A hónap elején egyszemélyes megemlékezés szerény, de felemelő keretéi között méltattam blogírói nagyságomat. Erre a méltán megérdemelt ünnepi gesztusra egy évforduló alkalmából került sor. Bár naplójegyzeteim 1997-ig visszamenően olvashatók a neten (lásd: Manzárd archívum), igazi webnaplót 2002 szeptemberében kezdtem írni. 2000-ben indított akkori fapados webrendszeremnek kezdettől volt egy hírrovata, amely eleinte csupán információk közlésére szorítkozott. Később a híreket egyre gyakrabban és egyre hosszabban kommentáltam, mígnem 2002 szeptemberétől Közhírek, magándohogások alcímmel valódi netnaplóvá tettem. A blog kifejezés ekkor még alig volt használatban, a blogolás valódi ízét én is csak később ismertem meg. A 2002-es – olykor nagyon tanulságos – jegyzeteimet később újrapublikáltam egy alkalmasabb bloghelyen (akit érdekel, szép fordított kronológiában a szeptemberieket itt találja: Manzárd 2002/szeptember). Azt hiszem, ezeknek a ma már ártatlannak látszó, akkor még igen szokatlan magándohogásoknak meglett a maguk kézzelfogható haszna: a kárpátaljai magyarságszervezetekkel és az irodalmár kollégák többségével való végső szakításhoz vezetett.
Jó az, ha az embernek van egy kormánya. Biztosan jó, mint ahogy általában jobb szokott lenni, ha valami van, mint az, ha valami nincs. Ezt én akkor értettem meg, amikor háromévesen először látott meztelenül egy nálam fiatalabb kislány, és roppant módon elcsodálkozott azon, hogy nekem van valamim, ami neki nincsen. Amit én persze nem hittem, mármint hogy neki ne lenne ugyanolyanja, így hát ő is meztelenre vetkőzött, és neki valóban nem volt, ami nekem nagyon is. És akkor nagyon büszke lettem, hogy lám csak, lám, nekem igen, neki pedig nem, és észrevettem, hogy a kislány is irigyli tőlem.
Meglepően sok új Facebook-jelölést kapok mostanában. (Bár korábban jó néhány kárpátaljai ismerőst töröltem szélsőjobbos szimbólumok terjesztése miatt, mostanra mégis az 1.300-at közelítem.) Az új jelölők főleg irodalmárok vagy más szakma-közeliek Magyarországról és a nagyvilágból, ismert és kevésbé ismert alkotók, fordítók, kiadói emberek, újságírók. Kollégákat mindig visszajelölök, még ha nem is tudok személyes ismeretségről. Nehezebb az eset, ha tisztelt olvasóim gondolják úgy: ha ők engem igen, az elegendő. Régebben visszakérdeztem: mégis, honnan. Írásaimból. Nagyon tetszenek! Mit lehet ilyenkor tenni? Nyomom a gombot.
Régóta tudom, a kedvezőtlen induló helyzet és a siker elérését akadályozó úgynevezett objektív és szubjektív korlátok nem feltétlenül kárhoztatják sikertelenségre az embert, mert másutt, másban akár sokszorosan is visszakaphatja – talán inkább: visszaszerezheti – azt, ami veszni látszott. A teljesség felé több út vezet, és könnyen előfordulhat, hogy a nehezen járható tövises ösvényen mezítláb haladva többet profitálunk a saját gyötrelmeinkből, mint a kövezett úton könnyen sikló jármű vezetője a maga úti élményéből.
Úgy adódott, hogy Miloš Forman mesterművét (Ragtime, 1981) hosszú-hosszú szünet után most ritka társaságban láttam újra. Akivel a két és fél órás filmet a visszajátszások és vitaszünetek miatt több mint 3 órán át néztem, érzelmileg hozzám nagyon-nagyon közel áll, de gondolkodásának, szemléletének egyes aspektusai egy ideje eléggé elfogadhatatlanok számomra. Éppen ezért az utóbbi időben kínosan kerüljük a (főleg a nagypolitikát és a kisebbségi kérdéseket érintő) vitákat. Ez az én döntésem, így igyekszem elkerülni, hogy nem túl sűrű találkozásaink óráit egyfelől terméketlen és óhatatlanul elmérgesedő szóváltásokra pazaroljuk, másfelől ezek miatt kapcsolatunkban feszültség keletkezzen. El is vagyunk remekül az élet egyéb témáival. Most azonban a film mégis kihozta belőlünk a két elszánt debattőrt.