. Talán ezrek vagy akár tízezrek estek így ki a statisztikák megfelelő rubrikájából, s hamis nemzetiségüket a szovjet törvények szerint örökölték gyermekeik is. Második kitérőül a magyar ajkú görög katolikusokat kell említenünk: amikor a szovjet hatalom számba vette új alattvalóit, többük nemzetiségét önkényesen megváltoztatta. Így lettek moldovánok a románok, ukránok a ruszinok – és ez utóbbi analógiája alapján azok a magyarok is, akik nem a romai katolikusoknak vagy reformátusoknak vallották magukat, hanem görög katolikusoknak, amely egyház a Kárpátalján élő szlávok nemzeti egyházának tekinthető. Ezeknek az ukránná tett magyar görög katolikusoknak a számát 30 ezerre becsültük a szovjet éra előtti egyházi nyilvántartások alapján. Nos, 1989-ben már nem volt diktatúra, a peresztrojkától és a nyíltságtól volt hangos a világ, s a Szovjetunióban először történt meg, hogy a népszámlás során szabad bevallás, bemondás alapján töltötték ki a nemzetiségi rubrikát, s nem kérték a személyi okmányokat. Joggal várhattuk, hogy mindazok és mindazok utódai, akik a fentebb említett okok miatt eddig más nemzeteket gyarapítottak, most végre magyarnak íratják be magukat, és így 160 ezer körüli lélekszámunk akár 200 ezer fölé ugrik. Erre a várakozásra következett hideg zuhanyként a háromezres csökkenés [6].

Azaz: Kárpátalján ma 156 ezren vallják magukat magyarnak, tehát: csökkenésünk vitathatatlan tény. A csökkenés oka pedig nem az asszimiláció és nem is a stagnáló népszaporulat, hanem a kivándorlás. Az elmúlt évtizedben (pontosabban 1980 és 1992 között, amikor is a felmérés történt) Kárpátalját 8 ezer 200 fő emigrált, s bár nemzetiségi összetételükről az illetékesek nem közöltek adatokat, feltehető, hogy a Magyarországra települő közel ötezer fő nagy többsége magyar volt. Az elmúlt két-három évben a kivándorlás felgyorsult, és ha ez a tendencia folytatódik (márpedig mi állítaná meg?), akkor etnikai határaink egyre inkább elmosódnak, az egy tömbben élők közössége szigetekre szakadhat s a felső-Tisza mentén élő szórványmagyarság fel is morzsolódhat. A kárpátaljai magyarság egésze pedig – mint közösség – működésképtelenné válhat.

És ez a felvetés már el is vezet bennünket a második válság-tényezőhöz, ez pedig a

B) minőségi sorvadás

A kivándorlók többsége ugyanis értelmiségi, akiknek a számaránya a korábban említett többszörösen hátrányos helyzet miatt amúgy sem volt túl magas. Eddig is akadtak hiányszakmák, de mára nemcsak a magyar ügyvédek, közgazdászok, szociológusok számítanak fehér hollónak, hanem ijesztően csökken az orvosok, mérnökök, pedagógusok és a művészek száma is. Tegyük még hozzá: az áttelepülők többsége pályáját most kezdő vagy tanulmányait most befejező fiatal, akiknek távozása tovább rontja a közösség reprodukciós esélyeit. És lehet ugyan vitát folytatni arról, hogy egy szellemi vezércsapat (értelmiség) nélkül maradó és elöregedő etnikum meddig tarthatja meg vitalitását, az azonban nyilvánvaló, hogy – mint közösség – szerves egészként nem képes sokáig funkcionálni és gyógyíthatatlanul súlyos működési zavarok lépnek fel életében. Említsem csupán a pedagógushiányt: magyar iskoláinkban egyre több olyan oktatót alkalmaznak, aki maga nem járt magyar iskolába, a nyelvet csak töri, szaktárgya kifejezéseit nem ismeri.

A válsághelyzetre utaló harmadik momentumot én – gyakran felháborodást keltő merészséggel

C) A kárpátaljai magyarság demoralizációja

cím alatt szoktam tárgyalni, ami kétség kívül kicsit erős kifejezés, mégis úgy látom, hogy amíg az ötödfélszázados szovjet uralom ideje alatt magyarságunk megőrizte tartását, önbecsülését, identitását, s mindig büszke volt különbözőségére, s ha másutt nem, hát kis falujában, templomában, saját telkén-portáján, a magára csukott lakásban megteremtette azt a világot, amelynek alig volt köze a szovjet valósághoz –, addig ebben a mostani létbizonytalanságban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy tisztességes munkából nem lehet megélni, hogy hol törvénytelen, hol „csak” megalázó tevékenységre (például csempészésre, piacolásra) kényszerül a létfenntartásáért küldő kisember –, nos akkor minden fontosabbá válik számára, mint nemzeti hovatartozása. És amíg a többségi nemzetekhez tartozók „csak” általános emberi értelemben válnak elutasítókká vagy közömbösökké például a kulturális értékekkel szemben, és ezeket az értékeket, ha más nem, hát gyermekeik újra felfedezhetik, addig a magyar kisebbség a nemzeti értékekről mond le, s ha lemond, ezek többé nem gyökereztethetők meg egy idegen közegben. a cikk folytatódik >>

Én és az avantgárd

Magyar Írók Világtalálkozója, 1991

bdk-1991

Keszthely, 1991

Épp 25 éve, 1991 nyarán tartották Keszthelyen a (kissé fellengzősen) Magyar Írók Világtalálkozójának nevezett összejövetelt. A kaposvári városi televízió (Kapos TV) számára készített alábbi riportfilmet negyedszázad elteltével készítője, Varga István barátom digitalizálta és tette fel a videómegosztóra – nekem pedig elküldte a linkjét, mivel én vagyok a filmen az első megszólaló (1 perc 15 másodperctől). Kétség kívül bizsergető élmény akkori magamat látni, és amiket mondtam, talán az sem érdektelen folyamatos önvizsgálataimban – kiváltképp ekkora időtávlatból. Úgy fest, a véleményem azóta lényegében nem változott (pl. az ukrajnai magyarság akkori helyzetének megítélésében), ám az irodalmi folyamatokat illetően valamelyest módosult. Az avantgárd szerepéről és létjogosultságáról szólva azt mondom, hogy természetesen kisebbségi helyzetben is van létjogosultsága (még szép), és hogy minden irodalomnak át kell esnie az avantgárd megújító korszakán, de azt is hozzáteszem, hogy nálunk, ahol még a hagyományos irodalom sem futotta ki magát, ez azzal a veszéllyel járhat, hogy az írók elszakadnak közönségüktől. Ezt a veszélyt akkor reálisnak vélhettem, de két-három évvel később már azt gondoltam, hogy az irodalmi progresszió sokkal fontosabb, mint a közönségigényekhez való igazodás, és 1994-ben ki is adtam a Kárpátalján megjelent első és mindmáig utolsó avantgárd verseskötetet (szerzője Cséka György volt)  részletesebben erről: Tízévente avantgárd.

Akkori véleményemet érdemes két különböző kontextusba belehelyezni. Az első az utánam szólók véleménye. Nem kommentálom: tessék megnézni-meghallgatni. A másik, hogy én hosszú éveken, talán évtizedeken át valamelyest elfojtottam magamban az avantgárdot. Történt ez talán a fent megfogalmazott veszély túlértékelése miatt (ti. az olvasók elvesztésétől való félelem), talán meg azért, mert nem tudtam-akartam eléggé komolyan venni saját irodalmi devianciámat, szívesebben mutatkoztam a közéleti szerepet is komolyan vevő jólfésült költőnek, semmint a polgárpukkasztó attitűdöt felvállaló formabontónak. Holott komoly kirándulásaim voltak még csak a dadaizmus terén is (lásd: Dadaista dadogás – az idézett versek is épp 1991-ben jelentek meg), de e téren nem voltam sem következetes, sem elkötelezett – mint ahogy, több tucatnyi publikált képversem ellenére például a vizuális költészet terén sem.

