Papjancsi és a vak ló

Tudjátok, Papjancsinak azt a balféket hívjuk, aki rosszul meséli el a viccet, mert nem érti a poén lényegét, illetve ha érti, akkor meg elügyetlenkedi. Ha elmondásait nem is, őt magát joggal tarthatjuk szórakoztatónak: viccei helyett a viccet rosszul mondó Papjancsi válik humorforrássá. Így aztán balfék barátunk maga is viccek szereplője lett, se szeri, se száma a Papjancsi-vicceknek.  Ha valaki még nem találkozott ezekkel, ajánlom a Google-keresést. Az első találatok közt például ez adódik: a cikk folytatódik >>

Homár a tejüveg mögött

Két ítész-kolléga is blogjába emelte a napokban szerény (ó, dehogy!)  személyemet. Előbb a korábbi irodalmi alakoskodásim egyikét leleplező Szántó Domingo tisztelt meg azzal a Folyóméterben, hogy Homár-díjban részesített a Szent Intézményi Bürokráciával szembeni engedetlenségemet dokumentáló bejegyzésem okán (Grazie mille, Domingo!), majd Csordás László tette közzé blogjában a regényemről a Szépirodalmi Figyelőben hónapokkal ezelőtt A tejüveg mögött címen megjelent recenzióját. Mivel a neten a szöveg most vált először elérhetővé, én is csak most olvastam el, megelégedéssel tapasztalva, hogy kritikusomnak a tejüveg mögött sikerült meglátnia azt, amit láttatni magam is reméltem. Mivel ez az egyetlen értékelés, amely kárpátaljai szerző tollából született, így kellőképpen becsesnek tartom, egyszersmind kaján vigyorral nyugtázom, hogy szerencsére nem az itthoni orgánumok valamelyikében látott napvilágot (utóbbiak – igen helyesen – nem igazán vettek tudomást a Tejmoziról [sem]).

Tsúszó és a teremőr

A közösségi portál legújabb mémje:

Nemzetközi könyvhét a Facebookon:
Szabályok: Fogd a hozzád legközelebb eső könyvet. Lapozz az 52. oldalra, és írd ki állapotodnak az 5. mondatot.

A múzeum legizgalmasabb termét unott tekintettel felügyelő asszony olyan alaktalan volt, mint egy többszörösen összetett mondat, amelyből a töltelékszavak nagy száma miatt végképp kiveszett a jelentés.

Innen: Tsúszó Sándor: Utazások innen és túl

Virtu Óz, a nagy varázsló

Egy új bemutatkozó oldalamon (hanyadik is?) sikerült néhány új címkével ellátnom magamat (az omnipotens webrátorra különösen büszke vagyok):

A WEB nagy hatalmú mágusa, az online jelenlét Virtu Óza, a nagy blogger és omnipotens webrátor, az irodalomban Balla D. Károly néven bujkáló BDK 1957-ben született Ungváron (Kárpátalja, Ukrajna), ma is itt él családjával. Író, költő, publicista, szerkesztő, blogger, imaginátor. A legaktívabb posztumusz író, továbbá zenei ihletésű nemzetrondó, Első Piréz, nyugalmazott manzárdőr és önkéntes mérvadó. >>tovább: BDK

És ha már honlapjaimról esik szó, itt újságolom el, hogy a neten fellelhető legeslegrégibb, immár 12 éves múltra visszatekintő webhelyem, a hhrf.org/ungbereg, amelyen a sok korábbi verzió után mos már évek óta Évával közös ajánló oldalunk működik UngBereg Kettenklub név alatt,  legértékesebb honlapommá vált – legalábbis a Google szemében, lévén 5-ös PageRank értékűvé nyilvánította. Egy amatőr oldal esetén ez szép eredmény, a magát Virtuális Óznak tituláló csupakabra-idomátortól viszont elvárható.

A piréz csupakabra

Hosszú kutatómunka eredményeként sikerült kiderítenem, hogy a mostanában Kárpátalján egyre több riadalmat keltő titokzatos lény eredetileg az ókori pirézek totemállata volt. Szentségként tisztelték és eredetmítoszaikban mint a piréz mivolt attribútuma jelenik meg. Később neve tabuvá vált, évszázadokon át sem nevét kimondani, sem gondolni rá nem volt szabad. Ennek ellenére a pirézek megőrizték kollektív tudatukban a csupakabrát, amelynek neve az ópiréz nyelvből inka közvetítéssel került az amerikai spanyolba, ahol más szavakkal való hasonlósága alapján a kecskeszívó jelentést kapta, nem alaptalanul: az amerikai kontinensen a chupacabra nagyobb háziállatok vérével táplálkozott, csupán európai és főleg ukrajnai mutációja satnyult el annyira, hogy beéri tyúkokkal és nyulakkal. Bővebben: Csupakabra Kárpátalján.

Szomjas ajka megtorpan

Levelet kapni mindig öröm. Még ha olvastán a „kárpátoki kis hazában” az embernek meg is torpan a szavakra szomjas ajka…

Tisztelt Balla Úr!

