Botrány a könyvbemutatón

Botrányba fulladt Balla D. Károly könyvbemutatója az ungvári Archipenko-teremben. Az író enyhén ittas, felvillanyozott állapotban jelent meg a közönség előtt. Amíg Vereczkey Béla igazgató bemutatta, még türtőztette magát, csupán szapora csuklóropogtatásával, törött szemüvegével és a nyakában viselt, kissé feslettnek látszó nemzetiszín selyemsállal keltett némi feltűnést, ám amikor szólásra emelkedett, többeket megbotránkoztatott. Előbb ugyanis konyakot rendelt, majd a közönséget kezdte sértegetni, mondván, az ő magasröptű előadásából, amelyben új könyve kapcsán a regényírás fenomenológiáját és a komplex létezés ontológiáját kívánja kifejteni, úgysem fognak egy szót sem érteni. Ebben nagyjából igaza is lett. a cikk folytatódik >>

Detonációk

Hatalmas gázrobbanás Ungváron. Ezzel a címmel jelentek meg az első híradások a magyarországi sajtóban. A nyár legutolsó napjainak uborkaszezonos szenzációéhsége valamelyest mentheti a határon túli esemény eltúlzását. De mi itthon, alig néhány utcányira, még csak nem is hallottuk a detonációt. Persze nehéz eldönteni, honnantól kezdve lehet valamit hatalmasnak mondani, egy petárdapukkanáshoz képest lehet óriási az is, ami „csupán” egy kávézó kigyulladásával és néhány csatornafedél felröppenésével jár. Nem dőltek romba épületek, nem omlott le egyetlen fal sem, nem keletkezett kráter, maga a gázcső sem ekkor sérült meg, hanem az áramszolgáltató szakembereinek korábbi talaj alatti fúrásától. A sérülést és a szivárgást azonnal észlelték, nyomban intézkedtek, értesítették az illetékeseket. Egy órával a robbanás előtt a rendkívüli ügyek minisztériumának és a gázszolgáltatónak a munkatársai ki akarták üríteni a szivárgás helyéhez közel eső kávézót, ám nem jártak sikerrel. Az egyszemélyes személyzet ellenszegült, és két vendég a figyelmeztetés ellenére sem távozott. A gáz meg szépen felszivárgott a helyiségbe a csatornajáraton keresztül, és amikor az egyik vendég bölcsen rágyújtott… Mindketten megégtek, náluk is súlyosabban a kiszolgáló, aki később a kórházban belehalt a 90 százalékos égési sérüléseibe. Kétségtelen, hogy az akár csak egyetlen emberáldozatot követelő esetet is joggal nevezhetjük borzalmas tragédiának – maga a robbanás azonban mégsem volt hatalmas. a cikk folytatódik >>

Virtuális élőlánc

Frissítés 2015. Volt egyszer egy Google-performanszom. Voltaképp politikai webakciónak szántam, tiltakozásnak. Alább olvasható, hogy mi ellen. Az internetes keresőtalálatok ilyetén célra való felhasználását nem először kíséreltem meg, vélhetőleg nem is utoljára. A cél az volt, a költő budapesti szobrának eltávolításával kapcsolatos Google-keresésekre minél több változatban az én azon weboldalaim kerüljenek élpozícióba, amelyek a tiltakozást fogalmazzák meg. Hogy ennek a nagypolitikára nézve lehet kényszerítő hatása, azt pillanatig sem gondoltam, de azt igen, hogy a téma és a fejlemények iránt érdeklődő olvasók szembesüljenek azzal a véleménnyel, hogy amit a kormánypolitika ez ügyben képvisel, az sokakban ellenérzést válthat ki. Hogy ez mennyire lett így. arra nézvést nincsenek adataim, de az tényt, hogy a találati oldalak (SERP) sokaságát foglalták el weboldalaim. A tiltakozás józsef attila és tiltakozás józsef attila szobra keresőkifejezésekkel még négy év múltán is az én weblapjaim állnak a találati lista élén, holott közben ezeket az oldalakat már nem optimalizáltam, nem támogattam friss linkekkel. Egy 2015-ős keresőmarketing projektemben azonban jól jött nekem az akcióm műfaját megnevező virtuális élőlánc kifejezés, ugyanis a virtuális szerverek felhasználói igénybevételét kínáló weboldalak Google-helyezésének a javítása volt a célom, és a szóazonosság okán az erre a kulcsszóra optimalizált honlapokon releváns hivatkozásokat helyezhettem el. Így történik ez a jelen blogbejegyzés esetében is. A felhívás szövege alatt az új SEO-akcióban részt vevő oldalak hivatkozásai is felsorakoztak egy másfajta linkláncolatba. 

