Szellemi méregkeverésem

Történt, hogy rég látott tanárnő ismerősömet ismerősnek jelöltem a Facebookon. Elutasító válasza így hangzott:

SOHA nem hagytam még a levegőben köszönésre felém nyújtott kezet. De most kénytelen vagyok. Az utóbbi években — különösen posztumusz — elkövetett intenzív szellemi méregkeverésed miatt. SAJNÁLOM, hogy elveszítetted magad. A te adottságaiddal, gyökereiddel és hátszeleddel BIZTOS, hogy a Teremtő nem erre szemelt ki. Persze a te lelkiismereteddel — mert VAN,ebben biztos vagyok, csak most alszik, vagy talán tetszhalott — majd neked kell elszámolnod. Én azonban — mert ennyi az én felelősségem — ismerőseim közé nem engedlek,mert a téged megfertőző szerzett identitáshiány szindróma vírusának terjesztéséhez még véletlenül sem akarok hozzájárulni. Mi magyarok olyan kevesen vagyunk már, itt a tövisek között, ezen az ibolyányi földön — emlékszel még ezekre EGYÁLTALÁN?? –, hogy MINDEN elveszett lélek óriási és fájdalmas veszteség. A te gyógyulásodban is bízom…

Itt az aláírás következik, aztán egy utóirat, amelyről nehéz eldönteni, hogy valami pislákoló humorérzék íratta-e vagy ebben is az értetlen rosszindulat dominál:

Ui.: Sajnos nem találtam piréz fordítóprogramot, de bízom benne,hogy MÉG megérted a szavaimat.

Hát, először is: Dupka versei óta utálom a NAGYBETŰS KIEMELÉSEKET. Másodszor: ez a vírusterjesztés nem új találmány, Nagy Zoltán Mihály a sajtó nyilvánossága előtt minősített már korábban úgy, mint „a liberalizmus vírusával megfertőzödött személy”-t (itt olvasható). Hogy a „szerzett identitáshiány szindróma” vírusa miféle lehet, azt pontosan nem értettem, a kontextusból mindenesetre az derül ki, hogy a beregszászi tanárnő számára nem vagyok magyar. Erre meg a szellemi méregkeverésre ki nem térve a következőket tudtam válaszolni, parodizáló szándékkal magam is alkalmazva a csupa nagybetűs kiemeléseket:

Kedves [név], számomra igen megtisztelő, hogy a nagybetűs SOHA alóli egyetlen kivétel lehetek. Ez valószínűleg kárpótol azért a veszteségért, hogy nem tudhatlak ismerőseim sorában.
Az is hízelgő számomra, hogy bár ismerősnek nem fogadsz el, a munkáimat, tevékenységemet viszont láthatóan elég jól ISMERED – ez sokkal hasznosabb, semmint ha fordítva lenne.

Örülök, hogy a Teremtő szándékában ennyire BIZTOS vagy, én eddig balgán azt hittem, a benne hívők szerint az ő szándékai kifürkészhetetlenek.

Hasonló megelégedettséggel tölt el, hogy énmiattam ekkora felelősséget vállaltál és Zrínyi Ilonaként véded a kevés magyarságot ellenemben.

Boldog újesztendőt kívánva vissza is vonulok falaid alól.

Csók.

Történt egy másik „kiutasítás” is. Szintén a Facebookon. Ez a „szellemi méregkeveréseim” sorába is jól illik.

Amikor az ismerőseim sorában hosszabb ideje szereplő csapi újságíró kolléga már a sokadik ilyen vagy hasonló című cikket: „Kirúgják Alföldi Róbertet: Vidnyánszky Attila válthatja az igazgatót” osztotta meg a portálon, mindegyiket ezzel a kommenttel: „Hajrá, Attila!” – akkor egy idő után szükségét láttam annyit hozzáfűzni, hogy:

Attilát és a rendezéseit imádom, őt magát bármilyen posztra érdemesnek gondolom, de itt most egy politikai játszma kártyalapja lett, és ez nem biztos, hogy jót tesz a szakmai karrierjének.

