BDK BLOG – Balla D. Károly ungparty webnaplója

Egy röpke esztendő, és kiderül. Kiderül, hogy az Orbán-rezsim megy vagy marad. Ha marad, akkor hogyan és mennyire, mibe kapaszkodva és mivel fenyegetve, ha pedig megy, akkor mi váltja fel. Aligha akad, aki ne latolgatná az résztvevők esélyeit, ne játszana el ezzel vagy azzal a lehetőséggel, s ne állítaná fel a maga prognózisát. Én sem lehetek puszta szemlélődő, bár a rám kínált állampolgárság és szavazati jog helyett (de annál sokkal erősebben) a nyelv, a kultúra köt a magyarsághoz, s ennek révén érzek felhatalmazást arra, hogy – s hadd fogalmazzak kivételesen patetikusan – a nemzet sorsában osztozzam. Oly módon is, hogy rosszabbnál rosszabb abszurd drámákat vizionáljak erre az ingatag kárpát-medencei színpadra, ha már sem politológus, sem társadalomtudós, sem történész nem vagyok. A kulisszák mögé nem látok, nincsenek bennfentes információim sem a magyar politika belső erőviszonyait, sem a lakosság tényleges választói szándékát illetően, így tudományos hitelességű prognózis készítésére amúgy sem vállalkozhatnék. Maradnak hát a képzelet szülte dramaturgiák, forgatókönyvek. »tovább

És ti már felvettétek a magyar állampolgárságot? Kérdezi szinte hetente valaki ismerőseink közül. Nehéz okosan felelni, mert a száraz nem után azonnal jön a miért nem, és ez már önmagában is konfliktushelyzetet teremt. Alig lehet elkerülni, hogy nemzeti büszkeségében meg ne sértsük a kérdezőt. A kijelentés, hogy nekünk nincs szükségünk sem magyarságunk megéléséhez, sem gyakorlásához semmilyen közjogi betagozódásra, önmagában nem elég, mert ezzel megbánthatjuk azt, akinek viszont égető szüksége van ilyesmire. Arra pedig ritkán jut idő, hogy elmondjuk: a kettős állampolgárság önmagában remek dolog, de itt és most túl sok az olyan körülmény, amelyek miatt indokolt lehet a hárítás. Néha mégis elsoroljuk az aggályainkat, onnan kezdve, hogy a magyar pártpolitika hatalmi játszmájában nem feltétlenül szeretnénk bábok lenni, azzal folytatva, hogy a kárpátaljai magyarok sokasága számára valamiféle menlevélül, menekülési útvonalul szolgáló visszahonosodás jócskán akadályozza az itthoni boldogulás megteremtéséhez szükséges hiteles politikai érdekképviselet tömegbázisának a kialakulását, s azzal zárva, hogy a magyar állampolgárság tömeges felvétele alighanem egyszer s mindenkorra elvág mindenfajta autonómiatörekvést, lévén ha Kárpátalja egy tömbben élő magyar lakosai magyar állampolgárként még területi alapú önrendelkezést is nyernének, az már szinte valami enklávé-szerűség lenne. Ukrajna igen féltékenyen őrzi területi egységét, így bizonyosra vehető, minden áron megakadályozná, hogy egy másik ország állampolgárságával rendelkező lakosok saját közigazgatási formációt alkossanak. Ám ezek az érvek általában kevéssé meggyőzőek azok számára, akik vagy érzelmi okokból döntenek, vagy személyes érdekeiket nézik: könnyebben utazni, jobb körülmények közt gyógyulni, esetleg magasabb nyugdíjat kapni szeretnének. »tovább

Óceánon túli íróbarátomnak nincsen e-mailja. Írógépe ugyan van, levelet mégis kézzel ír. Látom, ahogy elhelyezkedik a kényelmes karosszékben, felkattintja asztali lámpáját, maga elé simítja a papírt, lecsavarja aranypennás töltőtolláról a kupakot, rója a sorokat, aztán hajtogat, borítékot címez, bélyeget ragaszt, zarándokol a postaládához. Ünnepélyes lassúságú hajó hozzá át a nagy vízen az üzenetét. »tovább

Boró néni a vasárnapi ebédet főzi a konyhában, Miklós bácsi a dolgozószobában szöszmötöl, értékes könyvgyűjteményének féltett darabjait rendezgeti. Roppant elégedett, mert sikerült teljessé tennie Révai nagy lexikonát. Igaz, kicsit fáradságos munkával pótolta az egyetlen hiányzó kötetet – de megérte. Ám ahogy igazgatja a vastag tómuszokat, egérpiszkot talál. Közelebbről is szemügyre veszi a fekete szemcséket, igen, semmi kétség. Kiemel néhány könyvet a lelet környékéről, alaposan megvizsgálja őket. A negyediken aztán felfedezi az éles kis fogak nyomát: a bőrtábla sarkát csúnyán megbontotta a hívatlan látogató. »tovább

Talán még emlékeznek néhányan arra, hogy Kárpátaljának volt saját Yetije és UFÓ-ja is. 2005-ben nem átallottam abszolút hiteles sajtóforrásokra hivatkozva a Mozgó hasábjain hírbe hozni mind az erdeinkben látott titokzatos nagylábút, mind a ruszin falucska fölött megjelent és egy férfit elrabló földön kívülieket.

