Param-param, ta tu di dam – PU!

Minduntalan meg kell győzödnöm előadóművészi kvalitásaimról, jelesül a zeneművek interpretálásában nyújtott teljesítményem autentikus és adekvát, valamint koherens és konzisztens voltáról (aki hallott már engem énekelni, tudja, hogy miről beszélek; >lásd még<).

Történik pedig, hogy Évával mostanában gyakran játszunk mindenféle memóriajátékot. Még az örökifjak életében is eljön a kor, amikor az embernek nehezen jutnak eszébe a nevek, nem árt egy kis tréning. Ez jobbára abból áll, hogy Évától teljesen váratlanul ilyeneket kérdezek: „És mondd, Évikém, hogy hívták az N-i kultúrház igazgatójának a feleségét? Emlékszel, a 90-es években jártunk ott egyszer  író-olvasó találkozón”. Vagy: „És mondd, mi is az eredeti neve Woody Alennek?” vagy: „Hogy is hívják azt az operaénekest, akinek a neve soha nem jutott Apuka eszébe, és ezért belülről ceruzával felírta az irattára ajtajára, és ha éjszaka nem jutott eszébe, felkelt, kinyitotta az irattárat, bent felgyújtotta a villanyt (így nem zavarta Anyukát) – és leolvasta, hogy el tudjon aludni?

Látszólag ezek a rákérdezések Éva memóriáját teszik próbára, holott dehogy; pontosabban: nem csak. Mert előzőleg nekem is eszembe kell hogy jusson az adott név, épp azért kérdezem, mert nekem sem ugrott be azonnal, kicsit keresgéltem meszesedő memóriámban, és amikor már ráleltem, csak azután kérdezhettem rá.

Az egyenes rákérdezés helyett néha kis asszociációs áttételt is beiktatunk, illetve rásegítő pótlólagos információk is sorra kerülnek. Éva fejében érdekes módon valami furcsa betűkatalógus kapott elhelyezést, ez segít a keresésben, mert ha nem jut eszébe egy név elsőre, akkor rákérdez az illető monogramjára: én megmondom a két betűt – és ő erre azonnal rávágja a teljes nevet.

Kombináltabb játékaink közé tartozik az idézet alapján való rákérdezés. Persze klasszikus versidézetek túl könnyűek lennének, inkább ilyenekkel állok elő: Na ki mondta azt, hogy „Miért nem én?!” – Ez így persze nemigen ugorhat be azonnal, Éva barkochba-kérdésekkel jut el közös emlékünkig: kedves pártfogónk, az idős irodalomtörténész mesélte, hogy amikor fiatal felesége meghalt, öreg és beteg édesanyja fogadta e szavakkal menye halálhírét.

A zenei idézetek sora külön világot képez. Például kitűnően tudok régi Korda György- és Koós János- slágerekre rákérdezni egy-egy sornyi fragmentummal. Legutóbb pedig kis tematikus kvízjátékot rögtönöztem. Előbb azt énekeltem mély átéléssel, hogy „Mánni, mánni, mánni”, aztán azt, hogy „manimani-manimani-manimani”, aztán pedig azt, hogy „Maaneeeej”. Az első két előadót Éva azonnal köpte – természetesen ez a fentebb említett adekvát és releváns interpretációnak volt köszönhető -, jelesül, hogy ABBA és Liza Minnelli (a Kaberé-ban),  a harmadik produkcióm sem volt kevésbé tökéletes, épp csak Éva a Pink Floyd zenekar munkásságában nem eléggé járatos ahhoz, hogy azonosíthatta volna a zeneszámot.

Minap egy filmrendező nevére kérdeztem rá. Évának nem ugrott be, ezért híres filmjének egyik szereplőjére utalva próbáltam segíteni. Elénekeltem azt, hogy Param-param, pararam – PU! – és Éva azonnal tudta, hogy Marilyn Monroe-ra gondoltam.

Pedig nem is idéztem eléggé pontosan a Van, aki forrón szereti című filmben elhangzó I Wanna Be Loved By You című szám szöveghelyét, de invenciózus előadásom olyannyira meggyőző volt, hogy a bájos szőke szexidol alakja nyomban megidéződött. Kicsit be is ült szobánkba, keresztbe vetette a lábát a fotelban és megelégedéssel hallgatta, ahogy Billy Wilder többi filmjét is sorra vesszük.

A halál és a kettős ügynök

önreflexiós terem parabolatextusává tettem a halált || a beavatottak nyelvén beszélek-e avagy éppen gúnyt űzök ebből a nyelvből?

Fejmozi – interjú velem

A Káfé Főnix számára hosszú interjút készített velem Cseke Gábor író, újságíró, költő barátom, a magyar ősbloggerek egyike, akivel ugyan soha nem találkoztam, ám az online világban köttetett barátságunk több mint másfél évtizedes. A beszélgetésünk virtuális volt: emailban kaptam egyesével a kérdéseket, korábbi írásaimból is bőven merítő hosszú válaszaimat is így küldtem; kis utólagos igazításokkal aztán össze is állt a végleges szöveg, amelyet Gábor arcképemmel, könyvborítóimmal illusztrált és írásaimból válogató kisantológiával egészített ki. Ezúton köszönöm érdeklődését, figyelmét, munkáját.

Mivel a teljes interjú igen terjedelmes, itt a blogomban – a kérdésekből és válaszokból is nyírva – csak egy rövidített, lényegében a beszélgetés középső részét kiragadó verziót adok közre, alatta ott találjátok az eredeti közlés helyére vezető linket.

Az interjú címe Gábor ötlete, utalás utolsó regényemre. Szerinte a címben „egész vállalkozásunk, virtuális kapcsolatunk és az erre épülő kérdezz-felelek benne foglaltatik”.


Fejmozi

Virtuális interjú Balla D. Károllyal

– részletek –

.. ötvenedik születésnapodon, fogod magad és virtuális öngyilkosságot követsz el… Törvényszerűnek tartod-e mai fejjel önmagad tíz évvel ezelőtti formális átigazolását a Léthe túlsó partjára, vagy csak egy olyan életmozzanatról van szó…? Milyen sajátos viszonyban vagytok – hogy csak úgy egyszerűen szembeszállsz vele –: te és a halál?

Posztmodern halál, posztumusz élet

Ady már lefoglalta a Halál rokonának irigylésre méltó szimbolista pozícióját, így én inkább másfajta, mondhatni posztmodern viszonyt alakítottam ki Ővele. Mondjuk talán kissé körmönfontan így: írói önreflexiós terem parabolatextusává tettem a halált. Erre először huszonegy éves koromban tettem kísérletet az akkori versemben rögzített gesztusok kíséretében:

– Én az Ember vagyok –
mondtam én, az Ember,
de nem nyújtottam kezet.

– Én a Halál vagyok –
szólt a Halál,
és barátságosan meglóbálta kaszáját.

– Tudom, ismerlek –
mondtam,
és megpróbáltam mosolyogni.

– Én az Élet vagyok –
szólt az Élet,
és felém rebbentette galambjait.

Örülök, hogy megismerhetlek –
mondtam kedélyesen,
de aztán váratlanul felüvöltöttem
amikor a galambok a vállamra szálltak.

Történt ez ennek ellenére, hogy korábbi ismeretségünk csak villanásnyi volt:

csak születésem pillanatában
voltam egyetlen villanásra
szemtől szemben a halállal

csak halálom pillanatában
látom meg egyetlen villanásra
az élet valódi arcát.

Ez a cirka negyven esztendeje kialakított viszony el is kísért a következő évtizedekben: íróként-költőként végig úgy éreztem – s érzem ma is –, hogy az életre bizony a halál fókuszálhatja rá legélesebben a figyelmemet, ezért igyekeztem minden módon közelebb férkőzni hozzá – gondolkodással és szövegalkotással. Maga az írási folyamat avatott be a titkokba: megismertem a halál szokásait, kitapasztaltam természetét. Megtanultam hinni benne. Hinni abban, amiről tudható, hogy végül majd elveszejt. Elveszejt, mert ez a funkciója, az értelme, ez a magasztos lényege. Hogy lezár és visszavonhatatlanná tesz minden olyasmit, ami nélküle lezáratlanul és hontalanul, árván bolyongana a világban. A halál a dolgok nagy és végleges otthona. Tudni azt, hogy ilyen befogadó otthon létezik – roppant megnyugtató.

Engem már fiatalon erős halálra fogott a gyönge lét, s mindent ennek az aszimmetrikus erőpárnak a viszonylatában kezdtem érzékelni. Kiokoskodtam, hogy élet és halál egyazon tőről fakad, végső soron a két dolog egylényegű, mindig ugyanaz a szubsztancia ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját.

Később az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy önmagam megismerésének delphoi parancsa azon az egyetlen módon lehetséges, ha a halál parabolatükrének fókuszába állok. Erre ötvenévesen tartottam magamat eléggé felkészültnek. Az ekkor sikeresen végrehajtott

virtuális öngyilkosságom nem egyéb, mint posztmodern önreflexiós gesztus: kísérlet egy olyan önprezentáció létrehozására, amely a direkt referenciaelméletet meghaladóan nem a kognitív értéket, hanem saját szuicid mivoltomat teszi attitűdöm tárgyává, és bár ezen a réven a gesztus nem képes a halottá válás kimondott propozíciójával felülírni életbevetettségemet, ám igenis képes azonosítani az adott módon végrehajtott prezentáció eredményével: a halálkontextusban megalkotott posztumusz létezéssel.

Mindez ha nem is törvényszerűen, de szükségszerűen következett be, és ebben egy pontosan okadatolható irodalomtörténeti szükségszerűség érvényesült.

Mint az a régiónk kulturális életével foglalkozók előtt ismeretes, az 1960-as évek második felétől kezdődően és a hetvenesek elejéig zajlóan kis lokális (kárpátaljai) irodalmunkban súlyos szakadás történt. Egymással ellentétbe, szellemi harcba sodródó két legjelentősebb akkori írónk közül az egyik a szovjet hatalommal, a hol lágyabb, hol keményebb diktatúrával való együttműködést választotta, a kompromisszumok árán kínálkozó kis eredmények kivívására tette rá az életét, úgy gondolta, ezen a réven érhet el Kárpátalja magyarsága a legtöbbet. A másik író nem volt hajlandó lemondani kritikus magatartásáról: a szocreál irányvonaltól való eltérése és a hatalom számára elviselhetetlen igazságok kimondása okán ellenzéki szerepbe kényszerült. Egyikük nagy befolyással rendelkező kultúrpolitikusként működött évtizedekig, másikuk az irodalom és a közélet peremére kényszerítve egyik elindítója lett a magyarság polgárjogi mozgalmának. Helyzete azonban egyre kilátástalanabbá vált, ráadásul egészsége is megrendült. Ötvenévesen, nem sokkal Magyarországra települése után, 1977-ben meghalt.

A nyolcvanas évek jelentős eredményei az első, a szovjet hatalommal lojális magatartásforma létjogosultságát látszottak igazolni (a magyar kultúra „az elvtársak” bizalmát kivívva egyfajta felvirágzásnak indult, a játékszabályok szigorú betartása mellett és a cenzurális viszonyok tiszteletben tartásával egyre pezsgőbb irodalmi élet zajlott), ám a rendszer összeomlása mégis – és joggal – a másik attitűd igazságát tette egyértelművé. Nem kétséges, hogy 1990 után kit emeltek piedesztálra, és kit bélyegeztek a diktatúra kiszolgálójának.