Két bekezdés még magáról az írótalálkozóról. Én itt bizony nem ültem végig az előadásokat. Ennek két oka is volt. Egyik, hogy untam őket. Másik, hogy folyóiratot és könyvet árusítottam. A rendezvénynek helyet adó Festetics kastély bejáratánál több könyves standot is felállítottak, az egyik asztalka az enyém volt, ahová büszkén kiraktam a Hatodik Síp addig megjelent számait és éppen hogy beindult könyvkiadásunk első darabjait. A portékáimat meggusztálókkal szóba elegyedni sokkal izgalmasabb volt, mint a szólamokkal bőven spékelt felszólalásokat végighallgatni.

Az egyik szünet után is ott álltam kis pultom mögött, a népség tódult be a díszterembe. Göncz Árpád is előttem haladt el, akkor már több éves ismeretségünk okán megszólítottam. Éppen azelőtt zajlott a „médiahaború” Hankiss Elemér tv-elnök felmentése és mások kinevezések körül, a sajtóban – teljesen szokatlan módon – nyilvánosan váltott pengét egymással Göncz és Antall József. „Árpi bátyám, én már tudom, mi lesz a következő drámádnak a címe” – mondtam a magát mindenkivel visszategeztető írónak és köztársasági elnöknek. „Na, mondd csak!” – csodálkozott. „Hát: a Magyar Média c. királydráma” – utaltam Magyar Médeia c. monodrámájára (amely egyfajta Euripidész-adaptáció). Elnevette magát: „Az nem királydráma lesz, hanem rémdráma”.

És akkor lássuk Varga István riportfilmjét.

Feljelentem a magyar kormányt

Mivel A BEVÁNDORLÓK (migránsok) a magyar kormány szóhasználatában egyértelműen egy valláshoz (muszlim) és egy etnikumhoz (arab) tartozó jövevények megnevezése, és mivel az újabb plakátkampány egyértelműen összekapcsolja a bevándorlók óriási csoportját a terrorcselekmények egyedi elkövetővel, ezzel kimeríti a vallási és etnikai csoport elleni, nagy nyilvánosság előtt elkövetett uszítás tényállását. Az ilyen uszítás Magyarországon a Btk. 332. paragrafusába ütköző bűncselekmény, a gyűlöletre uszítás bűntette három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Ezért ezúton, itt és most, feljelentem Magyarország kormányát.

„A párizsi terrorcselekményeket bevándorlók követték el” tartalmú plakát egyenrangú például „A romagyilkosságokat magyarok követték el” jellegű magyarellenes uszítással.

A leggyalázatosabb plakát a kormány hivatalos honlapjáról itt tölthető le:

http://www.kormany.hu/download/f/f4/c0000/nsz5.jpg

Pirézségem története, 7

pirezA Tárki újra kutatja a pirézeket. A kutatás keretében interjúkat készítenek „híres pirézekkel”. Mint Első Piréz, én is képbe kerültem. A megkeresésre reagálva azt kértem, blogom nyilvánossága előtt válaszolhassak. Angyal Emese, a közvélemény-kutató intézet munkatársa írásban küldte el  kérdéseit, én ezekre nagyjából egyesével reagáltam a magam piréz módján. Eddigi válaszaim: 1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány | 3. A magam gyér szakállára | 4. Piréznek lenni jó. 5. Komolyan kell-e venni a pirézeket? 6. Megrázó élmény öntudatápoló cikkek hiányában. | Alább az utolsó kérdés és válasz:

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 7.


  • Mik a további tervei a pirézekkel?

Szerencsére nem vagyok abban a helyzetben, hogy terveim legyenek velük. Ha mondjuk egy illiberális hatalmi struktúra csúcsán pöffeszkednék, valószínűleg ellenállhatatlan kísértést éreznék a pirézek betiltására, esetleg deportálására. Csak egyetlen gombot kellene megnyomnom a propagandagépezeten és máris kiderülne, hogy a pirézek galád módon akadályozzák a rezsicsökkentést és ellenzik az évszázad nagy üzleti atomdurranását, emellett kirívó kockás inget hordva elveszik a magyarok közmunkáját, továbbá fokozott nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek, mi több, aljas módon nem hajlandók összes pénzüket elveszíteni a nemzeti játékkaszinókban.

Efféle felhatalmazások és szándékok szerencsés hiányában és magánpirézi mivoltomban ennél sokkal szerényebb, de annál felemelőbb akciók távlata nyílik meg előttem. Serényen munkálkodhatom például az Arvisura meghekkelésén.

Arvisurák néven a magyarok színigaz őstörténetet tartják számon, eszerint a Szíriusz csillagról érkezett ősanya leszármazottai vagyunk, akinek kozmikus tudása egyfelől székely rovásírásos aranylemezek, másfelől beavatott hun-magyar-finnugor rovósámánok közvetítése, továbbá egy szovjet-manysi ejtőernyős partizán elmondása, leginkább pedig a kollektív tudatalattival közvetlen agyrádió-kapcsolatot létesítő ózdi kohász lejegyzése révén képezi a magyarság egyetlen hiteles eredettörténetét.

Két éve indítottam azt a piréz magánakciót, amelynek keretében igyekeztem a magam szerény eszközeivel pár homokszemet hinteni az Arvisura erőteljesen zakatoló fogaskerekei közé. Arra persze pillanatig sem számítottam, hogy a nemzeti mélylélek bugyraiból gyökerező és abba visszaágazó áltudomány elterjedése elé bármiféle gátat szabhatok, de abban azért bíztam, kis zavart talán valóban sikerül keltenem azzal, ha a magyarok őseredetének hamis mítoszára utaló internetes találatok közé becsempészek olyanokat is, amelyek az Arvisura és Arvisurák keresőszavakra keresve egészen más dolgokról szólnak. Ha ma valaki ezekre a kifejezésekre rákeres a Google-ban, első helyen ugyan (egyelőre?) a Wikipédia szócikkét találja (ebből megtudhatja, amit erről a fantazmagóriáról tudni érdemes), de a 2. és 3. találat alatt már másról értesülhet, például arról, hogy az Arvisurák nem egyebek, mint a modern keleti egzisztencialista filozófia azon alaptételei, amelyeket Cecil M. Joepardy, a Madagaszkáron élő bengáli költő és filozófus fektetett le főművében, s amelyek közül az első rögzíti, hogy az ősprincípium a léttudat akaratlan szétszóródása révén lényegül rá az újonnan keletkező szubsztanciákra. Nem tudom, igyekezetem ellenére van-e ez az Arvisura annyira emelkedett, mint az ózdi partizánok által a frissen avatott palóc rovósámán vezetésével tartott ünnepélyes medvetor szimbolikája.

Azt gondolom, vérbeli piréz cselekedet efféle kakukktojásokat csempészni a hamis néptörténetből  eredeztetett felsőbbrendűségi tudat dokumentumai közé. Az én Arvisuráimat ugyan nem terjesztik szamizdatként a kozmikus származásban elszántan hívő térítők, nem adja ki egy megrostált változatát a Püski Kiadó, nem idézik amatőr őstörténészek – az internetes keresések világában mégis felbukkannak ezek a piréz Arvisurák, például annak a friss hírnek az apropóján, hogy pirézek fogják megépíteni az első transzgenetikus állatkertet.

Ha tehát a pirézekkel nekem nincsenek is terveim, ám piréz terveim időnként még lehetnek, illetve fordítva is állhat a dolog: előfordulhat, hogy a pirézeknek lesz valami nagy-nagy terve velem. Aminek majd kellő gyakorlattal ellenszegülhetek

Pirézségem története, 6

bdk-kispirezA Tárki újra kutatja a pirézeket, ez alkalomból interjút készítenek „híres pirézekkel”. Úgy kerültem képbe, mint Első Piréz. Eddigi válaszaim: 1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány | 3. A magam gyér szakállára | 4. Piréznek lenni jó. 5. Komolyan kell-e venni a pirézeket? | Angyal Emese további kérdése és válaszom:

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 6.


  • Érte valamilyen pozitív/negatív élmény a piréz identitásával kapcsolatban?

Sok megrázó élmény ért mindkét elektromos póluson. Amikor például semleges töltésű voltam, pirézségem miatt kiutasított egy zord szilíciumkristály a negatív pólus közeléből. Saját elektronhéjamon éreztem ezt a negatív megkülönböztetést. De van ellenpéldám is: amikor szabad vegyérték lehettem egy társadalmi reakcióban, megkérte a kezemet egy egész szénlánc, csak úgy szikráztak a pozitív kötések.