A helybéli sajtó 2012 nyarán is szolgált hasonló ínyencségekkel. E sorokat szeptemberben írom, már vége az uborkaszezonnak, nemcsak hogy kezdetét vette, hanem egyre élesedik a választási kampány (Ukrajnában október 28-ára tűzték ki a parlamenti választási csalásokat), de a kedélyeket borzoló politikai hírek, úgy tűnik, nem biztosítják kellőképpen a polgárok adrenalin-szintjét, némi riogatás hát belefér az őszi szezonba is. »tovább

Igen szoros kapcsolatban állok a természettel: naponta egyszer kinézek az ablakon. – Ezt évekkel ezelőtt írtam, amikor még életvitelem megengedte, hogy reggelente padlásszobánk ablakán át futó pillantást vessek a radvánci dombokra és a házunk alatt futó Ungra. Mostanra szorosabbra fűződött ez a viszonyunk. Igaz, bő két éve nem néztem ki azon az ablakon, talán éppen ezért történhetett, hogy ami korábban körülvett, azt mára én veszem körbe. Magamba költöztettem a tájat, így egyre tisztábban látom kontúrjait. És egyre bizonyosabb vagyok abban, hogy a természet látványa nem annyira vizuális, sokkal inkább intellektuális élmény. A hegy, a rét, a folyó tömény gondolatisággal terhes. Puszta látásuk távolságot parancsol, bármennyire elszántan is szemléljük őket, ellenállnak a fürkésző tekintetnek. Ám gondolataink előtt megnyílnak, és az igazán bensőséges viszony akkor alakul ki, amikor közelébe jutunk rejtett jelentésüknek. Amióta nem kifelé, hanem befelé figyelek, azóta többet tudok a tájról. És azt is pontosan érzékelem, amint objektumai, mintegy mellékesen, a szép fogalmát is megképezik bennem. »tovább

Régóta tudom, a kedvezőtlen induló helyzet és a siker elérését akadályozó úgynevezett objektív és szubjektív korlátok nem feltétlenül kárhoztatják sikertelenségre az embert, mert másutt, másban akár sokszorosan is visszakaphatja – talán inkább: visszaszerezheti – azt, ami veszni látszott. A teljesség felé több út vezet, és könnyen előfordulhat, hogy a nehezen járható tövises ösvényen mezítláb haladva többet profitálunk a saját gyötrelmeinkből, mint a kövezett úton könnyen sikló jármű vezetője a maga úti élményéből. »tovább

A közvéleményt foglalkoztató elnöki plágiumgyanú jó alkalmat ad számomra, hogy felidézzem, magam miként keveredtem kabátlopási ügybe. Az eset a ma már messzinek tűnő múltba, a hanyatló szocializmus cenzúraterhes esztendeibe vezet. A történet eléggé szövevényes, így kis bevezető és néhány kitérő elkerülhetetlen. »tovább

Az ember nem sok hajlandóságot mutat a halandóságra. Alkalmasságot annál inkább – ám ezt felismerni vonakodik. Elvégre mindig mások halnak meg, lám, mi meg élünk. Hátha meg lehet spórolni a szembenézést. „Nem ismerkedem idegenekkel” – mondja a konok ember a delphoi jósda feliratát olvasva.

*

Brit tudósok kimutatták, hogy akik hisznek a halálon túli életben, átlagosan 0,7 évvel tovább élnek. Ami azt jelenti, hogy a halálon túli életben való hit a halálon inneni életet hosszabbítja meg, ami viszont szöges ellentétben áll a hívők érdekeivel, lévén nem a mostani életüket, hanem a majdanit gondolják boldognak és teljesnek, amely viszont a hitük miatt éppen ennyivel, azaz 0,7 évvel lesz rövidebb az elvárhatónál. Szemléletesen a helyzetet azzal lehetne ábrázolni, mintha valaki egy alma kesernyés külsejét abban a meggyőződésben enné meg, hogy alatta majd édes falatokat talál, ám éppen azért, mert hisz a kedvező folytatásban, neki több jut a keserű részből. Komisz fickók ezek a brit tudósok. »tovább

