Zsanérsikoly

Nem volt egerünk, hát a macskánk hozott egyet. Előbb a pofájában szállította a teraszra, onnan pofozgatás közben beterelte a lakásba. A cincoginak szép mintázat tarkította a bundáját, mondhatni: a maga műfajában helyes kis jószág volt, azzal mégsem érthettünk egyet, hogy bekvártélyozza magát a ruhafogas alá. Ott talált ugyanis menedéket, és a macskánkat láthatóan ki is elégítette ez a helyzet, nem vetette utána magát a cipők és dobozok közé, nem is érdekelte többet. Talán arra gondolt, jól jön neki majd később ez a beköltöztetett játszótárs. Kéznél lesz, ha majd vadászhatnékja támad. a cikk folytatódik >>

Versemiglen

Komoly sajtóvisszhangot kapott minden idők eddigi legnagyobb költészeti eseménye, amelyen szerencsém volt részt venni a távolból,  a beszámolók egyikében meg is említenek (nol.hu-hu link törölve, 2016). A virtuális kapcsolódásom erősítésére indított blogot az esemény lecsengésével kicsit átalakítottam, mostantól versblogomként működtetem és az új publikációk mellett többek között azokat az „elfelejtett” opuszaimat veszem számba oldalain, amelyek eddigi könyveimből kimaradtak, de egy következő összeállítás okán szerepeltetésüket elképzelhetőnek tartom. Olvassátok: Versemiglen (Könyv, irodalom, szöveg) (a blogot többször átalakítottam az évek folyamán – 2016, bdk)

Oresztész és az aggodalom

A félig nyitott ablakon karját kidugta az aggodalom. Nem, egyáltalán nem azt akarta megállapítani – mármint az aggodalom -, hogy esik-e az eső, erre nem volt szükség: a kövér cseppek jól látható csíkokat húzva kötötték egybe az eget a földdel. Hogy az aggodalom mégis kinyúlt a félig nyitott ablakon, annak okát a szemközti nyárfára épített fészek éppen megrepedő madártojásaiban kell keresnünk, illetve az afölötti bizonytalanságban, hogy a repülés szentsége vajon részét képezi-e az aktuális biológiai kánonnak. Már hogy ne képezné, mondta a szobába belépő Oresztész és határozott mozdulattal rázárta az ablaktáblát az aggodalom kinyújtott karjára.


több hasonló

Az irodalom válsága

A minap egy felkérésre reagáltam. Literátus barátom arra kérte kollégáit, szóljanak hozzá véleményéhez, amely ezzel a mondattal kezdődött: „Letagadhatatlan, hogy az irodalom válságban van”, s egy rövid bekezdésben ki is fejtette, szerinte miért, azt állítva például, hogy „ A több éves munkát igénylő, precízen kidolgozott nagyregények ideje leáldozott”. Ezzel semmiképpen nem érthettem egyet, hiszen épp most kerül az olvasó elé egy pont ilyen regényem. (Más kérdés, hogy a kultúra intézményrendszere komoly veszélyben van, alá is írtam a petíciót. Maga az irodalom azonban…) a cikk folytatódik >>

Interjú, könyv, hang

Ilyen is rég volt, harmadik napja még sakkozni sincs időm. Interjút kért egy kulturális magazin irodalmi felelőse. A Tejmozival kapcsolatban feltett kérdéseire emaiban válaszoltam. De kérdezett a nyelvről, a halálról, a nacionalizmusról, sőt a Kertész Ákos-ügyről is. Ezzel elkészülve fél napig próbáltam elfogadható szinten mikrofonba mondani és rögzíteni egy versemet, amely majd a 100 ezer költő a változásért c. rendezvényen hangzik el – egyidejűleg egy-két blogomba is felteszem. Közben volt két publikációm, ehelyt dokumentáltam őket (Vándorló egyetlen | Dárkszájd) és újra megkerestek SEO-ügyben, úgy tűnik, mégsem hiába készítettem ezeket: Transzferár nyilvántartásTranszferár dokumentáció). Ám mindezeknél sokkal fontosabb, hogy értesített a kiadó: a Tejmozi megjelent.

Dárkszájd

Nem tudott kellemetlenebb hangot elképzelni, mint azt a csattogást. Talán egy vergődő madár keltette zajhoz hasonlított a leginkább, a szárnyak reménytelen csapódásaihoz. De nem a kilátástalanság és nem is a vég nélküli ismétlődés tette elviselhetetlenné, hanem az, hogy a zaj kettős jelleget öltött, egyszerre volt a készülék felől érkező egyszerű mechanikus zörej és a szekrény tetejére tett két hangszóróból érkező sztereó rezgés. A kettő úgy erősítette egymást, hogy ha az egyik szabadon hagyta volna a lelket, akkor a másik feltétlenül gúzsba kötötte. És bár alig is szűrődött át a félig nyitott ajtón, ő mégis fülsiketítőnek találta, hangosabbnak, mint a zenét, amely után bekövetkezett. Közben persze azt is tudta, nem maga a zaj zavarja igazán, hanem az, hogy neki reagálnia kell rá, és ha ezt nem teszi meg azonnal, jó esélye van rá, hogy indulatos férfihang emlékeztesse kötelességére. a cikk folytatódik >>

Vándorló egyetlen

Versem az Opus 13. számában. „Az idei év negyedik Opusa a Kormányeltörésben elnevezésű rovattal indít, mely a negyven évvel ezelőtt íródott Domonkos István azonos című verséről kapta a nevét. A blokk egyetlen kikötése, hogy egy fontos Domonkos-idézet újraírására épüljön: „nem gondolni kollektív, /nem gondolni privát”. A citátum sorai természetesen szabadon variálhatóak voltak, így a fejezet H. Nagy Péter bevezetőszövege után Ladik Katalin esszéjét, Balla D. Károly, Barak László, Kemenes Génfi László, Németh Zoltán, Papp Tibor, Szászi Zoltán és Telmah Cima verseit tartalmazza.” (forrás) Versem: a cikk folytatódik >>

Tejmozi-blog

Egészen mostanáig fej-fej mellett haladtunk, ma azonban, mikor is rövid, ám hatékony szakmai látogatást tettem a fedett teraszunkon, nem kis megdöbbenésemre kiderült, hogy Évának eggyel több láda muskátlija van, mint ahány blogom nekem. Ezt az állapotot elfogadhatatlannak ítéltem és sürgősségi munkával befejeztem egy régebben kezdett blogom dizájn-munkáit, egyben nyilvánossá is tettem az eddig suttyomban építgetett oldalamat. No persze van más aktualitása is indításának… Regényem / várt könyvem oldala mától itt: TEJMOZI-BLOG