BDK BLOG – Balla D. Károj webnaplója

Ha üzenne nekem, ha kérdése van, ide kattintson: Üzenet BDK-nak Ez a blog 2011-től 2019-ig fő közlőhejemül szolgált. Kezdetben szinte naponta írtam, közzétettem valamit – naplót, jegyzetet, cikket, kommentárt – később erősen megritkultak bejegyzéseim. Ennek oka nemcsak kedvem apadása, hanem számos egyéb blog indítása, > ez például csak szépirodalmi közlemények színteréül szolgál. A jelen felület … Olvass tovább

Megbotránkoztak saját hibáikon

avagy jogsérelem egy halott szerző kárára Sajnálattal értesültünk arról, hogy a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig c. könyvben több durva hibát ejtettünk… Mi magunk is megbotránkoztatónak tartjuk ezeket a tévedéseket. (A kárpátalja szerkesztők bocsánatkérő leveléből) Eddig azt hittem, a kárpátaljai magyar irodalom és könyvkiadás berkeiben lovag vitéz doktor Dupka György elnök igazgató a legnagyobb … Olvass tovább

Lehet-e beágyazottság nélkül?

– avagy a függetlenség ára Váltig azon gondolkodom, hogy ha 25-20-15 évvel ezelőtt kisebb-nagyobb lépésekben nem hátrálok ki mindenből, ha nem számolom fel a korábbi beágyazottságaimat, ha nem szüntetem meg a magam alapította kiadót, lapokat, alapítványt, szerkesztőséget, ha nem hagyok fel a szervezősdivel, ha nem lépek ki minden szervezetből és testületből, sőt, valamennyire még az … Olvass tovább

A halál és a kettős ügynök

önreflexiós terem parabolatextusává tettem a halált | a beavatottak nyelvén beszélek-e avagy éppen gúnyt űzök ebből a nyelvből? | vélemények

Fejmozi – interjú velem

A Káfé Főnix számára hosszú interjút készített velem Cseke Gábor író, újságíró, költő barátom, a magyar ősbloggerek egyike, akivel ugyan soha nem találkoztam, ám az online világban köttetett barátságunk több mint másfél évtizedes. A beszélgetésünk virtuális volt: emailban kaptam egyesével a kérdéseket, korábbi írásaimból is bőven merítő hosszú válaszaimat is így küldtem; kis utólagos igazításokkal aztán össze is állt a végleges szöveg, amelyet Gábor arcképemmel, könyvborítóimmal illusztrált és írásaimból válogató kisantológiával egészített ki. Ezúton köszönöm érdeklődését, figyelmét, munkáját.

Mivel a teljes interjú igen terjedelmes, itt a blogomban – a kérdésekből és válaszokból is nyírva – csak egy rövidített, lényegében a beszélgetés középső részét kiragadó verziót adok közre, alatta ott találjátok az eredeti közlés helyére vezető linket.

Az interjú címe Gábor ötlete, utalás utolsó regényemre. Szerinte a címben „egész vállalkozásunk, virtuális kapcsolatunk és az erre épülő kérdezz-felelek benne foglaltatik”.


Fejmozi

Virtuális interjú Balla D. Károllyal

– részletek –

.. ötvenedik születésnapodon, fogod magad és virtuális öngyilkosságot követsz el… Törvényszerűnek tartod-e mai fejjel önmagad tíz évvel ezelőtti formális átigazolását a Léthe túlsó partjára, vagy csak egy olyan életmozzanatról van szó…? Milyen sajátos viszonyban vagytok – hogy csak úgy egyszerűen szembeszállsz vele –: te és a halál?

Posztmodern halál, posztumusz élet

Ady már lefoglalta a Halál rokonának irigylésre méltó szimbolista pozícióját, így én inkább másfajta, mondhatni posztmodern viszonyt alakítottam ki Ővele. Mondjuk talán kissé körmönfontan így: írói önreflexiós terem parabolatextusává tettem a halált. Erre először huszonegy éves koromban tettem kísérletet az akkori versemben rögzített gesztusok kíséretében:

– Én az Ember vagyok –
mondtam én, az Ember,
de nem nyújtottam kezet.

– Én a Halál vagyok –
szólt a Halál,
és barátságosan meglóbálta kaszáját.

– Tudom, ismerlek –
mondtam,
és megpróbáltam mosolyogni.

– Én az Élet vagyok –
szólt az Élet,
és felém rebbentette galambjait.