Tiltakozás József Attila szobrának eltávolítása ellen – Virtuális élőlánc József Attila szobra körül

Magyar országgyűlési képviselők a budapesti Kossuth tér teljes átalakítására vonatkozó határozati javaslatot nyújtottak be. Elképzelésük törvényerőre emelkedése esetén vissza kellene állítani „a tér képzőművészeti arculatának 1944 előtti állapotát” – ez többek között az ott található közismert és közkedvelt József Attila-szobor eltávolítását is jelentené.

A magam módján ezúton internetes akció keretében indítom el tiltakozásomat az ellen, hogy a több mint 30 esztendeje „a rakodópart alsó kövén” békésen üldögélő kedves költőmet valamely idióta politikai felforgatótevékenység keretében méltó helyéről elmozdítsák.

December 3-áig teljes intenzitással folytatandó tiltakozó akciómnak azzal kívánok nyomatékot szerezni, hogy a Google keresőben publikációimmal elfoglalom a bizonyos keresőkérdésekre adódó találati listákat. Tervem: elérni azt, hogy javarészt e tiltakozás szövegei jelenjenek meg a következő keresőkifejezésekre:

  • virtuális élőlánc
  • élőlánc József Attila szobra körül
  • Tiltakozás József Attila szobrának eltávolítása ellen
  • József Attila szobra – tiltakozás

a cikk folytatódik >>

Kizökkent az idő

Károlyi Csaba: Kizökkent az idő  Két regény, két világ, két szülő, két testvér, két idő. Kétségek közt vergődünk, ó kárhozat. És korántsem biztos, hogy ami kizökkent, a fiú született helyretolni azt. Úgy látszik, a havazáson kívül itt már nemigen bízhatunk semmiben. Nagyon rafinált mű ez. Két regény: az egyiket a rejtőzködő narrátor írja (azt olvassuk), a másikat meg az ő hőse, a főszereplő írja (azt nem ismerjük, arról csak sejtéseink vannak, bár a kettő nyilvánvalóan nem független egymástól). Két világ: a fiú világa a modernitás racionális világossága, mely ugyanakkor bizonytalanságban tart és szorongást eredményez, az apa világa pedig a premodern homályossághoz fordul vissza, melyen keresztül az isten adta fény mégis elvakítani képes a földi halandót, és az ember bizonyossághoz juthat, megnyugvást találhat („Milyen hatalmas távolságra volt istennek ez a fennkölt és nagyszerű tagadása az én primitív ateizmusomtól!” – kiált fel a fiú – 83.). Két szülő: az első látszat ellenére mindkét szülő uralja hősünk életútját, az apa eltaszítja magától, ámde mégis fogva tartja (szellemileg is, lelkileg is egyre inkább), az anya formailag túlzottan szereti, valójában azonban „majomszeretete” „szekatúrába” torkollik, a drága jó mama nem hagyja élni gyerekeit, akik természetesen menekülni próbálnak előle, ahogyan apjuk is nyilván nem véletlenül hagyja el feleségét. Két testvér: ők két lehetséges menekülési stratégiát testesítenek meg, mindkettő nyelvész, de ég és föld a különbség köztük, szakmailag is, egyébként is, végül a fiú marad minden próbálkozása ellenére a rákbeteg, haldokló anya mellett, s meglepően a lánynak sikerül Kanadába elhúznia, a fiú nem akar megnősülni, a lány férjhez megy, a fiú tűnik a pályáján sikertelennek, a lány sikeresnek, habár ez azért bonyolultabb. Két idő, mert ütközik az apa „heideggeri saját ideje”(173.), a folytonosságé – a fiú idejével, mely az „alárendelt szaggatottságé”. a cikk folytatódik >>

