Balla D. Károly: Bukóablak
Egy manzárdőr feljegyzéseiből
Csoóri nem emelte fel szavát Kertész Imre védelmében, Jókai Anna nem szállt síkra Esterházy mellett, Albert Gábor, Tornai József nem tette helyre a túlbuzgó Konrád-kirekesztőt, Szörényi László vagy Szakolczay Lajos nem védte meg Radnóti Sándort, Sára Sándor nem emelt szót Tar Béláért.
Több mint ötven évet szolgáltak ezek az ablakok. Valamelyik régi fényképalbumunkban található az a fotó, amelyen még csak üres nyílások ásítoznak a falakban. Apám egy talicskát tol a leendő szoba közepén ingujjban (de elmaradhatatlan csokornyakkendőjétől még ekkor sem vált meg), körben téglarakások, tető még sehol. De azon a télen már átköltöztünk a folyosó-szűk Kisházból a Nagyházba, így bizonyosan került ablak a tátongó hiányok helyére. Többségük egészen mostanáig szolgált, de tovább már nem dacolhattak az idővel: szabályosan lukat ütött rajtuk úgy, hogy a tokon keresztül már ki lehetett látni az udvarra. Hiába került a fűtési szezonban pokróc, párna, szivacs a külső és a belső szárny közé: szökött a meleg.
Éva a temetőben járt délelőtt és hozott nekem onnan négy gesztenyét. Nagyszüleim és Pali bátyám sírjára is tett néhányat. A gesztus meghatott. Talán éppen elérzékenyülésemet leplezendő kérdeztem meg tőle délután, kezdhetem-e ezzel a mondattal a tervezett blogbejegyzésemet: „Éva ma hozott a temetőből néhány vadgesztenyét a síromra.” Merthogy cinikusnak látszani talán még mindig jobb, mint meghatódásra és nosztalgiázásra hajlamos öregembernek, aki könnyeit törölgetve idézi fel régvolt őszök emlékét. Igen: sokkal inkább a kínos-ironikus szembenézés, mint a szépítő nosztalgia…
Úgy tűnik, befejeződött a freeblog.hu hónapok óta tartó agóniája. A címlapon kívül semmi sem érhető el. Eddig csak írni nem lehetett az itteni blogokat, most már olvasni sem lehet őket…
Szakmai körökben közhelyszámba megy, hogy a régen látott jóindulatú ismerős semmi mással nem tudja jobban megsérteni az írót, mint a címben szereplő kérdéssel. Lett is belőle önironikus rovatcím a Literán… Szó se róla, önérzetes író joggal gondolhatja magáról, hogy ő nem írogat, hanem hatalmas odaadással írói hivatásának él (különösen, mióta megtudta, hogy