Örülök, hogy megismerhetlek –
mondtam kedélyesen,
de aztán váratlanul felüvöltöttem
amikor a galambok a vállamra szálltak.

Történt ez ennek ellenére, hogy korábbi ismeretségünk csak villanásnyi volt:

csak születésem pillanatában
voltam egyetlen villanásra
szemtől szemben a halállal

csak halálom pillanatában
látom meg egyetlen villanásra
az élet valódi arcát.

Ez a cirka negyven esztendeje kialakított viszony el is kísért a következő évtizedekben: íróként-költőként végig úgy éreztem – s érzem ma is –, hogy az életre bizony a halál fókuszálhatja rá legélesebben a figyelmemet, ezért igyekeztem minden módon közelebb férkőzni hozzá – gondolkodással és szövegalkotással. Maga az írási folyamat avatott be a titkokba: megismertem a halál szokásait, kitapasztaltam természetét. Megtanultam hinni benne. Hinni abban, amiről tudható, hogy végül majd elveszejt. Elveszejt, mert ez a funkciója, az értelme, ez a magasztos lényege. Hogy lezár és visszavonhatatlanná tesz minden olyasmit, ami nélküle lezáratlanul és hontalanul, árván bolyongana a világban. A halál a dolgok nagy és végleges otthona. Tudni azt, hogy ilyen befogadó otthon létezik – roppant megnyugtató.

Engem már fiatalon erős halálra fogott a gyönge lét, s mindent ennek az aszimmetrikus erőpárnak a viszonylatában kezdtem érzékelni. Kiokoskodtam, hogy élet és halál egyazon tőről fakad, végső soron a két dolog egylényegű, mindig ugyanaz a szubsztancia ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját.

Később az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy önmagam megismerésének delphoi parancsa azon az egyetlen módon lehetséges, ha a halál parabolatükrének fókuszába állok. Erre ötvenévesen tartottam magamat eléggé felkészültnek. Az ekkor sikeresen végrehajtott

virtuális öngyilkosságom nem egyéb, mint posztmodern önreflexiós gesztus: kísérlet egy olyan önprezentáció létrehozására, amely a direkt referenciaelméletet meghaladóan nem a kognitív értéket, hanem saját szuicid mivoltomat teszi attitűdöm tárgyává, és bár ezen a réven a gesztus nem képes a halottá válás kimondott propozíciójával felülírni életbevetettségemet, ám igenis képes azonosítani az adott módon végrehajtott prezentáció eredményével: a halálkontextusban megalkotott posztumusz létezéssel.

Mindez ha nem is törvényszerűen, de szükségszerűen következett be, és ebben egy pontosan okadatolható irodalomtörténeti szükségszerűség érvényesült.

Mint az a régiónk kulturális életével foglalkozók előtt ismeretes, az 1960-as évek második felétől kezdődően és a hetvenesek elejéig zajlóan kis lokális (kárpátaljai) irodalmunkban súlyos szakadás történt. Egymással ellentétbe, szellemi harcba sodródó két legjelentősebb akkori írónk közül az egyik a szovjet hatalommal, a hol lágyabb, hol keményebb diktatúrával való együttműködést választotta, a kompromisszumok árán kínálkozó kis eredmények kivívására tette rá az életét, úgy gondolta, ezen a réven érhet el Kárpátalja magyarsága a legtöbbet. A másik író nem volt hajlandó lemondani kritikus magatartásáról: a szocreál irányvonaltól való eltérése és a hatalom számára elviselhetetlen igazságok kimondása okán ellenzéki szerepbe kényszerült. Egyikük nagy befolyással rendelkező kultúrpolitikusként működött évtizedekig, másikuk az irodalom és a közélet peremére kényszerítve egyik elindítója lett a magyarság polgárjogi mozgalmának. Helyzete azonban egyre kilátástalanabbá vált, ráadásul egészsége is megrendült. Ötvenévesen, nem sokkal Magyarországra települése után, 1977-ben meghalt.

A nyolcvanas évek jelentős eredményei az első, a szovjet hatalommal lojális magatartásforma létjogosultságát látszottak igazolni (a magyar kultúra „az elvtársak” bizalmát kivívva egyfajta felvirágzásnak indult, a játékszabályok szigorú betartása mellett és a cenzurális viszonyok tiszteletben tartásával egyre pezsgőbb irodalmi élet zajlott), ám a rendszer összeomlása mégis – és joggal – a másik attitűd igazságát tette egyértelművé. Nem kétséges, hogy 1990 után kit emeltek piedesztálra, és kit bélyegeztek a diktatúra kiszolgálójának.

Magam mindezt igen sajátos helyzetben, megkötő családi vonatkozások és azoktól elszakító szerelmek és barátságok kereszttüzében éltem át. E kétfajta szellemi örökség közt tettem meg egyenes vonalúnak semmiképp nem mondható utamat. Súlyos szembesüléseimről külön könyvet kellett írnom. Szembesülés c. regényem egy pontján a részben velem azonosítható Oresztész kijelenti, hogy egyetlen nappal sem szeretne tovább élni, mint az ötvenévesen távozott mártír. A regénybeli kijelentést persze nem szándékoztam magamra vonatkoztatva azon valóságosságában érvényesíteni, de ötvenedik életévemet betöltve függőben sem hagyhattam hősöm elhatározását: a virtuális öngyilkosság elkövetése látszott a legmegfelelőbb ígéretbetartó gesztusnak.

Az elhatározásomat megalapozó elméleti háttér megkonstruálhatóságán túl – ha már az irodalmi háttérnél tartunk – még egy fontos momentum a kezemre játszott. Az említett regényemről írt tanulmányában állapította meg budapesti kritikusom, Bodor Béla: „Balla D. regénye nem mű, hanem emlékmű, nem narratíva, hanem szignatúra, megalkotása nem a szó hagyományos értelmében vett írás, hanem inkább performance. … Csakhogy, míg a performance-művész fizikai jelenlétével, testének műtárggyá, jellé alakításával sokkolja közönségét, addig Balla D. éppen a jelenlét, az (ön)azonosság minden formájának felszámolásával gyakorol gesztust: követ el virtuálisan rituális öngyilkosságot.”

Volt-e ezután egyéb teendőm, mint arcomat lefedni egy törzsi halotti maszkkal, és bejelenteni, hogy mostantól minden posztumusz?

Következő regényemet már mint a legaktívabb posztumusz író fejeztem be, központi témája – kell-e mondanom – ugyancsak a halál:

  • Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is. Fokról fokra gyülemlik a világban önnön pusztulása, mint ahogy mibennünk is apránként halmozódik fel a romlás. A pusztulásnak nincsenek napfordulói, nem írható kalendáriumba, eddig a nyár és innen már az ősz, nem, másként van élet és halál dolgával, az átmenet folyamatos, még hajszálrepedések sincsenek az idő örökifjú arcán.
  • A gyors életben nem szűnik meg jelen lenni a lassú halál, vele együtt tenyészik, egymás párhuzamosait alkotják, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik.
  • Amíg létezel, általad van minden. Ahogy szűnsz, a dolgok úgy szűnnek számodra. Haláloddal a dolgok visszanyerik önvalójukat, többé nem tapad rájuk személyességed. Újra fényesen és tisztán ragyoghat minden, amit életed során homályossá és ragacsossá fogdostál.

És ha már „a Léthe túlsó partjára” való átköltözést említetted, még egy idézet:

  •  Mégsem törekedhetsz a halálra, nem érheted el rövidített úton, nem osonhatsz közelébe a hátsó kiskapun át, és nem, rejtélyes révészek sem lophatnak át ladikjukon suttyomban a túlpartra. Csakis a halál hatalmas és díszes portálján keresztül vezethet utad.

Aforizma-pengékkel is próbáltam, mint késdobáló a végzetét, elkeríteni a halált az élettől. Például:

  • az élet nem más, mint a halál kontinuitásán keltett háborgás
  • az élet voltaképp a halál statisztikai hibája
  • a halál azoknak a hiányoknak az egyesített összessége, amelyek külön-külön az életben is megvoltak
  • jó esetben a haláltudat megelőzi a tudat halálát
  • cinikus dolog életútnak nevezni a halálhoz vezető utat
  • a halálban az a jó, hogy többé nem kell korán kelni

Tény, hogy tíz évvel ezelőtti sikeres virtuális öngyilkosságom nem vert fel nagy port, inkább csak értetlenséget keltett közelebbi-távolabbi ismerőseimben, olvasóimban. Igaz, akkor bejelentésemhez nem fűztem semmilyen magyarázatot, a tedd a halált, ne magyarázd radikalizmusát nem akartam sem bölcseleti megalapozottsággal lekerekíteni, sem irodalmi előzményekkel indokolni. De mivel évekkel később ezekre a magyarázatokra sor került, azt hiszem, most már elég sokan megérthetik ezt a részben halálosan komoly, részben gyilkosan önironikus – de nem kevésbé mulatságos performanszt, öninstallációt.

