Tíz éve, ezen a napon: PILLANGÓSZÍV

pillangószív2006. június július 19-én hirdette meg a Keresőblog az első magyar keresőoptimalizáló versenyt. A felhívás ma is elérhető eredeti helyén: Keresőoptimalizáló verseny 2006. Itt most nem írom le, mi is az a keresőoptimalizálás (SEO) és hogyan is zajlik egy ilyen verseny, a dolog lényege annyi, hogy a díjazás nélküli erőpróba meghirdetésekor a Google egyetlen találatot sem adott, ha arra a szóra kerestünk rá, hogy pillangószív, a versenyzők pedig abban mérték össze erejüket, melyikük tudja újonnan készítendő honlapját december 31-e éjfélre a a találati listán első helyére juttatni ezzel a keresőszóval.

Nehezen tudom megítélni, hogy a keresőmarketing  szakma számára ez mennyire volt fontos esemény és vajon a tizedik évfordulóról kívülem megemlékezik-e bárki, abban azonban bizonyos vagyok, hogy az én életemnek egy sarkalatos pontja volt ez a nap (akkor ezzel nem voltam tisztában). Hogy miért, rögvest elbeszélem.

A másik ember, akinek ez az évforduló fontos lehet, az Bognár László barátom, aki a versenyt megnyerte ezzel az oldalával: Pillangószív. (Frissítés: az oldal 2018-ban törölte, így én is a linket.)  Az ő szakmai portfóliójában igen szépen fest ez a trófea, az első versenyben elsőnek lenni kétségtelenül dicső dolog. Köszöntöm is őt innen ezen a jubileumon!

László mindent tudott a honlapoptimalizálásról és keresőmarketingről, amit akkor tudni érdemes volt, a szakmai ismeretein túl azonban kétségkívül kreativitása, ötletessége, komplex látásmódja segítette hozzá a győzelemhez. Én viszont úgy lettem ötödik helyezett (plusz még 9. és 10. is), hogy csak kreativitásom volt, a keresőoptimalizálásról majdhogynem akkor hallottam először, elméleti tudás és gyakorlati tapasztalat híján lelkesedéssel és ötletességgel, egyéni megoldásokkal operáltam. Hogy amatőrként három honlapommal is ott lehettem a profik top10-esében, az máig jó érzéssel tölt el.

Az első versenyt követte a második, ez már díjazásra ment, itt 10. lettem, a harmadikon az első 20-ba is nehezen fértem be (ha jól emlékszem). Ennél azonban fontosabb, hogy komolyabban is elkezdett érdekelni a keresőoptimalizálás, és hovatovább hobbimmá, később szenvedélyemmé, mára pedig az írást is háttérbe szorító legfőbb tevékenységemmé vált. Ezért fontos dátum a tíz évvel ezelőtti.

Gondoltam is, megünneplem azzal, hogy az akkori eseményeket és magam szereplését összefoglaló felújított weboldalt feljuttatom a Google első helyére. Majdnem sikerült, ám a Wikipédia, úgy tűnik, pillangószívben is verhetetlen. De a második helyen csak ott vagyok ezzel: Pillangószív – az első magyar SEO-verseny, 2006.

Frissítés. Hoppá. Tévedtem egy hónapot (fent, első sorban javítva). Július 19-én lesz az évforduló… Úgy tűnik, kicsit meglegyintette a dátumleolvasó készségemet valami pillangódefektus.


Tíz éve ezen a napon hirdették meg az első magyar keresőoptimalizáló versenyt Pillangószív kulcsszóval. Az erőpróbán amatőrként ötödik lettem a profik között. Mára szenvedélyemmé vált a SEO – keresőoptimlizálás, pillangószív, google honlapoptimalizálás, keresőmarketing verseny, első magyar

Tarantino: Aljas nyolcas

aljas-nyolcas-samuel-l-jackson

Samuel L. Jackson az Aljas nyolcas c. filmben

Igazi remeklés Quentin Tarantino 2015-ös filmje, az Aljas nyolcas. Bár az író-rendező egyaránt igazodik mind a westernfilmek, mind a történelmi kalandfilmek stílusjegyeihez (és címadásához, lásd: A piszkos tizenkettő), mind a maga-teremtette hagyományokhoz, de mindkét tradíción túl is lép. A klasszikus westernek és kalandfilmek kelléktárán azzal lép túl, hogy a szabadban játszódó nagy jeleneteket, lovasvágtákat, tűzpárbajokat teljesen mellőzi, ehelyett a történés nagyja belső terekben zajlik, szinte kamaradarab-jelleget adva a filmnek. Az egyik belső tér egészen szűk: egy postakocsi belseje. A másik enteriőr tágasabb, de szintén már-már az intimitásig bensőséges: “Minnie rőfösüzlete”, más szavakkal vegyeskereskedése, szatócsboltja, amely azonban egy vendégfogadó szalonja, kávézója, étterme is egyúttal. Ebben a két zárt térben olyan összefüggések bontakoznak ki és olyan feszültségek teremtődnek, amelyek már nem egy vadnyugati kalandfilm,  hanem sokkal inkább egy intellektuális dráma és/vagy egy pszichothriller jellegzetességeit mutatják.

A maga-teremtette filmes jegyeken pedig azzal lép túl Tarantino, hogy bár kronologikusan folytatja az amerikai történelem egyik legizgalmasabb korszakának a feldolgozását (előző filmje, a Django elszabadul, az amerikai polgárháborút megelőző években, a mostani pedig közvetlenül utána játszódik), ám a széles történeti-társadalmi merítés helyett itt is sokkal intimebb eszközökkel dolgozik: az összezárt, előbb egy kocsiban utazó, majd a hóvihar miatt a fogadóban rekedt utasok sorsa és életepizódjai révén avatódunk be a történelembe. Ezzel a rendező visszanyúl első, 1992-es filmjének (Kutyaszorítóban) az eszközeihez. Ám míg ott “hétköznapi bankrablók” vannak összezárva egy garázsban, itt az amerikai polgárháborút megidéző szereplők révén maga a történelem kerül intim közelségbe. Ezt gondolom én olyan alkotói továbblépésnek, amely a formai és tartalmi jegyek, ábrázolások és stílusok szintézisével jött létre.