A legmegrázóbb azonban az volt, amikor megrázott, mit megrázott, mondhatni belém csapott a nemzeti együttműködés istennyilája. Sajnos nem voltam leföldelve. Pedig ilyen esetekre mindig van a zsebemben egy gyufásdoboznyi szülőföld, meg lapos üvegcsében kevéske történelmi sorsverés, de sajnos pirézként nekem nem jutott a dobozkámba egyetlen rög sem a szívcsakrával ékesített Kárpát-medence őshumuszából, és az üvegecskémben sem kotyog az a búbánatban dúsan oldott jófajta trianoni szindróma, így én az engem megrázó pozitív és negatív villamos feszültségekre nem tudok úgy reagálni, mint azok, akik az említett öntudatápoló cikkekkel kellő mennyiségben rendelkeznek – ha meg fogytán lennének ennek-annak, hát annyit shopingolnak belőlük a nemzeti drogériában, amennyit elbír a tarsolyuk.

Nekem viszont ki van szúrva a szemem azzal, hogy piréznek lenni már önmagában is felettébb pozitív élmény, így aztán egyetlen vigaszom az lehet, hogy ezzel a szlogennel pont én szúrtam ki a saját szememet. Magam sem értem, hogy szemtelenségemben vajon miért látom élesebben az ítélet és az előítélet, az együttműködés és a kirekesztés közti mecsoda különbséget.

Pirézségem története, 5

pirez-bdkA Tárki újra kutatja a pirézeket, interjút készítenek „híres pirézekkel”, így kerültem képbe. Eddigi válaszaim: 1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány | 3. A magam gyér szakállára | 4. Piréznek lenni jó. Angyal Emese további kérdése és válaszom:

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 5.


  • A piréz szót sokszor „félig-komolyan” használják, az Ön által lefektetett piréz hitvallás viszont nagyon is komoly. Hogy fér meg ez a kettő együtt?

Mi sem áll távolabb a pirézektől, mint a karót nyelt komolyság. Az én felfogásomban legalábbis a piréziánus elvszerűségbe bőven belefér a játék, a humor, az irónia vagy akár a hülye vicc. Sőt: nemcsak belefér, hanem a lényegéhez tartozik. Hát hiszen maga a piréz lét is afféle duplafenekű identitás, mert ugye a piréz egyik feneke az, amibe belerúgnak, de a másik az, amelyikkel nagyokat durrant az előítélesen gondolkodók orra alá.

Félreérti tehát ezt magatartást az, aki nem látja benne a kettősséget: komoly dolog az elszánt tükörbenézés és a másoknak a tükörrel való szigorú szembesítése – de ez remekül összefér a tükör-mögüli kikacsintás és gúnyolódó grimaszvágás mulatságos szerepjátékával. Ha pedig a piréz magatartás ilyen, akkor botorság lenne elvárni, hogy ezt a piréz attitűdöt mások komolyabban kezeljék, mint maga a grimaszokat vágó piréz.

A kérdésben szereplő „ez a kettő” tehát nemcsak hogy megfér együtt, hanem kölcsönösen feltételezi egymást, hiszen minden komoly kiállás és akár politikai súlyú véleményalkotás közben azért percre sem szabad elfeledkezni arról, hogy aki piréznek vallja magát, az egy felettébb abszurd helyzetre vezeti vissza saját eredetét. A piréz abból a képtelenségből született, hogy Magyarországon egy nem létező etnikum tagjaival szemben fogalmazódott meg határozott lakossági elutasítás. Aki ebből a nonszenszből eredezteti magát, az magára húzza a kiinduló helyzet egyfelől elkeserítő, másfelől roppant komikus voltát. A piréz olyan, mint a fa tetejéről elrugaszkodó és messze szálló teknősbéka. Nem lehet komolyan venni, de mégis muszáj, hiszen épp most repül be a csukott ablakon.

Pirézségem története, 4

maganpirezA Tárki újra kutatja a pirézeket. A kutatás során interjút készítenek „híres pirézekkel”, így kerültem képbe. Eddigi válaszaim: 1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány | 3. A magam gyér szakállára | Alább Angyal Emese további kérdése és pirézértelmező válaszom.

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 4.


  • Pirézként Ön határozottan elköteleződik az előítéletekkel való szembefordulás mellett, mégis sokszor éppen rasszista, fajgyűlölő kontextusban használják a szót. Mit gondol erről?

A piréz szó értelmezési tartománya valóban eléggé széles. A közbeszédben a leggyakrabban alighanem  egyfajta eufemizmusként használják: ilyenkor a cigány és zsidó helyett szerepel, még ám leginkább elítélő, ironikus felhanggal, és a jelentésébe valamilyen negatív jelző is belesűrösödik, lényegében az értelme ilyesmi: „büdös cigány”, „idegenszívű zsidó”. Előfordulhat enyhébb változat is, amikor tisztán rasszista és antiszemita tartalom nem feltétlenül társul hozzá, inkább csak lekezelés, „jópofizás”, összekacsintás a hallgatósággal/olvasókkal: ugye tudod, kikre gondolok. Létezik az eredeti kontextushoz közelebbi, ugyancsak negatív értelmű használat is, amikor a pirézek „gyanús, idegen népség” jelentésben kerülnek szóba. Nem csodálkoznék, ha akadna, aki 2016-ban a migránsokat nevezné így.

Azt gondolom, ez a negatív szóhasználat sajnos természetesnek számít egy olyan társadalomban, ahol a liberális is szitokszóvá válhatott. Éppen a szabadelvű gondolkozás, a nyitott világszemlélet, a toleráns és empatikus magatartás visszaszorulásának a következménye az, hogy mindenki gyanússá válik, aki nem egy ideálisnak gondolt, uniformizált többséghez tartozik. Aki tehát nem fér bele a „fehér bőrű”, „keresztény”, „magyar anyanyelvű”, „heteroszexuális”, „nemzeti elkötelezettségű”, „itt lakó” halmazok átfedődési tartományába, azaz nem felel meg egyidejűleg az összes említett címkének, az óhatatlanul pirézzé, valamilyen szinten kirekesztetté, elutasítottá válik.

Ez a jelenség tehát, bár sajnálatos, számomra teljesen érthető, és félő, hogy nem is fog változni mindaddig, amíg egyfelől az állami szintre emelt hatalmi demagógia rájátszik az alantas emberi indulatokra, másfelől a többségi társadalom tagjai vevők erre a hatalmi demagógiára. A jelen időszakban a kereslet és kínálat egyre inkább megfelelni látszik egymásnak, mindenfajta idegent és kisebbséghez tartozót gyanú övez és kirekesztés fenyeget. Ez pedig, jól tudjuk, nem csupán a kirekesztettek számára jelent problémát: a gyűlölködőket erősen frusztrálja (és idővel: mérgezi) az, hogy hergelt állapotukban mégis szembesülniük kell mindenféle pirézekkel, akiknek bőrszíne, vallása, nyelve, lakhelye, szexuális identitása, ne adj isten, mind egyszerre eltér az övékétől. Az elfogadás és befogadás, az együttérzés és együttműködés nemcsak erkölcsileg magasabb rendű a kirekesztésnél, hanem társadalmilag is célszerű és pszichésen is hasznos. A toleráns és empatikus embert nem frusztrálja, nem irritálja saját magatartásának a tárgya, míg a kirekesztőt igen.

Vagyis értelmezésemben piréznek lenni sokkal-sokkal jobb, mint piréz-kirekesztőnek. A rasszista, antiszemita, idegengyűlölő szóhasználattal és az előítéletes kirekesztéssel szemben önmagunk pirézségét megvallani: merő önzés.

Pirézségem története, 3

maganpirezA Tárki újra kutatja a pirézeket. A kutatás során interjút készítenek „híres pirézekkel”, így kerültem képbe Első Pirézként. Eddigi válaszaim: 1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány  | Alább Angyal Emese további kérdései és magamat kimerítő válaszaim.

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 3.


  • Hogyan lehet valaki piréz?