Erre ő is, és egy neki kontrázó, kárpátaljáról áttelepült (szintén újságíró) ismerősünk „Attila védelmére kelt” (mintha támadtam volna). Jöttek az új és újabb megosztott cikkek, újabb hajrázásokkal, végül arra szántam magam, hogy a csapi kolléga bejegyzéseit kitiltsam a saját oldalamról. (Ez nem az ismerősi viszony megszüntetését jelenti!  Csupán annyit, hogy ennek az ismerősömnek a beírásai nálam nem jelennek meg.) Erről értesítettem az érintettet, s meg is indokoltam egy újabb „Hajrá, Attila!” felkiáltáshoz fűzött kommentemben:

Nekem is teljes lenne/lesz az örömöm, ha Attila egy szabályos pályázaton 2013-ban elnyeri az igazgatói posztot. Ha azonban most hatalmi erővel a szélsőjobb hörgésének a háttérzajában odateszik, az neki többet árt, mint használ. Egy ilyen kinevezésnek hajrázni: szememben rém visszataszító. Örülni annak, hogy egy szakmailag megfelelő embert politikai okokból eltávolítanak Attila útjából: etikátlan. Én ezt a magatartásodat elfogadni nem tudom.

A két kolléga még kicsit élcelődött rajtam, gondoltam, ezzel vége.

Mígnem egy harmadik, Debrecenben élő közös ismerősünk megjegyzését olvasva fel nem tűnik nekem, hogy az áttelepült újságíró a dolgot neki már úgy adta le, hogy Vidnyánszkyt „a szoclib még Kárpátalján is elkezdte támadni”. Rákérdezett: kicsoda-micsoda az a szoclib, s hogyan támadott. Egyértelművé vált, hogy én vagyok a szoclib támadó, aki állítólag azt írta, hogy „ilyen politikai előzmények után egy ilyen felkérést etikátlan(!) elfogadni”. A debreceni közös ismerős kérte az áttelepült újságírókollégát, ugyan mutatná már meg, hol van ez leírva. Megmutatni nem tudta (mivel ilyet nem írtam), inkább sunyin elhallgatott, egy „bocs, tévedtem” már nem fért bele.

Hát így keverek én mérget: miközben a jeles és általam nagyra becsült rendezőt féltem egy számára veszélyes politikai szerepvállalástól és miközben a neki hajrát szajkózó újságíró magatartását nevezem etikátlannak, aközben a dolog már úgy terjed el, hogy szoclibként támadtam Vidnyánszkyt és ő várható magatartását minősítettem etikátlannak.

Napirendre tértem a dolog fölött, s csak jóval később vettem észre, hogy a csapi kolléga (akivel egyébként korábban már Magyar Gárda-ügyben is összezördültünk) kitiltott ismerősei sorából.


Balla D. Károly posztumusz író

Csak érdekességként: a bejegyzésem elején említett beregszászi tanárnő évekkel később tagja volt annak a munkacsoportnak, amely egy nevezetes irodalmi antológia kárpátaljai anyagát gondozta; engem ebben szépen meghalasztottak. azaz 2007-re, illetve 2012-re tették elhalálozási dátumomat. Amin én nagyot mulattam, lévén régóta posztumusz írónak tekintem magam. Nos, ennek a szerkesztőbrigádként szereptévesztő kárpátaljai pedagóguscsoportnak a fülébe jutott, hogy a kiadónak jeleztem ezzel és főleg a jogsértéssel kapcsolatos észrevételeimet. Erre a szerkesztőcsoport vezetője levelet írt nekem, arról beszámolva, hogy maguk is megbotránkoztak saját hibáikon. << Ezt megénekeltem egy << blogbejegyzésben, amelynek az itt kattinthatóval azonos linkjét elküldtem a fent említett tanárnőnek, aki – mondhatni természetesen – erre semmilyen módon nem reagált.

Facebook hozzászólások

“Szellemi méregkeverésem” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!