Param-param, ta tu di dam – PU!

Minduntalan meg kell győzödnöm előadóművészi kvalitásaimról, jelesül a zeneművek interpretálásában nyújtott teljesítményem autentikus és adekvát, valamint koherens és konzisztens voltáról (aki hallott már engem énekelni, tudja, hogy miről beszélek; >lásd még<). Történik pedig, hogy Évával mostanában gyakran játszunk mindenféle memóriajátékot. Még az örökifjak életében is eljön a kor, amikor az embernek nehezen jutnak eszébe a … Olvass tovább

14 éve, ezen a napon

Számomra a XXI. század 2001. szeptember 11-én vette kezdetét.

D. L. barátom levél gyanánt ezt az üzenetet küldte: „ma 14 éve… »amikor hazatértem a Petőfi Irodalmi Múzeum BDK estjéről, az előszobában Jutkától értesültem az amerikai hírekről…..« – Már ez is történelem!”.  Feltehetően naplójából idézte a feljegyzést, bennem is elindítva az emlékezést. A PIM-ben valóban aznap este zajlott egy hosszú, több részes kárpátaljai rendezvény, de egyáltalán nem volt az én estem, nem én szerveztem, nem én moderáltam, és nem voltam fő előadója – még ha az irodalmi blokkban talán én beszéltem is a legtöbbet. Bár a program szünetében mi is értesültünk arról, hogy mi történt New Yorkban, de az átélés intenzitását akadályozta a magunkra-koncentrálás. —   Naplójegyzettel viszont magam is szolgálhatok, íme a már itthon írt szöveg.

Kárpátalja-est, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2001.9.11.

Irodalmi estünk a Károlyi Palotában. Előtte hosszas előkészületek, egyeztetések Elek Tibivel (a békéscsabai Bárka főszerkesztője, irodalomtörténész), aki szervezte és szerkesztette a „Kárpátaljai Napnak” az irodalmi részét. Merthogy előttünk politikai-társadalmi előadások voltak, utánunk pedig muzsika. Pár szót talán érdemes mindkettőről ejteni. A közéleti rész egy magyarul gyöngén tudó kárpátaljai ruszin vezető, lapszerkesztő beszámolójával kezdődött – ezt nem hallottuk. Aztán Botlik József irodalomtörténész tartott előadást Kárpátalja történelmi múltjáról. Hosszabb ideje foglalkozik a témával, több könyvet is írt „rólunk”, igen szerteágazó ismeretekkel rendelkezik. Szereplésének egyetlen visszássága az volt, hogy nem korlátozódott a tények szakszerű ismertetésére, hanem „hangulatot keltett”. Persze Trianon, a cseh elnyomás vagy a 44-es deportálások ügyében nehéz higgadtnak maradni, ám nem hiszem, hogy történészhez méltó magatartás „igazságot osztani”, mint ahogy olyan kijelentéseket sem kellett volna talán megengednie magának, miszerint most olyasmit fog mondani, ami a szélsőséges liberálisoknak nem tetszene, de hát itt biztosan nincsenek szélsőséges liberálisok, mert azok nem járnak ilyen rendezvényekre. Jóska nemzeti érzelmű és mondjuk enyhén jobbos beállítottságú, de a tényeket, eseményeket mindig tárgyilagosan interpretálta; úgy éreztem, ezúttal kicsit elvetette a sulykot. Ebben, könnyen lehet, a közönség összetétele és „elvárása” is közrejátszhatott: a termet zsúfolásig megtöltők jó háromnegyede Kárpátaljáról elszármazott, nagyobb részt idős emberekből állt, akik pontosan azért jöttek ide, hogy saját életük sérelmeit visszahallják.

Botlik után Dupka György következett, aki a mai helyzetet volt hivatott ismertetni. Gyuri még mindig meg tud lepni fogalmazásának hevenyészettségével, szótévesztéseivel csakúgy, mint véletlen vagy szándékos csúsztatásaival, pontatlanságaival. Általában ambicionálja, hogy kemény ugocsai gyerek képében tűnjön fel, aki nem ijed meg a saját árnyékától és jól meg aszondja a dolgokat. Ezzel együtt 20 év óta, amióta megnyilatkozásait hallgatom, mindig az volt a benyomásom, hogy nagy zűrzavar van a fejében. Egyetlen előadáson belül egymásnak ellentmondó nézeteket képes képviselni, és ez híven tükrözi cselekedeteit is: ugyanazokat támadja, akiknek időnkét benyal, azt kárhoztatja, amit elismer, az ellen ágál, aminek maga is haszonélvezője.