Hát így. Sehogy. Bárhogyan. Zsigerből. Érzelmileg. Ösztönösen. Tudatosan. Szimbolikusan. Metaforikusan. Irodalmilag. Virtuálisan. Erkölcsi értelemben. Elvi síkon. Döntés alapján. A piréz nincs, hanem lesz. Exhibicionizmusból. Társadalmi nyomásra. Államtitkári kinevezés hiányában. Pályázati sikertelenség útján. Sok tanulással. Summa cum laude. Napi 24 órai gyakorlással. Cseppfertőzéssel. Tanúságtételül. Halmazati büntetésül. Életfogytiglan. Posztumusz.  Avagy származási ágon. Von Hause aus. Piréznek születni kell. Piréznek piréz az anyja. Már az ükapám is piréz volt. Aki nem piréz, ne vegye magára. Aki piréz, az a legpirézebb. A pirézséggyakorlás nem sétagalopp, nem fáklyásmenet, és nem is dobostorta. És még sok minden más sem, viszont van, ami de. Gorcsev Iván makaón nyerte. A szegény szabólegény csak egy felet kapott hozományba a királylány mellé.

  • Ön szerint mit jelent ma piréznek lenni Magyarországon?

Erről helyesebb lenne egy magyarországi pirézt megkérdezni. Én tűréshatáron túli piréz vagyok.

  • A Piréz blog sok kezdeményezést ösztönzött (pl: a népszámláláson), Ön mégis megmaradt „magánpiréznek”. Miért?
  • Mit gondol a pirézek nyilvános szerepléseiről, megmozdulásaikról magánpirézként? Feladata egy piréznek képviselnie az ideológiát? Az interneten a blog, illetve az Ön által indított fórumok biztosították a legnagyobb nyilvánosságot, kollektív pirézgyakorlásban viszont sosem vett részt, ez miért van így?

Ebben egyfelől a kollektív nemzettudat-gyakorlás terén ért csalódásaim játszhattak közre, másfelől pedig az, hogy ma már nehezen vagy egyáltalán nem tudok bármi olyasmihez csatlakozni, igazodni, amivel nem értek egyet maradéktalanul. Ha kialakult volna bármilyen piréz mozgalom, csoport (erre voltak kezdemények: egy időben az én egyik weboldalamon is bejelenthette bárki, hogy mától ő is piréz; de megalakult és valamilyen embrionális szinten talán létezett is a Magyar Pirézek Országos Érdekvédelmi Szövetsége meg a Piréz-Magyar Baráti Társaság), akkor abban óhatatlanul csoportérdekek kezdtek volna dominálni, és ezeknek illett volna alávetniük magukat a piréz tagoknak. Erre én ma már nem tartom magam alkalmasnak, ezért szinte minden társaságból, szervezetből kiléptem az utóbbi évtizedekben: ezt a tendenciát nem állt szándékomban megfordítani. Ha van piréz csapat, nyilván lettek volna társadalmi akciók, születtek volna nyilatkozatok, netán dönteni kellett volna arról, ki lehet piréz és ki nem – nos, ilyen szervezősdiben én részt venni semmiképp sem akartam. És arra sem éreztem ambíciót, hogy esetleg én magam hozzak létre valamiféle, akárcsak virtuális piréz formációt. Már csak azért sem, mert van már nekem egy nagyon komoly csoportom, az Egyek, amelyet a Kilencek, Nyolcak, Hetek mintájára hoztam létre. Nevéből következően én vagyok az egyetlen tagja, és ez épp elegendő volt arra, hogy az Egyek teljes tagsága egyemberként csatlakozzon az Egytagú Szervezetek Világszövetségéhez, amelynek természetesen az Egyek az egyetlen tagszervezete…

Nekem tehát tökéletesen megfelel a magánpiréz státus. A magam gyér szakállára talán próféta is lehetek a saját külön bejáratú pirézségemben.

Pirézségem története, 2

pirezMottó: Tárki rózsám ablakidat

<< előzmény | A Tárki újra kutatja a pirézeket. A kutatás során interjút készítenek „híres pirézekkel”, így kerültem képbe. Angyal Emese 1. kérdésére adott válaszom: Mese a kis pirézről | Alább a 2. kérdés és a válasz:

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 2.


  • Ön miért vallotta magát piréznek? Az ideológia már korábban is jelen volt az életében, vagy a kettő együtt járt?

Döntésemben valószínűleg az érzelmi és erkölcsi okok játszották az elsődleges szerepet. A felmérés eredménye sértette az igazságérzetemet, keserűség és dac egyszerre volt bennem. Amit elsőre éreztem, az 24 óra leforgása alatt pontosan tudatosult és meg is fogalmazódott bennem. Tisztán láttam, hogy pirézségem bejelentésének motivációi:

  • a negatív megkülönböztetésben részesítettek iránti szolidaritás kifejezése
  • tiltakozás a többség előítéletes gondolkodása, xenofóbiája ellen

Azonban nyilvánvaló, ha csak ezek lettek volna a mozgatórugói döntésemnek, akkor inkább arabnak vagy kínainak kellett volna vallanom magamat, hiszen velük szemben nagyobb volt az elutasítás. Ám ha ezeket a létező etnikumokat választom, akkor a konkréttá tétellel beszűkül a szolidaritás és tiltakozás tere, míg a nemlétező pirézeket választva a kiállásom általánossá, univerzálissá válhatott. De miért is? Ezt talán érdemes körbejárni.

Elméleti megközelítések:

A nemlétezés és a létezővé válás

Azzal, hogy Csepeli György ősatyaként kitalálta és Sík Endre nemző atyaként a kutatás részévé tette a pirézeket, egyben meg is alkotta őket. Ám ez a megalkotottság mindaddig elmosódott maradt, amíg a közvélemény-kutatás eredménye nem élesítette ki a kontúrokat. Ha annak előtte a pirézek nem léteztek, az eredmény ismeretében nagyon is létezővé váltak azáltal, hogy egyvalamit egészen pontosan tudni lehetett róluk:

A PIRÉZEK AZOK, AKIKET 2007-BEN A MAGYAR LAKOSSÁG 68 %-A ELUTASÍT (míg 2006-ban csak 59 %-uk tette ezt)

A pirézek az elutasítás által váltak meghatározottá, definiálhatóvá.

Fenomenológiai megközelítéssel:

a pirézek a megkérdezettek intencionális élménye révén az elutasítottság fenoménjává váltak.

Ebben a megközelítésben annak már nincs jelentősége, hogy a pirézek léteznek-e, s hogy az elutasítóknak van-e róluk bármilyen információja: számukra ezek hiányában is markánsan megformálódott a pirézség képzete, mondjuk valahogy így: „gyanús, távoli, idegen népség”.

Reálisan a „pirézek” ugyan továbbra is egy üres halmaznak volt a neve, lévén egyetlen piréz sem létezett, ám ez a halmaz:

  • a Tárki kutatói által belehelyeződött egy konkrét kontextusba
  • és a megkérdezettek éles előítéletével körberajzolva konkréttá vált

Egy üres halmazba egyetlen elemként belehelyezni magamat: pompás gondolatkísérletnek látszott.

A megalkotott hiány

Pirézzé válás mint művészeti performansz

A nemlétező, a Nincs, a Semmi igen régóta izgat, foglalkoztat. Egy vaskos könyvemet építettem arra a kísérletre, hogy pusztán járulékos szövegek révén (előszó, lábjegyzetek, munkanapló, utószó stb.) jelenítsek meg egy megíratlan kulcsregényt. A Hiánnyal való  Szembesülésem meghatározását egyik kritikusom adta meg: A műgonddal okadatolt Semmi. Könyvemnek A Semmi apoteózisa c. fejezetében tudományos és művészeti példák sokaság hozom fel arra, hogyan alkotható meg a Nincs, azaz hogyan tudjuk a nemlétezőt a róla alkotott vélekedésünkkel értelmezhetővé és artikulálhatóvá tenni. És bár a regényhiányt körbeíró regény megírásával és megjelenésével ezen a problematikán valamelyest túlléptem, a nemlétező dolgok iránti érdeklődésem ezek után a szövegkalandok után mégis töretlen maradt, mi több, kis privát esztétikai elméletet is építettem rá, mondván: az esztétikum lényege abban a folyamatban ragadható meg, amelynek során a művészeti alkotás képes olyan erős képzeteket kelteni a befogadóban, hogy ezen képzetek az ő érzékelésében visszahatnak a valóságra. Az okadatolt Nincs és a szubjektív valóságba beavatkozó művészet felől közelítve

egy nem létező etnikumnak saját személyemmel való megképezése olyan művészeti performansz, amellyel kísérletet tehetek arra, hogy az előítéletes gondolkodás valóságába beavatkozzam.

