önreflexiós terem parabolatextusává tettem a halált | a beavatottak nyelvén beszélek-e avagy éppen gúnyt űzök ebből a nyelvből? | vélemények
Fejmozi – interjú velem
A Káfé Főnix számára hosszú interjút készített velem Cseke Gábor író, újságíró, költő barátom, a magyar ősbloggerek egyike, akivel ugyan soha nem találkoztam, ám az online világban köttetett barátságunk több mint másfél évtizedes. A beszélgetésünk virtuális volt: emailban kaptam egyesével a kérdéseket, korábbi írásaimból is bőven merítő hosszú válaszaimat is így küldtem; kis utólagos igazításokkal aztán össze is állt a végleges szöveg, amelyet Gábor arcképemmel, könyvborítóimmal illusztrált és írásaimból válogató kisantológiával egészített ki. Ezúton köszönöm érdeklődését, figyelmét, munkáját.
Mivel a teljes interjú igen terjedelmes, itt a blogomban – a kérdésekből és válaszokból is nyírva – csak egy rövidített, lényegében a beszélgetés középső részét kiragadó verziót adok közre, alatta ott találjátok az eredeti közlés helyére vezető linket.
Az interjú címe Gábor ötlete, utalás utolsó regényemre. Szerinte a címben „egész vállalkozásunk, virtuális kapcsolatunk és az erre épülő kérdezz-felelek benne foglaltatik”.
Fejmozi
Virtuális interjú Balla D. Károllyal
– részletek –
.. ötvenedik születésnapodon, fogod magad és virtuális öngyilkosságot követsz el… Törvényszerűnek tartod-e mai fejjel önmagad tíz évvel ezelőtti formális átigazolását a Léthe túlsó partjára, vagy csak egy olyan életmozzanatról van szó…? Milyen sajátos viszonyban vagytok – hogy csak úgy egyszerűen szembeszállsz vele –: te és a halál?
Posztmodern halál, posztumusz élet
Ady már lefoglalta a Halál rokonának irigylésre méltó szimbolista pozícióját, így én inkább másfajta, mondhatni posztmodern viszonyt alakítottam ki Ővele. Mondjuk talán kissé körmönfontan így: írói önreflexiós terem parabolatextusává tettem a halált. Erre először huszonegy éves koromban tettem kísérletet az akkori versemben rögzített gesztusok kíséretében:
– Én az Ember vagyok –
mondtam én, az Ember,
de nem nyújtottam kezet.
– Én a Halál vagyok –
szólt a Halál,
és barátságosan meglóbálta kaszáját.
– Tudom, ismerlek –
mondtam,
és megpróbáltam mosolyogni.
– Én az Élet vagyok –
szólt az Élet,
és felém rebbentette galambjait.
Örülök, hogy megismerhetlek –
mondtam kedélyesen,
de aztán váratlanul felüvöltöttem
amikor a galambok a vállamra szálltak.
Történt ez ennek ellenére, hogy korábbi ismeretségünk csak villanásnyi volt:
csak születésem pillanatában
voltam egyetlen villanásra
szemtől szemben a halállal
csak halálom pillanatában
látom meg egyetlen villanásra
az élet valódi arcát.
Ez a cirka negyven esztendeje kialakított viszony el is kísért a következő évtizedekben: íróként-költőként végig úgy éreztem – s érzem ma is –, hogy az életre bizony a halál fókuszálhatja rá legélesebben a figyelmemet, ezért igyekeztem minden módon közelebb férkőzni hozzá – gondolkodással és szövegalkotással. Maga az írási folyamat avatott be a titkokba: megismertem a halál szokásait, kitapasztaltam természetét. Megtanultam hinni benne. Hinni abban, amiről tudható, hogy végül majd elveszejt. Elveszejt, mert ez a funkciója, az értelme, ez a magasztos lényege. Hogy lezár és visszavonhatatlanná tesz minden olyasmit, ami nélküle lezáratlanul és hontalanul, árván bolyongana a világban. A halál a dolgok nagy és végleges otthona. Tudni azt, hogy ilyen befogadó otthon létezik – roppant megnyugtató.