Ami azonban visszaköszönt, az a film utolsó harmadában zajló véres öldöklés. Cirka két óra telik el fröcsögő vér nélkül (ekkora önmegtartóztatás ritkaság számba megy ennél a rendezőnél), szinte csak a néhányszor pofán vert fogolynő orrából erednek kis vörös erecskék, ám amikor a végkifejlet kezdetén két megmérgezett sugárban kezd vért hányni, az elszabaduló indulatokkal együtt a rendezőnek a brutalitások iránti oldhatatlan vágya is kielégül. Elsülnek a pisztolyok és puskák, szaporodnak a sebesültek és hullák (a végére mind azok lesznek), még egy felemelő nyíltszíni halottcsonkítás is megtörténik (a fogolynő, hogy szabaduljon, bilincsestül levágja a már halott fogva tartója karját) – látványosan fröcsög és ömlik a vér. Hiába: a forgatáshoz bekészített fél hektó ketchupnak szét kell spriccelnie még a befejezés előtt.

A brutalitásnak azonban van egy olyan foka, amely már túlmutat önmagán. (Ezt már pedzegettem egy régebbi filmes írásomban: Született gyilkosok.) Quentin Tarantino filmjeiben a drasztikus jelenetek ugyanis oly mértékben eltúlzottak, annyira felfokozottak, hogy ez semmiképp nem tekinthető nyers naturalizmusnak. Az öldöklés nála éppen hogy nem naturális, hanem az abszurditásig eltúlzott. Éppen ezért a vérengzés groteszkbe, ironikusba fordul, absztrahálódik. Művészi kifejezőeszközzé válik és ekként már nemcsak a primer képi jelentése érvényesül, hanem az is, ami mögötte áll. Ez a mögöttes tartam pedig – énszerintem – nem kevesebb, mint ember, sors, történelem, végzet, hatalom…  összefüggéseinek sajátos alkotói megvilágítása. Több ez, mint motívumrendszer, és több mint szimbolikus jelentés. Ez már egyfajta filozófia, amely ugyan nyomasztó teherként nehezedik rá a rendező minden munkájára, egyben azonban költői magasságba is emeli valamennyit.

*

A szereplőkről is érdemes lenne szólni. Samuel L. Jackson hozza a saját kitűnő formáját, minden megjelenése élményszámba megy:  már-már fenséges, ünnepélyes. Lám, ilyen az aljasság nagyszerű eleganciája! (Ehhez most szép jelmezt is kapott.) Kurt Russellt alig lehet felismerni nagy bajsza mögött, akár Újlaki Dénes is lehetne… Jennifer Jason Leigh pedig az, akinek az alakításából minden gondolkodó mozinéző számára világossá válhat: ez itt kérem nem western és nem kalandfilm. Ez Tarantino, a torzítások és végletes túlzások nagymestere, aki az “ilyen nincsről” már-már elhiteti, hogy mégis van.

a cikk folytatódik >>

Réz Pál és a Margit-híd

Soha sehonnan nem láttam olyan szépnek a Margit-hidat, mint Réz Pál szobájából. Nem vagyok a képeslap-szépségű panorámákra túlságosan fogékony, ezt a látképet is csak azért jegyeztem meg, mert éppen onnan nézhettem-láthattam, abból a lakásból, ahonnan mindennek egy kicsit más volt a perspektívája. A Jászai Mari tér felől, a Pozsonyi út felől nézve az emeletek magasából a híd is kicsit más arcát mutatta, mint amit a leggyakrabban látunk akár élőben, akár megörökítve. De a sajátos optikánál persze sokkal fontosabb volt a szemlélet, a látásmód, ami ugyan nem a hídra, de ugyancsak ebből a szobából vetült rá a világra, és abban az irodalomra. Ennek pedig nem a földrajzi hely volt a meghatározója.

Nem tudom felidézni, hol és mikor találkoztam először Réz Pállal. Annyi azonban bizonyos, hogy még a Holmi előtt volt. Erre azért emlékszem élesen, mert irodalmi berkekben tudni lehetett, hogy már lezajlottak a lapalapítással kapcsolatos teendők, de az első szám még jó ideig nem jelent meg. Az én várakozásomat növelte, hogy történetesen éppen én is lapot alapítottam, a Hatodik Sípot, és ennek első száma már kijött a nyomdából, amikor 1989 őszén a Vígszínház előterében összefutottunk Réz Pállal. Nyomban rá is kérdeztem, megjelent-e már a Holmi, sajnos még nem, mondta, én meg kivágtam, hogy viszont a Hatodik Síp első száma már elkészült. Igen szerény kis folyóiratocska volt, jelentőséggel inkább a puszta megjelenés bírt, nem a tartalom. Váltottunk még pár szót az előadásról, hogy éppen mit láttunk, arra nem emlékszem, de arra igen, hogy neki jobban tetszett, mint nekünk.

Ritkán, évente egy-két alkalommal futottunk össze rendezvényeken, véletlenszerűen. Tervezett találkozásaink akkor vették kezdetüket, amikor évekkel később szerzői lettünk a Holminak. Főleg Éva: az ő novelláinak jó néhánya éppen ott jelent meg elsőként (Réz: “Fenntartjuk magunknak az első elutasítás jogát”). Pali bátyánk nagyon kedvelte Évát és az írásait, elfogult szeretettel viszonyult műhöz és szerzőjéhez. De ez nem akadályozta meg abban, hogy áspiskígyónak nevezze (persze viccesen), ha hosszabb ideig nem küldött írást.