Ilyen nagyszerű alkalom és kihívás ritkán adódik íróember számára, nem csoda hát, hogy éltem vele és a magam lehetőségeinek és szándékának keretei között igyekeztem tenni arról, hogy a piréz és pirézek kifejezés pozitív fogalmakkal társuljon már csak azon a réven is, hogy én önként és büszkén identitásommá választottam a piréz mivoltot.

Idővel aztán elhatározásom nyomán lassan kikristályosodott bennem, mit is értek piréziánus szemléleten, magatartáson, gondolkodáson. Valószínűleg azt is, hogy nem ideológiák mentén, hanem más típusú ismeretrendszerek alapján tájékozódom a világban (ezért a feltett kérdés második mondata fölött nagyvonalúan elsiklom).

Pirézségem története, 1

A megkeresés:

A Tárki újra kutatja a pirézeket […]. A kutatás során interjút szeretnénk készíteni híres pirézekkel, ehhez kérném az Ön – mint „Első Piréz” és a Piréz Blog írója – közreműködését. […]. – Előre is köszönöm, Angyal Emese

Feltételeim:

Igent mondtam az interjúra azzal a feltétellel, ha teljes egészében blogom nyilvánossága előtt zajlik. Meg is jöttek hamarosan a kérdések, ezekre válaszolok alább, egyszerre egyre vagy többre, ahogy adódik és ahogy kedvem diktálja, időm szabja. Lehet, hogy itt feldarabolva, külön posztokban jelennek meg, de a végén majd kap a teljes szöveg egy szép pirézoldalt. Kérdezőmnek felajánlottam, hogy ha válaszaim során közbeiktatna újabb kérdéseket, arra én is közbetűzéssel válaszolok. Induljunk hát.

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 1.


  • Mikor hallott először a pirézekről? Ön hogyan lett piréz?

Pontosan emlékszem, hogy a pirézekről jóval születésem előtt déd- és nagyszüleimtől hallottam először. Ültünk az Ung partján, lábunk belelógott a metaforáktól hemzsegő zavaros és kissé büdös vízbe – ők pedig egymásnak adták egy végtelen történet szálát. Anyai nagyanyám kezdte egy hazulról hozott székely mesével, arról szólt, hogy az idegenbe szakadt kicsi pirézre rászakadt a Retyezát, de ő csodával határos (dehogy határos, éppen hogy nem!) módon kiszabadult és meg sem állt apai dédnagyanyám cipszer (szepességi szász, javítana ki apám) falujáig, hogy részt vegyen egy véget nem érő farsangi richtagolásban (szomszédoló mulatság), ám addig-addig szomszédolt, míg az Ószövetségben találta magát, onnan meg anyai nagyapám idézte meg héberül, a Próféták Könyvéből, amelyben írva vagyon a pirézek igazsága. Előkönyörgő apai dédapám sem maradhatott rest, tudta ezt az igazságot ő is, épp csak az ő szájából Károli Gáspár nyelvén gördült tovább a történet. De nem mondhatta sokáig, mert a lábunkat addig csak csiklandozó metaforák közben falánk szimbólumokká híztak az Ungban, jobbnak láttuk odébbállni. Az idő is rosszra fordult, emlékszem, súlyosan zuhogott a forró nemzeti eső és kíméletlenül fútt a fagyos liberális szél, szinte menekültünk, míg végre menedéket találtunk egy hatalmas szivárványszín sátorban. Összebújtunk. Én ott és akkor tökéltem el, ha végre megszületek és felnövök, derék piréz lesz belőlem.

De valahogy születésemkor elfelejtettem nemcsak a vérszomjas szimbólumokat, nemcsak a szép  elhatározásomat, hanem a történetek, nyelvek, vallások közt vándorló kicsi pirézt is.

Talán eszembe sem jut soha ez az egész, ha 2007-ben nem olvasok a NOL-ban a Tárki felméréséről.

Külön figyelmet érdemel a „pirézekkel” szembeni ellenszenv erősödése. A „piréz” nem létező népcsoport. A Tárki kutatói azért találták ki ezt a fiktív etnikumot, hogy megvizsgálják, velük szemben is megjelenik-e az idegenellenesség. A válasz: igen. Mi több, egyre nagyobb méreteket ölt. Tavaly júniusban a megkérdezett magyarok 59 százaléka utasította el a pirézek befogadását, idén februárban már a 68 százalékuk.

Még hogy nem létező népcsoport! Nem hagyhattam a dolgot annyiban, másnap ezt tettem közzé blogomban:

Piréz vagyok

pirezTegnap a híradásokat olvasva, hallgatva, nézve  még csak azt éreztem, hogy kifejezett rokonszenvet érzek a pirézek iránt. Mára beláttam, ezzel nem elégedhetek meg. Ezennel kijelentem tehát, hogy mától teljes meggyőződéssel egész valómban

piréznek tekintem magam.

Nem túl nagy dicsőség, de tény, hogy én voltam az első, aki ezt felvállaltam. Így lettem az Első Piréz.


A következő kérdés:

  • Ön miért vallotta magát piréznek? Az ideológia már korábban is jelen volt az életében, vagy a kettő együtt járt?

Válaszom rövidesen.

Petri György és a stencilgép

petri-gyorgyFrissítés: Mégsem Petri György látható a stencilgépes fényképen? Részletek a kép alatt.

December 22-én lett volna 72 éves Petri György. A szám nem kerek, de jó alkalmul szolgált arra, hogy igen megkapó-megható pár bekezdésnyi emlékező szöveget tegyen közzé FB-oldalán Petri Lukács Ádám (a költő közíró fia), utolsó sorait idézem csak:

itt van, itt sincs, hát igazából nagyon nincs. sajnos ez a „bennünk tovább él”, olyan koffeinmentes kávé, laktózmentes sajt, olyan, amikor tudjuk, hogy a mintha: semmise. Semmise, a kézmeleg, az élet helyett.

Érdekes, hogy ettől és a nem kerek évfordulótól teljesen függetlenül ezen a héten én még két alkalommal találkoztam Petrivel. Egy ízben hivatkoztam Apokrif c. „botrányversére”, no nem a közelgő ünnep okán {egyébként kellemes ünnepeket mindenkinek} – , hanem mert valaki szerint egyik SMS-haikum sérti a vallásos érzületet…, a másik alkalommal pedig aktuális elfoglaltságom okán a magyar szamizdat történetében kutakodva bukkantam az alábbi szenzációs fotóra. 1989-ben készülhetett, a felirata:

Petri György, ifj. Rajk László, Demszky Gábor cipelik a rendőrségtől visszakapott, korábban  lefoglalt sokszorosító gépet.

szamizdat-petri-rajk-demszky-stencilgep

168 óra hetilap I. évfolyam 20. szám

Frissítés

A fenti poszt linkjét betűztem Petri Ádám megemlékező írása alá a Facebookon. Ezzel reagált: „De az ott nem a Papa”. Megtippelte, hogy ki lehet, de nem mondta biztosra („ha jól látom”). A harmadik személy kilétére azóta többeknél rákérdeztem, várom a válaszokat. Most itt is érdeklődöm: tudja-e valaki hitelt érdemlően azonosítani a harmadik férfit?

Kicenzúrázták a zéró kilométert

A PLACCC Fesztivál 2015 sorozatában a  harmadik Interacting the City programblokk keretében a Teleport Galériával közös rendezvényként augusztus 24-én, 25-én és 26-án éjféli performanszokra került sor a Clark Ádám tér 0 km kövénél. Az első a sorban Csönge csütörtöki akciója volt.

csonge-zero-1

Látványterv

csonge-nulla-2

A helyszín

A performansz során a résztvevők egy-egy képeslapot kaptak, egyik oldalán szöveg volt, a másikon egy furcsa pixelkép.

