Param-param, ta tu di dam – PU!

Minduntalan meg kell győzödnöm előadóművészi kvalitásaimról, jelesül a zeneművek interpretálásában nyújtott teljesítményem autentikus és adekvát, valamint koherens és konzisztens voltáról (aki hallott már engem énekelni, tudja, hogy miről beszélek; >lásd még<).

Történik pedig, hogy Évával mostanában gyakran játszunk mindenféle memóriajátékot. Még az örökifjak életében is eljön a kor, amikor az embernek nehezen jutnak eszébe a nevek, nem árt egy kis tréning. Ez jobbára abból áll, hogy Évától teljesen váratlanul ilyeneket kérdezek: „És mondd, Évikém, hogy hívták az N-i kultúrház igazgatójának a feleségét? Emlékszel, a 90-es években jártunk ott egyszer  író-olvasó találkozón”. Vagy: „És mondd, mi is az eredeti neve Woody Alennek?” vagy: „Hogy is hívják azt az operaénekest, akinek a neve soha nem jutott Apuka eszébe, és ezért belülről ceruzával felírta az irattára ajtajára, és ha éjszaka nem jutott eszébe, felkelt, kinyitotta az irattárat, bent felgyújtotta a villanyt (így nem zavarta Anyukát) – és leolvasta, hogy el tudjon aludni?

Látszólag ezek a rákérdezések Éva memóriáját teszik próbára, holott dehogy; pontosabban: nem csak. Mert előzőleg nekem is eszembe kell hogy jusson az adott név, épp azért kérdezem, mert nekem sem ugrott be azonnal, kicsit keresgéltem meszesedő memóriámban, és amikor már ráleltem, csak azután kérdezhettem rá.

Az egyenes rákérdezés helyett néha kis asszociációs áttételt is beiktatunk, illetve rásegítő pótlólagos információk is sorra kerülnek. Éva fejében érdekes módon valami furcsa betűkatalógus kapott elhelyezést, ez segít a keresésben, mert ha nem jut eszébe egy név elsőre, akkor rákérdez az illető monogramjára: én megmondom a két betűt – és ő erre azonnal rávágja a teljes nevet.

Kombináltabb játékaink közé tartozik az idézet alapján való rákérdezés. Persze klasszikus versidézetek túl könnyűek lennének, inkább ilyenekkel állok elő: Na ki mondta azt, hogy „Miért nem én?!” – Ez így persze nemigen ugorhat be azonnal, Éva barkochba-kérdésekkel jut el közös emlékünkig: kedves pártfogónk, az idős irodalomtörténész mesélte, hogy amikor fiatal felesége meghalt, öreg és beteg édesanyja fogadta e szavakkal menye halálhírét.

A zenei idézetek sora külön világot képez. Például kitűnően tudok régi Korda György- és Koós János- slágerekre rákérdezni egy-egy sornyi fragmentummal. Legutóbb pedig kis tematikus kvízjátékot rögtönöztem. Előbb azt énekeltem mély átéléssel, hogy „Mánni, mánni, mánni”, aztán azt, hogy „manimani-manimani-manimani”, aztán pedig azt, hogy „Maaneeeej”. Az első két előadót Éva azonnal köpte – természetesen ez a fentebb említett adekvát és releváns interpretációnak volt köszönhető -, jelesül, hogy ABBA és Liza Minnelli (a Kaberé-ban),  a harmadik produkcióm sem volt kevésbé tökéletes, épp csak Éva a Pink Floyd zenekar munkásságában nem eléggé járatos ahhoz, hogy azonosíthatta volna a zeneszámot.

Minap egy filmrendező nevére kérdeztem rá. Évának nem ugrott be, ezért híres filmjének egyik szereplőjére utalva próbáltam segíteni. Elénekeltem azt, hogy Param-param, pararam – PU! – és Éva azonnal tudta, hogy Marilyn Monroe-ra gondoltam.

Pedig nem is idéztem eléggé pontosan a Van, aki forrón szereti című filmben elhangzó I Wanna Be Loved By You című szám szöveghelyét, de invenciózus előadásom olyannyira meggyőző volt, hogy a bájos szőke szexidol alakja nyomban megidéződött. Kicsit be is ült szobánkba, keresztbe vetette a lábát a fotelban és megelégedéssel hallgatta, ahogy Billy Wilder többi filmjét is sorra vesszük.

