Mindenkinek van egy Tyutcsev-álma

weboptimalizalasAz eset még májusban esett, amikor esett a májusi eső. Frissében kellett volna megírnom, amikor zengett az ég. De akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget memóriám furcsa működésének – azóta viszont többször elmeséltem családtagjaimnak és barátaimnak, de mivel egyikükön sem láttam, hogy megrendítő módon lenyűgözte volna őket a történetem, így közreadom, bízva az élénk kollektív érdeklődés felkelthetőségében.

Történt pedig, hogy bátyám hívott Skype-on egy májusi napon – és az időjárásról kezdtünk beszélgetni. Nekem ez egyáltalán nem tartozik kedvenc témáim közé, az utóbbi időben azonban valami helyett társalgunk hőfokokról és csapadékról. (A valami az a – főleg magyar – politika, amelyben gyökeresen különböznek a nézeteink, s amelyet érintve a vita hevében én évekkel ezelőtt többször elvesztettem az önuralmamat, ordibáltam és sértegettem kedves bátyámat, s ezt utólag annyira bántam, hogy megkértem: kerüljük ezt a témát, nem szeretném újra elveszteni a fejemet, nem szeretném, ha rángatózni kezdene a gyomrom és éjszaka nem tudnék aludni a hevült vita után. Így hát kínosan kikerüljük a forró kását, azt ellenben alaposan megtárgyaltuk, hogy Baján dörög az ég, ömlik az eső és bátyám emiatt nem tudja a kertben gyümölcsfáit ápolgatni. De hát a májusi eső aranyat ér, mondtam. Ja hát persze, Puskin is szerette a májusi vihart – válaszolt ő.

Puskin a májusi vihart? – kezdtem kutatni az emlékezetemben. Nem vagyok a klasszikus orosz irodalom nagy tudora, sőt, de annyit csak feltételeztem magamról, ha bátyám ismer egy verset, akkor talán én is felidézhetem. De nem. Mondtam is, sajnos nem tudom, melyik versre gondol. Erre elmondta az első sorát:

Люблю грозу в начале мая

– én pedig, magam számára is teljesen váratlanul, folytattam:

Когда весенний, первый гром,
Как бы резвяся и играя,
Грохочет в небе голубом.

Na mi az, ilyen hamar megtaláltad az interneten, kérdezte bátyám (ő viszont csak az első sorra emlékezett). Nem, nem. Képzeld el: váratlanul beugrott. Valaha tanulhattam, tudhattam ezt a verset. Persze: az iskolában. Mondom a bátyámnak, hogy én erre a versre az utóbbi negyven évben még csak nem is gondoltam. Bátyám nevet, folytatjuk a beszélgetést.

Később mesélem Évának a furcsa felidéződést. Nem érdekes, hogy egy hívósor képes ilyen régi dolgokat előhozni az emlékezetből, most nevezetesen egy Puskin-verset? Éva kicsit furcsán néz rám, gyanakszik. Talán csak nem kételkedik a szavaimban?

tyutcsev-majusi-zaporGépéhez ül és pár perc múlva megszólal: Megvan a vers, de nem Puskin, hanem Tyutcsev. Весенняя гроза.

Na hát jó, ez nem ugrott be – és én nem is gyanakodtam. Éva felolvassa a teljes verset, és nekem furcsa érzetem támad: mintha rémlene a harmadik versszak is… Próbálom elmondani, de nem sikerül.

Lefekvés után aztán újra és újra megpróbálom: és egy fél óra alatt szavanként lassan összerakom a teljes strófát. Nahát, ez nagyon érdekes. Az első szakasz elsőre beugrott, a harmadikat pedig elő kellett bányásznom. (Valószínűleg ez a kettő volt feladva memoriternek.) Hogy fog örülni Éva, ha reggel elmondom neki!

Kávézás közben el is újságolom ezt a fantasztikus örömhírt. Akkor most elmondom neked a két strófát egyben! Belenyugszik. De valami más kerül szóba, megbeszéljük, és amikor kicsit később sort akarok keríteni a magas ívű színészi produkcióra, váratlanul énekelni kezdem a Tyutcsev-verset…

A döbbenetig meglepődöm ezen… – Mi ez a dallam, honnan jön??