Előfordult, hogy olyan időpontra hívott minket, amikor egyedül volt, ilyenkor alaposan kikérdezett mindkettőnket itthoni életünkről. Aztán következtek az irodalmi anekdoták, meg írókról és művekről mondott rövid summázatai: mintha egy-egy esszének lettek volna a pár mondatos kivonatai. Csüggtünk a szaván. Feltöltődve, megigazulva jöttünk el mindannyiszor. A liftig kísért minket, szinte úgy bocsátott el, mint gyermekeit.

Máskor szerkesztőségi összejövetelekkel kötötte össze látogatásunkat. Gyertek ekkor és ekkor, mondta a telefonba, amikor tisztelgő bejelentkezésemet tettem, úgy is itt lesznek a fiúk.

Az egyik ilyen alkalomról 2006-ban így számoltam be naplómban:

Délutánra a Holmiba vagyunk bejelentkezve, Réz Pálhoz, talán az utolsó régi vágású, igazi redaktorhoz. Épp szerkesztőségi ülést tartanak. Závada Pali már elmenőben, Szalai Júlia, Voszka Éva még marad, Fodor Géza pedig úgy ágyazódik be a fotelba, mintha össze lenne nőve vele. Belehallgatunk a műhelytitkokba, aztán kellemes sztorizások, Pali bátyánk persze sziporkázik. Minket is kikérdeznek itthoni dolgainkról. Érdekli őket, hogy is koptunk mi ki a kárpátaljai irodalomból. Alig hiszik, hogy otthon egyáltalán nem publikálunk, hogy könyveinkről nem adnak hírt lapok, gyakorlatilag nem vesznek rólunk tudomást. Persze gyorsan hozzátesszük, ez nekünk így tökéletesen megfelel, voltaképp mi akartuk, hogy így legyen, én voltam az, aki felismertem, hogy sem én nem felelek meg az itteni irodalomnak, sem az nem felel meg nekem, kivonultam hát abból, amiből kivonulásom után ki is közösítettek – Éva pedig soha nem is csatlakozott a hadhoz, mindig is kívülállóként figyelte azt, amiben én évtizedekre alámerültem. De hát irodalmi szalonotok is volt nektek, kapom az emlékeztetést, s talán a kelleténél is hosszabban mesélem el, milyen támadások miatt hagytam fel ezzel az utolsó szervezési kísérletemmel. Megjön Radnóti Sándor, a hölgyek lassan távoznak, újra szerkesztőségi ügyek kerülnek sorra.

Indulásunk előtt kinézek a Margit-hídra nyíló nagy ablakon a sziporkázó Dunára. Jó itt Pesten, sóhajtok fel magamban, ennyi barát és kedves szakmabéli ismerős között. De ennél is jobb lesz holnaptól visszabújni magányomba az Ung-parti manzárdon.

rez-pal-meghalt

Réz Pál (1930 – 2016)

Soha sehonnan nem láttam olyan szépnek a Margit-hidat, mint Réz Pál lakásából. Jó tudni, hogy több mint két évtizeden át megadatott számunkra ez a perspektíva, és hogy a hazaérkezés örömében mindig fontos lehetett az, honnan tértünk otthonunkba – és persze, hogy mit hozhattunk magunkkal.

Ha behunyom a szemem, látom a hidat, látom alatta a csillogó vizet. Látom Réz Pált a fotelben botjával. És nyitott szemmel is látjuk szellemét visszavonhatatlanul felmagasodni – örök igazodásunkra.

Istenhit vagy ateizmus?

“Engedd meg, hogy hosszú levelem végén neked, mint megrögzött ateistának, mégis kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánjak” – zárta sorait pár napja valaki, aki jó ismerősöm, de nem jó ismerőm. Ha valóban ismerne, nem fogalmazott volna ennyire pontatlanul.

Igaz, istenhívő a legkisebb mértékben sem vagyok, vallásos még kevésbe. Ez azonban nem feltétlenül jelent megrögzött ateizmust. Számomra nem úgy működik a dolog, hogy aki nem hisz abban az istenben, amelyikben a hívők sokasága, annak automatikusan és minden értelemben radikális istentagadónak kellene lennie. Annak a jellemzően antropomorf tulajdonságokkal felruházott isteni személynek a létét valóban mindenestül elvetem, akit a hívők miatyánkoznak, akinek a büntetését félik, amikor parancsolatait megszegik, aki megbünteti a rosszakat és megjutalmazza a jókat, aki magához szólítja az élőket, hogy ne éljenek tovább, akinek a hívek megköszönik, hogy ételt-italt adott az asztalukra, akinek a segítségéért fohászkodnak csip-csup ügyeikben és akinek hálát rebegnek, ha sikerült jó albérletet találniuk vagy nagyobb baj nélkül felhúzniuk egy épület falát. Bevallom, az ilyesmit, úgy ahogy van, képtelen ostobaságnak tartom, és úgy vélem, a napi szinten büntető-jutalmazó istenféleségben való hit mögött elmaradott, korlátozott, beszűkült, primitív gondolkodás rejlik. Vagy ami semmivel sem jobb:  gondolati restség, tunyaság. Vagy ami rosszabb: számító álszentség, elvtelen és önámító megfelelni akarás. (Azt ellenben nem vitatom, hogy mindenkinek joga úgy és abban hinni, ahogyan neki jólesik, s ez a hit az ő számára akkor is üdvözítő lehet, ha szememben ostobaság.)