A visszamenőleges megértést azzal is igyekszem folyamatosan elősegíteni, hogy időről időre beszámolok blogomban az engem ért végzetes tragédiákról, amelyekben az öniróniát sikerült vitriolosan gonosz öngúnnyá hizlalnom. Akciómnak köszönhetően a legnagyobb internetkereső – nem kis megelégedésemre – nevemre keresve előkelő helyen hozza a Meghalt Balla D. Károly c. weboldalamat. Ahonnan indulva többek között ez a hír is olvasható:

Olvass tovább

Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján

dupka-gyorgy-irodalmi-elet-karpataljanTegnap kíváncsiságból belenéztem, majd izgalmas fejezetcímeket látva – pl. A netPánsíp, BDK-blog – elég hosszan bele is olvastam Dupka György legújabb munkájának – Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján – .pdf-dokumentumába, és őszintén bevallhatom, amit olvastam: meglepett.

Hiúsági okokból és megfelelően erős más irányú érdeklődés hiányában (+ lustaságból) csak az engem közelebbről érintő, illetve a főleg velem foglalkozó fejezeteket-oldalakat futottam át.

Ennyiszer én könyvben leírva még soha nem találkoztam a saját nevemmel, ami persze önmagában még csak azt jelenti, hogy a közel 350 oldalas összefoglalóban alaposan foglalkozva van velem, s ez némileg már önmagában elüt attól, amit esetleg várhattam, ti., hogy a címben és alcímben sorolt fogalmakkal kapcsolatba hozható ténykedésem egy része teljes elhallgatásra vagy legalábbis eljelentéktelenítésre is kerülhetett volna.

Számos ilyesmit tapasztalhattam ugyanis az elmúlt másfél-két évtizedben, voltak, akik rendszeresen adott interjúik mindegyikében elfelejtették megemlíteni, hogy én adtam ki legfontosabb könyvüket, hogy én találtam ki gyermekfolyóiratuk nevét és én is adtam ki első évfolyamát, hogy az általam gründolt és szerkesztett orgánumok valamelyikében kezdhettek hosszú szilencium után újra (vagy újoncként először) publikálni… stb. Kárpátalja általam sokra becsült, legismertebb  költője úgy tudott előadást tartani az elmúlt évek  kárpátaljai irodalmi folyamatairól, hogy még csak meg sem említette a nevemet és úgy tudta felsorolni az itt alkotó magyar írókat, hogy engem szemrebbenés nélkül kihagyott, s amikor a riporter nevemre és Éváéra rákérdezett, akkor olyasmit mondott, hogy Balla D. Károly és Berniczky Éva kiírták magukat a kárpátaljai irodalomból… (Holott én például nem tudnék úgy megadni egy hasonló felsorolást, hogy ne éppen Vári Fábián László nevével kezdeném…) No, nem mintha a rám való hivatkozások hiányoznának a dicsőségemhez, ezeket csak azért említem, hogy a most tapasztalt kontrasztot érzékeltethessem.  

Dupka munkájáról figyelmesebb és aprólékosabb tanulmányozással, idézetek, számadatok, dátumok, címek, lábjegyzetek pontosságának és hitelességének az ellenőrzésével, a stiláris jegyek elemzésével  talán árnyaltabb véleményt fogalmazhatnék meg (ismerjük a szerző e téren mutatkozó gyengeségeit), de erre nem érzek késztetést, viszont első, gyorsolvasással és csakis az engem tárgyaló vagy említő részek alapján szerzett impresszióimról beszámolhatok.