Magam mindezt igen sajátos helyzetben, megkötő családi vonatkozások és azoktól elszakító szerelmek és barátságok kereszttüzében éltem át. E kétfajta szellemi örökség közt tettem meg egyenes vonalúnak semmiképp nem mondható utamat. Súlyos szembesüléseimről külön könyvet kellett írnom. Szembesülés c. regényem egy pontján a részben velem azonosítható Oresztész kijelenti, hogy egyetlen nappal sem szeretne tovább élni, mint az ötvenévesen távozott mártír. A regénybeli kijelentést persze nem szándékoztam magamra vonatkoztatva azon valóságosságában érvényesíteni, de ötvenedik életévemet betöltve függőben sem hagyhattam hősöm elhatározását: a virtuális öngyilkosság elkövetése látszott a legmegfelelőbb ígéretbetartó gesztusnak.

Az elhatározásomat megalapozó elméleti háttér megkonstruálhatóságán túl – ha már az irodalmi háttérnél tartunk – még egy fontos momentum a kezemre játszott. Az említett regényemről írt tanulmányában állapította meg budapesti kritikusom, Bodor Béla: „Balla D. regénye nem mű, hanem emlékmű, nem narratíva, hanem szignatúra, megalkotása nem a szó hagyományos értelmében vett írás, hanem inkább performance. … Csakhogy, míg a performance-művész fizikai jelenlétével, testének műtárggyá, jellé alakításával sokkolja közönségét, addig Balla D. éppen a jelenlét, az (ön)azonosság minden formájának felszámolásával gyakorol gesztust: követ el virtuálisan rituális öngyilkosságot.”

Volt-e ezután egyéb teendőm, mint arcomat lefedni egy törzsi halotti maszkkal, és bejelenteni, hogy mostantól minden posztumusz?

Következő regényemet már mint a legaktívabb posztumusz író fejeztem be, központi témája – kell-e mondanom – ugyancsak a halál:

  • Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is. Fokról fokra gyülemlik a világban önnön pusztulása, mint ahogy mibennünk is apránként halmozódik fel a romlás. A pusztulásnak nincsenek napfordulói, nem írható kalendáriumba, eddig a nyár és innen már az ősz, nem, másként van élet és halál dolgával, az átmenet folyamatos, még hajszálrepedések sincsenek az idő örökifjú arcán.
  • A gyors életben nem szűnik meg jelen lenni a lassú halál, vele együtt tenyészik, egymás párhuzamosait alkotják, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik.
  • Amíg létezel, általad van minden. Ahogy szűnsz, a dolgok úgy szűnnek számodra. Haláloddal a dolgok visszanyerik önvalójukat, többé nem tapad rájuk személyességed. Újra fényesen és tisztán ragyoghat minden, amit életed során homályossá és ragacsossá fogdostál.

És ha már „a Léthe túlsó partjára” való átköltözést említetted, még egy idézet:

  •  Mégsem törekedhetsz a halálra, nem érheted el rövidített úton, nem osonhatsz közelébe a hátsó kiskapun át, és nem, rejtélyes révészek sem lophatnak át ladikjukon suttyomban a túlpartra. Csakis a halál hatalmas és díszes portálján keresztül vezethet utad.

Aforizma-pengékkel is próbáltam, mint késdobáló a végzetét, elkeríteni a halált az élettől. Például:

  • az élet nem más, mint a halál kontinuitásán keltett háborgás
  • az élet voltaképp a halál statisztikai hibája
  • a halál azoknak a hiányoknak az egyesített összessége, amelyek külön-külön az életben is megvoltak
  • jó esetben a haláltudat megelőzi a tudat halálát
  • cinikus dolog életútnak nevezni a halálhoz vezető utat
  • a halálban az a jó, hogy többé nem kell korán kelni

Tény, hogy tíz évvel ezelőtti sikeres virtuális öngyilkosságom nem vert fel nagy port, inkább csak értetlenséget keltett közelebbi-távolabbi ismerőseimben, olvasóimban. Igaz, akkor bejelentésemhez nem fűztem semmilyen magyarázatot, a tedd a halált, ne magyarázd radikalizmusát nem akartam sem bölcseleti megalapozottsággal lekerekíteni, sem irodalmi előzményekkel indokolni. De mivel évekkel később ezekre a magyarázatokra sor került, azt hiszem, most már elég sokan megérthetik ezt a részben halálosan komoly, részben gyilkosan önironikus – de nem kevésbé mulatságos performanszt, öninstallációt.

A visszamenőleges megértést azzal is igyekszem folyamatosan elősegíteni, hogy időről időre beszámolok blogomban az engem ért végzetes tragédiákról, amelyekben az öniróniát sikerült vitriolosan gonosz öngúnnyá hizlalnom. Akciómnak köszönhetően a legnagyobb internetkereső – nem kis megelégedésemre – nevemre keresve előkelő helyen hozza a Meghalt Balla D. Károly c. weboldalamat. Ahonnan indulva többek között ez a hír is olvasható: a cikk folytatódik >>

Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján

dupka-gyorgy-irodalmi-elet-karpataljanTegnap kíváncsiságból belenéztem, majd izgalmas fejezetcímeket látva – pl. A netPánsíp, BDK-blog – elég hosszan bele is olvastam Dupka György legújabb munkájának – Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján – .pdf-dokumentumába, és őszintén bevallhatom, amit olvastam: meglepett.

Hiúsági okokból és megfelelően erős más irányú érdeklődés hiányában (+ lustaságból) csak az engem közelebbről érintő, illetve a főleg velem foglalkozó fejezeteket-oldalakat futottam át.

Ennyiszer én könyvben leírva még soha nem találkoztam a saját nevemmel, ami persze önmagában még csak azt jelenti, hogy a közel 350 oldalas összefoglalóban alaposan foglalkozva van velem, s ez némileg már önmagában elüt attól, amit esetleg várhattam, ti., hogy a címben és alcímben sorolt fogalmakkal kapcsolatba hozható ténykedésem egy része teljes elhallgatásra vagy legalábbis eljelentéktelenítésre is kerülhetett volna.

Számos ilyesmit tapasztalhattam ugyanis az elmúlt másfél-két évtizedben, voltak, akik rendszeresen adott interjúik mindegyikében elfelejtették megemlíteni, hogy én adtam ki legfontosabb könyvüket, hogy én találtam ki gyermekfolyóiratuk nevét és én is adtam ki első évfolyamát, hogy az általam gründolt és szerkesztett orgánumok valamelyikében kezdhettek hosszú szilencium után újra (vagy újoncként először) publikálni… stb. Kárpátalja általam sokra becsült, legismertebb  költője úgy tudott előadást tartani az elmúlt évek  kárpátaljai irodalmi folyamatairól, hogy még csak meg sem említette a nevemet és úgy tudta felsorolni az itt alkotó magyar írókat, hogy engem szemrebbenés nélkül kihagyott, s amikor a riporter nevemre és Éváéra rákérdezett, akkor olyasmit mondott, hogy Balla D. Károly és Berniczky Éva kiírták magukat a kárpátaljai irodalomból… (Holott én például nem tudnék úgy megadni egy hasonló felsorolást, hogy ne éppen Vári Fábián László nevével kezdeném…) No, nem mintha a rám való hivatkozások hiányoznának a dicsőségemhez, ezeket csak azért említem, hogy a most tapasztalt kontrasztot érzékeltethessem.  

Dupka munkájáról figyelmesebb és aprólékosabb tanulmányozással, idézetek, számadatok, dátumok, címek, lábjegyzetek pontosságának és hitelességének az ellenőrzésével, a stiláris jegyek elemzésével  talán árnyaltabb véleményt fogalmazhatnék meg (ismerjük a szerző e téren mutatkozó gyengeségeit), de erre nem érzek késztetést, viszont első, gyorsolvasással és csakis az engem tárgyaló vagy említő részek alapján szerzett impresszióimról beszámolhatok.

Ami Dupka monográfiájában meglepett, az a következő:

A velem foglalkozó, engem érintő leírások és értékelések nagyrészt tárgyilagosak. Ennek egyik oka az lehet, hogy a szövegek egy nem jelentéktelen része éppen tőlem, honlapjaimról, blogjaimból származik, de az jelzés értékű, hogy az ezekben megfogalmazottakat Dupka elfogadta. A másik oknak annak kell lennie, hogy a szerző nemcsak valamelyest átértékelte rólam alkotott negatív véleményét (ez voltaképp mellékes), hanem hogy nagyrészt elismerte és könyvében magasra értékeli mindazt, amit irodalmunk háza táján az 1980-as évek elejétől műveltem. Ez valamelyest ellentmond mind saját korábbi (főleg szóban hangoztatott) véleményének, de még inkább rácáfol arra, amit a velem szemben állók egybehangzóan állítani szoktak negatív szerepemről. Persze itt azért ketté kell választani a kb. 2000 előtti és utáni dolgaimat, mert hát azért Dupkától is megkapom a magamét amiatt, hogy szembefordultam azokkal, akikkel együtt azelőtt népi-nemzeti hagyományt, nyelvet, identitást ápoltam és palléroztam. Rosszallólag megjegyzi pl. hogy

Balla  D.  Károly  lépésről  lépésre eltávolodott a magyar nemzeti identitás,  a történelmi-kulturális hagyományok, a népszolgálati irodalom korábban vállalt értékrendjétől.

– ugyanakkor ezek az alighanem elmarasztalónak szánt megállapítások is tárgyilagosak, tényszerűek, és részemről teljességgel vállalhatók is lennének kicsit pontosabb megfogalmazásban, lévén hogy szerintem nem annyira az értékrendtől távolodtam el, hanem annak szépirodalmi interpretációkban megmutatkozó kizárólagosságától.

Valószínűleg vádnak szánja a következőket:

Beállt az olyan magyarországi liberális írók sorába, akik „a történelembe gyökerezett egész magyar irodalmat korszerűtlennek tartják”, a magyar  irodalom nemzeti  jellegzetességét megkérdőjelezik, akik az „européer  irodalom-felfogással” egy új kánon megfogalmazásával próbálkoznak, a  posztmodern irányzat lelkes követői és művelői.

– és nekem itt is legfeljebb csak a megfogalmazással lehet bajom, mert tudatos beállásról szó sem volt és mert a többi kitételt is lehetne árnyalni, de például az européer irodalom-felfogás az én szememben egyértelmű dicséret akkor is, ha ő elmarasztalásnak szánta.

Rosszindulatú ferdítést talán ha kettőt-hármat találtam mindösszesen (ez nagyon jó arány például ahhoz képest, hogy akad irodalomtörténeti monográfia, amelynek velem foglalkozó fejezeteiben ezek száma legalább harminc…) – ezeket nem idézem, ki-ki kisakkozhatja, hogy vajon a szerző rám célzott mely állításairól gondolom, hogy egyáltalán nem felelnek meg a valóságnak és negatív előjelű elfogultságról árulkodnak.