Ezzel szemben azt egyetlen percig sem gondolom, hogy egy képzetes személyhez magunkban vagy félhangon beszélni, gondjainkat-tépelődéseinket egy nálunk feljebbvalónak tartott szellemiséggel megosztani ostobaság lenne. Ellenkezőleg: ha pontosan tudom, hogy nem a magam fölé helyezett virtuális személy fogja megoldani napi gondjaimat, nem ő fogja megtorolni a bűnöket és megjutalmazni a jó cselekedetet, ha nem várok semmit tőle és tisztában vagyok azzal, hogy az ő létezése csupán az én lelki, érzelmi, intellektuális igényemből fakad, azaz nekem van szükségem arra, hogy folyamodjak “valakihez”, akit úgy teremtettem magamnak, hogy fölötte álljon a való világ hívságainak, s aki ekként akár még magasabb szempontú válaszokat is  adhat a kérdéseimre, mert felülemeltem őt saját kisszerűségemen – nos, az ilyen esetre nézve azt gondolom, hogy a magam alkotta szellemi feljebbvalóval kialakított efféle kontaktus hasznos és építő jellegű lehet, mi több: az őszinteség érzelmi és a belátás értelmi fokának függvényében a saját gyarlóságainkkal történő szembenézés felemelheti a lelket, megvilágosíthatja az elmét. A saját lelkiismeretemnek, jobbik énemnek, legnemesebb eszményeimnek a kivetítése és egy magasabb rendű képzetes személyben történő megidézése és megszólítása szép, nemes, felemelő és mélyen emberi gesztus, az őszinte érzelmek és az emelkedett gondolkodás aktusa.

Ha ez lenne az istenhit, egyáltalán nem tekinthetném magam ateistának. A magam teremtette feljebbvalóval folytatott konstruktív párbeszédet cseppet sem sem tartom magamtól idegennek.

Mint ahogy nem tartom annak – lépjünk eggyel feljebb – a transzcendens gondolkodást sem. Attól, hogy alapvetően materialistának tartom magam és a valóság objektív létezését nem kérdőjelezem meg, attól még nem gondolom, hogy eleve el kellene vetnem a tapasztalaton túli, az anyagi valóság mögötti, alatti, fölötti létezés lehetőségét. A magam részéről nem feltétlenül teszek fontossági különbséget a létezés valós és imaginárius aspektusa között, ki is dolgoztam a komplex létezés magamra szabott elméletét, amely szerint – kedvenc példámmal élve – Zeusz létezése sokkal intenzívebb és fontosabb, mint ezé a ceruzáé itt az asztalomon, holott köznapi értelemben Zeusz nem létezik, a ceruza viszont igen; ám a ceruzám valós létezésének szerény és jelentéktelen kicsisége semmivé törpül Zeusz évezredeken át gazdagított  mitologikus létezésének hatalmassága mellett, ezért a komplex létfelfogás felől nézve az ógörög főisten sokkal inkább VAN, mint az asztalon heverő irón.

Ám ha ezt igaznak tartom Zeuszra, akkor miért ne tartanám igaznak Jahvéra nézve? Lehetek-e tehát istentagadó, ha vélekedésem szerint a nagy műgonddal megalkotott mitologikus alakok a komplex létezésben magasabb fokra hágnak, mint a valós semmiségek?

Mindebből persze az is következik, hogy az így értelmezett istent kulturális, néprajzi, mitológia, művészeti, irodalmi térben értelmezem és mint ilyennek, nincs semmi köze a napi imákban háztartási jótevővé vagy építkezési segédmunkássá degradált, ételt-italt adó vagy épületfalat megtartó istenhez. A mitologikus isten létezésének a tere maga a mítosz, a Biblia. Aki onnan kirángatja és felvilágosult századainkban a jelen életünkre vonatkoztatott hitet, vallást, egyházat épít rá és tart fenn körülötte, az énszerintem szemfényvesztő vagy önámító akkor is, ha maga a vallásgyakorlás rendelkezik pozitív jegyekkel. Viszont csaláson alapul, ezért az egyházak minden hasznos ténykedésük ellenére végső soron mégiscsak a tömeges népbutítás intézményei.

Lépjünk azonban még feljebb, a kozmikus értelmezésig, a teremtésig. Privát – és tapintatból ritkán hangoztatott – véleményem szerint a XXI. században nem tekinthető épelméjűnek az, aki a bibliai teremtésmítoszt készpénznek veszi. Viszont:

A filozófiai értelemben vett ősprincípium létezését feltételezni számomra semmivel sem jelent nagyobb nehézséget, mint azt elfogadni, hogy – például – azért nem tehető fel a “mi volt az ősrobbanás előtt” kérdés, merthogy annak előtte az idő sem létezett. A teremtésből részt vállaló világeszme létezésének a megengedése számomra nem nagyobb gondolati flört, mint azzal a feltételezéssel kokettálni, hogy a 13,7 milliárd évvel ezelőtti végtelen semmiből lett a mai végtelen minden.

Az viszont nem elhanyagolható különbség, hogy a Big Bang elméletében hívők étkezés előtt nem kérnek áldást a tér-idő-szingularitás nevére, amiért ételt-italt adott asztalukra.

dali-utolso-vacsora

Salvador Dalí: Utolsó vacsora

Pirézségem története, 7

pirezA Tárki újra kutatja a pirézeket. A kutatás keretében interjúkat készítenek “híres pirézekkel”. Mint Első Piréz, én is képbe kerültem. A megkeresésre reagálva azt kértem, blogom nyilvánossága előtt válaszolhassak. Angyal Emese, a közvélemény-kutató intézet munkatársa írásban küldte el  kérdéseit, én ezekre nagyjából egyesével reagáltam a magam piréz módján. Eddigi válaszaim: 1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány | 3. A magam gyér szakállára | 4. Piréznek lenni jó. 5. Komolyan kell-e venni a pirézeket? 6. Megrázó élmény öntudatápoló cikkek hiányában. | Alább az utolsó kérdés és válasz:

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 7.