A szöveg:

légy felelős állampolgár, és cenzúrázd ki a nulla kilométerkövet!
kiindulási pont? nem számít, hisz olyan, mint egy vagina, és ezt nem illik. a valóság csak megront, tégy ellene. értékválság? kösz, nem kérek. jóérzésű magyar ember azt lát, amit akar. a többit rejtsük, tüntessük, torzítsuk el. hajléktalan embereket a közterekről, LMBTQI-embereket a négy fal közé, szegénységet a szőnyeg alá, szoptató nőket a WC-kbe, munkanélküliséget a számok mögé, fogyatékossággal élő embereket a szemünk elől, radioaktív hulladékot a föld alá.
isten, haza, családon belüli erőszak.
nincs.
semmi.
baj.

csonge-nulla-km-3

A képeslap pixelképét maga elé tartva ki-ki megvalósíthatta az eredeti látványtervet.

 

Béla vitéz lesz

Igazából nem kellene, hogy az ilyesmi felzaklasson. Mégis: az egyik eset gyomoridegességet okozott, a másik szinte hanyatt vágott – és azóta is tépelődöm azon, hogyan is vannak ezek a dolgok, mi zajlik le az emberek fejében, amikor nagyjából önmagukkal fordulnak szembe.

A frissebb, minapi eset kevésbé kavart fel, de azért pillanatra összerántotta a gyomomat és egy napra eléggé keserű lett a hangulatom. Amióta csak ismerem, Sándort jelesebb írótársaim közt tartottam nyilván. Erre több okom is volt. Az első, persze, hogy jó író. Húsz egynéhány éve egy szerkesztőségben nyomták a kezemben a kötetét: írjak róla kritikát. Elmondták azt is, a szerző a Délvidékről menekült a háború, a besorozás elől, most keresi a helyét Magyarországon. Ez az információ fontos volt, mégis zavart: féltem, befolyásol majd a véleményem kialakításában. Hogy az emberi faktorból eredő esetleges pozitív elfogultságot kompenzáljam, nagyon szigorú szemmel kezdtem olvasni a novellákat. Amelyek kitűnőek voltak: érzékeny, a tárgyi valóságból és történésekből kiinduló, de metaforikus jelentésekig eljutó elbeszéléseket olvashattam, megérintett az ábrázolás érzékenysége, a legmélyebb tragikumú emberi sorsokat is természetes hozzáállással, színes nyelvezeten előadó írói attitűdje. Szép kritikát kanyarítottam, mintegy igazodva a szerző férfias érzékenységéhez, költőien képies, mégis élesen realista, puritán tisztaságú világához. Ezek után, az esztétikai élmény után lehetett helye az emberi együttérzésnek, a háború elől menekülő, velem nagyjából egykorú írótárs iránti pótlólagos szimpátiának.

Nagyrabecsülésem másik oka az volt, hogy Sándor igen sokat tett az irodalom és internet összekapcsolása terén. Az úttörő világhálós irodalmárok egyikét láttam benne, aki felcipeli a világhálóra a regényírást, kollektív webes műfajt teremt belőle – s eközben a netet levonszolja az írók és olvasók közé. Igen hatékonyan végzi hosszú évek óta a két szféra közelítését, egymásba kreálását – ezt a munkáját mindig kivételes tisztelettel, elismeréssel követtem.

A minap azonban másféle tevékenységére lettem figyelmes. A nagy közösségi portálon ugrott szemem elé egy megosztása. No mi másról, mint a menekültügyről – amely most elárasztja nemcsak a sajtót, hanem a Facebookot is. A megosztott hírre már nem is emlékszem, de Sándor pársoros kommentárja eléggé szíven ütött. Reagáltam. Visszaszólt. Visszaszóltam. Azt írtam, aki maga is háborúból menekült, attól méltatlan ez a hozzáállás. Természetesen azzal jött, hogy ő idegenek elől menekült a sajátjai közé, nem pedig sajátjai közül idegenekhez. Ami persze igaz, mégis le kellett írnom a szigorú ítéletet: ha a közvetlen életveszély elől menekülök tekintetében nem a humánum és a szolidaritás az irányadó, hanem a sajátjaim – nem sajátjaim alapján gondoljuk, hogy van támogatandó és van elítélendő menekült, akkor az bizony nem más, mint rasszizmus.

Amíg vártam reagálását, megnyitottam a profilját, lássam, mi mást írt be, osztott meg mostanában. Elképedtem. Vagy húsz bejegyzés pattant szemem elé. Egy sem volt, amelyik pozitívan, együttérzéssel szólt volna a szerencsétlenekről. Amikor egy ízetlen élcelődés is előbukkant, felháborodásomban nem tehettem mást: jeleztem a szerzőnek, hogy kizárom ismerőseim sorából. Ahogy erre reagált, az is fájó volt: láthatóan örült annak, hogy megszabadul valakitől, aki ezekben az ügyekben másként gondolkodik.

Szerzett nekem egy rossz napot.

vitezi-rendA másik eset korábban történt és fájdalmasabban érintett, mert Bélát a rendszerváltás éveiben és azt követően cirka tíz éven át egyik közeli barátomnak tudhattam. Számos közös dolgunk volt, sok időt töltöttünk együtt, alaposan megismertük és kiismertük egymást. Még azt is mondhatom: hatott rám, sokat tanultam tőle és volt némi szerepe abban, hogy ma úgy gondolkodom, ahogy.

Egy ruszin (na jó, ukrán) kisvárosban nőtt fel, így magyar szülei nem járathatták magyar iskolába. Anyanyelvét tökéletesen beszélte, írásban már nehezebben boldogult. Világirodalmi, művészeti tájékozottsága imponálóan széles volt, a magyar kultúra terén azonban inkább jókora fehér foltok jellemezték műveltségét.

Számomra akkoriban a nemzeti jelleg rendkívül fontos volt. A kárpátaljai magyarság akkor szabadult fel az alól a szovjet internacionalista ideológia alól, ami valójában oroszosítást, szovjetizácót jelentet, és sokad magammal akkor azt gondoltam, nekünk, fiatal értelmiségeiknek a dolgunk, hogy pátriánk anyanyelvű kultúráját missziós elhivatottsággal műveljük, kibntakoztassuk. Béla ebbéli buzgalmunkat elnéző mosollyal kezelte. Az úgynevezett magyar ügy őt kevéssé érdekelte, a művészetre, irodalomra, filmre a globális értékek felől tekintetett, egyértelműen kozmopolita eszméket vallott. Ebben vitáink is voltak. Azt találtam mondani, hogy a nemzeti eszmény nemesebb, mint a kozmopolitizmus. Azzal válaszolt, hogy a nemzeti ideák nevében már nagyon sok embert megöltek a világon, de a kozmopolitizmus jegyében még senkire nem támadott rá senki (hát igen, mindig a kozmopolitákat üldözték, nem pedig ők üldöztek másokat). Ez nagyon egyszerű, de nyomós érv volt szememben, sokáig tűnődtem rajta, és minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy ma az univerzalitások, a globális emberi értékek felől nézem a nemzeti specifikumokat.

Béla háromszor nősült, egyik felesége sem volt magyar, két gyerekét Ungváron járathatta volna magyar iskolába, de nemcsak hogy ezt nem tette, hanem még alapszinten sem tanította meg őket magyarul beszélni. Nyilván: ezt nem tartotta sem fontosnak, sem szükségesnek. Emiatt kicsit nehezteltem is rá.

A minap azért hívott fel, hogy megkérjen: a magyar vitézi renddel kapcsolatban nézzek utána valaminek az interneten. Ő nem boldogul, mert a számítógépén sem a böngésző, sem az operációs rendszer nem magyar, így a Google mindig rossz helyre viszi… Ezt némi kétkedéssel fogadtam, de próbáltam segíteni. Azt is megkérdeztem, erős iróniával, miért kell neki ez az infó, csak nem be akar lépni. Gyanúsan hallgatott, rákérdeztem tehát irónia nélkül. Igen, szándékában áll.