Engem már fiatalon erős halálra fogott a gyönge lét, s mindent ennek az aszimmetrikus erőpárnak a viszonylatában kezdtem érzékelni. Kiokoskodtam, hogy élet és halál egyazon tőről fakad, végső soron a két dolog egylényegű, mindig ugyanaz a szubsztancia ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját.
Később az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy önmagam megismerésének delphoi parancsa azon az egyetlen módon lehetséges, ha a halál parabolatükrének fókuszába állok. Erre ötvenévesen tartottam magamat eléggé felkészültnek. Az ekkor sikeresen végrehajtott
virtuális öngyilkosságom nem egyéb, mint posztmodern önreflexiós gesztus: kísérlet egy olyan önprezentáció létrehozására, amely a direkt referenciaelméletet meghaladóan nem a kognitív értéket, hanem saját szuicid mivoltomat teszi attitűdöm tárgyává, és bár ezen a réven a gesztus nem képes a halottá válás kimondott propozíciójával felülírni életbevetettségemet, ám igenis képes azonosítani az adott módon végrehajtott prezentáció eredményével: a halálkontextusban megalkotott posztumusz létezéssel.
Mindez ha nem is törvényszerűen, de szükségszerűen következett be, és ebben egy pontosan okadatolható irodalomtörténeti szükségszerűség érvényesült.
Mint az a régiónk kulturális életével foglalkozók előtt ismeretes, az 1960-as évek második felétől kezdődően és a hetvenesek elejéig zajlóan kis lokális (kárpátaljai) irodalmunkban súlyos szakadás történt. Egymással ellentétbe, szellemi harcba sodródó két legjelentősebb akkori írónk közül az egyik a szovjet hatalommal, a hol lágyabb, hol keményebb diktatúrával való együttműködést választotta, a kompromisszumok árán kínálkozó kis eredmények kivívására tette rá az életét, úgy gondolta, ezen a réven érhet el Kárpátalja magyarsága a legtöbbet. A másik író nem volt hajlandó lemondani kritikus magatartásáról: a szocreál irányvonaltól való eltérése és a hatalom számára elviselhetetlen igazságok kimondása okán ellenzéki szerepbe kényszerült. Egyikük nagy befolyással rendelkező kultúrpolitikusként működött évtizedekig, másikuk az irodalom és a közélet peremére kényszerítve egyik elindítója lett a magyarság polgárjogi mozgalmának. Helyzete azonban egyre kilátástalanabbá vált, ráadásul egészsége is megrendült. Ötvenévesen, nem sokkal Magyarországra települése után, 1977-ben meghalt.
A nyolcvanas évek jelentős eredményei az első, a szovjet hatalommal lojális magatartásforma létjogosultságát látszottak igazolni (a magyar kultúra „az elvtársak” bizalmát kivívva egyfajta felvirágzásnak indult, a játékszabályok szigorú betartása mellett és a cenzurális viszonyok tiszteletben tartásával egyre pezsgőbb irodalmi élet zajlott), ám a rendszer összeomlása mégis – és joggal – a másik attitűd igazságát tette egyértelművé. Nem kétséges, hogy 1990 után kit emeltek piedesztálra, és kit bélyegeztek a diktatúra kiszolgálójának.
Magam mindezt igen sajátos helyzetben, megkötő családi vonatkozások és azoktól elszakító szerelmek és barátságok kereszttüzében éltem át. E kétfajta szellemi örökség közt tettem meg egyenes vonalúnak semmiképp nem mondható utamat. Súlyos szembesüléseimről külön könyvet kellett írnom. Szembesülés c. regényem egy pontján a részben velem azonosítható Oresztész kijelenti, hogy egyetlen nappal sem szeretne tovább élni, mint az ötvenévesen távozott mártír. A regénybeli kijelentést persze nem szándékoztam magamra vonatkoztatva azon valóságosságában érvényesíteni, de ötvenedik életévemet betöltve függőben sem hagyhattam hősöm elhatározását: a virtuális öngyilkosság elkövetése látszott a legmegfelelőbb ígéretbetartó gesztusnak.