De térjünk vissza a pozitívumokra. Dupka nem igyekezett az engem elmarasztaló vélekedéseket előnyben részesíteni az elismerőkkel vagy semlegesekkel szemben. Néha inkább úgy tűnik, mintha ellenkezőleg történt volna: idéz ugyan az előbbi kategóriába tartozókat is (pl. Nagy Zoltán Mihálytól), de meglepett, hogy például még Görömbei Andrástól és Penckófer Jánostól is főleg olyasmit idéz, ami kedvező rám nézve. Pedig…

Tárgyilagosnak mondható mindaz, amit Dupka az általam gründolt lapokról, szervezeti egységekről, rendezvénysorozatokról és díjakról mond (Hatodik Síp, Pánsíp, Galéria Kiadó, UngBereg Alapítvány, Pánsíp Szalon, Könyvnapok, KÁRMIN-díj) – igaz, éppen ezek azok az összefoglaló szövegek, amelyeket szinte változtatás nélkül emelt át honlapjaimról (hol idézve, hol hivatkozva – hol ezek nélkül). Érdekesség, hogy megtalálta és használta egy nemrégiben (és más célból) készített honlapom anyagát: http://szamizdat.balla.biz/ – lásd a weboldal alsó harmadát.

Külön fejezetet kapott internetes tevékenységem, blogrendszerem. Ismertetésében Dupka részben Penckófer korábbi tanulmányára támaszkodik, amelyben – számomra máig érthetetlen okból – irodalmunkat „három irányultságra” tagolja, ebből egyik (és első?) lenne az én webes honlaprendszerem (megnevezésével mindkét szerzőnek gondja van, láthatólag nem könnyen igazodnak el oldalaim hierarchiájában). Amely állítás egyfelől hízelgő, másfelől (a másik két „irányultságot” is ismerve) badarság – itt most nem regélem el, hogy szerintem miért.

A badarságok felől haladva e ponton térhetnék rá a rosszindulat nélküli tévedésekre, félreértésekre, pontatlanságokra, de ezeket nem jegyzeteltem ki. Egy megállapításra emlékszem fejből, Dupka szerint egyéb műveim mellett három posztmodern regényt produkáltam. Szerintem a Tejmozi nem az. Lehet találgatni, szerzőnk miért véli mégis annak.

Mindent egybevetve és most már magamtól is elrugaszkodva: azt hiszem, az Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján hasznos könyv. Ha csak az átfutott fejezetek tényanyagát nézem, akkor is sikerült egy helyre összegyűjteni olyan adatok százait-ezreit, amelyek nemhogy együtt, de külön-külön is csak nehezén érhetők el. A szerzői, tagsági és részvevői névsorok, a kiadói műhelyekhez sorolt könyvcímek, a kiadási dátumok, a legkülönbözőbb formációk önmeghatározásai, az indulási és megszűnési évszámok – mindez igen értékes tényanyag. A megjelenések, megalakulások, történések számbavétele is fontos, ha ezek folyamatba állítása és jelentőségük hangsúlyozása olykor vitatható is, mint ahogy az idézett, átvett értékelések esetében sem beszélhetünk sem forráskritikáról, sem több irányú, árnyalt megközelítésről. Felmentést erre nézvést az alcím adhat: Kultúrtörténeti vázlat… 

Nagy kérdés, hogy megírja-e majd mindezt valaha valaki részletesebben, alaposabban, a puszta számbavételnél szélesebb szempontrendszert érvényesítve. A még nagyobb kérdés pedig az, hogy a vizsgálat tárgya egyáltalán érdemes-e erre. a cikk folytatódik >>

Szembesülés – 1996

szembesules150Húsz éve, 1996-ban fejeztem be először az 1989-ben kitalált és 1991-ben elkezdett Szembesülést, első regényemet. Az utolsó simításokat ősszel végeztem, mielőtt a Belvárosi Könyvkiadó, pontosabban Mezei András igazgató személyes felkérésére benyújtottam volna kiadásra, ezen sorok kíséretében:

…Szeretném ismét megköszönni az irántam és regényem iránt tanúsított figyelmedet. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a 90 %-ban kész szöveget az elmúlt hetekben befejezzem, véglegesítsem. (Nagyon érdekel a Te vagy a majdani szerkesztőm véleménye a kéziratról. Az az igazság, hogy ez a regény annak igazán érdekes, aki ismerte a 70-es, 80-as évek kárpátaljai viszonyait és irodalmi-politikai figuráit – lévén szó kulcsregényről –, plusz, esetleg, az én személyes kapcsolataimat. Nehezen tudom megítélni, hogy milyen benyomásokat kelt a regény olyan olvasó számára, aki ezekről mit sem tud, s csupán a regény irodalmi értékei – ha vannak neki ilyenek – ragadhatják meg.) Egyébként pedig fantasztikus lenne, ha az idén megjelenhetne (a karácsonyi könyvvásárra?). De a 97-es Könyvhét is csodálatosan közel van!

Mi szép remények! Nyolc évvel később, a 2005-ös Könyvfesztiválra tudott megjelenni egy harmadik kiadónál… Közben át is írtam egyszer-kétszer… Regényem egyik sajátossága, hogy keletkezésének és megjelenésének másfél évtizedes történetét is magában foglalja, így természetesen a 20 évvel ezelőtt történtek is szerepelnek benne vagy eredeti műhelynaplók, vagy utólagos visszaemlékezések megirodalmizált formájában. Például ez a Werk-részlet:

Egyre jobban görcsölök. Amióta elérhető közelségűvé vált a regény megjelenése, bennem van a páni félelem. Újra és újra elborít a kétely: szabad-e, tisztességes-e mindezt megírnom, így megírnom.

Holnap elküldöm a kéziratot a kiadónak. Remeg a kezem, ahogy a borítékot címzem. Hol van már a megírás önfeledtsége! Micsoda ostoba pánik fog el – egy regény miatt!

Közben az egyik irattartóból kicsúszik valami kockás lapocska. A jelentéktelen, elkallódni látszó papírlapról rám villan regényhősöm néhány felhasználatlan mondata:

„Ógörög ősömnek a bűnhődés előtt megadatott a bosszú egyszeri magasztossága. Nekem csak a hosszú vezeklés és a végtelen lelkiismeret-furdalás jutott.”

Vagy ezek a sorok a regény első fragmentumából:

Az első változat lezárása után egy ideig még tartott a va­rázs, ám amikor azzal a gondolattal játszadoztam, hogy előbb-utóbb kiadom a kezemből a kéziratot, akkor szorongás keveredett érzéseimbe, kételyek és riadalmak kerítettek hatalmukba. Félelmeimnek több rétege torlódott egymásra, egyszerre tartottam attól, hogy nem jó, vagy legalábbis nem eléggé jó a Szembesülés ahhoz, hogy regényíróként bemutatkozzam vele, de ugyanígy féltem attól, hogy túlságosan jó, életem főműve, amelyhez foghatót már soha nem tudhatok írni, így megjelenésével további pályám értelmetlenné vagy szánalmasan leágazóvá válik. Egyforma rémülettel gondoltam arra, rövidesen nyilvánosságra kerülnek legrejtettebb gondolataim, és arra is, ha nem sikerül kiadót találnom, akkor nagy tettem az ismeretlenségbe süllyed. Mintha nagyszerű bűvész-trükköt dolgoztam volna ki, de sem magamnak megtartani, sem bemutatni nem lennék képes. Úgy éreztem: művem akkor is értelmét veszti, ha megjelenik, és akkor is, ha nem. Legszívesebben az íródás állapotában tartottam volna, holott már egyáltalán nem volt mit írnom rajta.

Aggodalmaim az ötlet első felmerülésétől számított hetedik esztendőben kulmináltak, miután a Tokaji Írótáborban kéziratot kért tőlem egy budapesti belvárosi kiadó igazgatója. Örülnöm kellett volna a kivételes lehetőségnek, ám én inkább feszengtem, egyformán féltem az elutasítástól és a sikertől. Végül persze benyújtottam az anyagot. A szerkesztőm elolvasta, határozottan tetszett neki. Kérdésemre, vajon élvezhető és érthető-e olyasvalaki számára, aki soha nem élt Argoszban, azzal válaszolt, Európa keleti felén kicsit mindenki argoszi. Ő meg különösen, hiszen évekig dolgozott Moszkvában, jól megismerte a spártai viszonyokat. Biztosított arról, elkötelezik magukat a megjelentetés mellett.

Ám kézirattól könyvig támogatásokon át vezet az út, így a kiadó beadta a megfelelő pályázatokat, velem szerződést kötöttek, amelyből megtudtam, amiről addig fogalmam sem volt, hogy munkám esszéregény.


a cikk folytatódik >>

Gondolatok a könyvtáron kívül

Öncáfoló digitális jegyzet három befejezéssel

a Kárpátaljai Megyei Könyvtár magyar osztályának szíves felkérésére

gondolatok-konyvtarA könyvtár hangulata. A könyv illata. Perszepersze, tudom. Ismerem. Az érveket is. Hogy szeretjük, hogy ragaszkodunk hozzá. Hogy ez a digitális világ olyan izé. Regényt monitorról, ugyan, kérem!

Ismerem tehát az érveket, a szokásokat és nincs kétségem afelől, hogy a könyv presztizse az olvasóközönség számára nem sokat csökkent azóta, hogy a szűkössé vált Gutenberg-galaxist elkezdte magába kebelezni a végtelennek látszó Neumann-univerzum. Mégis azt gondolom, hogy alapjában

a könyvtár egy elavult, funkcióját vesztett intézmény és maga a könyv az információ megjelenésének és tárolásának egy idejétmúlt eszköze.

Ami persze nem jelenti azt, hogy még akár évtizedekig a mai formájukban fenn ne maradhatnának mind a bibliotékák, mind a nyomtatott kiadványok – hiszen mutatkozik rájuk igény, kereslet. Akár évtizedekig. Mondjuk addig, amíg a digitális nemzedék ma még ifjonc tagjai megöregednek, s már nem lesznek náluk idősebbek, akik még nosztalgiával gondolnának a könyv illatára és az olvasótermek halk zsongására. Meggyőződésem ugyanis, hogy a könyv kellemesnek mondott szaga és tapintása, valamint a könyvtár vonzó hangulata nem önmagában fontos, hanem kizárólag azért, mert kellemes képzetek társulnak hozzájuk.

Kérem, a könyv, az bizony büdös. A nyomdafesték szaga kifejezetten kellemetlen, mit több: káros az egészségre. Csakis azért mondjuk, hogy mi imádjuk és ragaszkodunk hozzá,

mert az új könyv kézbevételével járó várakozás intellektuális izgalma és a korábbi kellemes olvasmányélmények emléke kapcsolódik hozzá.

Belátom, hogy egy szövegfájl megnyitása egyelőre nem jelentheti mindenki számára ugyanazt az élményt, mint egy könyv felütése – de mivel az élményt mégis a tartalom váltja ki, nem pedig a forma, az új és újabb generációknak már feltétlenül az e-könyv-olvasójuk vagy más megjelenítő eszközük bekapcsolásához fognak társulni a szellemi örömszerzés alkalmai. Azt gondolom, fiatalok milliói számára már sokkal-sokkal többet jelent egy okostelefon birtoklása, mint egy ezer kötetes otthoni könyvtár. És ez nem baj, mert annak a kis maroknyi készüléknek a segítségével szinte mindent elérhetnek, megtudhatnak, megtalálhatnak, kiolvashatnak, egy e-book-reader fejlett memóriájában pedig több szöveget tárolhatnak, mint amennyit az ungvári Káptalan (Kapitulna) utcai könyvtári részleg állománya őriz.

Nekünk még papír alapú a tudásunk, műveltségünk, érthető, hogy a nyomtatott szövegre irányul figyelmünk, érdeklődésünk. De ahogy a nehézkes és alacsony hatásfokú kódexmásolást felváltotta több mint ötszáz éve a forradalmian új, produktív, kényelmes, gyors könyvnyomtatás, úgy a digitális adatsokszorosítás és tárolás is véglegesen át fogja venni a terepet a mára elavult technológiáktól. Pontosabban: a mindennapi használatban teljesen ki fogja szorítani, de jóslatom szerint sem a könyv, sem a könyvtár nem fog véglegesen eltűnni, hanem

a könyvek egyedi készítésű, ritka műtárgyakká, a könyvtárak pedig múzeummá fognak válni, ahol ezeket a műtárgyakat megtekinthetjük.