Nem vagyok irodalom szakértő és a versekhez sem értek jobban, mint egy művelt kulturális embernek illik. Sok könyvet olvasok, járok színházba, szeretem a magyar nyelvet. Éppen ezért háborodtam fel az Ön egyik versén, amelyik kerékbe töri szép anya nyelvünket. Épp kivettem a könyvtárunkból az új verskötetét, és pont ott nyílt ki, ahol valami égi fapinát említett az utolsó sorba. Csupa nyakatekert, érhetetlen, befejezetlen mondat – nagy sületlenség az egész. Vissza adtam a könyvet. Igazán tanulhatna nagy költőinktől, de nem is kell messzire menni, mert Kárpátalján is vannak akik jobban ismerik nyelvünket és szebben verselnek. Az én kedvencem például az a vers, amit már megzenésítve is hallottam, kifejezi a mi életünket, a Beregszászi utcákról szól  és így kezdődik:

Ember jár a kocsmákban
Ukrán színű kucsmában,
Magyar szíve megdobban,
Szomjas ajka megtorpan.

Írjon Ön is ilyent, ha azt akarja, hogy legyen vers olvasó Kárpátalján.

Tisztelettel

egy olvasó a Bereg vidékről, ahol még tudnak magyarul.


Némi magyarázat a fentiekhez:  itt olvasható az emlegetett >> fapinás vers  // – és itt található >> az ajakmegtorpanós vers  // De ez még semmi!  A Google segítségével – Ó JAJ! – megtaláltam a megzenésített változatot is a „kárpátoki kis hazáról”. Maradandó élmény: >> hallgassátok

Grafikai kísérletek

A képvers műfaja kölyök korom óta érdekel, a betűk, szavak és szövegek vizuális megjelenítése juttatott oda, hogy manuális rajzkészség tökéletes hiányában is próbálkozzam grafikákkal. Ezek néhányával értem el kisebb sikereket, három-négy alkalommal kiállításon, installációkon is szerepeltek (a csúcseredmény: az 1990-es évek elején 12 képversem szépen bekeretezett eredetijét maradéktalanul ellopták egy alkalmi ungvári galériából)  és elég sok megjelent lapokban, könyvekben.   Az alábbi vizuális munkákat (egyikük akár képversnek is nevezhető) évekkel ezelőtt készítettem. Hogy közlésre felajánljak közülük néhányat egy lapnak, amelyben húsz évvel ezelőtt (!) több hasonló (később kötetben is publikált) kísérletem megjelent, arra tavaly szántam rá magam. Most meg váratlanul eszembe jutott, hogy nem közöltek egyet sem… (Nagyobb méret: katt a képre!) a cikk folytatódik >>

Tíz éve blogolok

A hónap elején egyszemélyes megemlékezés szerény, de felemelő keretéi között méltattam blogírói nagyságomat. Erre a méltán megérdemelt ünnepi gesztusra egy évforduló alkalmából került sor. Bár naplójegyzeteim 1997-ig visszamenően olvashatók a neten (lásd: Manzárd archívum), igazi webnaplót 2002 szeptemberében kezdtem írni. 2000-ben indított akkori fapados webrendszeremnek kezdettől volt egy hírrovata, amely eleinte csupán információk közlésére szorítkozott. Később a híreket egyre gyakrabban és egyre hosszabban kommentáltam, mígnem 2002 szeptemberétől Közhírek, magándohogások alcímmel valódi netnaplóvá tettem. A blog kifejezés ekkor még alig volt használatban, a blogolás valódi ízét én is csak később ismertem meg. A 2002-es – olykor nagyon tanulságos – jegyzeteimet később újrapublikáltam egy alkalmasabb bloghelyen (akit érdekel, szép fordított kronológiában a szeptemberieket itt találja: Manzárd  2002/szeptember). Azt hiszem, ezeknek a ma már ártatlannak látszó, akkor még igen szokatlan magándohogásoknak meglett a maguk kézzelfogható haszna: a kárpátaljai magyarságszervezetekkel és az irodalmár kollégák többségével való végső szakításhoz vezetett.    a cikk folytatódik >>

A búzafű gyógyhatása

A búzafű arra is jó, amire nem! -/- Valószínűleg tévedésben élnek azok, akik szerint a biotermékek csimborasszója a szója és a férges alma. Ez még a szójásszabadság és pálinkafőzési adókedvezmények közepette sem fogadható el: az almapálinkánál 113 %-kal egészségesebb a búzafűlé és a bodza-filé. -/- A Wikitória szerint a búzafű nem egyéb, mint a mezőre frissen kihajtott búza, amikor annak még csak sziklevele van neki. A búzafű sokféle hasznos anyagot tartalmaz: vakmerő életmentő klorofiillibátort, USA-ellenes amy-no-savakat, nemzeti tussványi anyagokat, továbbá keleti imákat zengő műenzimeket és bozontos bozonokat. a cikk folytatódik >>

Halálkanyar

Nem kell megijedni, ez a film nem annyira véres, mint Oliver Stone eggyel korábbi opusza, a Született gyilkosok. Bár itt is került a színészek arcára-testére jó pár liter vörös folyadék és bár az utolsó jelenetre a halálos szerelmi négyszög minden szereplője vérbe fagy az arizonai sivatagban, azért ez mégis egy roppant szórakoztató és egyáltalán nem nyomasztó film, még ha vannak is benne brutális jelenetek. A műsorok általában thrillerként jegyzik, dermesztő zsigeri izgalmat azonban ritkán kelt, inkább valami vibráló intellektuális feszültséget hoz létre a képtelen, de igencsak szellemesen rendezett helyzetek egymásutánjával és az erős vizuális hatásokkal. Mindeközben, talán a fokozott abszurditások és a túlstilizáltság miatt, mintha folyton tudatnánk velünk, hogy ez csak egy film, csak egy véres, kegyetlen, de mégis mulatságos játék.  Nem azonosulunk egyik szereplővel sem, nem éljük át halálfélelmüket – végig kívülállóként, mozinézőként élvezhetjük a mesteri művet. a cikk folytatódik >>