  • Mik a további tervei a pirézekkel?

Szerencsére nem vagyok abban a helyzetben, hogy terveim legyenek velük. Ha mondjuk egy illiberális hatalmi struktúra csúcsán pöffeszkednék, valószínűleg ellenállhatatlan kísértést éreznék a pirézek betiltására, esetleg deportálására. Csak egyetlen gombot kellene megnyomnom a propagandagépezeten és máris kiderülne, hogy a pirézek galád módon akadályozzák a rezsicsökkentést és ellenzik az évszázad nagy üzleti atomdurranását, emellett kirívó kockás inget hordva elveszik a magyarok közmunkáját, továbbá fokozott nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek, mi több, aljas módon nem hajlandók összes pénzüket elveszíteni a nemzeti játékkaszinókban.

Efféle felhatalmazások és szándékok szerencsés hiányában és magánpirézi mivoltomban ennél sokkal szerényebb, de annál felemelőbb akciók távlata nyílik meg előttem. Serényen munkálkodhatom például az Arvisura meghekkelésén.

Arvisurák néven a magyarok színigaz őstörténetet tartják számon, eszerint a Szíriusz csillagról érkezett ősanya leszármazottai vagyunk, akinek kozmikus tudása egyfelől székely rovásírásos aranylemezek, másfelől beavatott hun-magyar-finnugor rovósámánok közvetítése, továbbá egy szovjet-manysi ejtőernyős partizán elmondása, leginkább pedig a kollektív tudatalattival közvetlen agyrádió-kapcsolatot létesítő ózdi kohász lejegyzése révén képezi a magyarság egyetlen hiteles eredettörténetét.

Két éve indítottam azt a piréz magánakciót, amelynek keretében igyekeztem a magam szerény eszközeivel pár homokszemet hinteni az Arvisura erőteljesen zakatoló fogaskerekei közé. Arra persze pillanatig sem számítottam, hogy a nemzeti mélylélek bugyraiból gyökerező és abba visszaágazó áltudomány elterjedése elé bármiféle gátat szabhatok, de abban azért bíztam, kis zavart talán valóban sikerül keltenem azzal, ha a magyarok őseredetének hamis mítoszára utaló internetes találatok közé becsempészek olyanokat is, amelyek az Arvisura és Arvisurák keresőszavakra keresve egészen más dolgokról szólnak. Ha ma valaki ezekre a kifejezésekre rákeres a Google-ban, első helyen ugyan (egyelőre?) a Wikipédia szócikkét találja (ebből megtudhatja, amit erről a fantazmagóriáról tudni érdemes), de a 2. és 3. találat alatt már másról értesülhet, például arról, hogy az Arvisurák nem egyebek, mint a modern keleti egzisztencialista filozófia azon alaptételei, amelyeket Cecil M. Joepardy, a Madagaszkáron élő bengáli költő és filozófus fektetett le főművében, s amelyek közül az első rögzíti, hogy az ősprincípium a léttudat akaratlan szétszóródása révén lényegül rá az újonnan keletkező szubsztanciákra. Nem tudom, igyekezetem ellenére van-e ez az Arvisura annyira emelkedett, mint az ózdi partizánok által a frissen avatott palóc rovósámán vezetésével tartott ünnepélyes medvetor szimbolikája.

Azt gondolom, vérbeli piréz cselekedet efféle kakukktojásokat csempészni a hamis néptörténetből  eredeztetett felsőbbrendűségi tudat dokumentumai közé. Az én Arvisuráimat ugyan nem terjesztik szamizdatként a kozmikus származásban elszántan hívő térítők, nem adja ki egy megrostált változatát a Püski Kiadó, nem idézik amatőr őstörténészek – az internetes keresések világában mégis felbukkannak ezek a piréz Arvisurák, például annak a friss hírnek az apropóján, hogy pirézek fogják megépíteni az első transzgenetikus állatkertet.

Ha tehát a pirézekkel nekem nincsenek is terveim, ám piréz terveim időnként még lehetnek, illetve fordítva is állhat a dolog: előfordulhat, hogy a pirézeknek lesz valami nagy-nagy terve velem. Aminek majd kellő gyakorlattal ellenszegülhetek

Pirézségem története, 6

bdk-kispirezA Tárki újra kutatja a pirézeket, ez alkalomból interjút készítenek “híres pirézekkel”. Úgy kerültem képbe, mint Első Piréz. Eddigi válaszaim: 1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány | 3. A magam gyér szakállára | 4. Piréznek lenni jó. 5. Komolyan kell-e venni a pirézeket? | Angyal Emese további kérdése és válaszom:

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 6.


  • Érte valamilyen pozitív/negatív élmény a piréz identitásával kapcsolatban?

Sok megrázó élmény ért mindkét elektromos póluson. Amikor például semleges töltésű voltam, pirézségem miatt kiutasított egy zord szilíciumkristály a negatív pólus közeléből. Saját elektronhéjamon éreztem ezt a negatív megkülönböztetést. De van ellenpéldám is: amikor szabad vegyérték lehettem egy társadalmi reakcióban, megkérte a kezemet egy egész szénlánc, csak úgy szikráztak a pozitív kötések.