Hát ezen kiadtam. Az utóbbi tizenöt évben nem volt szoros a kapcsolatunk, nem figyelhettem meg „eszmei fejlődését”, nem tudom, mi és hogyan zajlott le a fejében, ám hogy a multikulturalitásban élő, progresszívan gondolkodó, a nemzeti eszme iránt különösebb fogékonyságot soha nem mutató (sőt, azt inkább elutasító) Bála barátom hogyan jutott el a szándékig, hogy belépjen a Horthy Miklós alapította vitézi rendbe, az nem igazán fért a fejébe. Ezt el is mondtam neki a telefonban, meg azt is, gondolkozzon el azon, hogy a magyar vitézi rend vajon pozitív vagy negatív szerepet játszott mondjuk a zsidótörvények érvényesítésében, Magyarország dicstelen háborús szerepvállalásában…

Meglepő módon a templomos lovagokra, kevésbé meglepően a keresztény eszmékre hivatkozott.

Igen, hívőnek Béla mindig is hívő volt. Templomba is járt, keresztet vetett, ha elindult a kocsival, amelynek visszapillantó tükrén kis kereszt himbálózott egy láncon. Nem is volt ezzel semmi bajom, erről soha nem vitatkoztunk. Ő magánügyként kezelte, s én is annak tekintettem. Bizonyos életviteli dolgairól ugyan azt gondoltam, nehezen egyeztethető össze a mély vallásossággal – de hát ezt intézze el ő a lelkiismeretével és a jóistennel (valamelyik szolgájának nyilván meg is gyónta…).  Hogy ez a kívülről  inkább csak formálisnak látszó vallásosság hogyan vezette arra, hogy progresszív liberális gondolkodását teljesen megtagadva egy történelmileg meghaladott, konzervatív, rendpárti, nacionalizmussal áthatott jobboldali szervezetben vélje megtalálni eszmetársait, az nem tudom. Olyanokat ismerek, akik nyerészkedésből vagy rangkórság okán tesznek hasonló lépéseket, olyanokat is, akik más területen mutatott sikertelenségüket, kudarcaikat, tehetségtelenségüket próbálják így kompenzálni – ám tudtommal Béla esetében egyik körülmény sem áll.

Beszélgetésünk végén arra kértem, fontolja még meg erősen ezt a dolgot, ezt elfogadta és határozottan állította, a napokban felkeres, hogy részletesen beszélhessünk erről.

Ehhez képest egy véletlen folytán még aznap este arról értesültem, hogy Béla vitézzé avatásának a napja már ki van tűzve. Talán azt mondanom sem kell, hogy azóta sem jelentkezett, pedig én két éjszakát végigvitatkoztam vele távollétében.


Olvasd el ezt is (2006.12):

Az imént volt nálam egy magyar vitéz. Amúgy ungvári gyerek, a rendszerváltás táján részt vett az itteni szerveződésekben (akkor szerezte érdemeit), 10 éve települt át, a határ közelében lakik. Most azért keresett meg, mert a vitézi rend arra érdemes határon túli magyarokkal is bővíteni kívánja sorait, őt bízták meg, hogy a jelölteket felkeress. Én lennék az egyik. // Megköszöntem illő módon a megtiszteltetést, és kávézás közben elsoroltam az indokokat, miért nem tudom elfogadni a vitézi rangot. // A világ mozog. De nem visszafelé. >> teljes szöveg: Panta Rhei – Litera-napló

Az ördög és a részletek

ordog-reszletekbenElőbbi az utóbbiakban lakozik, mint tudjuk. Éppen ezért a részletek akár fontosabbak is lehetnek, mint a nagy egész, mert gyakran apróságokon múlnak, dőlnek el a legnagyobb dolgok is. Most én mégis arról vagyok kénytelen beszámolni, hogy elvesztettem érdeklődésemet az egyes részletek iránt, és egyre inkább az izgat és nyugtalanít: végeredményben mire fut ki, hogyan és miként lesz vége ennek az egésznek.

Éveken át szinte napi rendszeresség dohogtam ezen-azon éppen aktuális blogomban, egy-egy témát összegezve cikkeket publikáltam lapokban, folyóiratokban. Reagáltam szinte minden fontosabbnak gondolt eseményre, fejleményre, ha nem is azonos mértékben, de odafigyeltem mind a magyarországi, mind az ukrajnai történésekre: politika, közélet, kultúra; a határon túli magyarság problémaköre; a kárpátaljai magyarság helyzete, válsága; a liberális eszmék és a kisebbségi jogok… Mindenről volt közreadandó véleményem, napi szinten tettem szóvá visszásságokat, igyekeztem figyelmeztetni veszélyekre, rossz tendenciákra, hibás döntésekre és ártalmas gyakorlatra. Elemeztem, élcelődtem, dohogtam. Fenemód érdekeltek a részletek, szemet szúrt minden apróság, lecsaptam, amire lehetett – miközben persze a nagy eszmék és globális érdekek védelmében hatajkodtam: emberi szabadság, egyéni és kollektív kisebbségi jogok (ezen belül a kárpátaljai magyarság hosszú távú érdekei), nyugati értelemben vett liberális demokrácia, sokszínű kultúra, a sokféleség igénye, tabuk és tilalmak nélküli alkotói szabadság…

Mondtam, mondtam a magamét – és mire mentem vele? Hát hiszen minden rosszabbra fordult.

Magyarországon 2010-től olyan politikai és társadalmi változások történnek, amelyek teljességgel ellentétesek az én eszményeimmel, a magyar társadalom többsége számára elfogadottá váltak a számomra legelutasítottabb nézetek, folyik a Horthy-éra ideológiájának a restaurációja, visszalopakodnak a jobboldali konzervativizmus legrosszabb hagyományai. Szitokszóvá vált az európaiság és a liberalizmus, viszont már a parlamentben is lehet zsidózni és cigányozni – „az utca” vagy „az internet” névtelen emberének teleszájú fröcsögéséről nem is szólva. Álszent, cinikus, hazug, pökhendi és bunkó mód viselkedő, magánvagyont harácsoló korrupt senkiházikból álló politikai klán uralja az országot, élükön egy diktátori hajlamú, mindenre elszánt szociopatával – akinek remek esélyei vannak arra nézvést, hogy a kicsit itt-ott megnyomorított választási törvénynek és a szavazók szinte töretlen támogatásának köszönhetően még sokáig hatalmon maradjon. Mert az alattvalóknak felettébb tetszik, amit művel, tetszik nekik a turul vérvonal, elhiszik, hogy származási alapon hazaárulók a baloldaliak, rácuppannak halálbüntetésre, idegengyűlöletre… Igen, ezek azok a részletek, amelyektől benn ugyan forrongok, émelygek, amelyek ellen zsigerileg tiltakozom – de megírni a sok mocskot már semmi kedvem. Röffent egyet L. Simon?, mond valami bődületeset Kósa?, álszenteskedik Balog?, hazudik egy kapitálisat Lázár vagy Rogán? Elfeledkezik egy milliárdjáról Mészáros? Kitagadja a magyarságból a nemzet felét és stadiont épít az ablaka alá Orbán? Felszámol vagy lenyúl a rendszer mindent, ami még nem volt az övé? Megvásárolja a független művészeket és az „őfelsége ellenzéke” szerepébe szorítja a tehetetlen másik oldalt? Minden mozzanat felháborít – de ugyan mi változik attól, ha ezt a felháborodásomat megírom?

Ukrajnában 2013 őszén szabadult ki a rossz szellem a palackból. A dugófeszegetők akár jót is akarhattak, csak rosszkor és rossz helyen akarták az európai fordulatot: visszájára sült el minden. Az ország azóta önveszte felé gyalogol hol kisebb, hol nagyobb, hol visszakozó léptekkel. A halott egyre több, az értelmes nyilatkozat egyre kevesebb, a mozgósítás napról napra erőszakosabb. Az abszurditásig kaotikus viszonyok közepette versenyt futnak az indulatok a gáz hétszereződő árával.  Végveszélyre utal, hogy olykor az egyetlen biztos mechanizmus, ami üzemeltette a közigazgatást és a  gazdaságot, a korrupció gépezete sem működik. Hiába jön kintről a temérdek segély, támogatás, hatalmas hitel – nem elég arra, hogy békére korrumpálják azokat, akiknek jobb üzlet az állóháború.