Hatalmas gázrobbanás Ungváron. Ezzel a címmel jelentek meg az első híradások a magyarországi sajtóban. A nyár legutolsó napjainak uborkaszezonos szenzációéhsége valamelyest mentheti a határon túli esemény eltúlzását. De mi itthon, alig néhány utcányira, még csak nem is hallottuk a detonációt. Persze nehéz eldönteni, honnantól kezdve lehet valamit hatalmasnak mondani, egy petárdapukkanáshoz képest lehet óriási az is, ami „csupán” egy kávézó kigyulladásával és néhány csatornafedél felröppenésével jár. Nem dőltek romba épületek, nem omlott le egyetlen fal sem, nem keletkezett kráter, maga a gázcső sem ekkor sérült meg, hanem az áramszolgáltató szakembereinek korábbi talaj alatti fúrásától. A sérülést és a szivárgást azonnal észlelték, nyomban intézkedtek, értesítették az illetékeseket. Egy órával a robbanás előtt a rendkívüli ügyek minisztériumának és a gázszolgáltatónak a munkatársai ki akarták üríteni a szivárgás helyéhez közel eső kávézót, ám nem jártak sikerrel. Az egyszemélyes személyzet ellenszegült, és két vendég a figyelmeztetés ellenére sem távozott. A gáz meg szépen felszivárgott a helyiségbe a csatornajáraton keresztül, és amikor az egyik vendég bölcsen rágyújtott… Mindketten megégtek, náluk is súlyosabban a kiszolgáló, aki később a kórházban belehalt a 90 százalékos égési sérüléseibe. Kétségtelen, hogy az akár csak egyetlen emberáldozatot követelő esetet is joggal nevezhetjük borzalmas tragédiának – maga a robbanás azonban mégsem volt hatalmas. »tovább

Nem volt egerünk, hát a macskánk hozott egyet. Előbb a pofájában szállította a teraszra, onnan pofozgatás közben beterelte a lakásba. A cincoginak szép mintázat tarkította a bundáját, mondhatni: a maga műfajában helyes kis jószág volt, azzal mégsem érthettünk egyet, hogy bekvártélyozza magát a ruhafogas alá. Ott talált ugyanis menedéket, és a macskánkat láthatóan ki is elégítette ez a helyzet, nem vetette utána magát a cipők és dobozok közé, nem is érdekelte többet. Talán arra gondolt, jól jön neki majd később ez a beköltöztetett játszótárs. Kéznél lesz, ha majd vadászhatnékja támad. »tovább

Íróként harminchárom éve foglalkoztat a halál. Leginkább a sajátom. Alighanem költővé is akkor avatódtam, amikor két korai versemben először néztem szembe a megszemélyesített Halállal, aki az első versben kaszáját barátságosan meglóbálva köszön rám – és én ismerősként üdvözlöm. Az Életnek viszont be kell mutatkoznia, őt nem ismerem, s fel is üvöltök, amikor galambjait vállamra ülteti. A második vízió: »tovább

Nem mindennapos esemény, ha az ukrán elnök Ungvárra látogat. Volt is előtte nagy sürgés-forgás, készülődés. Gyorsmunkában csinosítgatták a várost, felmosták a sugárutat, még a kátyúkat is betömdösték, igaz, leginkább csak a várható elnöki nyomvonal mentén. A kátyúkkal számoltak, de a kutyákkal nem… A történtekről, ukrán hírforrásra hivatkozva, legnagyobb kárpátaljai hírportálunk e szavakkal számolt be: »tovább

Hónapok óta igyekszem ellenállni a kísértésnek, hogy naplómban a Kárpátalján felélénkült magyarellenességről írjak. Már februárban szörnyülködhettem volna a vereckei honfoglalási emlékmű újbóli megrongálása miatt (egy szélsőséges párt vezetői éghető anyagot öntöttek rá, és felgyújtották), és folytathattam volna áprilisban, amikor az emlékmű újból az ukrán nacionalisták céltáblájává vált (ezúttal feliratokat és horogkereszteket festettek rá). De nem sokkal később Petőfi ungvári szobrát is megcsonkították: kardjának kiálló részét egyszerűen lefűrészelték egy hajnalon. »tovább

Alábbi hónaplóm a Mozgó Világ ehavi számában jelent meg, értelemszerűen április közepén foglaltam össze néhány érdekes megkeresést. (Egy fejleményről az Utójegyzetben)

Novellát írni kicsit olyan, mint madarat fogni. Csak nehezebb… Észrevétlenül kell kis térben nagyot rugaszkodni, ügyesen utánakapni a tovarebbenőnek, és az utolsó mondattal megmarkolni, mielőtt csúfondárosan csicseregve felszállna a diófa legtetejébe. A macskánk tudja, hogyan kell. Nekem mostanában alig-alig sikerült. Aztán mégis. »tovább

Gyakorló önboncnok vagyok, így számomra soha nem okozott nehézséget szembenézni korábbi, húsz-huszonöt vagy akár harminc-harmincöt évvel ezelőtti önmagammal. Mindig is igyekeztem tudatosítani kicsi és súlyos hibáimat, apróbb és nagyobb tévedéseimet, piszlicsáré vagy „végzetes” mulasztásaimat egyaránt. Magamat elemezve így nagyjából tudom, ballépéseim, netán bűneim közül melyek azok, amelyeken a): leginkább csak mosolyogni lehet; amelyekkel b): érdemes komolyan szembenézni, okulni, tanulságokat levonni belőlük; illetve c): mi az, ami fájdalmas tényként, lelkiismereti problémaként elevenen él bennem úgy, hogy valószínűleg soha nem vethetem ki magamból. E között a három kategória között én elég jól érzem a különbséget, és bizony nem vagyok hajlandó álmatlanul forgolódni amiatt, ami megmosolyogni való; és ellenkezőleg, nem intézem el egy legyintéssel azt, ami erkölcsi teherként nehezedik rám. »tovább