Ami Dupka monográfiájában meglepett, az a következő:

A velem foglalkozó, engem érintő leírások és értékelések nagyrészt tárgyilagosak. Ennek egyik oka az lehet, hogy a szövegek egy nem jelentéktelen része éppen tőlem, honlapjaimról, blogjaimból származik, de az jelzés értékű, hogy az ezekben megfogalmazottakat Dupka elfogadta. A másik oknak annak kell lennie, hogy a szerző nemcsak valamelyest átértékelte rólam alkotott negatív véleményét (ez voltaképp mellékes), hanem hogy nagyrészt elismerte és könyvében magasra értékeli mindazt, amit irodalmunk háza táján az 1980-as évek elejétől műveltem. Ez valamelyest ellentmond mind saját korábbi (főleg szóban hangoztatott) véleményének, de még inkább rácáfol arra, amit a velem szemben állók egybehangzóan állítani szoktak negatív szerepemről. Persze itt azért ketté kell választani a kb. 2000 előtti és utáni dolgaimat, mert hát azért Dupkától is megkapom a magamét amiatt, hogy szembefordultam azokkal, akikkel együtt azelőtt népi-nemzeti hagyományt, nyelvet, identitást ápoltam és palléroztam. Rosszallólag megjegyzi pl. hogy

Balla  D.  Károly  lépésről  lépésre eltávolodott a magyar nemzeti identitás,  a történelmi-kulturális hagyományok, a népszolgálati irodalom korábban vállalt értékrendjétől.

– ugyanakkor ezek az alighanem elmarasztalónak szánt megállapítások is tárgyilagosak, tényszerűek, és részemről teljességgel vállalhatók is lennének kicsit pontosabb megfogalmazásban, lévén hogy szerintem nem annyira az értékrendtől távolodtam el, hanem annak szépirodalmi interpretációkban megmutatkozó kizárólagosságától.

Valószínűleg vádnak szánja a következőket:

Beállt az olyan magyarországi liberális írók sorába, akik „a történelembe gyökerezett egész magyar irodalmat korszerűtlennek tartják”, a magyar  irodalom nemzeti  jellegzetességét megkérdőjelezik, akik az „européer  irodalom-felfogással” egy új kánon megfogalmazásával próbálkoznak, a  posztmodern irányzat lelkes követői és művelői.

– és nekem itt is legfeljebb csak a megfogalmazással lehet bajom, mert tudatos beállásról szó sem volt és mert a többi kitételt is lehetne árnyalni, de például az européer irodalom-felfogás az én szememben egyértelmű dicséret akkor is, ha ő elmarasztalásnak szánta.

Rosszindulatú ferdítést talán ha kettőt-hármat találtam mindösszesen (ez nagyon jó arány például ahhoz képest, hogy akad irodalomtörténeti monográfia, amelynek velem foglalkozó fejezeteiben ezek száma legalább harminc…) – ezeket nem idézem, ki-ki kisakkozhatja, hogy vajon a szerző rám célzott mely állításairól gondolom, hogy egyáltalán nem felelnek meg a valóságnak és negatív előjelű elfogultságról árulkodnak.

De térjünk vissza a pozitívumokra. Dupka nem igyekezett az engem elmarasztaló vélekedéseket előnyben részesíteni az elismerőkkel vagy semlegesekkel szemben. Néha inkább úgy tűnik, mintha ellenkezőleg történt volna: idéz ugyan az előbbi kategóriába tartozókat is (pl. Nagy Zoltán Mihálytól), de meglepett, hogy például még Görömbei Andrástól és Penckófer Jánostól is főleg olyasmit idéz, ami kedvező rám nézve. Pedig…

Tárgyilagosnak mondható mindaz, amit Dupka az általam gründolt lapokról, szervezeti egységekről, rendezvénysorozatokról és díjakról mond (Hatodik Síp, Pánsíp, Galéria Kiadó, UngBereg Alapítvány, Pánsíp Szalon, Könyvnapok, KÁRMIN-díj) – igaz, éppen ezek azok az összefoglaló szövegek, amelyeket szinte változtatás nélkül emelt át honlapjaimról (hol idézve, hol hivatkozva – hol ezek nélkül). Érdekesség, hogy megtalálta és használta egy nemrégiben (és más célból) készített honlapom anyagát: http://szamizdat.balla.biz/ – lásd a weboldal alsó harmadát.

Külön fejezetet kapott internetes tevékenységem, blogrendszerem. Ismertetésében Dupka részben Penckófer korábbi tanulmányára támaszkodik, amelyben – számomra máig érthetetlen okból – irodalmunkat „három irányultságra” tagolja, ebből egyik (és első?) lenne az én webes honlaprendszerem (megnevezésével mindkét szerzőnek gondja van, láthatólag nem könnyen igazodnak el oldalaim hierarchiájában). Amely állítás egyfelől hízelgő, másfelől (a másik két „irányultságot” is ismerve) badarság – itt most nem regélem el, hogy szerintem miért.