Éva ekkor már kacag: – Ez a Mindenkinek van egy álma című Harangozó Teri-sláger dallama.

Ahogy magamhoz térek, újrakezdem és a két versszakot hibátlanul eldalolom a magam kappanhangján, jó hamisan. De még mindig nem értem, mi és hogyan és honnan. Aztán apránként összeáll a kép.

Tudni kell, hogy verset fejből mondani soha nem tudtam. Ha nagyon muszáj volt, az iskolában persze megtanultam a memoritereket, de kínkeservesen. Feleléskor erősen koncentrálva elmondtam, de már másnap erre nem lettem volna képes. Alig is tudok néhány verset elejétől végéig elmondani – még a kedvenceimet se. Még a sajátjaimat se. (Ha valamiért – de csak ezért! – mindig irigyeltem Vári Fábián Lászlót, aki nemcsak az összes saját opuszát tudja fejből – na jó, ez nem olyan sok – de a fél magyar költészetet is.)

Különösen nehezen boldogultam az orosz versekkel. De rájöttem egy csodálatos trükkre. Ha „megzenésítem” a verset, hipp-hopp meg tudom tanulni, a dallam mellé valahogy azonnal rögzülnek a verssorok is. Egy-két (számomra) emlékezetes trükkömre jól emlékszem, szoktam is mesélni őket, s – fájdalom – néha elő is adom a zenés produkciót. Puskin Téli utazása például fantasztikusan jól ráillik egy iskoláskorombeli rettenetes Alla Pugacsova-slágerre… (Páp-páp, pápáráppá páp-páp…) Talán ennél is nagyobb blaszfémia, hogy József Attila Nyár című versére én magam komponáltam egy rock and rollt…

Ez történhetett hát Fjodor Ivanovics Tyutcsev időjárási versével is: egyszerűen rátettem a Harangozó Teri-számra, így meg tudtam tanulni, feleléskor felmondtam (bennem közben ment a sláger), aztán soha többet nem jutott eszembe sem a vers, sem az, hogy miként tanultam meg (szemben a fent említett és anekdotáimba beleszőtt két másik esettel).

Miután rekonstruáltam a hajdan történteket, az éveket kezdtem számolgatni. Ha jól emlékszem, tizedikben már világirodalmat tanultunk az orosz irodalomórákon. Kilencedikben huszadik századi orosz irodalmat (Gorkij, Majakovszkij…). Puskint és Tyutcsevet tehát nyolcadikban kellett tanulnunk. Azaz: negyvennégy éve. Na ez az, ami megér egy döbbenetet.


Érdekes: a Tavaszi vihar Szabó Lőrinc magyar fordításában valahogy nehezebben ül rá a Mindenkinek van egy álma dallamára.

Tíz éve, ezen a napon: PILLANGÓSZÍV

pillangószív2006. június július 19-én hirdette meg a Keresőblog az első magyar keresőoptimalizáló versenyt. A felhívás ma is elérhető eredeti helyén: Keresőoptimalizáló verseny 2006. Itt most nem írom le, mi is az a keresőoptimalizálás (SEO) és hogyan is zajlik egy ilyen verseny, a dolog lényege annyi, hogy a díjazás nélküli erőpróba meghirdetésekor a Google egyetlen találatot sem adott, ha arra a szóra kerestünk rá, hogy pillangószív, a versenyzők pedig abban mérték össze erejüket, melyikük tudja újonnan készítendő honlapját december 31-e éjfélre a a találati listán első helyére juttatni ezzel a keresőszóval.

Nehezen tudom megítélni, hogy a keresőmarketing  szakma számára ez mennyire volt fontos esemény és vajon a tizedik évfordulóról kívülem megemlékezik-e bárki, abban azonban bizonyos vagyok, hogy az én életemnek egy sarkalatos pontja volt ez a nap (akkor ezzel nem voltam tisztában). Hogy miért, rögvest elbeszélem.

A másik ember, akinek ez az évforduló fontos lehet, az Bognár László barátom, aki a versenyt megnyerte ezzel az oldalával: Pillangószív. Az ő szakmai portfóliójában igen szépen fest ez a trófea, az első versenyben elsőnek lenni kétségtelenül dicső dolog. Köszöntöm is őt innen ezen a jubileumon!

László mindent tudott a honlapoptimalizálásról és keresőmarketingről, amit akkor tudni érdemes volt, a szakmai ismeretein túl azonban kétségkívül kreativitása, ötletessége, komplex látásmódja segítette hozzá a győzelemhez. Én viszont úgy lettem ötödik helyezett (plusz még 9. és 10. is), hogy csak kreativitásom volt, a keresőoptimalizálásról majdhogynem akkor hallottam először, elméleti tudás és gyakorlati tapasztalat híján lelkesedéssel és ötletességgel, egyéni megoldásokkal operáltam. Hogy amatőrként három honlapommal is ott lehettem a profik top10-esében, az máig jó érzéssel tölt el.

Az első versenyt követte a második, ez már díjazásra ment, itt 10. lettem, a harmadikon az első 20-ba is nehezen fértem be (ha jól emlékszem). Ennél azonban fontosabb, hogy komolyabban is elkezdett érdekelni a keresőoptimalizálás, és hovatovább hobbimmá, később szenvedélyemmé, mára pedig az írást is háttérbe szorító legfőbb tevékenységemmé vált. Ezért fontos dátum a tíz évvel ezelőtti.

Gondoltam is, megünneplem azzal, hogy az akkori eseményeket és magam szereplését összefoglaló felújított weboldalt feljuttatom a Google első helyére. Majdnem sikerült, ám a Wikipédia, úgy tűnik, pillangószívben is verhetetlen. De a második helyen csak ott vagyok ezzel: Pillangószív – az első magyar SEO-verseny, 2006.

Frissítés. Hoppá. Tévedtem egy hónapot (fent, első sorban javítva). Július 19-én lesz az évforduló… Úgy tűnik, kicsit meglegyintette a dátumleolvasó készségemet valami pillangódefektus.


Tíz éve ezen a napon hirdették meg az első magyar keresőoptimalizáló versenyt Pillangószív kulcsszóval. Az erőpróbán amatőrként ötödik lettem a profik között. Mára szenvedélyemmé vált a SEO – keresőoptimlizálás, pillangószív, google honlapoptimalizálás, keresőmarketing verseny, első magyar

Tarantino: Aljas nyolcas

aljas-nyolcas-samuel-l-jackson

Samuel L. Jackson az Aljas nyolcas c. filmben

Igazi remeklés Quentin Tarantino 2015-ös filmje, az Aljas nyolcas. Bár az író-rendező egyaránt igazodik mind a westernfilmek, mind a történelmi kalandfilmek stílusjegyeihez (és címadásához, lásd: A piszkos tizenkettő), mind a maga-teremtette hagyományokhoz, de mindkét tradíción túl is lép. A klasszikus westernek és kalandfilmek kelléktárán azzal lép túl, hogy a szabadban játszódó nagy jeleneteket, lovasvágtákat, tűzpárbajokat teljesen mellőzi, ehelyett a történés nagyja belső terekben zajlik, szinte kamaradarab-jelleget adva a filmnek. Az egyik belső tér egészen szűk: egy postakocsi belseje. A másik enteriőr tágasabb, de szintén már-már az intimitásig bensőséges: „Minnie rőfösüzlete”, más szavakkal vegyeskereskedése, szatócsboltja, amely azonban egy vendégfogadó szalonja, kávézója, étterme is egyúttal. Ebben a két zárt térben olyan összefüggések bontakoznak ki és olyan feszültségek teremtődnek, amelyek már nem egy vadnyugati kalandfilm,  hanem sokkal inkább egy intellektuális dráma és/vagy egy pszichothriller jellegzetességeit mutatják.

A maga-teremtette filmes jegyeken pedig azzal lép túl Tarantino, hogy bár kronologikusan folytatja az amerikai történelem egyik legizgalmasabb korszakának a feldolgozását (előző filmje, a Django elszabadul, az amerikai polgárháborút megelőző években, a mostani pedig közvetlenül utána játszódik), ám a széles történeti-társadalmi merítés helyett itt is sokkal intimebb eszközökkel dolgozik: az összezárt, előbb egy kocsiban utazó, majd a hóvihar miatt a fogadóban rekedt utasok sorsa és életepizódjai révén avatódunk be a történelembe. Ezzel a rendező visszanyúl első, 1992-es filmjének (Kutyaszorítóban) az eszközeihez. Ám míg ott „hétköznapi bankrablók” vannak összezárva egy garázsban, itt az amerikai polgárháborút megidéző szereplők révén maga a történelem kerül intim közelségbe. Ezt gondolom én olyan alkotói továbblépésnek, amely a formai és tartalmi jegyek, ábrázolások és stílusok szintézisével jött létre.

Ami azonban visszaköszönt, az a film utolsó harmadában zajló véres öldöklés. Cirka két óra telik el fröcsögő vér nélkül (ekkora önmegtartóztatás ritkaság számba megy ennél a rendezőnél), szinte csak a néhányszor pofán vert fogolynő orrából erednek kis vörös erecskék, ám amikor a végkifejlet kezdetén két megmérgezett sugárban kezd vért hányni, az elszabaduló indulatokkal együtt a rendezőnek a brutalitások iránti oldhatatlan vágya is kielégül. Elsülnek a pisztolyok és puskák, szaporodnak a sebesültek és hullák (a végére mind azok lesznek), még egy felemelő nyíltszíni halottcsonkítás is megtörténik (a fogolynő, hogy szabaduljon, bilincsestül levágja a már halott fogva tartója karját) – látványosan fröcsög és ömlik a vér. Hiába: a forgatáshoz bekészített fél hektó ketchupnak szét kell spriccelnie még a befejezés előtt.

A brutalitásnak azonban van egy olyan foka, amely már túlmutat önmagán. (Ezt már pedzegettem egy régebbi filmes írásomban: Született gyilkosok.) Quentin Tarantino filmjeiben a drasztikus jelenetek ugyanis oly mértékben eltúlzottak, annyira felfokozottak, hogy ez semmiképp nem tekinthető nyers naturalizmusnak. Az öldöklés nála éppen hogy nem naturális, hanem az abszurditásig eltúlzott. Éppen ezért a vérengzés groteszkbe, ironikusba fordul, absztrahálódik. Művészi kifejezőeszközzé válik és ekként már nemcsak a primer képi jelentése érvényesül, hanem az is, ami mögötte áll. Ez a mögöttes tartam pedig – énszerintem – nem kevesebb, mint ember, sors, történelem, végzet, hatalom…  összefüggéseinek sajátos alkotói megvilágítása. Több ez, mint motívumrendszer, és több mint szimbolikus jelentés. Ez már egyfajta filozófia, amely ugyan nyomasztó teherként nehezedik rá a rendező minden munkájára, egyben azonban költői magasságba is emeli valamennyit.

*

A szereplőkről is érdemes lenne szólni. Samuel L. Jackson hozza a saját kitűnő formáját, minden megjelenése élményszámba megy:  már-már fenséges, ünnepélyes. Lám, ilyen az aljasság nagyszerű eleganciája! (Ehhez most szép jelmezt is kapott.) Kurt Russellt alig lehet felismerni nagy bajsza mögött, akár Újlaki Dénes is lehetne… Jennifer Jason Leigh pedig az, akinek az alakításából minden gondolkodó mozinéző számára világossá válhat: ez itt kérem nem western és nem kalandfilm. Ez Tarantino, a torzítások és végletes túlzások nagymestere, aki az „ilyen nincsről” már-már elhiteti, hogy mégis van.

a cikk folytatódik >>