BDK BLOG – Balla D. Károly ungparty webnaplója

Az operabéli borbély mindenütt ott van (Figaro itt, Figaro ott), a filmbéli viszont ott sem volt. Hogy pontosan hol volt, hol nem volt, azt még a népmesei frazeológia kedvéért sem árulhatom el, mert poéngyilkosság lenne, lelőném a Coen fivérek (ír, rendez, produkál) végső nagy csavarintását, amely annak ellenére okoz meglepetést, hogy a gyakorlott kriminéző eleve számít valami ilyesmire. Amivel itt a fordulat mégis túlmutat a „nahát!” meglepettségén, az abból fakad, hogy sikerül vele az igazságtétel kampós orrára jókora fricskát elhelyezni.

Be kell vallanom: nekem a gyengém a klasszikusan komótos fekete-fehér krimi. Ha a feszültség kínosan vontatott jelenetek során épül egyre bizsergetőbbé, az sokkal inkább kedvemre van, mint a piff-puff látványosság. Ha ráadásul a történet, a jellemek és a helyzetek megjelenítése még valódi művészi értékeket is megcéloz, akkor elolvadok a gyönyörűségtől. »tovább

Nem kell megijedni, ez a film nem annyira véres, mint Oliver Stone eggyel korábbi opusza, a Született gyilkosok. Bár itt is került a színészek arcára-testére jó pár liter vörös folyadék és bár az utolsó jelenetre a halálos szerelmi négyszög minden szereplője vérbe fagy az arizonai sivatagban, azért ez mégis egy roppant szórakoztató és egyáltalán nem nyomasztó film, még ha vannak is benne brutális jelenetek. A műsorok általában thrillerként jegyzik, dermesztő zsigeri izgalmat azonban ritkán kelt, inkább valami vibráló intellektuális feszültséget hoz létre a képtelen, de igencsak szellemesen rendezett helyzetek egymásutánjával és az erős vizuális hatásokkal. Mindeközben, talán a fokozott abszurditások és a túlstilizáltság miatt, mintha folyton tudatnánk velünk, hogy ez csak egy film, csak egy véres, kegyetlen, de mégis mulatságos játék.  Nem azonosulunk egyik szereplővel sem, nem éljük át halálfélelmüket – végig kívülállóként, mozinézőként élvezhetjük a mesteri művet. »tovább

Amikor azt látod, hogy nem sokkal a gyönyörű pincérlánnyal történt megismerkedése után a svájcisapkás vagány úgy issza üvegből a Kólát, hogy közben nem veszi ki a szájából a rágott gyufaszálat, már sejtheted: ezt a fickót a film végén alighanem szitává fogják lőni. Addigra kicsit megszereted, még ha tudod is, hogy a szánandóan peches kedves csirkefogó valójában hidegvérű rablógyilkos, aki megérdemli a sorsát. Ha belelovalod magad a gengszterromantika édes-keserű hangulatába, mégis sajnálni fogod ezt a kisstílű nagymenőt (nagystílű pitiánert), akinek zsebtolvaj-lelke komikusan lötyög a bankrabló-sorsban. Nála is jobban szánod majd szépséges partnerét, akit leginkább az unalom és ki nem elégített vágyai vezérlik a bűn izgalmas útjára. Mutatós hulla lesz belőle az utolsó jelenetben: mint valami túláradó érzékiség, úgy feslik ki teste az automobilból. »tovább

Úgy adódott, hogy Miloš Forman mesterművét (Ragtime, 1981) hosszú-hosszú szünet után most ritka társaságban láttam újra. Akivel a két és fél órás filmet a visszajátszások és vitaszünetek miatt több mint 3 órán át néztem, érzelmileg hozzám nagyon-nagyon közel áll, de gondolkodásának, szemléletének egyes aspektusai egy ideje eléggé elfogadhatatlanok számomra. Éppen ezért az utóbbi időben kínosan kerüljük a (főleg a nagypolitikát és a kisebbségi kérdéseket érintő) vitákat. Ez az én döntésem, így igyekszem elkerülni, hogy nem túl sűrű találkozásaink óráit egyfelől terméketlen és óhatatlanul elmérgesedő szóváltásokra pazaroljuk, másfelől ezek miatt kapcsolatunkban feszültség keletkezzen. El is vagyunk remekül az élet egyéb témáival. Most azonban a film mégis kihozta belőlünk a két elszánt debattőrt. »tovább