Egmont ’56

Hajlamos vagyok arra, hogy viszolyogjak minden olyasmitől, amit túl gyakran akarnak az orromra kötni. Egykettőre megcsömörlöm a nyakra-főre ismételt frázisoktól, agyonjátszott zeneszámoktól, a túlhasználatban elkopott szavaktól, arcoktól, képektől. Rám ellenkezőleg hatnak az üptre sugárzott reklámok és olykor még az eredeti műtől is eltaszítanak a sorozatgyártott reprodukciók. Ezért ódzkodom mindenfajta ünneptől is: mindig ugyanazok a közhelyek és külsőségek, azonos rugóra járó rítusok. Amikor december elején felhangzik a rádióban az első Jingle Bell, tudom, jobb, ha Vízkeresztig be sem kapcsolom a készüléket. Ugyanígy semmi gusztusom minden augusztus 20-án újra és újra az István a királyt nézni és hallgatni. Ahogy teltek az évek, egyre korábban kapcsoltam máshová, mígnem most már a főcímnél kattintok. a cikk folytatódik >>

Hadd vigye a szél

A fragmentum az író számára a legkényelmesebb közlési forma. Nem kell műegészben gondolkodnia, cselekményszálakat elkötnie, előzményekkel és következményekkel vesződnie, tömörségre törekednie, kidolgozott alakokat,  struktúrát építenie. Épp csak meglebbent egy színes kendőt, feldobja, hadd vigye a szél.

Teodóra leleplezése

Szántó Domingo: Teodóra leleplezése – egy önhackről

Balla D. Károly a márciusi Mozgó Világban „Alla leleplezése” címmel írta meg, hogy ki is Alla Bilo-Rak, „a kevéssé ismert rétoruszin költőnő”. Tegnap pedig erről számolt be blogján: „A pozitív vélekedések után napvilágot látott az első negatív kritika regényemről [»Tejmozi« – Sz.D.]. Szerzője Markovits Teodóra, aki előző regényemet is leszúrta a Kortársban.” Sőt, tegyük hozzá, a Kortársban megjelent kritika után Markovits Teodóra a Szépirodalmi Figyelőben is fanyalgott egy sort, pl. ilyen kétfenekű mondatokban: „Mondhatnók: önmagán hajtott végre filológiai élveboncolást [mármint Balla D. a „Szembesülés”-ben], ami, valljuk be, a kétes eredménytől függetlenül is figyelemre méltó produkció.” a cikk folytatódik >>

Filmszakadás

A pozitív vélekedések után napvilágot látott az első negatív kritika regényemről. Szerzője Markovits Teodóra, aki előző regényemet is leszúrta a Kortársban. Most a szerkesztése alatt álló, ritkán frissülő portálon fejtette ki véleményét: Filmszakadás. Csodálkozott, hogy közlésre én is elkértem szövegét Íme:

Filmszakadás

A korábbi posztmodern bűvészdoboz után most egy ügyesen összebarkácsolt mozigépet kaptunk a kezünkbe. Ezt is Balla D. Károly rakta össze hobbiműhelyében, s azóta is lelkesen nyilatkozik róla az amatőrökre jellemző lelkesedéssel és nagy szavakkal.

A teljesítmény persze nem alábecsülendő, mint ahogy elismerést érdemelnek azok a fregattok is, amelyeket ráérős ügyeskezűek borospalackok belsejébe építenek bele hallatlan türelemmel. BallaDé is évekig piszmogott azzal, amíg a valódi műhelyekből származó, szél hozta forgácsokból előbb egy működő ős-modellt készített, aztán szétszedte, és addig adogatta hozzá a fiókjaiban talált egyéb kacatokat, mígnem úgy találta, hogy ez már egy „konzisztens és koherens” mű. Be is nyújtotta a találmányi hivatalnak, amely, ki tudja, mi okból, nem a semmire sem használható értéktelen tákolmányok közé dobta, hanem alkalmasnak tartotta arra, hogy a nagy nyilvánosság elé tárja.

Így hát most itt van a kezünkben ez a kurblis mozigép a belekészített filmmel: Balla D. Károly Tejmozi című könyve. Sok örömünk nem telik benne.