Az elhatározásomat megalapozó elméleti háttér megkonstruálhatóságán túl – ha már az irodalmi háttérnél tartunk – még egy fontos momentum a kezemre játszott. Az említett regényemről írt tanulmányában állapította meg budapesti kritikusom, Bodor Béla: „Balla D. regénye nem mű, hanem emlékmű, nem narratíva, hanem szignatúra, megalkotása nem a szó hagyományos értelmében vett írás, hanem inkább performance. … Csakhogy, míg a performance-művész fizikai jelenlétével, testének műtárggyá, jellé alakításával sokkolja közönségét, addig Balla D. éppen a jelenlét, az (ön)azonosság minden formájának felszámolásával gyakorol gesztust: követ el virtuálisan rituális öngyilkosságot.”
Volt-e ezután egyéb teendőm, mint arcomat lefedni egy törzsi halotti maszkkal, és bejelenteni, hogy mostantól minden posztumusz?
Következő regényemet már mint a legaktívabb posztumusz író fejeztem be, központi témája – kell-e mondanom – ugyancsak a halál:
- Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is. Fokról fokra gyülemlik a világban önnön pusztulása, mint ahogy mibennünk is apránként halmozódik fel a romlás. A pusztulásnak nincsenek napfordulói, nem írható kalendáriumba, eddig a nyár és innen már az ősz, nem, másként van élet és halál dolgával, az átmenet folyamatos, még hajszálrepedések sincsenek az idő örökifjú arcán.
- A gyors életben nem szűnik meg jelen lenni a lassú halál, vele együtt tenyészik, egymás párhuzamosait alkotják, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik.
- Amíg létezel, általad van minden. Ahogy szűnsz, a dolgok úgy szűnnek számodra. Haláloddal a dolgok visszanyerik önvalójukat, többé nem tapad rájuk személyességed. Újra fényesen és tisztán ragyoghat minden, amit életed során homályossá és ragacsossá fogdostál.
És ha már „a Léthe túlsó partjára” való átköltözést említetted, még egy idézet:
- Mégsem törekedhetsz a halálra, nem érheted el rövidített úton, nem osonhatsz közelébe a hátsó kiskapun át, és nem, rejtélyes révészek sem lophatnak át ladikjukon suttyomban a túlpartra. Csakis a halál hatalmas és díszes portálján keresztül vezethet utad.
Aforizma-pengékkel is próbáltam, mint késdobáló a végzetét, elkeríteni a halált az élettől. Például:
- az élet nem más, mint a halál kontinuitásán keltett háborgás
- az élet voltaképp a halál statisztikai hibája
- a halál azoknak a hiányoknak az egyesített összessége, amelyek külön-külön az életben is megvoltak
- jó esetben a haláltudat megelőzi a tudat halálát
- cinikus dolog életútnak nevezni a halálhoz vezető utat
- a halálban az a jó, hogy többé nem kell korán kelni
Tény, hogy tíz évvel ezelőtti sikeres virtuális öngyilkosságom nem vert fel nagy port, inkább csak értetlenséget keltett közelebbi-távolabbi ismerőseimben, olvasóimban. Igaz, akkor bejelentésemhez nem fűztem semmilyen magyarázatot, a tedd a halált, ne magyarázd radikalizmusát nem akartam sem bölcseleti megalapozottsággal lekerekíteni, sem irodalmi előzményekkel indokolni. De mivel évekkel később ezekre a magyarázatokra sor került, azt hiszem, most már elég sokan megérthetik ezt a részben halálosan komoly, részben gyilkosan önironikus – de nem kevésbé mulatságos performanszt, öninstallációt.
A visszamenőleges megértést azzal is igyekszem folyamatosan elősegíteni, hogy időről időre beszámolok blogomban az engem ért végzetes tragédiákról, amelyekben az öniróniát sikerült vitriolosan gonosz öngúnnyá hizlalnom. Akciómnak köszönhetően a legnagyobb internetkereső – nem kis megelégedésemre – nevemre keresve előkelő helyen hozza a Meghalt Balla D. Károly c. weboldalamat. Ahonnan indulva többek között ez a hír is olvasható: