Örülök, hogy a Kárpáti Igaz Szóban (2011. jan. 15.) cikk jelent meg az ungvári lámpagyújtogatóról: alakja, amely hosszú évtizedeken át hozzá tartozott a „városképhez”, érdemes a felidézésre (főként, hogy tavaly szobrot is állítottak neki, így ténylegesen is a városkép része lett). Az írás címét viszont elhibázottnak gondolom (Miklós bá’, a lámpagyújtogató), hiszen, emlékezetem szerint legalábbis, így soha senki nem hívta és nem emlegette (nem volt magyar!), ő mindenkinek, öregnek s fiatalnak egyszerűen Kolja volt. A róla őrzött képem is eltér egyben-másban a szerző által lefestettől, én például semmiképpen nem nevezném „idős öregúr”-nak, sokkal inkább örökifjú hobónak. Amikor még csak készült a szobra, ezt írtam róla a Mozgó Világban (2009/október): Erről a foglalkozásról nyilván mindenkinek A kis herceg meglátogatta ötödik bolygó és annak lakója jut eszébe, az a szánandó és szeretni való fickó, aki híven követi a parancsot, a naplemente pillanatában meggyújtja, napkeltekor pedig eloltja egyetlen lámpáját azóta is, hogy a bolygó forgása felgyorsult, s így percenként kell a műveletet elvégeznie. Hiába kínozza a fáradtság, erőt vesz magán, gyújt és olt rendületlenül, pedig aludni szeretne leginkább. A még csak tervezetében meglévő ungvári szobor azonban nem Antoine de Saint-Exupéry kedves hősének fog emléket állítani, hanem a valóságban létezett ungvári lámpagyújtogatónak, aki ifjúkoromban városunk igen jellegzetes figurája volt. Regényes alakjához legendák kötődtek, mindenki tudott róla valamit, de soha senki nem vette a fáradságot, hogy a teljes igazságnak utána járjon: a többséget kielégítette a lehetőség, hogy néhány bennfentes információt felelevenítsen a különös emberről mindannyiszor, ahányszor csak feltűnt a Korzón. Tudod, hogy mielőtt megőrült, két diplomát is szerzett? – kérdezte ilyenkor rutinszerűen az egyik ungvári lakos a másiktól; a másik bólintott, persze hogy tudja, s hozzátette, ismeretei szerint a pasas hat világnyelvet beszél. Még ám olyan szinten, licitált rá az előző, hogy a külföldi lapokban a keresztrejtvényt is megfejti. Télen-nyáron ugyanabban az öltözékben járt: nadrágba be nem gyűrt ing, zakó, mindkettő kigombolva úgy, hogy szőrős melle jól látszott minden évszakban. De soha nem fázott, mintha inkább izzadt volna a legcsikorgóbb télben is. Az ungváriak úgy tudták, matrac nélküli vassodronyon alszik fűtetlen lakásában, tejen és kenyéren él, és minden szabad idejét olvasással tölti. Járása kicsit kacsázó volt, tekintete égő, egzaltált. Beszéde hadaró, nehezen érthető. Sietve lépdelt, egyik kezében elmaradhatatlan nyűtt táskájával, amely a legkurrensebb filozófiai tárgyú könyveket rejtette, másikban a nagy laposfogóval. Pontosan a Korzó középvonalán haladt, innen iramodott hol egy bal, hol egy jobb oldali üzlethez. Itt szerszámával felnyúlt a mások által soha meg nem figyelt kapcsolóhoz, fogójával elfordította annak vékony, szögletes tengelyét, mire felgyulladt az adott üzlet neonfelirata. Így ment végig sötétedéskor a belváros néhány utcáján, nyomában felizzott a hetvenes évek szocialista dizájnja. Hajnalban megismételte útját, sorra eloltogatta a vibráló betűket. Ez volt a dolga, a munkája, az irodalmi kollégáéhoz hasonló buzgalommal gyakorolt hivatása. A készülő szoborról szóló cikkben azt írják, létrával járt és a közvilágítás lámpáit gyújtogatta. Meglehet, korábban ezt a feladatot is ellátta (mintha nekem is rémlene, hogy biciklit tolt, azon vitte a létrát), de amikor én korzózó fiatalember lettem, akkorra a közvilágítást már központilag kapcsolták ki és be, emberünknek csupán a színes neoncégérek, üzletnevek maradtak. Esti munkája során két állandó barátja kísérte. A kissé szintén őrültnek tartott festőművész és a jeles, teljesen normális költő-műfordító. Nem tudni, mi okból szegődtek mellé, de szinte mindig vele voltak, amikor emberünk az utcákat rótta. Hallgatták heves beszédét, maguk ritkán szóltak. Nem mentek szorosan mellette, mert sétapartnerük szélesen gesztikulált és kacsázó-imbolygó járása is több teret igényelt az áltagosnál. Ha egy idegen közelükbe került, hiába hallgatózott: semmit sem tudott kihámozni a kusza mondatokból. Ők hárman azonban remekül megértették egymást, alighanem közeli barátságba kerültek a napról napra szaporodó, közösen megtett kilométerek mértékében. Az ungváriak pedig találgathatták, ugyan miről is beszélgethet a festő, a költő és a bölcseleti könyveket cipelő kétdiplomás elmeháborodott. Arról is csak feltevések voltak, mibe őrült bele. Emlegettek alkoholizmust csakúgy, mint megrendítő szerelmi csalódást. A vérmesebb elképzelések a KGB ármánykodásáról is tudni véltek: a titkosszolgálat így tett ártalmatlanná egy vérbeli ellenzékit. A legendáriumhoz némiképp én is hozzájárultam, amikor bizonyos valós motívumokat felhasználva tízegynéhány éve novellát írtam a különös alakról, aki akkorra már eltűnt utcáinkról, égi fények gyújtogatójává szegődve. Az én verziómban A főilluminátor című írásom hőse abba őrült bele, hogy a diplomadolgozatához készített, nagy kartondobozban tartott kétezer jegyzetcéduláját ellopták a diákszállóból. A teljes írás itt olvasható Ezzel együtt természetesnek gondolom, hogy Koljáról mindenkiben más-más kép él. Kár, hogy állandó sétapartnereit, a festő Bedzir Pált és a műfordító Jurij Skrobinecet már nem lehet felőle kikérdezni. virtuális hirdetés: ungváron lakás kiadó » tovább
Azt hiszem, jelentős sikerként könyvelhetem el, hogy a könyvemről egy országos lapban megjelent kis kritika szerzője úgy definiál mint piréz és virtuálisan posztumusz írót. Az már valami, ha az ember nevéhez ilyen megkülönböztetések kapcsolódnak, főként, hogy ezeket nem mások ragasztották rá, hanem ő maga választotta. Köszönet hát a szerzőnek akkor is, ha szülővárosom és az ezt átszelő folyó nevét alighanem összetévesztette… És ha már ez posztumusz dolog felmerült és feltehetőleg kelt újabb értetlenségeket, hát leírtam a pontos és részletes magyarázatot: BDK posztumusz (az oldalról piréz mivoltom történetéhez is link vezet).