Pedig lehetne jó is; jobb bizonyosan. A szerző ugyanis valóban ügyes kezű író, kétség kívül van mondatalkotói és szerkesztői tehetsége. Ambíciója azonban messze felülmúlja képességeit: mindenáron regényt akar írni, holott tudása leginkább csak szösszenetekre képesíti. Ezekben jó, de igazi novellára már ritkán futja szellemi muníciójából, a regényírásba meg most már harmadszor törik bele a bicskája.

Az 1998-as Élted volt regényé-ről méltán jegyezte meg értő kritikusa, Cséka György, hogy „Balla D. Károly regénye kudarc, mivel nem érdemes elolvasni, mert nincsen megírva” (Szerkezet – regény nélkül, avagy a pucér király), a 2005-ös Szembesülésről pedig hiába írtuk magunk, hogy BDK bűvészdobozából nem egy nagy regény, hanem csupán egy árva kisnyúl ugrik elő (A posztmodern bűvészdoboz), mániákus szerzőnk mégsem tett le arról a tervéről, hogy nagyepikát alkosson.

Nos, ezúttal sem sikerült neki.

A Tejmozi össze nem illő fragmentumok hevenyészett halmaza, amelyeket a szerző kényszeresen igyekezett egyazon cselekményszálra felfűzni – nem sok sikerrel. Lényegüket illetően megmaradtak a vetítődobozba véletlenszerűen belehajigált epizódoknak a téli tájban üveges szemmel cubukoló apáról és fiúról, az anyja szoknyáján ülő elvetélt nyelvészről, a tengert ábrándos szemmel bámuló vendégtanárról, a világra megsértődött akt- és ikonfestőről, a családja elől messze menekült fruskáról, a farkasokkal cimboráló vén ruszinról meg a torontói egyetem fantaszta professzoráról – ám azt ember el nem hiszi a szerzőnek, hogy a különböző leírásokban szereplő „hősöm” mindig ugyanaz a személy lenne, mint ahogy azt sem, hogy anyja, apja, húga, húgának vőlegénye és a vőlegény nagyapja éppen az a valaki lenne, akinek a történetét más filmkockákon leperegni láttunk.

A fő baj ugyanaz, mint a korábbi regényeknél: miközben élvezhető epizódokat és leírásokat fabrikált, aközben BallaDé elmulasztotta megalkotni magát a regényt. Szerkezetet ugyan teremtett számára, még ám roppant bonyolultat, de attól, hogy forgácsait beleszórta a konstrukcióba, attól még a regény nem képződött meg, nem jött létre magától – ő maga pedig láthatólag semmit sem tett (vagy ha igen: eredménytelenül) azért, hogy a tényleges epikus mű létrejöjjön.

Természetesen nem a lineáris történetmondást kérjük számon a fából faragott mozigép összebarkácsolóján, egyáltalán nem azon akadunk fenn, hogy az idősíkok, helyszínek és elbeszélői alaphelyzetek talán a kelleténél többször váltakoznak, hanem azt hiányoljuk, hogy az egyes epizódok olvastán soha nem keletkezik olyan érzésünk, mintha annak az egy bizonyos nagyobb egésznek a részeivel találkoznánk: a fragmentumok megmaradnak a maguk alsóbb szintjén, mert a felsőbb, összegző szinten nincs semmiféle összegzés, ami leginkább nincsen, az pedig maga a regény.

Így tehát Balla D. Károly új műve voltaképp nem egyéb, mint egy egész estét betöltő nagy filmszakadás.

Ezért ugyan nem érdemes beülni a Tejmoziba.

 Markovits Teodóra

Balla D. Károly: Tejmozi
Magvető Kiadó, Bp., 2011


Megjelent: Alkarpatraz, 2011, okt. 16.

Könyvemről beszélnek

Csobánka Zsuzsa, Grecsó Krisztián, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos és Závada Pál beszél a Tejmoziról az alábbi videóüzenetekben. Ezúton köszönöm szavaikat. A felvételek annak a sikeres online könyvbemutatónak az alkalmából készültek, amelyet október 12-én a Magvető Kiadó rendezett a Facebookon (mivel a videókra mutató linkek ott már igen alulra keveredtek, itt teszem a videókat könnyebben elérhetővé): a cikk folytatódik >>