Mindeközben a felszámolódás reális veszélyével Kárpátalja magyarsága már nem egyszerűen csak szembenéz, hanem alighanem túl van valamiféle holtponton. A közösség a rendszerváltás óta küzd saját belső problémáival anélkül, hogy hatékony politikai érdekképviseletét megteremtette volna. Néha mégis voltak biztató jelek, egy-egy területen születtek (főleg magyarországi támogatással) szép eredmények – és ezeket lehetett nagyra értékelni akkor is, ha a közösség – mint egységes egész – diszfunkcionalitást mutatott és lassan, de biztosan, fogyott, morzsolódott, öregedett, hígult. Most azonban már nagy naivitásról (vagy cinizmusról) árulkodik, ha valaki a kárpátaljai magyarság szülőföldön történő boldogulásáról beszél –  hiszen a fizikai megmaradása is erősen kétséges. Nem, kérem, szó sincs boldogulásról. Esetleg ideig-óráig történő túléléséről – de vajon érdemes-e túlélésre berendezkedni egy zuhanó repülőgépen? Nem, nem érdemes – húzzák meg egyre többen a katapult karját. Huncut, aki elvitatja igazukat.

Nos: írjam meg napi szinten az aggodalmaimat?

A részletek, a napi események dühítenek és rémülettel töltenek el – de most most már igazából az érdekel, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Az érdekel, hogyan és mikor fog megbukni Orbán hazug és álszent rezsimje. Elsodorja a népharag? Forradalom lesz? Békés vagy fegyveres? Vagy mégis összeszedi magát a teszetosza, önmaga identitását megtalálni képtelen, elhiteltelenedett baloldal és csoda folytán választást nyer? Vagy bejelentkezik végre egy új, általam húsz éve vágyott nemzeti liberális párt és újraegyesíti a nemzetet?  Vagy jön a Jobbik mindent és mindenkit elsöprő győzelme és Magyarország végérvényesen kiiratkozik a demokratikus jogállamok sorából? Ez utóbbi lehetőség – mint végkifejlet – sokkal jobban nyomaszt, mint bármilyen aktuális történés.

És mi lesz Ukrajnával? Szétesik, megszűnik vagy tovább agonizál? Vágóhídra hajtja, nyomorra kárhoztatja és/vagy menekülésre kényszeríti lakosait (köztük az itt élő magyarokat) – avagy képes túllépni saját szennyes árnyékán és legalább a javulás halovány reményét felvillanthatja azok előtt, akik mindenek dacára mégis itt szeretnék építeni jövőjüket?

Szeretném megélni, látni, élvezni, ahogy szebbik felére fordul, lakhatóbbá válik ez a térség, szerethetőbbé válnak országaink. Szeretném, de félő: nem fogom. Mert arcátlanul a nagy egészbe fészkelte magát az, aminek a  részletekben lenne illő lakoznia.

Az idegen szép

pirezAzt hiszem, ideje újra megszólalnia annak, aki, mint én, pirézként szembehelyezkedik mindenféle előítélettel és kirekesztéssel.

Legutóbb Orbán Viktor amorf diktatúrájáról írtam bővebben – Az Orbán-rezsim bukása – , illetve egy elemzésre hívtam fel a figyelmet – Pengeéles elemzés Orbánról – no meg azt a szóleleményemet is megosztottam olvasómmal, hogy Orbán és Simicska egymás geciprokai. De most újra a számra kell vennem ennek a szociopata hajlamú, keleti despotákkal cimboráló és példálózó, a nyugati liberalizmus értékeit megkérdőjelező politikusnak a nevét. Gusztusom éppenséggel nincs sok hozzá, de a hallgatás sem esnék jól kis idő után. Tehát.

megbukott-orban-viktorA „mi magyarok” nevében nagyképűen nyilatkozó és sunyi hazugságokkal a közéletet mételyező, a legalantasabb emberi indulatok kijátszásában egyre messzebb menő magyar miniszterelnök most már nemcsak a politikailag-világnézetileg szemben állók számára vállalhatatlan. Aki tagadja, hogy Magyarország a legrégibb történelmi korok óta multikulturális formáció, nemcsak tényeket hazudtol meg, hanem annak kétségbe vonásával, hogy a magyar nemzet erejét és értékét éppen a kulturális, vallási, származási, nyelvi sokszínűség képezi, egészen nyilvánvalóan a konzervatív keresztény nézetekkel, a szentistváni gondolattal megy szembe. Ezen túl a multikulturalitás elutasítása nem egyéb, mint nyílt arcul csapása mindazoknak, akik származásukban, vallásukban, nyelvükben más gyökerekkel (is) rendelkeznek – márpedig a népek és etnikai csoportok sok évszázados együttélése és keveredése okán a Kárpát-medencében valószínűleg ilyenek vagyunk sokkal többen. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a nemzetet eddig is végletesen megosztó Orbán Viktor személyét most már totálisan eluralta a kirekesztő nacionalizmus, és afelől sem, hogy az idegengyűlölet szításával, a másság elutasításával mérhetetlen károkat okoz a magyarságnak.

Ugyanakkor afelől sincsenek illúzióim, hogy szavai sok fül számára nemcsak hogy elfogadhatóak, hanem édesek is – és a miniszterelnök legnagyobb bűne éppen az, hogy önös politikai érdekből a neki helyeslők zsigeri előítéleteire támaszkodik (ahelyett, hogy példamutató elvszerűséggel szembeszállna a kirekesztő, gyűlölködő indulatokkal). Ez a bűn súlyos. És nemcsak a pirézek, hanem az ő istene szemében is. Erősen hiszek abban, hogy vétkei nemcsak az égi ítélőszék előtt, hanem még itt a földön elnyerik büntetésüket. Ha nem most, hát majd a történelemkönyvek lapjain, amelyek a magyar nemzet történetének legsötétebb figurái között fogják említeni.  a cikk folytatódik >>

Az ukrajnai háború és a kárpátaljai magyarság

nyelvteruletek-karpataljan-2011

Nyelvterületek Kárpátalján (Molnár József – Molnár D. István, 2011) – kattintásra nagyobb

Amióta Kelet-Ukrajnában harcok folynak a nem tudni pontosan kik (szakadárok, felkelők, oroszok, zsoldosok, csecsenek, terroristák, szabadságharcosok…?) és a valamivel könnyebben azonosítható ukrán alakulatok közt, sokan sokfélét írtak-írnak arról, hogy a kialakult helyzethez hogyan és miképpen viszonyul a kárpátaljai magyarság.

Nyilván: sokféle módon. Aki azt várná tőlem, hogy erről én áttekintést tudok adni: ki kell ábrándítanom. Hát hiszen még arról sem adhatok számot, hogy én hogyan viszonyulok ehhez az egészhez. Merthogy tele van az én finoman érzékeny lelkem és felettébb bölcs tudatom súlyos ellentmondásokkal, amelyeket még magam sem tudtam felfejteni. Főként, hogy nemcsak az érzékeny lelkületemen és okos tudatomon belül vannak ellentmondások, hanem pszichémnek ez a két összetevője is ellenkezőleg viszonyul sok mindenhez. Amit zsigerileg elutasítok, azt esetleg belátó elmém elfogadja, amit meg tudatilag utasítok el, azt esetleg érzelmileg nem tartom idegennek. És mindenbe belekever az idő is: ami tegnap elképzelhetetlen volt és mélységesen felháborított, afölött ma már esetleg elsiklom – hogy egy új esemény miatt holnap ugyanez borítson ki.

Szinte csak egyetlen dolog van, amiben stabilan biztos vagyok, s amiben ösztöneim és gondolataim közös nevezőre jutottak: ez pedig az, hogy rossz az, ami történik, és még rosszabbak a következményei. Ugyanis sem nem érzem, sem nem gondolom azt, hogy az, ami másfél éve itt folyik, az majd meghozza szép, érett, ízletes gyümölcsét.

Igen: bármilyen szomorú, sem érzéseimre hagyatkozva hinni, sem logikámra hallgatva elgondolni nem tudom, hogy ebből a válságból Ukrajna virágzó európai országként kerülhet ki belátható időn belül (mondjuk az én életemben). Sajnos sokkal hihetőbbek és sokkal inkább kikövetkeztethetők a további negatív fejlemények. Még akkor is, ha valami csoda folytán végre kitörne a béke, még akkor sem lehetne elűzni az országból azt a gazdasági, szociális és morális válságot, amely szépen fejlett fenevadként már a háború előtt is fente ránk a fogát, most meg már éppenséggel nemcsak hogy kóstolgat bennünket, hanem bekebelezni látszik. a cikk folytatódik >>