Írhatnék még arról, hogy egy digitális szövegállomány miben és mennyire alkalmasabb a felhasználó számára, mint egy nyomtatott szöveg, illetve arról is, hogy az internet, mint az információk kimeríthetetlen tárháza, miért teszi fölöslegessé a könyvtárba járást vagy azt, hogy otthonunkban szótárakat, lexikonokat vagy akár szépirodalmi olvasmányokat tároljunk – de erről már korábban is elég sokat írtam, így most egy több mint 10 éve keletkezett írásomat ajánlom első befejezésül: Internet és irodalom: Útban a világarchívum felé. << Természetesen ennek elolvasásáért sem kell beballagni a könyvtárba, elég a linkre kattintani. Merthogy itt ez a szöveg nem nyomtatott, hanem digitális, és nem papíron jelenik meg, hanem az internetnek köszönhetően a Nyájas Olvasó monitorján, így számomra módot ad hiperhivatkozások (kattintható linkek) elhelyezésére, a felhasználóknak pedig a továbbolvasásra.

Eredetileg egyébként nem is terveztem hosszabb reagálást a könyvtári osztály szíves felkérésére, csak korábbi írásaim linkjeit akartam megadni, de végül rászántam magam, hogy kissé provokatív módon mondjak ítéletet könyvről és könyvtárról.

szembesules150Ám egy gondolatfuttatás számomra akkor élvezetes, ha a markáns véleményemet nemcsak hangoztatni, hanem cáfolni, vagy legalábbis elbizonytalanítani is sikerül. Így most második zárásként még annyit, hogy ismét csak perszepersze: nekem is voltak a távoli, internetes korszakom előtti régmúltban valódi könyves élményeim, akadt, amit meg is írtam. És mert az egyik ilyen régi feljegyzésemben a közhasznú, nélkülözhetetlen könyvtárról is szó esik, ide tűzöm a kis szöveget azzal a megjegyzéssel, hogy teljes egészében Szembesülés regényemben olvasható. Ez a regény, bizony, nincs fenn teljes egészben a neten, viszont a megyei könyvtár magyar osztályán kikölcsönözhető :) Mégis arra kell tehát biztatnom a felemelő regényszomjban és magasztos  könyvsóvárgásban szenvedő rajongóimat, hogy irány a könyvtár, a Könyvtár, a KÖNYVTÁR.

Balla D. Károly

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Talán egyetlen olyan kedves könyvem, amelyet mindig a közkönyvtárból kell kikölcsönöznöm, mert nincs meg sajátomban. A hiány bosszantó, mert számtalanszor adódott már úgy, hogy ezt, éppen ezt és csak ezt a könyvet szerettem volna felütni, hogy beleolvassak, talán csupán rápillantsak egy névre, egy szóra – ennyi is elég, és máris felidéződne bennem az a hangulat, amelyet első olvasásakor érzetem. A dolog azért érdekes, mert tőlem voltaképpen idegen a nosztalgia, nemigen szoktam visszarévedni régi dolgokra, visszavágyni régi helyekre, helyzetekbe. A Utas által legelőször, több, mint húsz esztendeje kiváltott érzésről azonban azóta sem tudtam lemondani, és időről időre szükségem van arra, hogy újra beleringatódjam egy könnyű gondolán ennek a különös világnak a sikátorai közé, amely világról már soha nem fogom tudni megállapítani, mekkora részben Szerb Antal a felelős érte, és mekkorában kései kamaszkorom végletes érzelem- és gondolatvilága.

Mint öntudatos szovjet egyetemistához egyáltalán nem volt illendő, tiltott filozófiák iránt vonzódtam, meg-megmártóztam az egzisztencializmusban, és az Utas, ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény, amely helyenként akár a Heidegger-féle egzisztencialista halál-felfogás irodalmi interpretációjának is tűnhet, pszichém legmélyére hatolt. A saját halálnak mint valami átélhető, már-már szexuális kéjt okozó beteljesülésnek, végső és teljes önmegvalósulásnak az appercipiálása persze – és ezt talán Szerb Antal is sugallja – csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágban képzelhető el, abban a szférában, amelybe e modern kor európai átlagembere aligha kaphat bebocsáttatást. Nem kaphat, mert erre nem teszi alkalmassá sem pragmatikus világi neveltetése, sem a zsidó-keresztény eszmevilág értékrendje, amely nem hogy a halált nem tekinti az egyén sajátjának, hanem még az életét sem, s az elmúlás problematikáját úgy véli megoldani, hogy a földi életet átmeneti állapotnak tekintve a beteljesülést az isteni szellemmel történő újraegyesülésben és a roppant kétes hitelű majdani feltámadásban jelöli meg. Ellenben az a halál, amelyről Mihály és Waldheim – az Utas főhőse és barátja – az etruszkok vallására hivatkozva beszél, az valami – prüdériánk számára felfoghatatlan – erotikus mozzanat, a nemzés-foganás-születés aktusához hasonlatos „visszaszületés”.

Én akkor épp végletes érzelmi és világnézeti hullámhegyek közt vergődtem, meghalt bennem valami régi, racionális énemből és átestem valamifajta transzcendens újjászületésen. Meghalt bennem a bezárt báb és kiröppent belőle a szabad pille. A szárnyamra akkor rakódott a könnyű hímport, igen, ezt keresem az Utas lapjain, hiányaimmal küzdve valahányszor kikölcsönzöm a közkönyvtárból.

szerb-utas-es-holdvilagHarmadik befejezésként azért utólag még – hogy a cáfolat cáfolata is itt legyen – ide kívánkozik, hogy a fenti sorok kb. 15 évvel ezelőtt keletkeztek, a benne foglalt könyves élmény meg több mint harminc éves, nyilvánvaló, hogy akkoriban a könyvtári kölcsönzés igénybevétele még megkerülhetetlen volt, de aztán nemcsak saját példányom lett a könyvből, hanem természetesen elérhetővé vált a regény a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában is, íme: Szerb Antal: Utas és holdvilág.

Mindezekből akár az a merész következtetés is levonható, hogy Szerb Antal miatt már nem kell könyvtárba mennünk, de Balla D. Károly miatt erre szükség lehet. Személyemben tehát egy könytárbacsalogatót láthattak a magyar osztály munkatársai – így már értem is a felkérést!


a cikk folytatódik >>

Nagy múlt áll előttem

homokóra

Homokóra

Sajnos életem legizgalmasabb szakaszában nem írtam naplót. Ez az időszak nyilván a legtöbb változást jelentő évekre tehető, amikor körülöttem és bennem egyaránt megfordult a világ. Ha nagyon tág időhatárokat szabnék, akkor 1979-cel kellene kezdenem a nagy átalakulásaim éráját, de ekkor csak bennem, személyes életemben történek nagy változások, a külső körülmények ehhez nem tettek hozzá semmit (kicsit szűk látókörű fizikusból és harcos materialistából ez idő tájt vedletem át szemlélődő természetű, mindenre nyitott filosszá), amikor viszont kint és bent is a legtöbb dolog történt, azt az 1987-1993 közé tehető esztendők krónikája jegyezhette volna fel. Hogy velem, bennem mi és hogyan történt, az külön fejezet, a kinti események középpontjában azonban természetesen a rendszerváltás áll, amely személyes életem olyan eseményeivel kapcsolódik össze, mint a kárpátaljai magyarság jogsérelmeit elsőként megemlítő, majd számba vevő publicisztikai írásaim megjelenése (Internacionalizmus és nemzeti öntudat – 1987; Peresztrojkácska – 1988), az első magyarországi nyilvános szereplések íróként (1987-től), szabadúszóvá (főállású irodalmárrá) válásom (1988-89), a Magán/Hangzó (1987), a Hatodik Síp (1989), a Galéria Kiadó (1991), majd a Pánsíp (1993) megalapítása, részvétel a KMKSZ megalapításában és választmányának munkájában (1989-91), az első könyvnapok megszervezése és lebonyolítása Ungváron (1991-től)… – és mindaz a szervezőmunka, utazás, megbeszélés, levelezés, ami ezekkel járt… Egyfajta hőskör volt ez, amikor olyasmikben próbáltam ki magam, amit nemcsak hogy én nem csináltam azelőtt, de környezetemben sem akadt senki, akinek lett volna ezekben bármilyen tapasztalata.

Csak sajnálhatom, hogy a lapalapítás és kiadóalapítás rendkívüli izgalmakkal és lelkesedéssel járó lázas munkájáról egyetlen naplófeljegyzést sem készítettem. Igaz, hogy vastag, tömött és nagyon poros mappák őrzik akkori személyes, családi, baráti és hivatalos levelezéseimet – de hát kinek van kedve ezeket átnyálazni?? Maradna az emlékezet – ám bizony mondom néktek, közel 30 év távlatából igen veszélyes bármit is pontos, megbízható adatok hiányában felidézni és közreadni, mert a memóriánk ilyen távolságból már nagyokat csalhat. Nyilván van, amire jól és pontosan emlékszem, de ezer apróság lehet, ami elhomályosult és amikor az elhomályosult történéseket és körülményeket kiélesíti az emlékezet, akkor egyben el is torzítja őket. Ezért valószínűleg soha nem fogok memoárt írni.

Az 1996-tól kezdődött időszakra visszatekintve azonban könnyebb a dolgom. És nemcsak azért, mert ennek az évnek a végétől kezdve másfél évtizeden át eléggé rendszeresen készítettem naplófeljegyzéseket és/vagy írtam nyilvános blogbejegyzéseket, így ennek a kb. 15 esztendőnek a krónikáját össze tudom állítani akkori aktuális, tehát vélhetőleg pontos tényrögzítéseim alapján, hanem azért is, mert ettől az évtől lettem számítógépes ember, és amit azóta írtam, az gyakorlatilag rendelkezésemre áll digitális szövegállományok formájában, nem kell tehát poros dossziékat nyálazni ahhoz, hogy régi levelekből rekonstruáljam, mi mikor és hogyan történt.

Így tehát azt tervezem, hogy pontosan húsz évnyi késleltetéssel reprodukálni fogom írásos önmagamat. Azaz 2016 őszén felidézem 1996 őszét, lehetőleg napra pontosan a 20 évvel korábban keletkezett soraimat.

De persze az is lehet, hogy a mostani szándék ellenére holnap már rossz ötletnek fogom gondolni ezt a visszaemlékezősdid.

Mindenkinek van egy Tyutcsev-álma

weboptimalizalasAz eset még májusban esett, amikor esett a májusi eső. Frissében kellett volna megírnom, amikor zengett az ég. De akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget memóriám furcsa működésének – azóta viszont többször elmeséltem családtagjaimnak és barátaimnak, de mivel egyikükön sem láttam, hogy megrendítő módon lenyűgözte volna őket a történetem, így közreadom, bízva az élénk kollektív érdeklődés felkelthetőségében.

Történt pedig, hogy bátyám hívott Skype-on egy májusi napon – és az időjárásról kezdtünk beszélgetni. Nekem ez egyáltalán nem tartozik kedvenc témáim közé, az utóbbi időben azonban valami helyett társalgunk hőfokokról és csapadékról. (A valami az a – főleg magyar – politika, amelyben gyökeresen különböznek a nézeteink, s amelyet érintve a vita hevében én évekkel ezelőtt többször elvesztettem az önuralmamat, ordibáltam és sértegettem kedves bátyámat, s ezt utólag annyira bántam, hogy megkértem: kerüljük ezt a témát, nem szeretném újra elveszteni a fejemet, nem szeretném, ha rángatózni kezdene a gyomrom és éjszaka nem tudnék aludni a hevült vita után. Így hát kínosan kikerüljük a forró kását, azt ellenben alaposan megtárgyaltuk, hogy Baján dörög az ég, ömlik az eső és bátyám emiatt nem tudja a kertben gyümölcsfáit ápolgatni. De hát a májusi eső aranyat ér, mondtam. Ja hát persze, Puskin is szerette a májusi vihart – válaszolt ő.

Puskin a májusi vihart? – kezdtem kutatni az emlékezetemben. Nem vagyok a klasszikus orosz irodalom nagy tudora, sőt, de annyit csak feltételeztem magamról, ha bátyám ismer egy verset, akkor talán én is felidézhetem. De nem. Mondtam is, sajnos nem tudom, melyik versre gondol. Erre elmondta az első sorát:

Люблю грозу в начале мая

– én pedig, magam számára is teljesen váratlanul, folytattam:

Когда весенний, первый гром,
Как бы резвяся и играя,
Грохочет в небе голубом.

Na mi az, ilyen hamar megtaláltad az interneten, kérdezte bátyám (ő viszont csak az első sorra emlékezett). Nem, nem. Képzeld el: váratlanul beugrott. Valaha tanulhattam, tudhattam ezt a verset. Persze: az iskolában. Mondom a bátyámnak, hogy én erre a versre az utóbbi negyven évben még csak nem is gondoltam. Bátyám nevet, folytatjuk a beszélgetést.

Később mesélem Évának a furcsa felidéződést. Nem érdekes, hogy egy hívósor képes ilyen régi dolgokat előhozni az emlékezetből, most nevezetesen egy Puskin-verset? Éva kicsit furcsán néz rám, gyanakszik. Talán csak nem kételkedik a szavaimban?

tyutcsev-majusi-zaporGépéhez ül és pár perc múlva megszólal: Megvan a vers, de nem Puskin, hanem Tyutcsev. Весенняя гроза.

Na hát jó, ez nem ugrott be – és én nem is gyanakodtam. Éva felolvassa a teljes verset, és nekem furcsa érzetem támad: mintha rémlene a harmadik versszak is… Próbálom elmondani, de nem sikerül.

Lefekvés után aztán újra és újra megpróbálom: és egy fél óra alatt szavanként lassan összerakom a teljes strófát. Nahát, ez nagyon érdekes. Az első szakasz elsőre beugrott, a harmadikat pedig elő kellett bányásznom. (Valószínűleg ez a kettő volt feladva memoriternek.) Hogy fog örülni Éva, ha reggel elmondom neki!

Kávézás közben el is újságolom ezt a fantasztikus örömhírt. Akkor most elmondom neked a két strófát egyben! Belenyugszik. De valami más kerül szóba, megbeszéljük, és amikor kicsit később sort akarok keríteni a magas ívű színészi produkcióra, váratlanul énekelni kezdem a Tyutcsev-verset…

A döbbenetig meglepődöm ezen… – Mi ez a dallam, honnan jön??

Éva ekkor már kacag: – Ez a Mindenkinek van egy álma című Harangozó Teri-sláger dallama.

Ahogy magamhoz térek, újrakezdem és a két versszakot hibátlanul eldalolom a magam kappanhangján, jó hamisan. De még mindig nem értem, mi és hogyan és honnan. Aztán apránként összeáll a kép.

Tudni kell, hogy verset fejből mondani soha nem tudtam. Ha nagyon muszáj volt, az iskolában persze megtanultam a memoritereket, de kínkeservesen. Feleléskor erősen koncentrálva elmondtam, de már másnap erre nem lettem volna képes. Alig is tudok néhány verset elejétől végéig elmondani – még a kedvenceimet se. Még a sajátjaimat se. (Ha valamiért – de csak ezért! – mindig irigyeltem Vári Fábián Lászlót, aki nemcsak az összes saját opuszát tudja fejből – na jó, ez nem olyan sok – de a fél magyar költészetet is.)

Különösen nehezen boldogultam az orosz versekkel. De rájöttem egy csodálatos trükkre. Ha „megzenésítem” a verset, hipp-hopp meg tudom tanulni, a dallam mellé valahogy azonnal rögzülnek a verssorok is. Egy-két (számomra) emlékezetes trükkömre jól emlékszem, szoktam is mesélni őket, s – fájdalom – néha elő is adom a zenés produkciót. Puskin Téli utazása például fantasztikusan jól ráillik egy iskoláskorombeli rettenetes Alla Pugacsova-slágerre… (Páp-páp, pápáráppá páp-páp…) Talán ennél is nagyobb blaszfémia, hogy József Attila Nyár című versére én magam komponáltam egy rock and rollt…

Ez történhetett hát Fjodor Ivanovics Tyutcsev időjárási versével is: egyszerűen rátettem a Harangozó Teri-számra, így meg tudtam tanulni, feleléskor felmondtam (bennem közben ment a sláger), aztán soha többet nem jutott eszembe sem a vers, sem az, hogy miként tanultam meg (szemben a fent említett és anekdotáimba beleszőtt két másik esettel).

Miután rekonstruáltam a hajdan történteket, az éveket kezdtem számolgatni. Ha jól emlékszem, tizedikben már világirodalmat tanultunk az orosz irodalomórákon. Kilencedikben huszadik századi orosz irodalmat (Gorkij, Majakovszkij…). Puskint és Tyutcsevet tehát nyolcadikban kellett tanulnunk. Azaz: negyvennégy éve. Na ez az, ami megér egy döbbenetet.


Érdekes: a Tavaszi vihar Szabó Lőrinc magyar fordításában valahogy nehezebben ül rá a Mindenkinek van egy álma dallamára.

Réz Pál és a Margit-híd

Soha sehonnan nem láttam olyan szépnek a Margit-hidat, mint Réz Pál szobájából. Nem vagyok a képeslap-szépségű panorámákra túlságosan fogékony, ezt a látképet is csak azért jegyeztem meg, mert éppen onnan nézhettem-láthattam, abból a lakásból, ahonnan mindennek egy kicsit más volt a perspektívája. A Jászai Mari tér felől, a Pozsonyi út felől nézve az emeletek magasából a híd is kicsit más arcát mutatta, mint amit a leggyakrabban látunk akár élőben, akár megörökítve. De a sajátos optikánál persze sokkal fontosabb volt a szemlélet, a látásmód, ami ugyan nem a hídra, de ugyancsak ebből a szobából vetült rá a világra, és abban az irodalomra. Ennek pedig nem a földrajzi hely volt a meghatározója.

Nem tudom felidézni, hol és mikor találkoztam először Réz Pállal. Annyi azonban bizonyos, hogy még a Holmi előtt volt. Erre azért emlékszem élesen, mert irodalmi berkekben tudni lehetett, hogy már lezajlottak a lapalapítással kapcsolatos teendők, de az első szám még jó ideig nem jelent meg. Az én várakozásomat növelte, hogy történetesen éppen én is lapot alapítottam, a Hatodik Sípot, és ennek első száma már kijött a nyomdából, amikor 1989 őszén a Vígszínház előterében összefutottunk Réz Pállal. Nyomban rá is kérdeztem, megjelent-e már a Holmi, sajnos még nem, mondta, én meg kivágtam, hogy viszont a Hatodik Síp első száma már elkészült. Igen szerény kis folyóiratocska volt, jelentőséggel inkább a puszta megjelenés bírt, nem a tartalom. Váltottunk még pár szót az előadásról, hogy éppen mit láttunk, arra nem emlékszem, de arra igen, hogy neki jobban tetszett, mint nekünk.

Ritkán, évente egy-két alkalommal futottunk össze rendezvényeken, véletlenszerűen. Tervezett találkozásaink akkor vették kezdetüket, amikor évekkel később szerzői lettünk a Holminak. Főleg Éva: az ő novelláinak jó néhánya éppen ott jelent meg elsőként (Réz: „Fenntartjuk magunknak az első elutasítás jogát”). Pali bátyánk nagyon kedvelte Évát és az írásait, elfogult szeretettel viszonyult műhöz és szerzőjéhez. De ez nem akadályozta meg abban, hogy áspiskígyónak nevezze (persze viccesen), ha hosszabb ideig nem küldött írást.

Előfordult, hogy olyan időpontra hívott minket, amikor egyedül volt, ilyenkor alaposan kikérdezett mindkettőnket itthoni életünkről. Aztán következtek az irodalmi anekdoták, meg írókról és művekről mondott rövid summázatai: mintha egy-egy esszének lettek volna a pár mondatos kivonatai. Csüggtünk a szaván. Feltöltődve, megigazulva jöttünk el mindannyiszor. A liftig kísért minket, szinte úgy bocsátott el, mint gyermekeit.

Máskor szerkesztőségi összejövetelekkel kötötte össze látogatásunkat. Gyertek ekkor és ekkor, mondta a telefonba, amikor tisztelgő bejelentkezésemet tettem, úgy is itt lesznek a fiúk.

Az egyik ilyen alkalomról 2006-ban így számoltam be naplómban:

Délutánra a Holmiba vagyunk bejelentkezve, Réz Pálhoz, talán az utolsó régi vágású, igazi redaktorhoz. Épp szerkesztőségi ülést tartanak. Závada Pali már elmenőben, Szalai Júlia, Voszka Éva még marad, Fodor Géza pedig úgy ágyazódik be a fotelba, mintha össze lenne nőve vele. Belehallgatunk a műhelytitkokba, aztán kellemes sztorizások, Pali bátyánk persze sziporkázik. Minket is kikérdeznek itthoni dolgainkról. Érdekli őket, hogy is koptunk mi ki a kárpátaljai irodalomból. Alig hiszik, hogy otthon egyáltalán nem publikálunk, hogy könyveinkről nem adnak hírt lapok, gyakorlatilag nem vesznek rólunk tudomást. Persze gyorsan hozzátesszük, ez nekünk így tökéletesen megfelel, voltaképp mi akartuk, hogy így legyen, én voltam az, aki felismertem, hogy sem én nem felelek meg az itteni irodalomnak, sem az nem felel meg nekem, kivonultam hát abból, amiből kivonulásom után ki is közösítettek – Éva pedig soha nem is csatlakozott a hadhoz, mindig is kívülállóként figyelte azt, amiben én évtizedekre alámerültem. De hát irodalmi szalonotok is volt nektek, kapom az emlékeztetést, s talán a kelleténél is hosszabban mesélem el, milyen támadások miatt hagytam fel ezzel az utolsó szervezési kísérletemmel. Megjön Radnóti Sándor, a hölgyek lassan távoznak, újra szerkesztőségi ügyek kerülnek sorra.

Indulásunk előtt kinézek a Margit-hídra nyíló nagy ablakon a sziporkázó Dunára. Jó itt Pesten, sóhajtok fel magamban, ennyi barát és kedves szakmabéli ismerős között. De ennél is jobb lesz holnaptól visszabújni magányomba az Ung-parti manzárdon.

rez-pal-meghalt

Réz Pál (1930 – 2016)

Soha sehonnan nem láttam olyan szépnek a Margit-hidat, mint Réz Pál lakásából. Jó tudni, hogy több mint két évtizeden át megadatott számunkra ez a perspektíva, és hogy a hazaérkezés örömében mindig fontos lehetett az, honnan tértünk otthonunkba – és persze, hogy mit hozhattunk magunkkal.

