Jadviga párnája

jadviga_parnajaaz önigazoló büszkeség és magát megtagadó alázat megrázó drámája

Leadta az egyik tévécsatorna, gondoltuk, megnézzük. Lassan másfél évtizede annak, hogy először láttuk, ezalatt ki is mosódott az emlékezetünkből. Persze a sztori az élt még élénken, de a film keltette benyomások már elhalványodtak.

Nekem úgy rémlik, hogy akkor nem tetszett különösebben Deák Krisztina 2000-es alkotása. Még nagyon erős volt a könyv hatása, ereje. Závada Pál 1997-ben megjelent regénye a maga műfajában igen különleges és jelentős művészi teljesítmény. Egyedülállósága talán abban rejlik, hogy sajátosan keveredik benne a szociográfusi szemlélet és a posztmodern alkotásmód. Előbbi a szerző szakmai indíttatásából fakad, utóbbi írói-művészi felfogást tükrözi. E kettősség egyebek mellett azt is eredményezte, hogy a regényt elsősorban szövegesztétikai alkotásként értelmeztem, miközben a nép- és társadalomrajzi értékek fölött bűnös módon elsiklottam, mi több, maga a történet is háttérbe szorult nálam, elhalványította a szövegiség. Ezt a nagyon kimunkált, bonyolult, konstrukciójával lenyűgöző és stílusbravúrként is felfogható szövegszerűséget viszont a filmben hiába kerestem. Sem a naplóműfajból származó belső vívódások és hol megvallott, hol bevallatlan meghasonlások nem jöttek át, sem a „Jadviga beleír” posztmodern gesztusa nem érvényesül (a fiútól származó, harmadik beleírói rétegről már nem is beszélve) – holott ezek a regényben a folyamatos újraértelmezés lehetőségét kínálják, illetve azt, hogy a ténylegesen megtörténtek mind hitelesebb (de mind reménytelenebbül kusza) egymásutánjában valahogy mégis kiigazodjunk. Ezekhez képest a film nekem akkor túl lineárisnak, túlságosan történés-központúnak tűnt.

Mindezt most azonban gyökeresen másképpen láttam. A film megrendítő erejű művészeti alkotásnak mutatta magát.  Nyilván ez volt, ilyen volt tíz egynéhány évvel ezelőtt is, épp csak akkor regényadaptációként néztem és nem filmes műalkotásként. Most ekként nyűgözött le. Micsoda karakterek, micsoda színészi játék! Ilyen érzékenyen, ennyire plasztikusan bemutatni az emberi viszonyok összetettségét! Ilyen ízléssel és ennyire hitelesen ábrázolni az élet minden szegmensét: a történelmi háttértől és a társadalmi viszonyoktól kezdve a családtörténeten át az intim szerelmi jelenetekig.  Sodró erejű, magával ragadó film a Jadviga – nagyot alakító két főszereplővel! Tóth Ildikó akkor vonzóan gyönyörű és akkor taszítóan rút, amikor szerepe megkívánja, akkor elutasítóan érzéketlen és akkor ellenállhatatlanul szenvedélyes, amikor kell, akkor igazul meg öntörvényűségében, amikor ezt a leghitelesebben történhet, és akkor vész bele a csalásba és csalatásba, amikor ez a legmegrendítőbb. Kivételes tehetséggel formálja az akkor még főiskolás Bodó Viktor a szenvedélyétől fűtött ifjú férjet, kíméletlenül lépdel végig a személyiségéből fakadó minden bűnön és erényen. Örökös meghasonlásban vergődő szerelmi kettősük az önigazoló büszkeség és magát megtagadó alázat megrázó drámája.

Izzó játékukat szépen egészítik ki a további szereplők. Kiemelkedik közülük az öreg intézőt, Gregort játszó Djoko Rosić nagyszerű alakítása. (Hogy valami negatívumot is említsek: valószínűleg nem a remek Újlaki Dénes és nem a kitűnő Marián Labuda tehet róla, hogy klisészerűre kellett formálniuk alakjaikat. Nekem kicsit egyoldalúnak tűnt az anya-anyós szerepe is (Csomós Mari), itt sem a színészi játékkal, hanem a karakter egysíkúságával volt kis bajom.)

További nagy erénye a rendezésnek az erőteljes, de nem tolakvó képiség. Az ábrázolt világ és az adott környezetben zajló, gyakran durvaságig nyers jelenetek többsége alkalmat adhatott volna valamiféle tobzódásra, túlexponálásra – ezzel szemben a „néprajzi környezetből” (népviselet, tánc, ló, hímzett párna…) épp annyi látszik, amennyi a hiteles ábrázoláshoz szükséges, de nem túlságos; mint ahogy az emberi szenvedélyek és vergődések sem kapnak túlzó hangsúlyt. Az expresszivitás csuprát fenékig ürítette Deák Krisztina, de a hatásvadászat bödönébe bele sem szagolt, kivételesen finom ízléssel és bizonyos költői emelkedettséggel rendezte meg a legnaturalistább jeleneteket is.

Szép esténk volt tegnap.

> több film


Jadviga Párnája. Magyar filmdráma, 2000. Závada Pál regénye alapján rendezte: Deák Krisztina. Forgatókönyv: Deák Krisztina, Závada Pál, zeneszerző: Selmeczi György, operatőr: Balogh Gábor, díszlettervező: Romvári József, jelmeztervező: Szakács Györgyi, vágó: Csákány Zsuzsa. Szereplők: Tóth Ildikó (Jadviga), Bodó Viktor (Ondris), Roman Luknár (Franci), Csomós Mari (Mamovka), Djoko Rosić (Gregor), Ónodi Eszter (Irmus), Fesztbaum Béla (Buchbinder Miki), Marián Labuda (Bacovszky pap), Ujlaki Dénes (Szilágyi), Majsai-Nyilas Tünde (Anci), Csányi Sándor (Rosza Pali).

(Visited 91 times, 1 visits today)
Címke , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Sz Gábor Ágnes mondta:

    Szóról szóra egyetértek a cikkel. Csak nálam ez a két fázis egy „ülésben”, csaknem egyik pillanatról a másikra következett be. 2000-ben (s utána) nem láttam a filmet, csak most: egyszer. És míg az elején azt a bizonyos „szövegiséget” teljesen nélkülöző „adaptációt” kezdtem kárhoztatni, a fények (fénytelenségek) és Jadviga mosakodásának kockái szinte katapultáltak a regényemlék zárt fülkéjéből. Ettől kezdve kizárólag a filmet láttam (azzal az előnnyel, hogy a cselekményt ismervén rá tudtam csodálkozni a legapróbb részletekre: mozdulatokra, fénypontokra, alakításokra, svenkekre és totálokra). A Jadviga regénynek is, filmnek is – túlzás nélkül – remekmű. Hála Závada (nem csak posztmodern) írói tehetségének és Deák Krisztina (nem csak posztrealista) rendezői bátorságának.

Vélemény, hozzászólás?