Aki szelet vet – Majomper

Egymás után néztük meg a két filmet, a Stanley Kramer rendezte klasszikust (Aki szelet vet, Inherit the Wind, 1960) és az 1999-es remake-et (rendezte Daniel Petrie). Mindkettő Jerome Lawrence és Robert E. Lee 1955 színpadi drámája alapján készült, s jószerével jelenetről jelenetre megegyezik egymással (témájuk az 1925-os daytoni majomper, amikor is egy tanárt perbe fogtak azért, mert – törvénybe ütközően – a bibliával ellentétes darwini tanokat oktatta az állami iskolában).

Az immáron több mint ötven éves eredeti olyan alapmű, amely elé úgy tízévente nem árt odaülni, én legalábbis nagyjából ilyen időközönként minden alkalommal lankadatlan figyelemmel tudom végignézni. A maga nemében tökéletes alkotás akkor is, ha ma már kicsit másként gondolkozunk a filmes nyelvről, a képi megjelenésről. Az alakok kicsit túlexponáltak, olykor talán sematikusak is (például a tiszteletesé), de a drámai feszültség felépítése és fokozása érdekében egy látványában aránylag eszköztelen kamaradarab keretei között erre szükség lehetett, csakúgy, mint a gyakran teátrálisnak tűnő jelenetekre. Mindezt bőségesen ellensúlyozza az összecsapó főszereplők  lenyűgöző színészi játéka,  Fredric March és főleg Spencer Tracy emlékezetes alakítása (drámai súlyukat jó érzékkel ellensúlyozza a sokak által leginkább az Ének az esőben-ből ismert Gene Kelly lazasága).  Éles, izgalmas az alapkonfliktus, ezt csak fokozza a vádló és a védő végsőkig fokozódó ellentéte, remekbe szabottak a párbeszédek – mindez a mesteri alakításokkal együtt egy következetesen felépített rendezői koncepcióba illeszkedik, az eredmény egy jó ritmusú, súlyos mondandójú és végig lebilincselő, feledhetetlen alkotás.

Igazából fogalmam sincs, mi szükség volt az újraforgatására.  Az 1999-es verzió képi anyagában ugyan kétségkívül kidolgozottabb, valamivel árnyaltabbak az alakok is. Ám amennyivel finomabban vannak megrajzolva, ugyanannyival erőtlenebbek is. A vádló szerepét a ripacskodásig sarkító Fredric March sokkal meggyőzőbben alakítja az egyfelől hiú és karrierista, másfelől elvakult és megszállott, energikus férfiút, mint  az öreges, kissé esetlen George C. Scott. Jack Lemmon persze remekel, de hiányzik belőle az a belülről fakadó, zsigeri, ám mégis bölcsességgel hitelesített irónia, amellyel Spancer Tracy jeleníti meg a védőt. Mondhatnám úgy is: Lemmon „csak” zseniálisan alakít, míg Tracy azonosul, egylényegűvé válik a formált személyiséggel.

Összességében szerintem a második változat kevesebbet ad hozzá az elsőhöz, mint amennyit elvesz belőle. A remake-et bőven elég volt egyszer megnézni, míg az 1960-as eredetit, ebben biztos vagyok, pár év múlva újra megkívánom.

Némileg meglepett, hogy a filmekben bemutatotthoz képest a per valójában egészen máshogyan indult és zajlott. Kicsit utánaolvastam a témának. A neten a majomper előzményeit, körülményeit és utóéletét Dr. Galántai Zoltán A daytoni majompertől a lieszenkoizmus bukásáig c. írásában találtam meg, ajánlom mindenki figyelmébe. (Egy igen elgondolkodtató tényközlés: „A National Science Board egy 1986-os felmérése szerint az amerikaiak többsége szerint az ember nem az állatoktól származik, és miközben a megkérdezettek kb. 50 százaléka értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy »Isten a jelenlegi formájában teremtette az embert kevesebb mint 10 ezer éve«, aközben a középiskolások kb. fele ma is a kreácionizmus valamelyik formáját tanulja evolúcióelmélet helyett. És ha minden igaz, ez a közeljövőben sem lesz másképp: egy 2005. február elején, a New York Times-ban megjelent cikk szerint számos biológiatanár annak ellenére sem mer az evolúcióról beszélni az órán, hogy az szerepel a tankönyvekben, mert fél, hogy ennek következményei lehetnének rá nézve, és emiatt valójában lehetetlen akár csak hozzávetőlegesen megbecsülni, hogy hol oktatják valójában.”

Lehetséges, hogy a fentiek miatt mégis érdemes volt újraforgatni a majompert.


több film
(Visited 464 times, 1 visits today)
Címke .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?