Ha behunyom a szemem, látom a hidat, látom alatta a csillogó vizet. Látom Réz Pált a fotelben botjával. És nyitott szemmel is látjuk szellemét visszavonhatatlanul felmagasodni – örök igazodásunkra.

Istenhit vagy ateizmus?

„Engedd meg, hogy hosszú levelem végén neked, mint megrögzött ateistának, mégis kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánjak” – zárta sorait pár napja valaki, aki jó ismerősöm, de nem jó ismerőm. Ha valóban ismerne, nem fogalmazott volna ennyire pontatlanul.

Igaz, istenhívő a legkisebb mértékben sem vagyok, vallásos még kevésbe. Ez azonban nem feltétlenül jelent megrögzött ateizmust. Számomra nem úgy működik a dolog, hogy aki nem hisz abban az istenben, amelyikben a hívők sokasága, annak automatikusan és minden értelemben radikális istentagadónak kellene lennie. Annak a jellemzően antropomorf tulajdonságokkal felruházott isteni személynek a létét valóban mindenestül elvetem, akit a hívők miatyánkoznak, akinek a büntetését félik, amikor parancsolatait megszegik, aki megbünteti a rosszakat és megjutalmazza a jókat, aki magához szólítja az élőket, hogy ne éljenek tovább, akinek a hívek megköszönik, hogy ételt-italt adott az asztalukra, akinek a segítségéért fohászkodnak csip-csup ügyeikben és akinek hálát rebegnek, ha sikerült jó albérletet találniuk vagy nagyobb baj nélkül felhúzniuk egy épület falát. Bevallom, az ilyesmit, úgy ahogy van, képtelen ostobaságnak tartom, és úgy vélem, a napi szinten büntető-jutalmazó istenféleségben való hit mögött elmaradott, korlátozott, beszűkült, primitív gondolkodás rejlik. Vagy ami semmivel sem jobb:  gondolati restség, tunyaság. Vagy ami rosszabb: számító álszentség, elvtelen és önámító megfelelni akarás. (Azt ellenben nem vitatom, hogy mindenkinek joga úgy és abban hinni, ahogyan neki jólesik, s ez a hit az ő számára akkor is üdvözítő lehet, ha szememben ostobaság.)

Ezzel szemben azt egyetlen percig sem gondolom, hogy egy képzetes személyhez magunkban vagy félhangon beszélni, gondjainkat-tépelődéseinket egy nálunk feljebbvalónak tartott szellemiséggel megosztani ostobaság lenne. Ellenkezőleg: ha pontosan tudom, hogy nem a magam fölé helyezett virtuális személy fogja megoldani napi gondjaimat, nem ő fogja megtorolni a bűnöket és megjutalmazni a jó cselekedetet, ha nem várok semmit tőle és tisztában vagyok azzal, hogy az ő létezése csupán az én lelki, érzelmi, intellektuális igényemből fakad, azaz nekem van szükségem arra, hogy folyamodjak „valakihez”, akit úgy teremtettem magamnak, hogy fölötte álljon a való világ hívságainak, s aki ekként akár még magasabb szempontú válaszokat is  adhat a kérdéseimre, mert felülemeltem őt saját kisszerűségemen – nos, az ilyen esetre nézve azt gondolom, hogy a magam alkotta szellemi feljebbvalóval kialakított efféle kontaktus hasznos és építő jellegű lehet, mi több: az őszinteség érzelmi és a belátás értelmi fokának függvényében a saját gyarlóságainkkal történő szembenézés felemelheti a lelket, megvilágosíthatja az elmét. A saját lelkiismeretemnek, jobbik énemnek, legnemesebb eszményeimnek a kivetítése és egy magasabb rendű képzetes személyben történő megidézése és megszólítása szép, nemes, felemelő és mélyen emberi gesztus, az őszinte érzelmek és az emelkedett gondolkodás aktusa.

Ha ez lenne az istenhit, egyáltalán nem tekinthetném magam ateistának. A magam teremtette feljebbvalóval folytatott konstruktív párbeszédet cseppet sem sem tartom magamtól idegennek.

Mint ahogy nem tartom annak – lépjünk eggyel feljebb – a transzcendens gondolkodást sem. Attól, hogy alapvetően materialistának tartom magam és a valóság objektív létezését nem kérdőjelezem meg, attól még nem gondolom, hogy eleve el kellene vetnem a tapasztalaton túli, az anyagi valóság mögötti, alatti, fölötti létezés lehetőségét. A magam részéről nem feltétlenül teszek fontossági különbséget a létezés valós és imaginárius aspektusa között, ki is dolgoztam a komplex létezés magamra szabott elméletét, amely szerint – kedvenc példámmal élve – Zeusz létezése sokkal intenzívebb és fontosabb, mint ezé a ceruzáé itt az asztalomon, holott köznapi értelemben Zeusz nem létezik, a ceruza viszont igen; ám a ceruzám valós létezésének szerény és jelentéktelen kicsisége semmivé törpül Zeusz évezredeken át gazdagított  mitologikus létezésének hatalmassága mellett, ezért a komplex létfelfogás felől nézve az ógörög főisten sokkal inkább VAN, mint az asztalon heverő irón.

Ám ha ezt igaznak tartom Zeuszra, akkor miért ne tartanám igaznak Jahvéra nézve? Lehetek-e tehát istentagadó, ha vélekedésem szerint a nagy műgonddal megalkotott mitologikus alakok a komplex létezésben magasabb fokra hágnak, mint a valós semmiségek?

Mindebből persze az is következik, hogy az így értelmezett istent kulturális, néprajzi, mitológia, művészeti, irodalmi térben értelmezem és mint ilyennek, nincs semmi köze a napi imákban háztartási jótevővé vagy építkezési segédmunkássá degradált, ételt-italt adó vagy épületfalat megtartó istenhez. A mitologikus isten létezésének a tere maga a mítosz, a Biblia. Aki onnan kirángatja és felvilágosult századainkban a jelen életünkre vonatkoztatott hitet, vallást, egyházat épít rá és tart fenn körülötte, az énszerintem szemfényvesztő vagy önámító akkor is, ha maga a vallásgyakorlás rendelkezik pozitív jegyekkel. Viszont csaláson alapul, ezért az egyházak minden hasznos ténykedésük ellenére végső soron mégiscsak a tömeges népbutítás intézményei.

Lépjünk azonban még feljebb, a kozmikus értelmezésig, a teremtésig. Privát – és tapintatból ritkán hangoztatott – véleményem szerint a XXI. században nem tekinthető épelméjűnek az, aki a bibliai teremtésmítoszt készpénznek veszi. Viszont:

A filozófiai értelemben vett ősprincípium létezését feltételezni számomra semmivel sem jelent nagyobb nehézséget, mint azt elfogadni, hogy – például – azért nem tehető fel a „mi volt az ősrobbanás előtt” kérdés, merthogy annak előtte az idő sem létezett. A teremtésből részt vállaló világeszme létezésének a megengedése számomra nem nagyobb gondolati flört, mint azzal a feltételezéssel kokettálni, hogy a 13,7 milliárd évvel ezelőtti végtelen semmiből lett a mai végtelen minden.

Az viszont nem elhanyagolható különbség, hogy a Big Bang elméletében hívők étkezés előtt nem kérnek áldást a tér-idő-szingularitás nevére, amiért ételt-italt adott asztalukra.

dali-utolso-vacsora

Salvador Dalí: Utolsó vacsora

A BéDéKker átalakítása

bedekkerÚj ruhát kapott a BéDéKker. Ez egy olyan oldalam, ahová kisebb-nagyobb alapossággal és rendszerességgel összes friss bejegyzésem ajánlóját, linkjét ki szoktam tenni. Így itt elvben minden arra érdemes vagy érdemtelen webes megnyilvánulásom nyomon követhető, bármelyik blogba, weboldalra is írtam azt, amit. Az ungparty.tumblr.com alatt elérhető blogféleség azért is praktikus, mert egy megfelelő kódsor beágyazásával ugyanezeket a friss  linkeket más weboldalamra is kilistáztathatom, így ezeken szintén megjelennek legújabb elkövetéseim, mint például itt: BDK frissek. Minderre többek között azért van szükség, hogy tudjak ajánlani valamit azoknak a joggal méltatlankodó olvasóimnak, akik gyakorta szememre hányják, hogy összevissza írok egy csomó helyre, és nem tudják, melyik blogomat kellene követniük ahhoz, hogy le ne maradjanak olykor zseniálisnak méltán gondolt írásműveimről. Nos, nekik készítettem a címében monogramommal eljátszó BéDéKkert, amely tehát és eszerint és ilyeténképpen a webbirodalmam újdonságainak bejárását segítő útikalauz, vagyis bédekker.

Új dizájnja pedig azért lett a szájtnak, mert a korábbi sablonkódját addig-eddig forrasztgattam, amíg valamit elrontottam benne, ráadásul úgy, hogy ez elsőre nem is látszott, az oldal működött, csak a Google nem tudta megfelelően a tározójába lementeni. Mivel azonban én Guggola anyánkat az utóbbi években nagy áhítattal tisztelem, a hibát érzékelve azonnal megkövetésére siettem, mielőtt egyáltalán megharagudhatott volna kis akaratlan csínyemért. Így vélhetően bédekkerem oldalai újra kereshető és főleg található webhelyekké válnak. De nektek nem kell utánagugliznotok, elég ha kedvenceitek közé mentitek eligazító szájtomat:

BéDeKker BDK-hoz

– és egy újabb kattintás után máris megtaláljátok, milyen bravúros Ravel-Boleró előadást ajánlottam a Görbebög.Reblog olvasóinak (hatan játsszák egyetlen gordonkán a világhírű darabot). Lényegében ennyi lett volna az égetően sürgős és nagyon fontos mondandóm, búcsúzom is, ajánlom magamat.

Megszűnik a NolBlog

nolblog-megszuntNem szakad bele a szívem, már hosszú évek óta nem egy menő hely… De azért sajnálom: a megszűnés helyett valami komolyabb korszerűsítésnek, fejlesztésnek jobban örültem volna. A rendszer indulásakor se volt egy webcsúcs, mostanra meg olyan lett, mint ócska kétütemű Wartburg a kocsicsodák között. Éppenséggel elpöfögött…

Az első közösségi blog

A NolBlog a Népszabadság Online (NOL) alá integrált blogrendszerként működött tíz egynéhány éven keresztül, ha emlékezetem nem csal, itt alakult ki az első valódi magyar blogközösség. Én 2004 nyarán nyitottam itt egy alternatív webhelyet, akkoriban saját fapados rendszeremben (az idő tájt UngParty Manzárd volt a neve) már három éve blogoltam rendszeresen, megvolt a szűk olvasóköröm. Működött blogom az azóta szintén megszűnt freeblog.hu keretében is, de ott közösség nem alakult ki. A NolBlogon az alkalmas nyitólapnak köszönhetően azonban nagy volt a nyüzsgés, a legaktívabb tagok kölcsönösen olvasták, kommentálták, linkelték egymás posztjait – és az online hírportál támogatásának is köszönhetően jelentős olvasóközönségünk is élénk aktivitást mutatott. Egy-egy jó időzítés és sokakat érdeklő téma esetében a sokezres, esetenként több tízezres látogatószám sem volt ritka és a kommentek száma is könnyen felugrott akár száz fölé. Én ezt nem annyira az indulásnál tapasztaltam, hanem inkább 2006-tól kezdődően, amikor egy második blogot is nyitottam itt. Legtöbb olvasója és hozzászólója egy Orbán Viktorhoz címzett válaszlevelemnek volt… (most ide mentettem át: Válaszlevél Orbán Viktornak).

