(A világítótorony árnyékában) Remekül kezdődik Martin Scorsese művészi igénnyel megalkotott pszichothrillere (Viharsziget, Shutter Island, 2009), a nyitó képsorok és a zene borzongtató akkordjai semmi kétséget nem hagynak afelől, hogy komoly filmnek nézünk elébe: két nyomozóbíró érkezik a legveszélyesebb pszichopatákat elkülönítő börtönszerű elmegyógyintézetbe, ahol is egy háromszoros gyermekgyilkos nő rejtélyes eltűnését kell kinyomozniuk. És ugyancsak kitűnő a befejezés, amikor is az addigra alaposan összekuszált szálak és felgyülemlett ellentmondások egy előre vetített, de mégis váratlan fordulattal elrendeződni látszanak. Ami a közbülső jelentős játékidőben történik, az nekem kevésbé tetszett, illetve volt, ami inkább, s volt, ami kevésbé. El kell ismerni, hogy a kompozíció a maga nemében mesteri: dinamikájával, a drasztikus és nyugodt-sejtelmes részek váltakozásával, a cseppenként adagolt információkkal pillanatra sem engedi lankadni a figyelmet. Ugyanakkor a viharvert szigeten vagy a zegzugos börtönfolyosókon és a világítótoronyban való bolyongás ócska kliséket követ, túl átlátszóan „félelmetes”. Vegyes hatást váltottak ki belőlem a főhős álmainak, múlt-vízióinak a képei: a bemutatott sok szörnyűség ellenére ezek erős stilizáltságuk miatt inkább költőiek („gyönyörű” hullákat és hullapózokat látni például), hangulati értékük és művészi erejük kétségtelen, mesterkéltségük, teatralitásuk azonban zavaró: tipikusan az az eset, amikor a hatásosság és a hatásvadászat túl közel kerül egymáshoz. Ugyanez többé-kevésbé a film egészéről is elmondható: minden nagyszerűsége ellenére a Viharszigetre rávetül önnön erényinek súlyos tehertétele.
Viharsziget
Facebook hozzászólások