A visszatérő – DiCaprio Oscarja

oscar-dij-dicaprioEgy ritka rossz kalandfilmben nyújtott közepes alakításával érdemelte ki Leonardo DiCaprio a rég várt Oscar-díját. A visszatérő c. film erényeit nem igazán tudnám felsorolni, talán azt az egyet leszámítva, hogy szépen van fényképezve, de ez is legalább annyira a gyönyörű táj hozadéka, mint amennyire a jó kameramunkáé. Utóbbiban még egy bakinak (?) tűnő furcsaságra is felfigyeltünk a tegnap esti családi filmnézés során: az utolsó nagyjelenetben a késsel-szekercével egymást halára marcangoló, hóban fetrengő két főhős párharcában a „vér” ráfröccsen a kamera objektívjára. Nem törlik le, nem veszik újra a jelenetet. Mivel egyébként a filmben sehol sincs ilyen vagy másféle kikacsintás és mivel mindenütt a gyilkolászások és sebesülések hitelesnek szánt premierplános naturalizmusára esik a hangsúly, ez az üvegre freccsent pár vércsepp akár illúzióromboló is lehetne, ha ez az illúzió már rég agyon nem tipródott volna a történet és a rendezés gyöngesége miatt.

visszatero-dicaprio-oscarA forgatókönyv alapját megtörtént eset, illetve Hugh Glass prémvadász hősi legendája képezi, de az alapsztorit a film készítői jó alaposan kiszínezték. Olyannyira sikerült kalandossá turbózniuk az önmagában akár megrendítőnek is nevezhető történetet, hogy oda is lett a hitelessége, mi több, az arcközelbe tolt szenvedések és csodálatos túlélések az alkotók eredeti szándékától eltérően már nem megrendítőek, nem váltanak ki szörnyülködést vagy csodálatot, hanem önmaguk paródiáját képezve válnak szánalmasan nevetségessé. Mindeközben a film halálosan komolyan veszi magát, az iróniának, humornak egy szikráját sem fedezhetjük fel, a tragikum művészi hitelessége azonban egyáltalán nem teremtődik meg, amit szörnyű, megrendítő dolgok bemutatásának szánnak, abból legfeljebb csak a gusztustalanság meg a szájbarágás jön át, máskor meg a némi giccsbe hajló édeskedés. Igencsak elnagyolt a történelmi háttér bemutatása, az emberábrázolás egyetlen bravúrja pedig ez: úgy válik mértéktelenül túlzóvá, hogy közben sekélyes tud maradni.

dicaprio-grizzlyMivel leginkább papírmassé-figurákat látunk a vásznon (hús-vér mivoltukat csak a sebeikből fröcsögő nedvek igyekszenek bizonyítani), a főszereplő DiCaprionak nem sok lehetősége adódik a jellemformálásra. Alakját inkább csak külsőségek határozzák meg (alaposan elmaszkírozott arc, sebek és hegek, öltözék, nyögések és ordítások), fogalmazhatunk úgy, hogy minden meg van mutatva, de semmi sincsen művészileg ábrázolva. Az Oscart pedig valószínűleg azzal érdemelte ki, hogy hagyott a hátán tombolni és arcára taposni egy grizzlymedvét. a cikk folytatódik >>

Tarantino: Aljas nyolcas

aljas-nyolcas-samuel-l-jackson

Samuel L. Jackson az Aljas nyolcas c. filmben

Igazi remeklés Quentin Tarantino 2015-ös filmje, az Aljas nyolcas. Bár az író-rendező egyaránt igazodik mind a westernfilmek, mind a történelmi kalandfilmek stílusjegyeihez (és címadásához, lásd: A piszkos tizenkettő), mind a maga-teremtette hagyományokhoz, de mindkét tradíción túl is lép. A klasszikus westernek és kalandfilmek kelléktárán azzal lép túl, hogy a szabadban játszódó nagy jeleneteket, lovasvágtákat, tűzpárbajokat teljesen mellőzi, ehelyett a történés nagyja belső terekben zajlik, szinte kamaradarab-jelleget adva a filmnek. Az egyik belső tér egészen szűk: egy postakocsi belseje. A másik enteriőr tágasabb, de szintén már-már az intimitásig bensőséges: „Minnie rőfösüzlete”, más szavakkal vegyeskereskedése, szatócsboltja, amely azonban egy vendégfogadó szalonja, kávézója, étterme is egyúttal. Ebben a két zárt térben olyan összefüggések bontakoznak ki és olyan feszültségek teremtődnek, amelyek már nem egy vadnyugati kalandfilm,  hanem sokkal inkább egy intellektuális dráma és/vagy egy pszichothriller jellegzetességeit mutatják.