Aztán valahogy leszoktam a NolBlogról

. Ahogy a legtöbb ilyen közösségi helyen: túl sok lett a személyeskedés, anyázás, kialakultak a klikkek, a szerkesztőknek is mindig voltak futtatott kedvenckéi … A technikai feltételek is csak addig tetszettek, míg a sokkal profibb felületeket meg nem ismertem. (Pl. a blog.hu-t, ahol aztán pár évig a főblogom működött, s ahol számos tematikus oldalam most is szép látogatottságnak örvend, pl: Kárpátalja Blog, Honlapoptimalizálás). De életben tartottam a most megszűnő közlőhelyeket is: közreadtam itt ajánlókat, néha egy-egy másutt megjelent tárcát, novellát publikáltam újra, gyakran itt hívtam fel a figyelmet egyéb blogjaim közéleti-politikai témájú cikkeire. Ez mindig hozott olvasókat. (Szükségem volt az itteni egységekre azért is, mert a keresőoptimalizáló munkámban is segítettek: hasznos, ha a SEO-szaki nagy, kiterjedt, sok különböző rendszer alatt működő honlapból álló webbázissal rendelkezik. No hát most a linkeléseknek is vége.) a cikk folytatódik >>

Egy földalatti rémregény

kis-vakondBevallom, soha nem kaptam nagyobb számban úgynevezett olvasói visszajelzéseket. Régebben mégis elő-előfordult, hogy ismerősök tudtomra adták, valamit olvastak tőlem valahol, és tetszett/nem tetszett nekik. Erre legtöbbször személyes találkozás alkalmával kerítettek sor. Nagy ritkán levélben is jött egy-egy reagálás, ezek feladói között távolabbi barátok mellett akadtak olykor „valódi”, azaz számomra teljesen ismeretlen olvasók is, akik nem baráti gesztusból olvastak és reagáltak.

Visszajelzéseket leginkább cikkek, publicisztikai írások váltottak ki, arra igen kevés példát tudok felidézni az elmúlt 40 évből (cirka ennyi ideje publikálok), hogy verseim generáltak volna efféle reagálást. Most meg, hogy egy-egy műfajban utolsónak szánt könyveim megjelenése óta nemhogy rendszeresen, hanem 2012 óta szinte egyáltalán nem publikálok saját webhelyeimen kívül sehol másutt, megszokhattam, hogy egy-egy frissen írt és a Facebookon hivatkozott szépirodalmi írás esetében nagyjából a maximális olvasói reagálás a lájk. Jólesik, ha ebből sok érkezik és csak elvétve gondolok arra, milyen érdekes lenne, ha az ismerőseim-olvasóim-lájkolóim között nagy számban megtalálható magyartanárok, író, szerkesztő, újságíró kollégák, vagy akár a más szakmájú versértők érdemben hozzászólnának egy-egy vershez: mi tetszik benne, mit találnak sutának, mi jutott eszükbe róla, látnak-e benne rejtett mondandót, ismerősek-e a motívumok, jó-e a cím, elegánsak-e a rímek, nem döccen-e a ritmus… Nem, még véletlenül sem kapok efféle visszajelzéseket.

Éppen ezért találom különösnek, hogy most az a bizonyos ismeretlen olvasó egy 25 évvel ezelőtti versemmel kapcsolatban kisebb fajta műelemzésre ragadtatta magát. 1999-es válogatott kötetemben találta a rövidke opuszt, és valamiért a száznál több vers közül erre tartotta érdemesnek reagálni.

Nézzük előbb a verset, majd levelének csaknem teljes tartalmát (közlés a szerző engedélyével): a cikk folytatódik >>

14 éve, ezen a napon

Számomra a XXI. század 2001. szeptember 11-én vette kezdetét.

D. L. barátom levél gyanánt ezt az üzenetet küldte: „ma 14 éve… »amikor hazatértem a Petőfi Irodalmi Múzeum BDK estjéről, az előszobában Jutkától értesültem az amerikai hírekről…..« – Már ez is történelem!”.  Feltehetően naplójából idézte a feljegyzést, bennem is elindítva az emlékezést. A PIM-ben valóban aznap este zajlott egy hosszú, több részes kárpátaljai rendezvény, de egyáltalán nem volt az én estem – még ha az irodalmi blokkban talán én beszéltem is a legtöbbet. Naplójegyzettel viszont magam is szolgálhatok.

Kárpátalja-est, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2001.9.11.

Irodalmi estünk a Károlyi Palotában. Előtte hosszas előkészületek, egyeztetések Elek Tibivel (a békéscsabai Bárka főszerkesztője, irodalomtörténész), aki szervezte és szerkesztette a „Kárpátaljai Napnak” az irodalmi részét. Merthogy előttünk politikai-társadalmi előadások voltak, utánunk pedig muzsika. Pár szót talán érdemes mindkettőről ejteni. A közéleti rész egy magyarul gyöngén tudó kárpátaljai ruszin vezető, lapszerkesztő beszámolójával kezdődött – ezt nem hallottuk. Aztán Botlik József irodalomtörténész tartott előadást Kárpátalja történelmi múltjáról. Hosszabb ideje foglalkozik a témával, több könyvet is írt „rólunk”, igen szerteágazó ismeretekkel rendelkezik. Szereplésének egyetlen visszássága az volt, hogy nem korlátozódott a tények szakszerű ismertetésére, hanem „hangulatot keltett”. Persze Trianon, a cseh elnyomás vagy a 44-es deportálások ügyében nehéz higgadtnak maradni, ám nem hiszem, hogy történészhez méltó magatartás „igazságot osztani”, mint ahogy olyan kijelentéseket sem kell volna talán megengednie magának, miszerint most olyasmit fog mondani, ami a szélsőséges liberálisoknak nem tetszene, de hát itt biztosan nincsenek szélsőséges liberálisok, mert azok nem járnak ilyen rendezvényekre. Jóska nemzeti érzelmű és mondjuk enyhén jobbos beállítottságú, de a tényeket, eseményeket mindig tárgyilagosan interpretálta; úgy éreztem, ezúttal kicsit elvetette a sulykot. Ebben, könnyen lehet, a közönség összetétele és „elvárása” is közrejátszhatott: a termet zsúfolásig megtöltők jó háromnegyede Kárpátaljáról elszármazott, nagyobb részt idős emberekből állt, akik pontosan azért jöttek ide, hogy saját életük sérelmeit visszahallják.

Botlik után Dupka György következett, aki a mai helyzetet volt hivatott ismertetni. Gyuri még mindig meg tud lepni fogalmazásának hevenyészettségével, szótévesztéseivel csakúgy, mint véletlen vagy szándékos csúsztatásaival, pontatlanságaival. Általában ambicionálja, hogy kemény ugocsai gyerek képében tűnjön fel, aki nem ijed meg a saját árnyékától és jól meg aszondja a dolgokat. Ezzel együtt 20 év óta, amióta megnyilatkozásait hallgatom, mindig az volt a benyomásom, hogy nagy zűrzavar van a fejében. Egyetlen előadáson belül egymásnak ellentmondó nézeteket képes képviselni, és ez híven tükrözi cselekedeteit is: ugyanazokat támadja, akiknek időnkét benyal, azt kárhoztatja, amit elismer, az ellen ágál, aminek maga is haszonélvezője.

A közönségtől tüntetően nagy tapsot kapott.

palota2001_09_11aSzünet után jött a mi szereplésünk: Elek Tibor kérdéseire válaszolva hárman – Nagy Zoltán Mihály és mi ketten Évával – beszéltünk írói munkánkról, illetve, nagyon röviden, a régió irodalmi-kulturális életéről és infrastruktúrájáról (erről főleg én). A több heti egyeztetés, levelezés Tiborral főleg éppen arról szólt, hogy igyekeztem meggyőzni: amennyire csak lehet, vigyük el az irodalom irányába a beszélgetést. Ott lesznek előttünk azok az előadók, akik majd megvilágítják a kárpátaljai magyarság helyzetét, minekünk hadd ne kelljen önmagunkon kívül mást képviselnünk. Tibi ezt a kívánságunkat tolerálta, így javarészt szakmai kérdésekről beszéltünk annak ellenére, hogy a közönség mitőlünk is szívesebben hallott volna valami kisebbségi tipródást. a cikk folytatódik >>

Béla vitéz lesz

Igazából nem kellene, hogy az ilyesmi felzaklasson. Mégis: az egyik eset gyomoridegességet okozott, a másik szinte hanyatt vágott – és azóta is tépelődöm azon, hogyan is vannak ezek a dolgok, mi zajlik le az emberek fejében, amikor nagyjából önmagukkal fordulnak szembe.

A frissebb, minapi eset kevésbé kavart fel, de azért pillanatra összerántotta a gyomomat és egy napra eléggé keserű lett a hangulatom. Amióta csak ismerem, Sándort jelesebb írótársaim közt tartottam nyilván. Erre több okom is volt. Az első, persze, hogy jó író. Húsz egynéhány éve egy szerkesztőségben nyomták a kezemben a kötetét: írjak róla kritikát. Elmondták azt is, a szerző a Délvidékről menekült a háború, a besorozás elől, most keresi a helyét Magyarországon. Ez az információ fontos volt, mégis zavart: féltem, befolyásol majd a véleményem kialakításában. Hogy az emberi faktorból eredő esetleges pozitív elfogultságot kompenzáljam, nagyon szigorú szemmel kezdtem olvasni a novellákat. Amelyek kitűnőek voltak: érzékeny, a tárgyi valóságból és történésekből kiinduló, de metaforikus jelentésekig eljutó elbeszéléseket olvashattam, megérintett az ábrázolás érzékenysége, a legmélyebb tragikumú emberi sorsokat is természetes hozzáállással, színes nyelvezeten előadó írói attitűdje. Szép kritikát kanyarítottam, mintegy igazodva a szerző férfias érzékenységéhez, költőien képies, mégis élesen realista, puritán tisztaságú világához. Ezek után, az esztétikai élmény után lehetett helye az emberi együttérzésnek, a háború elől menekülő, velem nagyjából egykorú írótárs iránti pótlólagos szimpátiának.

Nagyrabecsülésem másik oka az volt, hogy Sándor igen sokat tett az irodalom és internet összekapcsolása terén. Az úttörő világhálós irodalmárok egyikét láttam benne, aki felcipeli a világhálóra a regényírást, kollektív webes műfajt teremt belőle – s eközben a netet levonszolja az írók és olvasók közé. Igen hatékonyan végzi hosszú évek óta a két szféra közelítését, egymásba kreálását – ezt a munkáját mindig kivételes tisztelettel, elismeréssel követtem.