A legmegrázóbb azonban az volt, amikor megrázott, mit megrázott, mondhatni belém csapott a nemzeti együttműködés istennyilája. Sajnos nem voltam leföldelve. Pedig ilyen esetekre mindig van a zsebemben egy gyufásdoboznyi szülőföld, meg lapos üvegcsében kevéske történelmi sorsverés, de sajnos pirézként nekem nem jutott a dobozkámba egyetlen rög sem a szívcsakrával ékesített Kárpát-medence őshumuszából, és az üvegecskémben sem kotyog az a búbánatban dúsan oldott jófajta trianoni szindróma, így én az engem megrázó pozitív és negatív villamos feszültségekre nem tudok úgy reagálni, mint azok, akik az említett öntudatápoló cikkekkel kellő mennyiségben rendelkeznek – ha meg fogytán lennének ennek-annak, hát annyit shopingolnak belőlük a nemzeti drogériában, amennyit elbír a tarsolyuk.

Nekem viszont ki van szúrva a szemem azzal, hogy piréznek lenni már önmagában is felettébb pozitív élmény, így aztán egyetlen vigaszom az lehet, hogy ezzel a szlogennel pont én szúrtam ki a saját szememet. Magam sem értem, hogy szemtelenségemben vajon miért látom élesebben az ítélet és az előítélet, az együttműködés és a kirekesztés közti mecsoda különbséget.

Pirézségem története, 5

pirez-bdkA Tárki újra kutatja a pirézeket, interjút készítenek “híres pirézekkel”, így kerültem képbe. Eddigi válaszaim: 1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány | 3. A magam gyér szakállára | 4. Piréznek lenni jó. Angyal Emese további kérdése és válaszom:

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 5.


  • A piréz szót sokszor „félig-komolyan” használják, az Ön által lefektetett piréz hitvallás viszont nagyon is komoly. Hogy fér meg ez a kettő együtt?

Mi sem áll távolabb a pirézektől, mint a karót nyelt komolyság. Az én felfogásomban legalábbis a piréziánus elvszerűségbe bőven belefér a játék, a humor, az irónia vagy akár a hülye vicc. Sőt: nemcsak belefér, hanem a lényegéhez tartozik. Hát hiszen maga a piréz lét is afféle duplafenekű identitás, mert ugye a piréz egyik feneke az, amibe belerúgnak, de a másik az, amelyikkel nagyokat durrant az előítélesen gondolkodók orra alá.

Félreérti tehát ezt magatartást az, aki nem látja benne a kettősséget: komoly dolog az elszánt tükörbenézés és a másoknak a tükörrel való szigorú szembesítése – de ez remekül összefér a tükör-mögüli kikacsintás és gúnyolódó grimaszvágás mulatságos szerepjátékával. Ha pedig a piréz magatartás ilyen, akkor botorság lenne elvárni, hogy ezt a piréz attitűdöt mások komolyabban kezeljék, mint maga a grimaszokat vágó piréz.

A kérdésben szereplő “ez a kettő” tehát nemcsak hogy megfér együtt, hanem kölcsönösen feltételezi egymást, hiszen minden komoly kiállás és akár politikai súlyú véleményalkotás közben azért percre sem szabad elfeledkezni arról, hogy aki piréznek vallja magát, az egy felettébb abszurd helyzetre vezeti vissza saját eredetét. A piréz abból a képtelenségből született, hogy Magyarországon egy nem létező etnikum tagjaival szemben fogalmazódott meg határozott lakossági elutasítás. Aki ebből a nonszenszből eredezteti magát, az magára húzza a kiinduló helyzet egyfelől elkeserítő, másfelől roppant komikus voltát. A piréz olyan, mint a fa tetejéről elrugaszkodó és messze szálló teknősbéka. Nem lehet komolyan venni, de mégis muszáj, hiszen épp most repül be a csukott ablakon.

Pirézségem története, 4

maganpirezA Tárki újra kutatja a pirézeket. A kutatás során interjút készítenek “híres pirézekkel”, így kerültem képbe. Eddigi válaszaim: 1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány | 3. A magam gyér szakállára | Alább Angyal Emese további kérdése és pirézértelmező válaszom.

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 4.


  • Pirézként Ön határozottan elköteleződik az előítéletekkel való szembefordulás mellett, mégis sokszor éppen rasszista, fajgyűlölő kontextusban használják a szót. Mit gondol erről?

A piréz szó értelmezési tartománya valóban eléggé széles. A közbeszédben a leggyakrabban alighanem  egyfajta eufemizmusként használják: ilyenkor a cigány és zsidó helyett szerepel, még ám leginkább elítélő, ironikus felhanggal, és a jelentésébe valamilyen negatív jelző is belesűrösödik, lényegében az értelme ilyesmi: “büdös cigány”, “idegenszívű zsidó”. Előfordulhat enyhébb változat is, amikor tisztán rasszista és antiszemita tartalom nem feltétlenül társul hozzá, inkább csak lekezelés, “jópofizás”, összekacsintás a hallgatósággal/olvasókkal: ugye tudod, kikre gondolok. Létezik az eredeti kontextushoz közelebbi, ugyancsak negatív értelmű használat is, amikor a pirézek “gyanús, idegen népség” jelentésben kerülnek szóba. Nem csodálkoznék, ha akadna, aki 2016-ban a migránsokat nevezné így.

Azt gondolom, ez a negatív szóhasználat sajnos természetesnek számít egy olyan társadalomban, ahol a liberális is szitokszóvá válhatott. Éppen a szabadelvű gondolkozás, a nyitott világszemlélet, a toleráns és empatikus magatartás visszaszorulásának a következménye az, hogy mindenki gyanússá válik, aki nem egy ideálisnak gondolt, uniformizált többséghez tartozik. Aki tehát nem fér bele a “fehér bőrű”, “keresztény”, “magyar anyanyelvű”, “heteroszexuális”, “nemzeti elkötelezettségű”, “itt lakó” halmazok átfedődési tartományába, azaz nem felel meg egyidejűleg az összes említett címkének, az óhatatlanul pirézzé, valamilyen szinten kirekesztetté, elutasítottá válik.

Ez a jelenség tehát, bár sajnálatos, számomra teljesen érthető, és félő, hogy nem is fog változni mindaddig, amíg egyfelől az állami szintre emelt hatalmi demagógia rájátszik az alantas emberi indulatokra, másfelől a többségi társadalom tagjai vevők erre a hatalmi demagógiára. A jelen időszakban a kereslet és kínálat egyre inkább megfelelni látszik egymásnak, mindenfajta idegent és kisebbséghez tartozót gyanú övez és kirekesztés fenyeget. Ez pedig, jól tudjuk, nem csupán a kirekesztettek számára jelent problémát: a gyűlölködőket erősen frusztrálja (és idővel: mérgezi) az, hogy hergelt állapotukban mégis szembesülniük kell mindenféle pirézekkel, akiknek bőrszíne, vallása, nyelve, lakhelye, szexuális identitása, ne adj isten, mind egyszerre eltér az övékétől. Az elfogadás és befogadás, az együttérzés és együttműködés nemcsak erkölcsileg magasabb rendű a kirekesztésnél, hanem társadalmilag is célszerű és pszichésen is hasznos. A toleráns és empatikus embert nem frusztrálja, nem irritálja saját magatartásának a tárgya, míg a kirekesztőt igen.

Vagyis értelmezésemben piréznek lenni sokkal-sokkal jobb, mint piréz-kirekesztőnek. A rasszista, antiszemita, idegengyűlölő szóhasználattal és az előítéletes kirekesztéssel szemben önmagunk pirézségét megvallani: merő önzés.

Pirézségem története, 3

maganpirezA Tárki újra kutatja a pirézeket. A kutatás során interjút készítenek “híres pirézekkel”, így kerültem képbe Első Pirézként. Eddigi válaszaim: 1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány  | Alább Angyal Emese további kérdései és magamat kimerítő válaszaim.

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 3.


  • Hogyan lehet valaki piréz?

Hát így. Sehogy. Bárhogyan. Zsigerből. Érzelmileg. Ösztönösen. Tudatosan. Szimbolikusan. Metaforikusan. Irodalmilag. Virtuálisan. Erkölcsi értelemben. Elvi síkon. Döntés alapján. A piréz nincs, hanem lesz. Exhibicionizmusból. Társadalmi nyomásra. Államtitkári kinevezés hiányában. Pályázati sikertelenség útján. Sok tanulással. Summa cum laude. Napi 24 órai gyakorlással. Cseppfertőzéssel. Tanúságtételül. Halmazati büntetésül. Életfogytiglan. Posztumusz.  Avagy származási ágon. Von Hause aus. Piréznek születni kell. Piréznek piréz az anyja. Már az ükapám is piréz volt. Aki nem piréz, ne vegye magára. Aki piréz, az a legpirézebb. A pirézséggyakorlás nem sétagalopp, nem fáklyásmenet, és nem is dobostorta. És még sok minden más sem, viszont van, ami de. Gorcsev Iván makaón nyerte. A szegény szabólegény csak egy felet kapott hozományba a királylány mellé.

  • Ön szerint mit jelent ma piréznek lenni Magyarországon?

Erről helyesebb lenne egy magyarországi pirézt megkérdezni. Én tűréshatáron túli piréz vagyok.

  • A Piréz blog sok kezdeményezést ösztönzött (pl: a népszámláláson), Ön mégis megmaradt „magánpiréznek”. Miért?
  • Mit gondol a pirézek nyilvános szerepléseiről, megmozdulásaikról magánpirézként? Feladata egy piréznek képviselnie az ideológiát? Az interneten a blog, illetve az Ön által indított fórumok biztosították a legnagyobb nyilvánosságot, kollektív pirézgyakorlásban viszont sosem vett részt, ez miért van így?

Ebben egyfelől a kollektív nemzettudat-gyakorlás terén ért csalódásaim játszhattak közre, másfelől pedig az, hogy ma már nehezen vagy egyáltalán nem tudok bármi olyasmihez csatlakozni, igazodni, amivel nem értek egyet maradéktalanul. Ha kialakult volna bármilyen piréz mozgalom, csoport (erre voltak kezdemények: egy időben az én egyik weboldalamon is bejelenthette bárki, hogy mától ő is piréz; de megalakult és valamilyen embrionális szinten talán létezett is a Magyar Pirézek Országos Érdekvédelmi Szövetsége meg a Piréz-Magyar Baráti Társaság), akkor abban óhatatlanul csoportérdekek kezdtek volna dominálni, és ezeknek illett volna alávetniük magukat a piréz tagoknak. Erre én ma már nem tartom magam alkalmasnak, ezért szinte minden társaságból, szervezetből kiléptem az utóbbi évtizedekben: ezt a tendenciát nem állt szándékomban megfordítani. Ha van piréz csapat, nyilván lettek volna társadalmi akciók, születtek volna nyilatkozatok, netán dönteni kellett volna arról, ki lehet piréz és ki nem – nos, ilyen szervezősdiben én részt venni semmiképp sem akartam. És arra sem éreztem ambíciót, hogy esetleg én magam hozzak létre valamiféle, akárcsak virtuális piréz formációt. Már csak azért sem, mert van már nekem egy nagyon komoly csoportom, az Egyek, amelyet a Kilencek, Nyolcak, Hetek mintájára hoztam létre. Nevéből következően én vagyok az egyetlen tagja, és ez épp elegendő volt arra, hogy az Egyek teljes tagsága egyemberként csatlakozzon az Egytagú Szervezetek Világszövetségéhez, amelynek természetesen az Egyek az egyetlen tagszervezete…

Nekem tehát tökéletesen megfelel a magánpiréz státus. A magam gyér szakállára talán próféta is lehetek a saját külön bejáratú pirézségemben.