A maga-teremtette filmes jegyeken pedig azzal lép túl Tarantino, hogy bár kronologikusan folytatja az amerikai történelem egyik legizgalmasabb korszakának a feldolgozását (előző filmje, a Django elszabadul, az amerikai polgárháborút megelőző években, a mostani pedig közvetlenül utána játszódik), ám a széles történeti-társadalmi merítés helyett itt is sokkal intimebb eszközökkel dolgozik: az összezárt, előbb egy kocsiban utazó, majd a hóvihar miatt a fogadóban rekedt utasok sorsa és életepizódjai révén avatódunk be a történelembe. Ezzel a rendező visszanyúl első, 1992-es filmjének (Kutyaszorítóban) az eszközeihez. Ám míg ott „hétköznapi bankrablók” vannak összezárva egy garázsban, itt az amerikai polgárháborút megidéző szereplők révén maga a történelem kerül intim közelségbe. Ezt gondolom én olyan alkotói továbblépésnek, amely a formai és tartalmi jegyek, ábrázolások és stílusok szintézisével jött létre.

Ami azonban visszaköszönt, az a film utolsó harmadában zajló véres öldöklés. Cirka két óra telik el fröcsögő vér nélkül (ekkora önmegtartóztatás ritkaság számba megy ennél a rendezőnél), szinte csak a néhányszor pofán vert fogolynő orrából erednek kis vörös erecskék, ám amikor a végkifejlet kezdetén két megmérgezett sugárban kezd vért hányni, az elszabaduló indulatokkal együtt a rendezőnek a brutalitások iránti oldhatatlan vágya is kielégül. Elsülnek a pisztolyok és puskák, szaporodnak a sebesültek és hullák (a végére mind azok lesznek), még egy felemelő nyíltszíni halottcsonkítás is megtörténik (a fogolynő, hogy szabaduljon, bilincsestül levágja a már halott fogva tartója karját) – látványosan fröcsög és ömlik a vér. Hiába: a forgatáshoz bekészített fél hektó ketchupnak szét kell spriccelnie még a befejezés előtt.

A brutalitásnak azonban van egy olyan foka, amely már túlmutat önmagán. (Ezt már pedzegettem egy régebbi filmes írásomban: Született gyilkosok.) Quentin Tarantino filmjeiben a drasztikus jelenetek ugyanis oly mértékben eltúlzottak, annyira felfokozottak, hogy ez semmiképp nem tekinthető nyers naturalizmusnak. Az öldöklés nála éppen hogy nem naturális, hanem az abszurditásig eltúlzott. Éppen ezért a vérengzés groteszkbe, ironikusba fordul, absztrahálódik. Művészi kifejezőeszközzé válik és ekként már nemcsak a primer képi jelentése érvényesül, hanem az is, ami mögötte áll. Ez a mögöttes tartam pedig – énszerintem – nem kevesebb, mint ember, sors, történelem, végzet, hatalom…  összefüggéseinek sajátos alkotói megvilágítása. Több ez, mint motívumrendszer, és több mint szimbolikus jelentés. Ez már egyfajta filozófia, amely ugyan nyomasztó teherként nehezedik rá a rendező minden munkájára, egyben azonban költői magasságba is emeli valamennyit.

*

A szereplőkről is érdemes lenne szólni. Samuel L. Jackson hozza a saját kitűnő formáját, minden megjelenése élményszámba megy:  már-már fenséges, ünnepélyes. Lám, ilyen az aljasság nagyszerű eleganciája! (Ehhez most szép jelmezt is kapott.) Kurt Russellt alig lehet felismerni nagy bajsza mögött, akár Újlaki Dénes is lehetne… Jennifer Jason Leigh pedig az, akinek az alakításából minden gondolkodó mozinéző számára világossá válhat: ez itt kérem nem western és nem kalandfilm. Ez Tarantino, a torzítások és végletes túlzások nagymestere, aki az „ilyen nincsről” már-már elhiteti, hogy mégis van.

a cikk folytatódik >>

Szerelem, izzad a tenyerem

Igazi zenei csemege került fel a nagy videómegosztóra. A legendás és politikailag több mint csiklandós múltú AE Bizottság együttes számát Kern András énekli 1985-ben egy kicenzúrázott filmrészleten. A feltöltő Szabó Gábor, a hajdani produkció operatőre ezt a megjegyzést fűzte hozzá:

A cenzura által betiltott és kivágatott jelenet a „Vigyázat mélyföld!” c. 1985-ben készült televíziós irodalmi összeállításból. A felvételt a kivágatás után minden hordozóról letörölték, egyedül egy privát VHS szalagon maradt fenn mindmáig a timekódos munkakópia, amiről most (29 évvel később) készült el ez a másolat. A felvétel egy snittben készült, a Vígszinház mögötti ház házmesterlakásában kezdtük el, és a színpadon fejeztük be. Udvaros Dorottya 4-szer tünik fel benne különböző öltözetekben. (Rendező: Molnár György, op: Szabó Gábor). A Bizottság együttes akkori „botrányszámát” Kern András énekli.

a cikk folytatódik >>

Jadviga párnája

jadviga_parnajaaz önigazoló büszkeség és magát megtagadó alázat megrázó drámája

Leadta az egyik tévécsatorna, gondoltuk, megnézzük. Lassan másfél évtizede annak, hogy először láttuk, ezalatt ki is mosódott az emlékezetünkből. Persze a sztori az élt még élénken, de a film keltette benyomások már elhalványodtak.

Nekem úgy rémlik, hogy akkor nem tetszett különösebben Deák Krisztina 2000-es alkotása. Még nagyon erős volt a könyv hatása, ereje. Závada Pál 1997-ben megjelent regénye a maga műfajában igen különleges és jelentős művészi teljesítmény. Egyedülállósága talán abban rejlik, hogy sajátosan keveredik benne a szociográfusi szemlélet és a posztmodern alkotásmód. Előbbi a szerző szakmai indíttatásából fakad, utóbbi írói-művészi felfogást tükrözi. E kettősség egyebek mellett azt is eredményezte, hogy a regényt elsősorban szövegesztétikai alkotásként értelmeztem, miközben a nép- és társadalomrajzi értékek fölött bűnös módon elsiklottam, mi több, maga a történet is háttérbe szorult nálam, elhalványította a szövegiség. Ezt a nagyon kimunkált, bonyolult, konstrukciójával lenyűgöző és stílusbravúrként is felfogható szövegszerűséget viszont a filmben hiába kerestem. Sem a naplóműfajból származó belső vívódások és hol megvallott, hol bevallatlan meghasonlások nem jöttek át, sem a „Jadviga beleír” posztmodern gesztusa nem érvényesül (a fiútól származó, harmadik beleírói rétegről már nem is beszélve) – holott ezek a regényben a folyamatos újraértelmezés lehetőségét kínálják, illetve azt, hogy a ténylegesen megtörténtek mind hitelesebb (de mind reménytelenebbül kusza) egymásutánjában valahogy mégis kiigazodjunk. Ezekhez képest a film nekem akkor túl lineárisnak, túlságosan történés-központúnak tűnt. a cikk folytatódik >>

Számokba fojtva

szamokba2Az építész hasa okán már elmeséltem, hogy az 1990-es évek legelején, amikor Évával a budapesti mozikban először szabadultunk rá a friss nyugati kínálatra, habzsoltuk a Greenaway-filmeket. Még érződött a botrányszag A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője körül, és mi nem tudtunk betelni a felkavaró és páratlanul szuggesztív képi világgal s az ezt kísérő hatásos zenével. Ekkor lett kedvencünk a Számokba fojtva, amelyet most cirka 30 év után újranéztünk. A történetből már alig derengett valami, de a jelenetek és főleg a képek még mindig elevenen éltek bennünk, jó volt újra ráismerni ezekre a nagyon gondos beállításokra, újra hatásuk alá kerülni. De nemcsak az apró részletekben tobzódó, a belső és külső tereket mesterien variáló és vegyítő képek hatásosak, odafigyeltet magára a bizarr történet, kellemesen oldódik humorba a sok abszurditás, remek a zene. Mindezt egy nagyon pontosan kidolgozott szerkezet tarja egybe. a cikk folytatódik >>

Az ember, aki ott se volt

Az operabéli borbély mindenütt ott van (Figaro itt, Figaro ott), a filmbéli viszont ott sem volt. Hogy pontosan hol volt, hol nem volt, azt még a népmesei frazeológia kedvéért sem árulhatom el, mert poéngyilkosság lenne, lelőném a Coen fivérek (ír, rendez, produkál) végső nagy csavarintását, amely annak ellenére okoz meglepetést, hogy a gyakorlott kriminéző eleve számít valami ilyesmire. Amivel itt a fordulat mégis túlmutat a „nahát!” meglepettségén, az abból fakad, hogy sikerül vele az igazságtétel kampós orrára jókora fricskát elhelyezni.

Be kell vallanom: nekem a gyengém a klasszikusan komótos fekete-fehér krimi. Ha a feszültség kínosan vontatott jelenetek során épül egyre bizsergetőbbé, az sokkal inkább kedvemre van, mint a piff-puff látványosság. Ha ráadásul a történet, a jellemek és a helyzetek megjelenítése még valódi művészi értékeket is megcéloz, akkor elolvadok a gyönyörűségtől. a cikk folytatódik >>

Halálkanyar

Nem kell megijedni, ez a film nem annyira véres, mint Oliver Stone eggyel korábbi opusza, a Született gyilkosok. Bár itt is került a színészek arcára-testére jó pár liter vörös folyadék és bár az utolsó jelenetre a halálos szerelmi négyszög minden szereplője vérbe fagy az arizonai sivatagban, azért ez mégis egy roppant szórakoztató és egyáltalán nem nyomasztó film, még ha vannak is benne brutális jelenetek. A műsorok általában thrillerként jegyzik, dermesztő zsigeri izgalmat azonban ritkán kelt, inkább valami vibráló intellektuális feszültséget hoz létre a képtelen, de igencsak szellemesen rendezett helyzetek egymásutánjával és az erős vizuális hatásokkal. Mindeközben, talán a fokozott abszurditások és a túlstilizáltság miatt, mintha folyton tudatnánk velünk, hogy ez csak egy film, csak egy véres, kegyetlen, de mégis mulatságos játék.  Nem azonosulunk egyik szereplővel sem, nem éljük át halálfélelmüket – végig kívülállóként, mozinézőként élvezhetjük a mesteri művet. a cikk folytatódik >>

Bonnie és Clyde

Amikor azt látod, hogy nem sokkal a gyönyörű pincérlánnyal történt megismerkedése után a svájcisapkás vagány úgy issza üvegből a Kólát, hogy közben nem veszi ki a szájából a rágott gyufaszálat, már sejtheted: ezt a fickót a film végén alighanem szitává fogják lőni. Addigra kicsit megszereted, még ha tudod is, hogy a szánandóan peches kedves csirkefogó valójában hidegvérű rablógyilkos, aki megérdemli a sorsát. Ha belelovalod magad a gengszterromantika édes-keserű hangulatába, mégis sajnálni fogod ezt a kisstílű nagymenőt (nagystílű pitiánert), akinek zsebtolvaj-lelke komikusan lötyög a bankrabló-sorsban. Nála is jobban szánod majd szépséges partnerét, akit leginkább az unalom és ki nem elégített vágyai vezérlik a bűn izgalmas útjára. Mutatós hulla lesz belőle az utolsó jelenetben: mint valami túláradó érzékiség, úgy feslik ki teste az automobilból. a cikk folytatódik >>

Ragtime, nem haragtime

Úgy adódott, hogy Miloš Forman mesterművét (Ragtime, 1981) hosszú-hosszú szünet után most ritka társaságban láttam újra. Akivel a két és fél órás filmet a visszajátszások és vitaszünetek miatt több mint 3 órán át néztem, érzelmileg hozzám nagyon-nagyon közel áll, de gondolkodásának, szemléletének egyes aspektusai egy ideje eléggé elfogadhatatlanok számomra. Éppen ezért az utóbbi időben kínosan kerüljük a (főleg a nagypolitikát és a kisebbségi kérdéseket érintő) vitákat. Ez az én döntésem, így igyekszem elkerülni, hogy nem túl sűrű találkozásaink óráit egyfelől terméketlen és óhatatlanul elmérgesedő szóváltásokra pazaroljuk, másfelől ezek miatt kapcsolatunkban feszültség keletkezzen. El is vagyunk remekül az élet egyéb témáival. Most azonban a film mégis kihozta belőlünk a két elszánt debattőrt. a cikk folytatódik >>