Azok közé tartozom, akik szívesen néznek régi filmeket. A fekete-fehér „kamaradarabokért” pedig egyenesen rajongok. Meglehet,  a kevés szereplős és a látványelemekkel is takarékosan bánó, leginkább a jellemábrázolásra és a belső feszültségre építő művek nem kizárólag saját értékeik miatt kerültek közel hozzám, hanem kicsit valami ellenében is: a túlpörgetett cselekmények és végsőkig fokozott látványosság engem inkább riaszt, mint vonz. Holott persze elismerem, a filmnyelvnek mégis a képiség a lényege, de ha a vizuális telítettség túllép egy bizonyos mértéket, akkor én úgy érzem, hogy a látvány megfoszt a gondolkodás és értelmezés lehetőségétől, nem engedi, hogy a látottak mögé odalássam a magam képeit. Meglehet, ez kissé irodalmi megközelítés, de tény, hogy nekem ebben a műfajban is igényem van a saját olvasatra, s ha ettől megfoszt a rendező, élményem nem lehet teljes. »tovább

Egyetlen olyan más művet sem ismerek, amely az eltaszító, áhítatot parancsoló fennköltséget és a legbensőségesebb közvetlenséget egyszerre képes ekkora intenzitással megjeleníteni. A Baalbek lenyűgöz monumentalitásával: erőt demonstrál, isteni magasztosságot mutat, kozmikus hatalmat gyakorol felettünk – vakít és perzsel, szinte megsemmisít fényével és erejével. Ugyanakkor nemcsak hogy megengedi, hanem elvárja, kiprovokálja, hogy közelébe férkőzz, hogy intim viszonyba kerülj vele, hogy személyes ügyeddé, titkos gondolatoddá váljon.  Így hát nem borulhatsz előtte térdre, nem imádhatod és nem is rettegheted, hiába követelné ezt hatalmassága – mert közben az összes kicsinységét is feltárja előtted – az elidegenítő isteni leheletben váratlanul megérzed a teveszar bensőséges bűzét, és soha többé nem szabadulhatsz attól, hogy ezt a kettőt egyszerre érezd, ha a Baalbekre gondolsz. És nemcsak akkor, mert a világ dolgait is jobban érti azt, aki járt a pécsi Libanonban. »tovább

Bár egyik sokszor látott kedves filmem, mindig úgy nézem meg, mintha először tenném. Persze a két legemlékezetesebb jelenet – a szeretkezés a sivatagban és a robbanás – hosszú évek távlatából is pontosan él bennem, de a sztori, a jelenetek egymásutánja kiesik a fejemből azalatt a 8-10 év alatt, ami két nézés között eltelik, így aztán mindig rácsodálkozom nemcsak a történet gyöngécske voltára, hanem arra is, hogy ezt a kicsit sablonos, kicsit erőltetett és eléggé propaganda-ízű cselekményt Antonioni milyen zseniálisan úsztatja át a költészetbe. »tovább

A Duna II tegnap újra leadta. Ennek okán derült ki, hogy még közelebbi ismerőseim között is akad, aki nem is tudott a Medgyesi Gabriella rendezte és Sibalin György által oly szépen fényképezett filmről. Aki még mindig nem ismeri és érdekelné, »kattintson«. Ismertető: »tovább

Mit kerteljünk: Jeffrey Friedman és Rob Epstein 2010-es munkája filmalkotásként talán nem lenne eléggé jó, ha nem Ginsberg monumentális költeménye adná a vázát. Ez a váz azonban oly erős, hogy könnyedén (de súlyos léptekkel) viszi előre a filmet, jószerével csak rá kellett akasztani a jeleneteket. Ezek a következő öt síkon futnak. »tovább

Valljuk be: a Forró éjszakán Sidney Poitier nélkül nem lenne az, ami. Az izgalmas történetre és a remek rendezésre az ő személyes varázsa teszi fel a koronát. Játéka roppant plasztikusan fejezi ki filmbéli helyzetének összetettségét és ellentmondásosságát: merészelhet-e a szigorú Mississippi államban egy északról jött fekete nyomozó okosabbnak mutatkozni, mint helybéli fehér kollégái? Számomra szinte a gyilkosság felderítésének a fordulatainál is izgalmasabb volt megfigyelni, hogyan egyensúlyoz hősünk a fölényesség és az alázat között, hogyan vívódik benne egymással a büszke, dacos önérzet és a bölcs konfliktuskerülés. Ez a film igazi drámai magja, s e köré rajzolódik ki a helyi érdekek szövevényébe ágyazódó bűnügyi történet. »tovább