Pirézségem története, 2

pirezMottó: Tárki rózsám ablakidat

<< előzmény | A Tárki újra kutatja a pirézeket. A kutatás során interjút készítenek “híres pirézekkel”, így kerültem képbe. Angyal Emese 1. kérdésére adott válaszom: Mese a kis pirézről | Alább a 2. kérdés és a válasz:

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 2.


  • Ön miért vallotta magát piréznek? Az ideológia már korábban is jelen volt az életében, vagy a kettő együtt járt?

Döntésemben valószínűleg az érzelmi és erkölcsi okok játszották az elsődleges szerepet. A felmérés eredménye sértette az igazságérzetemet, keserűség és dac egyszerre volt bennem. Amit elsőre éreztem, az 24 óra leforgása alatt pontosan tudatosult és meg is fogalmazódott bennem. Tisztán láttam, hogy pirézségem bejelentésének motivációi:

  • a negatív megkülönböztetésben részesítettek iránti szolidaritás kifejezése
  • tiltakozás a többség előítéletes gondolkodása, xenofóbiája ellen

Azonban nyilvánvaló, ha csak ezek lettek volna a mozgatórugói döntésemnek, akkor inkább arabnak vagy kínainak kellett volna vallanom magamat, hiszen velük szemben nagyobb volt az elutasítás. Ám ha ezeket a létező etnikumokat választom, akkor a konkréttá tétellel beszűkül a szolidaritás és tiltakozás tere, míg a nemlétező pirézeket választva a kiállásom általánossá, univerzálissá válhatott. De miért is? Ezt talán érdemes körbejárni.

Elméleti megközelítések:

A nemlétezés és a létezővé válás

Azzal, hogy Csepeli György ősatyaként kitalálta és Sík Endre nemző atyaként a kutatás részévé tette a pirézeket, egyben meg is alkotta őket. Ám ez a megalkotottság mindaddig elmosódott maradt, amíg a közvélemény-kutatás eredménye nem élesítette ki a kontúrokat. Ha annak előtte a pirézek nem léteztek, az eredmény ismeretében nagyon is létezővé váltak azáltal, hogy egyvalamit egészen pontosan tudni lehetett róluk:

A PIRÉZEK AZOK, AKIKET 2007-BEN A MAGYAR LAKOSSÁG 68 %-A ELUTASÍT (míg 2006-ban csak 59 %-uk tette ezt)

A pirézek az elutasítás által váltak meghatározottá, definiálhatóvá.

Fenomenológiai megközelítéssel:

a pirézek a megkérdezettek intencionális élménye révén az elutasítottság fenoménjává váltak.

Ebben a megközelítésben annak már nincs jelentősége, hogy a pirézek léteznek-e, s hogy az elutasítóknak van-e róluk bármilyen információja: számukra ezek hiányában is markánsan megformálódott a pirézség képzete, mondjuk valahogy így: “gyanús, távoli, idegen népség”.

Reálisan a “pirézek” ugyan továbbra is egy üres halmaznak volt a neve, lévén egyetlen piréz sem létezett, ám ez a halmaz:

  • a Tárki kutatói által belehelyeződött egy konkrét kontextusba
  • és a megkérdezettek éles előítéletével körberajzolva konkréttá vált

Egy üres halmazba egyetlen elemként belehelyezni magamat: pompás gondolatkísérletnek látszott.

A megalkotott hiány

Pirézzé válás mint művészeti performansz

A nemlétező, a Nincs, a Semmi igen régóta izgat, foglalkoztat. Egy vaskos könyvemet építettem arra a kísérletre, hogy pusztán járulékos szövegek révén (előszó, lábjegyzetek, munkanapló, utószó stb.) jelenítsek meg egy megíratlan kulcsregényt. A Hiánnyal való  Szembesülésem meghatározását egyik kritikusom adta meg: A műgonddal okadatolt Semmi. Könyvemnek A Semmi apoteózisa c. fejezetében tudományos és művészeti példák sokaság hozom fel arra, hogyan alkotható meg a Nincs, azaz hogyan tudjuk a nemlétezőt a róla alkotott vélekedésünkkel értelmezhetővé és artikulálhatóvá tenni. És bár a regényhiányt körbeíró regény megírásával és megjelenésével ezen a problematikán valamelyest túlléptem, a nemlétező dolgok iránti érdeklődésem ezek után a szövegkalandok után mégis töretlen maradt, mi több, kis privát esztétikai elméletet is építettem rá, mondván: az esztétikum lényege abban a folyamatban ragadható meg, amelynek során a művészeti alkotás képes olyan erős képzeteket kelteni a befogadóban, hogy ezen képzetek az ő érzékelésében visszahatnak a valóságra. Az okadatolt Nincs és a szubjektív valóságba beavatkozó művészet felől közelítve

egy nem létező etnikumnak saját személyemmel való megképezése olyan művészeti performansz, amellyel kísérletet tehetek arra, hogy az előítéletes gondolkodás valóságába beavatkozzam.

Ilyen nagyszerű alkalom és kihívás ritkán adódik íróember számára, nem csoda hát, hogy éltem vele és a magam lehetőségeinek és szándékának keretei között igyekeztem tenni arról, hogy a piréz és pirézek kifejezés pozitív fogalmakkal társuljon már csak azon a réven is, hogy én önként és büszkén identitásommá választottam a piréz mivoltot.

Idővel aztán elhatározásom nyomán lassan kikristályosodott bennem, mit is értek piréziánus szemléleten, magatartáson, gondolkodáson. Valószínűleg azt is, hogy nem ideológiák mentén, hanem más típusú ismeretrendszerek alapján tájékozódom a világban (ezért a feltett kérdés második mondata fölött nagyvonalúan elsiklom).