A badarságok felől haladva e ponton térhetnék rá a rosszindulat nélküli tévedésekre, félreértésekre, pontatlanságokra, de ezeket nem jegyzeteltem ki. Egy megállapításra emlékszem fejből, Dupka szerint egyéb műveim mellett három posztmodern regényt produkáltam. Szerintem a Tejmozi nem az. Lehet találgatni, szerzőnk miért véli mégis annak.

Mindent egybevetve és most már magamtól is elrugaszkodva: azt hiszem, az Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján hasznos könyv. Ha csak az átfutott fejezetek tényanyagát nézem, akkor is sikerült egy helyre összegyűjteni olyan adatok százait-ezreit, amelyek nemhogy együtt, de külön-külön is csak nehezén érhetők el. A szerzői, tagsági és részvevői névsorok, a kiadói műhelyekhez sorolt könyvcímek, a kiadási dátumok, a legkülönbözőbb formációk önmeghatározásai, az indulási és megszűnési évszámok – mindez igen értékes tényanyag. A megjelenések, megalakulások, történések számbavétele is fontos, ha ezek folyamatba állítása és jelentőségük hangsúlyozása olykor vitatható is, mint ahogy az idézett, átvett értékelések esetében sem beszélhetünk sem forráskritikáról, sem több irányú, árnyalt megközelítésről. Felmentést erre nézvést az alcím adhat: Kultúrtörténeti vázlat… 

Nagy kérdés, hogy megírja-e majd mindezt valaha valaki részletesebben, alaposabban, a puszta számbavételnél szélesebb szempontrendszert érvényesítve. A még nagyobb kérdés pedig az, hogy a vizsgálat tárgya egyáltalán érdemes-e erre.

Olvass tovább

Én és az avantgárd

Magyar Írók Világtalálkozója, 1991 Épp 25 éve, 1991 nyarán tartották Keszthelyen a (kissé fellengzősen) Magyar Írók Világtalálkozójának nevezett összejövetelt. A kaposvári városi televízió (Kapos TV) számára készített alábbi riportfilmet negyedszázad elteltével készítője, Varga István barátom digitalizálta és tette fel a videómegosztóra – nekem pedig elküldte a linkjét, mivel én vagyok a filmen az első megszólaló … Olvass tovább

Mindenkinek van egy Tyutcsev-álma

Az eset még májusban esett, amikor esett a májusi eső. Frissében kellett volna megírnom, amikor zengett az ég. De akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget memóriám furcsa működésének – azóta viszont többször elmeséltem családtagjaimnak és barátaimnak, de mivel egyikükön sem láttam, hogy megrendítő módon lenyűgözte volna őket a történetem, így közreadom, bízva az élénk kollektív érdeklődés … Olvass tovább

Réz Pál és a Margit-híd

Soha sehonnan nem láttam olyan szépnek a Margit-hidat, mint Réz Pál szobájából. Nem vagyok a képeslap-szépségű panorámákra túlságosan fogékony, ezt a látképet is csak azért jegyeztem meg, mert éppen onnan nézhettem-láthattam, abból a lakásból, ahonnan mindennek egy kicsit más volt a perspektívája. A Jászai Mari tér felől, a Pozsonyi út felől nézve az emeletek magasából … Olvass tovább

Vissza a provinciába

Tíz évvel ezelőtt az érintett neveket, könyv-, folyóirat- és lapcímeket is leírtam volna egy ilyen jegyzetben, mivel afféle szókimondó kekecblogger voltam. Kicsit már csodálkozom is azon, hogy mennyit tudtam háborogni nem csupán vaskosabb visszaéléseken, durva mulasztásokon, hanem inkább csak mulatságos tévedéseken, mekkora feneket kerítettem annak, ha rosszul idéztek egy verset, ha összetévesztettek két írót vagy … Olvass tovább

Szövegperformanszom: Pécs, 2006

Az önmagát mintázó torzó Nyilvános szerepléseim egyik legemlékezetesebbjére 2006. november 7-én került sor Pécsett, a Művészetek Házában, nem túl nagyszámú, de érdeklődő közönség előtt. Az est során kísérletet tettem egy olyanfajta performance bemutatására, amelynek a szöveg áll a középpontjában. Tehát nem a szöveget előadó szerző önmegjelenítő gesztusa képezi a művészeti akció lényegét, hanem az általa … Olvass tovább