Polanski közel állt ahhoz, hogy igazi intellektuális krimit alkosson. Filmje zseniálisan indul: a Párizsba érkező házaspár a szállodában felfedezi, hogy az asszony bőröndjét elcserélték a reptéren, ezt bejelentik, majd amíg a férj zuhanyozik, felesége eltűnik a szobából. És kezdődik az őrület. »tovább

Természetesen nemcsak azért érdemes megnézni Roger Vadim kissé nehézkes című filmjét (Don Juan, avagy: Don Juan, ha nő lett volna; Don Juan ou Si Don Juan était une femme…, 1973), mert filmvásznon ekkor láthattuk utoljára Brigitte Bardot kebleit (többször) és fanszőrzetét (egyszer), hanem azért is, mert érdekesen felépített, különleges hangulatú alkotás akkor is, ha nem tartozik a filmművészet nagy remekei közé és kissé talán a cím felkeltette várakozást is alulmúlja. »tovább

Az 1990-es évek legelején, amikor Évával a budapesti mozikban először szabadultunk rá a friss nyugati kínálatra, habzsoltuk a Greenaway-filmeket. Még érződött a botrányszag A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője körül, s mi nem tudtunk betelni a felkavaró és páratlanul szuggesztív képi világgal s az ezt kísérő hatásos zenével. No persze a történet sem volt akármilyen. Kedvencünk lett a Számokba fojtva,  tetszett A rajzoló szerződése, s amint bemutatták, azonnal megnéztük  Prospero könyvét és A macomi gyermeket. Egy addig számunkra ismeretlen filmnyelvet ismertünk meg, rácsodálkozhattunk a tobzódó hanyatlás és a rothadó szépség képeire, az ocsmányság tiszta művészetbe oltott esztétikumára. »tovább

BAFTA-díja és Oscar-jelöltsége ellenére a hőn szeretett Woody Allen Férjek és feleségek című filmje nem nyújtott igazi élményt. Kicsit unalmas, kicsit önismétlő, kicsit közhelyes. Persze azért röppen egy-egy sziporka is, meg vannak mulatságos helyzetek, ám az egész együtt komédiának nem elég szellemes, szatírának nem elég ironikus, drámának nem elég feszes és nem elég mély. Hiányzik a Mesterre oly jellemző abszurd látásmód, hiányoznak a meglepetések, helyette azt a lapos megoldást kapjuk, hogy a szereplők a riporternek elmondott monológ-részletekkel görgetik tovább vagy kerekítik le történeteiket. »tovább

A  súlyos művészi filmdráma és az olcsó családi mozi között nagyjából éppen félúton helyezkedik el  a svéd Lasse Hallström rendezte Befejezetlen élet (An Unfinished Life, 2005). Legnagyobb gyengéje alighanem az oly sokszor feldolgozott alapsztori szokványossága (brutális párja elől gyermekével menekülő bántalmazott nő; magányába menekült idős férfi, aki idővel meglágyul…), illetve az, hogy a fő cselekményszálak szövése kevéssé mutat túl az ismert paneleken (az már szinte bosszantó, hogy a menekülő nő beleszeret az őt védelmező seriffbe). Ám bővelkedik az alkotás erényekben is: jók a párbeszédek, kidolgozottak, mívesen formáltak a karakterek, szép a kameramunka – és zseniális a melléksztori szimbolikája: számomra ez emelte művészi nívóra a filmet. »tovább

Megkockáztatom: az egyik legjobb magyar film. Bár bő húsz éve is meglehet annak, hogy először láttam, most újranézve mégis egészen pontosan felidéződött néhány jelenet.  Ha nem is olyan élesen, mint pár éve, amikor egy jegyzetemet a film szimbolikus jelenetére hivatkozva kezdtem (Volt egyszer egy birodalom). Most újra minden mélyre vésődött: a hatalom természetéről roppant pontos képet adó, erős művészi élményt nyújtó alkotásnak ott a helye Fábri Az ötödik pecséte mellett. »tovább