A közönségtől tüntetően nagy tapsot kapott.

pim palota2001_09_11a
bdk, et, bé, nzm

Szünet után jött a mi szereplésünk: Elek Tibor kérdéseire válaszolva hárman – Nagy Zoltán Mihály és mi ketten Évával – beszéltünk írói munkánkról, illetve, nagyon röviden, a régió irodalmi-kulturális életéről és infrastruktúrájáról (erről főleg én). A több heti egyeztetés, levelezés Tiborral főleg éppen arról szólt, hogy igyekeztem meggyőzni: amennyire csak lehet, vigyük el az irodalom irányába a beszélgetést. Ott lesznek előttünk azok az előadók, akik majd megvilágítják a kárpátaljai magyarság helyzetét, minekünk hadd ne kelljen önmagunkon kívül mást képviselnünk. Tibi ezt a kívánságunkat tolerálta, így javarészt szakmai kérdésekről beszéltünk annak ellenére, hogy a közönség mitőlünk is szívesebben hallott volna valami kisebbségi tipródást.

Olvass tovább

Szerelem, izzad a tenyerem

Igazi zenei csemege került fel a nagy videómegosztóra. A legendás és politikailag több mint csiklandós múltú AE Bizottság együttes számát Kern András énekli 1985-ben egy kicenzúrázott filmrészleten. A feltöltő Szabó Gábor, a hajdani produkció operatőre ezt a megjegyzést fűzte hozzá:

A cenzura által betiltott és kivágatott jelenet a „Vigyázat mélyföld!” c. 1985-ben készült televíziós irodalmi összeállításból. A felvételt a kivágatás után minden hordozóról letörölték, egyedül egy privát VHS szalagon maradt fenn mindmáig a timekódos munkakópia, amiről most (29 évvel később) készült el ez a másolat. A felvétel egy snittben készült, a Vígszinház mögötti ház házmesterlakásában kezdtük el, és a színpadon fejeztük be. Udvaros Dorottya 4-szer tünik fel benne különböző öltözetekben. (Rendező: Molnár György, op: Szabó Gábor). A Bizottság együttes akkori „botrányszámát” Kern András énekli.

Olvass tovább

Bezárva a szent koronába

koronaba_zarvaNem fogom én már ezt a rockoperát megszeretni.  Ezután sem, hogy a harminc éve dagadó ragacsos nemzeti giccsből Alföldi megpróbálta kivakarni. Nem sikerült neki. A darabra ráhúzott hiperaktuális politikai mondanivaló túl direkt, túl propagandaízű – ráadásul zavarossá is válik attól, hogy félúton megreked a tagadás és igenlés, illetve vegyük komolyan ne vegyük komolyan között. Valószínűleg lehetett volna fergeteges szatírát kreálni belőle, felvállalva a totális blaszfémiát. De az ironikus-parodisztikus szál el-elakad, olykor teljesen elsikkad. A kinevetjük ezt az egészet attitűdre lehetett volna építeni, de az úgy nem megy, hogy közben meg szívóskodunk és azt sulykoljuk, olyan komoly mondanivaló van most itten, hogy az erőlködéstől jól bele is falsolhatunk (Stohl végig vergődik: rockoperai szinten énekelni nem tud, árnyalt színészi játékra pedig a szánalmasan egysíkú Koppány-klisében nincs módja; Feke Pál meg ellenkezőleg: remek a hangja, de az összetettebb István-figurát színészileg nem képes megformálni).

Olvass tovább

Dave Brubeck 92

Ma lenne 92 esztendős. Egy nap híján meg is élte: tegnap költözött át az örök jazzmezőkre. Korszakos egyéniség volt. Nevéhez olyan örökbecsű kompozíciók kapcsolódnak, amelyek nem csupán a jazz kedvelőinek legszélesebb körében ismertek. Valószínűleg nehezen találnánk olyan rádióhallgatót, tévénőzőt, zenés helyeken megforduló embert, aki soha sem hallotta volna a Take Five dallamát – ha pedig hallotta, akkor soha nem felejtheti el, mert ez a ravasz lüktetés azonnal beette magát a bőre alá, és mindannyiszor bizsergésre készteti, ahányszor csak felhangzik.

Olvass tovább

Sweet Child in Time

Meghalt a billentyűk nagy mágusa, a Hammond Lordja, legkedvesebb hardrock-bandám alapítója, annak az intellektuálisabb, mégis érckemény zenei hangzásnak a megalkotója, amely a műfaj irányzatai közül legközelebb áll hozzám. Írt nagy slágereket elementáris erejű, dübörgő akkordokkal és pengeéles szólófutamokkal, de írt cizellált szviteket is szimfonikusok számára… Én talán azt szeretem a legjobban, ami a kettő között van. Ha felhangzik az April oboája vagy a Child in Time csúcspontján abbamarad a visítás, bennem megszólal valami néven nevezhetetlen.

Olvass tovább

Übergagyival a Köztársaságért?

Mi ez a borzalom? Lakodalmas muzsikába oltott irredenta „nemzeti” rock? Alig hiszek a fülemnek: valóban Bródy János énekli ezt az übergagyit? Ő is írta? Nem hiszem el… Rákeresek… Kiderül, hogy rajta van legutóbbi lemezén. Le vagyok taglózva. Életemben szeretett zenészben ekkorát még nem csalódtam. Nemes eszmét és fontos gondolatot így lehet totálisan lejáratni. El vagyok borzadva.

Olvass tovább

Kés a vízben

Azok közé tartozom, akik szívesen néznek régi filmeket. A fekete-fehér „kamaradarabokért” pedig egyenesen rajongok. Meglehet,  a kevés szereplős és a látványelemekkel is takarékosan bánó, leginkább a jellemábrázolásra és a belső feszültségre építő művek nem kizárólag saját értékeik miatt kerültek közel hozzám, hanem kicsit valami ellenében is: a túlpörgetett cselekmények és végsőkig fokozott látványosság engem inkább riaszt, mint vonz. Holott persze elismerem, a filmnyelvnek mégis a képiség a lényege, de ha a vizuális telítettség túllép egy bizonyos mértéket, akkor én úgy érzem, hogy a látvány megfoszt a gondolkodás és értelmezés lehetőségétől, nem engedi, hogy a látottak mögé odalássam a magam képeit. Meglehet, ez kissé irodalmi megközelítés, de tény, hogy nekem ebben a műfajban is igényem van a saját olvasatra, s ha ettől megfoszt a rendező, élményem nem lehet teljes.

Olvass tovább

Egmont ’56

Aki közelebbről ismer, jól tudhatja: hajlamos vagyok arra, hogy zsigerileg viszolyogjak minden olyasmitől, amit túl gyakran, túl erőszakosan  akarnak az orromra kötni. Egykettőre megcsömörlöm a nyakra-főre ismételt frázisoktól, sulykolt véleményektől,  tukmált nézetektől, agyonjátszott zeneszámoktól, a túlhasználatban elkopott szavaktól, a sok nézéstől elhasználódott arcoktól, képektől. Rám ellenkezőleg hatnak az üptre sugárzott reklámok és olykor még az eredeti műtől is eltaszítanak a sorozatgyártott reprodukciók.

Épp ezért ódzkodom mindenfajta ünneptől is: mindig ugyanazok a közhelyek és külsőségek, azonos rugóra járó rítusok, tartalmatlanná vált megszokások, hagyományok, amelyek gyakorlását mások várnak el tőlünk.

Amikor december elején felhangzik a rádióban az első Jingle Bell, tudom, jobb, ha Vízkeresztig be sem kapcsolom a készüléket. Ugyanígy semmi gusztusom minden augusztus 20-án újra és újra az István a királyt nézni és hallgatni. Ahogy teltek az évek, egyre korábban kapcsoltam máshová, mígnem most már a főcímnél kattintok. (Na jó, ez legelső alkalommal sem lopta magát szívem csücskébe.)

Olvass tovább