Érdekes módon ezt a szonettet 1989-ben a publikálásra nem szánt írások közé soroltam, egyfajta nyersanyagnak, egyszer majd átírandó, feldolgozandó szövegnek minősítettem, olyannak, amelynek sorai, képei, rímei majd valamikor egy jobb versben felhasználhatók. Aztán szépen megfeledkeztem róla. Sok hasonló társával együtt közel negyedszázadot várt türelmesen… Akkor valahogy idegennek éreztem magamtól ezt a kicsit finomkodó-költőieskedő hangot, talán úgy éreztem, a nyugatosok hangütését utánozza, túlságosan kosztolányis, tóthárpádos – és erősen berzenkedtem attól, hogy epigon-szerepbe süllyedjek. No meg akkoriban inkább a keményebb hangot és a szabad formákat éreztem közelebb magamhoz. Ez a kicsit túlcizellált képiség és a halk rezignáció a megírás után már zavarhatott, még ha belőlem fakadt is, a vers így került az elfekvőbe. Mostanában viszont már egyáltalán nem idegen tőlem ez a hang, így a felfedezés örömével adom közre a szonettet. Elvégre sárgulnak a lombok…
Balla D. Károly
Játszi őszben álltam
A játszi őszben sárga lombok értek
és rezge fényre rebbent fel rét,
garázda szél is rázta köntösét
és sziklák álltak – mint komorló vértek –
a messzi parton, ott, ahol a két
akácfa égre néz, s ahol beléndek
holt szára készült már ördögszekérnek
– ahol a lélek szállt… és elalélt.
A játszi őszben álltam bűnre készen
és csendben néztem, a múlás mint kísért:
hogyan lesz bajban, kényes kínban részem,
miként nyúlok majd írért, fegyverért –
és mint akit csak kéj és bűn marasztal
kecsegtetett a ősz egy kis malaszttal.
(1989)