A minap azonban másféle tevékenységére lettem figyelmes. A nagy közösségi portálon ugrott szemem elé egy megosztása. No mi másról, mint a menekültügyről – amely most elárasztja nemcsak a sajtót, hanem a Facebookot is. A megosztott hírre már nem is emlékszem, de Sándor pársoros kommentárja eléggé szíven ütött. Reagáltam. Visszaszólt. Visszaszóltam. Azt írtam, aki maga is háborúból menekült, attól méltatlan ez a hozzáállás. Természetesen azzal jött, hogy ő idegenek elől menekült a sajátjai közé, nem pedig sajátjai közül idegenekhez. Ami persze igaz, mégis le kellett írnom a szigorú ítéletet: ha a közvetlen életveszély elől menekülök tekintetében nem a humánum és a szolidaritás az irányadó, hanem a sajátjaim – nem sajátjaim alapján gondoljuk, hogy van támogatandó és van elítélendő menekült, akkor az bizony nem más, mint rasszizmus.

Amíg vártam reagálását, megnyitottam a profilját, lássam, mi mást írt be, osztott meg mostanában. Elképedtem. Vagy húsz bejegyzés pattant szemem elé. Egy sem volt, amelyik pozitívan, együttérzéssel szólt volna a szerencsétlenekről. Amikor egy ízetlen élcelődés is előbukkant, felháborodásomban nem tehettem mást: jeleztem a szerzőnek, hogy kizárom ismerőseim sorából. Ahogy erre reagált, az is fájó volt: láthatóan örült annak, hogy megszabadul valakitől, aki ezekben az ügyekben másként gondolkodik.

Szerzett nekem egy rossz napot.

vitezi-rendA másik eset korábban történt és fájdalmasabban érintett, mert Bélát a rendszerváltás éveiben és azt követően cirka tíz éven át egyik közeli barátomnak tudhattam. Számos közös dolgunk volt, sok időt töltöttünk együtt, alaposan megismertük és kiismertük egymást. Még azt is mondhatom: hatott rám, sokat tanultam tőle és volt némi szerepe abban, hogy ma úgy gondolkodom, ahogy.

Egy ruszin (na jó, ukrán) kisvárosban nőtt fel, így magyar szülei nem járathatták magyar iskolába. Anyanyelvét tökéletesen beszélte, írásban már nehezebben boldogult. Világirodalmi, művészeti tájékozottsága imponálóan széles volt, a magyar kultúra terén azonban inkább jókora fehér foltok jellemezték műveltségét.

Számomra akkoriban a nemzeti jelleg rendkívül fontos volt. A kárpátaljai magyarság akkor szabadult fel az alól a szovjet internacionalista ideológia alól, ami valójában oroszosítást, szovjetizácót jelentet, és sokad magammal akkor azt gondoltam, nekünk, fiatal értelmiségeiknek a dolgunk, hogy pátriánk anyanyelvű kultúráját missziós elhivatottsággal műveljük, kibntakoztassuk. Béla ebbéli buzgalmunkat elnéző mosollyal kezelte. Az úgynevezett magyar ügy őt kevéssé érdekelte, a művészetre, irodalomra, filmre a globális értékek felől tekintetett, egyértelműen kozmopolita eszméket vallott. Ebben vitáink is voltak. Azt találtam mondani, hogy a nemzeti eszmény nemesebb, mint a kozmopolitizmus. Azzal válaszolt, hogy a nemzeti ideák nevében már nagyon sok embert megöltek a világon, de a kozmopolitizmus jegyében még senkire nem támadott rá senki (hát igen, mindig a kozmopolitákat üldözték, nem pedig ők üldöztek másokat). Ez nagyon egyszerű, de nyomós érv volt szememben, sokáig tűnődtem rajta, és minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy ma az univerzalitások, a globális emberi értékek felől nézem a nemzeti specifikumokat.

Béla háromszor nősült, egyik felesége sem volt magyar, két gyerekét Ungváron járathatta volna magyar iskolába, de nemcsak hogy ezt nem tette, hanem még alapszinten sem tanította meg őket magyarul beszélni. Nyilván: ezt nem tartotta sem fontosnak, sem szükségesnek. Emiatt kicsit nehezteltem is rá.

A minap azért hívott fel, hogy megkérjen: a magyar vitézi renddel kapcsolatban nézzek utána valaminek az interneten. Ő nem boldogul, mert a számítógépén sem a böngésző, sem az operációs rendszer nem magyar, így a Google mindig rossz helyre viszi… Ezt némi kétkedéssel fogadtam, de próbáltam segíteni. Azt is megkérdeztem, erős iróniával, miért kell neki ez az infó, csak nem be akar lépni. Gyanúsan hallgatott, rákérdeztem tehát irónia nélkül. Igen, szándékában áll.

Hát ezen kiadtam. Az utóbbi tizenöt évben nem volt szoros a kapcsolatunk, nem figyelhettem meg „eszmei fejlődését”, nem tudom, mi és hogyan zajlott le a fejében, ám hogy a multikulturalitásban élő, progresszívan gondolkodó, a nemzeti eszme iránt különösebb fogékonyságot soha nem mutató (sőt, azt inkább elutasító) Bála barátom hogyan jutott el a szándékig, hogy belépjen a Horthy Miklós alapította vitézi rendbe, az nem igazán fért a fejébe. Ezt el is mondtam neki a telefonban, meg azt is, gondolkozzon el azon, hogy a magyar vitézi rend vajon pozitív vagy negatív szerepet játszott mondjuk a zsidótörvények érvényesítésében, Magyarország dicstelen háborús szerepvállalásában…

Meglepő módon a templomos lovagokra, kevésbé meglepően a keresztény eszmékre hivatkozott.

Igen, hívőnek Béla mindig is hívő volt. Templomba is járt, keresztet vetett, ha elindult a kocsival, amelynek visszapillantó tükrén kis kereszt himbálózott egy láncon. Nem is volt ezzel semmi bajom, erről soha nem vitatkoztunk. Ő magánügyként kezelte, s én is annak tekintettem. Bizonyos életviteli dolgairól ugyan azt gondoltam, nehezen egyeztethető össze a mély vallásossággal – de hát ezt intézze el ő a lelkiismeretével és a jóistennel (valamelyik szolgájának nyilván meg is gyónta…).  Hogy ez a kívülről  inkább csak formálisnak látszó vallásosság hogyan vezette arra, hogy progresszív liberális gondolkodását teljesen megtagadva egy történelmileg meghaladott, konzervatív, rendpárti, nacionalizmussal áthatott jobboldali szervezetben vélje megtalálni eszmetársait, az nem tudom. Olyanokat ismerek, akik nyerészkedésből vagy rangkórság okán tesznek hasonló lépéseket, olyanokat is, akik más területen mutatott sikertelenségüket, kudarcaikat, tehetségtelenségüket próbálják így kompenzálni – ám tudtommal Béla esetében egyik körülmény sem áll.

Beszélgetésünk végén arra kértem, fontolja még meg erősen ezt a dolgot, ezt elfogadta és határozottan állította, a napokban felkeres, hogy részletesen beszélhessünk erről.

Ehhez képest egy véletlen folytán még aznap este arról értesültem, hogy Béla vitézzé avatásának a napja már ki van tűzve. Talán azt mondanom sem kell, hogy azóta sem jelentkezett, pedig én két éjszakát végigvitatkoztam vele távollétében.


Olvasd el ezt is (2006.12):

Az imént volt nálam egy magyar vitéz. Amúgy ungvári gyerek, a rendszerváltás táján részt vett az itteni szerveződésekben (akkor szerezte érdemeit), 10 éve települt át, a határ közelében lakik. Most azért keresett meg, mert a vitézi rend arra érdemes határon túli magyarokkal is bővíteni kívánja sorait, őt bízták meg, hogy a jelölteket felkeress. Én lennék az egyik. // Megköszöntem illő módon a megtiszteltetést, és kávézás közben elsoroltam az indokokat, miért nem tudom elfogadni a vitézi rangot. // A világ mozog. De nem visszafelé. >> teljes szöveg: Panta Rhei – Litera-napló

Új blogdizájn

Ezt a blogot az ungparty.net/blog cím alatt 2011 óta működtetem (illetve akkor aktuális irodalmi kísérletem darabjait 2010 decemberére antedatálva tettem fel utólag). Az első megjelenési formát használtam a leghosszabb ideig, több mint 2 évig, holott sokaknak nem tetszett. A színvilága is eléggé komor, csúnyabarna volt – de én épp ilyennek akartam. Legtöbbször a negatív szövegmegjelenítést tették szóvá olvasóim: sötét háttéren az apró világos betűk nehezen olvashatók. Meglehet, mondtam-gondoltam, de így elegánsabb, különlegesebb, szebb. Ebben kevesen értettek velem egyet… Ez az első sablon így festett –  én nagyon kedveltem:

blog design 2011 Aztán csak ráuntam. Jó, hát akkor legyen inkább fehér alapú és kevésbé dobozos-keretes, inkább minimalista. Nagyon sokáig keresgéltem a gyári WordPress-sablonok között, amíg olyan kedvemre való akadt, amelynek forráskódjába bele-belenyúlva elképzeléseimet megvalósíthattam. Ha jól emlékszem, 2013 vége felé történt a váltás erre a kinézetre:

blogdizájn 2013Ezt is egy évnél hosszabb ideig használtam. Nem is volt vele semmi baj, ám Google anyánk az idén tavasszal bejelentette, hogy a találati listákon kedvezőtlen elbírálást kapnak azok a webhelyek, amelyek mobilbarat-responzivmegjelenése nem mobilbarát, azaz amelyek sablonja nem igazodik a tenyérnyi képernyőhöz. Ez számomra eléggé nagy dilemmát okozott, ugyanis én kifejezetten azt a küllemet szeretem, amely széles képernyős asztali számítógépen látható, és fenemód rühellem számos nagy híroldalnak az újabb felületeit, amelyek már okostelefonra vannak optimalizálva, s amelyek közös jellemzője, hogy nagy bazi képpel kezdődik, csak lejjebb görgetve látjuk az öklömnyi betűkkel írt cikket, nincsenek vagy alig vannak oldalsávon elhelyezett tartalmak, linkek. Én azt szeretem, ha egyszerre nagyon sok minden látható az ablakban, ha takarékos és zsúfolt a megjelenés – és kevesebbet kell keresgélni, hogy merre is menjek tovább. De hát a Google szava szent, így hát… a cikk folytatódik >>

Éva két novellája oroszul

vengerskij-stil-antologiaA moszkvai Центр книги Рудомино kiadó Венгерский стиль sorozatában több egyéni kötet után 2015-ben két antológia is megjelent. Az egyik a magyar költészetet mutatja be az orosz közönségnek, a másik címében jelzi a a szerzők körét: Венгрия за границами Венгрии (ami szó szerint magyarra fordítva kissé sután hangzik, értelemszerűen talán A Magyarország határain túli Magyarország formában lehet visszaadni). A jobb híján határon túli magyar irodalomnak nevezett alakulat képviselői többé-kevésbé arányosan reprezentálják saját régiójukat, egy részük ma is szülőföldjén él (Grendel Lajos, Tolnai Ottó), többen rég áttelepültek (pl. Bodor Ádám), és akad, aki már Magyarországon halt meg (Gion Nándor). Éva két novellájával szerepel az illusztris társaságban, ezeket életrajzi ismertető vezeti be. Halász a hálóban és Galambtej, galambvér c. írását Okszana Jakimenko fordította, aki Moszkvából érkezvén Budapesten Csöngével randevúzva adta át a szerzői tiszteletpéldányt. Két napig cicák őrizték az üres lakásban, aztán Adry vette magához hazautazása előtt, érte Kolos ugrott el Csapra, s végül itthon ő adta át méltó tulajdonosának a hosszú utat járt könyvet, amely az írások komor hangvételét meghazudtolva most vidáman itt zöldell asztalomon.


Más. Marketing link-ajánló: