Az ősprincípium szétsugárzása

arvisura-keresooptimalizalasBár az ősprincípium az ayurvédikus Arvisura tanítása szerint a kollektív tudatalatti szétsugárzása révén lényegül rá az új szubsztanciákra, Lloyd al-Bakar szaudi egzisztencialista pörformer  mégis radioaktív záporesőhöz találta hasonlatosnak az átörökítés pszeudo-genetikai mechanizmusát és tagadta, hogy az organikus fejlődésben a rálényegítés metatézisei egyetlen afrikai gyermeket is hátráltattak volna a skálafüggetlen hálózatok megismerésében akkor, amikor a tér-idő szingularitás megfeneklik a sivatagi dűnéken.

több C-dul

Megjelent Az utolsó futamok

utolso_futamokMegjelent második naplókönyvem. Az első az ezredforduló 7 esztendejét ölelte fel (1997-2003), ez a mostani pedig a 2004-2007-es időszakot. Azért éppen ezt, mert ekkor sok minden lezárult az életemben, ezt kívánja sejtetni a cím is. És bár időben az akkori eseményektől még nem kerülhettem messze, a korrektúra olvasása közben mégis akadtak olyan epizódok, amelyeket szinte teljesen elfelejtettem. Pedig igazán illő lenne jobban emlékezni arra, ami megtörtént. Arra meg még annál is inkább, amit csak úgy kitaláltam…

Ebben a könyvben ugyanis akad néhány fiktív szereplő és költött történet. Szemben az előző kötettel, amelyben ilyesmit lámpával sem találni. Ez talán érthető is: ahogy gyérülnek a kinti események, úgy szaporodnak a koponyán belül zajlók. a cikk folytatódik >>

Bezárva a szent koronába

koronaba_zarvaNem fogom én már ezt a rockoperát megszeretni.  Ezután sem, hogy a harminc éve dagadó ragacsos nemzeti giccsből Alföldi megpróbálta kivakarni. Nem sikerült neki. A darabra ráhúzott hiperaktuális politikai mondanivaló túl direkt, túl propagandaízű – ráadásul zavarossá is válik attól, hogy félúton megreked a tagadás és igenlés, illetve vegyük komolyan ne vegyük komolyan között. Valószínűleg lehetett volna fergeteges szatírát kreálni belőle, felvállalva a totális blaszfémiát. De az ironikus-parodisztikus szál el-elakad, olykor teljesen elsikkad. A kinevetjük ezt az egészet attitűdre lehetett volna építeni, de az úgy nem megy, hogy közben meg szívóskodunk és azt sulykoljuk, olyan komoly mondanivaló van most itten, hogy az erőlködéstől jól bele is falsolhatunk (Stohl végig vergődik: rockoperai szinten énekelni nem tud, árnyalt színészi játékra pedig a szánalmasan egysíkú Koppány-klisében nincs módja; Feke Pál meg ellenkezőleg: remek a hangja, de az összetettebb István-figurát színészileg nem képes megformálni). a cikk folytatódik >>

Secret service

Rosszak mind ezek a szótárak, hibás az értelmezés. Amikor 1944. október 26-án Ungvárra bevonultak a szovjet csapatok és nagyanyám a családi fotóalbumok alá a szekreter mélyére rejtette az ezüst evőeszközt – na, az volt a szekret szervíz!

Haza a magasban helyett

hatter-hatalomElgondolkoztató, hogy egy téveszme eredményesebben egyesítheti a széthúzó magyarságot, mint mondjuk a nemzeti és liberális minimum közös elfogadása. Az ország és a nemzet sorsát ténylegesen befolyásoló elvek megítélésében rég kettészakadt az ország, de lám, akad valami, amiben mutatkozik némi egyetértés.

A Political Capital a Tárkival és más partnerekkel  készített kutatása szerint – olvasom – a magyarok 42 százaléka tudni véli, hogy nem a kormány irányítja az országot, hanem valami titkos háttérhatalom. Csupán 36 % százalék veti el egyértelműen ezt a nézetet. Ennél is meredekebb adat: ugyan a Jobbik szavazói állítják a legnagyobb arányban (68  %), hogy igazából nem a kormány kormányoz, ám őket meglepő módon az LMP-szavazók követik (52 % !), majd az MSZP jön 49 %-kal, és csak őutánuk következik a Fidesz (43 %), végül az Együtt 2014 a maga imponálóbb 32 %-ával .

Lám csak, milyen nagyfokú az egyetértés a pártokat választók között! Eljött az ideje, hogy sok millió magyar meggyőződése révén a Haza a magasban helyett létrejöjjön a Hatalom a háttérben.

Ahogy a téveszméket általában, jól be lehet majd lakni ezt a kényszerképzetet!

Ehhez képest a pártpreferencia nélküliek közül csupán 37 % vélekedik úgy, hogy valakik a háttérből irányítják Magyarország dolgait. Vélhetőleg ők annyira kiábrándultak a pártokból, hogy már az UFÓkban sem hisznek.

Kölcsey kontra Kölcsey

Berniczky Éva

Kölcsey kontra Kölcsey

mozgo7-8Nem vagyok egy emléktábla-fan. Olyankor sem, amikor holmi újrahasznosított konjunktúralovagok nem sértik fel a jóérzésemet. Alapjáraton riasztanak a kőbe foglalt tanúságok. Bár belátom a jelölés praktikumát, időben eligazító, múltidéző, nyilvántartó voltát, engem mégis zavar a márványba foglalt változtathatatlan hűvöse. Jó, tudom, Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort… De a felszólításnak engedve sem hoznak már lázba az emlékhelyek. Mert ugye a költőt is megingatja olykor a visszarévedés hiábavalósága, Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Töredelmesen bevallom további szentségtelenségemet, a kastélyok, várak nedves, rideg falaitól egyenesen kilel a hideg. Ha némi erőszaknak kitéve mégis bemerészkedem köveik közé, részvétteljes empátiával gondolok hajdani szép kisasszonyokra, úrnőkre, akik bizonyára nem úszták meg krónikus petefészek-gyulladás nélkül a tekintélyes lakhatást. Miközben tőlem telhetően azért próbálok megrendülni, a körülöttem zajló hétköznapi szatírák sajnos mind érzéketlenebbé tesznek a múlt fenségesebb pillanatai iránt. Egyre inkább Swiftért kiált az a kisszerűség, amivel a közéletben nap mint nap találkozom, amivel a nagyságokat kikezdik piti kis szerzetek. A kialakult káoszban azonban sosem lehetek biztos abban, ki a soros Gulliver, kik a törpék, kik az óriások. Egyetlen bizonyosságom, hogy a lovak legalább lovak maradtak. De ki üli meg őket? Emléktábla-állítás ügyében, úgy tűnik, egyáltalán nem mindegy, ki fia-borja áldoz a múlt dicsőítésére pénzt, paripát, fegyvert. Ezt igyekszik megerősíteni a legutóbbi skandalum, amivel a helyi lapokat teleírták. Itt van a város, neve is van, Huszt. Elsőre jámbor szülöttje jut eszembe. Szép Ernő, akit errefelé ritkán emlegetnek. Pedig finom abszurditása igazán illik hozzánk, közös dolgainkhoz. Ránk férne kevéske bohém szelídségéből, no meg néhány csepp önirónia. Nem ártana harcos perceinkben figyelembe vennünk Szép Ernő hadnagy úr békés üzenetét, amit az osztrák—magyar közös hadsereg tisztjévé avatásakor kardjára vésetett: „Leben und leben lassen!” Szép is lenne csak úgy élni és élni hagyni. Helyi szervezetünk katonái azonban jó ideje sokkal többre vágynak. Ha képletesen akarok fogalmazni, mondhatom úgy is, hogy harsányan rohamozzák a Tisza és a Nagy-ág összefolyásánál kiemelkedő szikla fenséges romjait. Miközben a vár helyét ostromolják dölyfösen, észre sem veszik, hogy rég elveszítették a házat. Inkább olvasnák Jókait, A huszti beteglátogatókat. Csöndesebben, nagyobb alázattal közelítve a literatúrához esetleg megértenének valamit Kölcsey sokat emlegetett Husztjából. Meglegyintené őket az irodalom szentsége, olyannyira, hogy egyszer, egyetlen egyszer merő véletlenségből magukba szállnának. Most azonban a jelekből ítélve még nem jött el a tisztító önmarcangolások ideje, úgy érzem, inkább távolodnak és távolítanak bennünket is a költő epigrammájának szellemiségétől. Semmit nem értettek meg belőle. Ezt sugallja ez az egész emléktábla-állítási cirkusz. a cikk folytatódik >>