Olvasó nélkül a könyv

Bódi Katalin friss olvasónaplója a BárkaOnline portálon: „Berniczky Éva regénye, a Méhe nélkül a bába olyannyira feszes és szűkszavú a történet elbeszélésében, hogy már-már provokációnak érezném sűrű hallgatását, ha nem kapnék valami mást cserébe, ez pedig éppen ennek a sűrűségnek a valamiféle kibonthatósága, a szöveg ugyanis olyan erőteljes képiséggel dolgozik, amely nemcsak önmagáért van, hanem engedi és segíti az elbeszélt történet nyomon követését.”

Olvasó nélkül a könyv

A nővérem tanított meg olvasni. Nem a betűket felismerni, összeolvasni és szavakká, mondatokká formálni, hanem arra, hogy az unalmat és a főbűnös időt az olvasás teszi értelmetlen fogalmakká. A könyvekre, amiket gyerekként olvastam, de sok későbbi szövegre is úgy emlékszem vissza sokszor, mint helyekre, mert legtöbbször az alapján idézem fel a történeteket, hogy hol tartottam kezemben azt a könyvet, lefekvés előtt az összematricázott (összelevonózott) burájú, égett szagú olvasólámpa alatt, üdülés közben, a szögletes állomásépületek elől kigördülő vonaton vagy éppen kollégiumi szobák félhomályában. Mindig arra voltam kíváncsi, amit ő olvasott és ő mesélt lelkesedéssel, vágya magával ragadott a könyvtárba, s amikor már kilógtunk a gyerekrészleg alacsony polcai közül, kicsit tanácstalanul bolyongtunk a magas könyvsorok tövében. Eleinte nem kerestünk célirányosan, a klasszikusok, vagyis a kötelező olvasmányok közül sok otthon is megvolt, a hasonlóképpen klasszikus, de tiltott könyvekről meg nem volt még tudomásunk, így egyszerű módszert választottunk, a cím ígérete alapján (lásd pl.: Vásott kölykök, Tíz kicsi néger, Iskola a határon), esetleg a borító tetszetőssége szerint válogattuk ki olvasmányainkat, és otthon aztán csereberéltünk. Az idő később önmagától beszűkült, a bolyongás könyvesboltokra és antikváriumokra is átterjedt, de a cím izgalma és az olvasás nagyképű céltalansága részben megmaradt és talán ez már nem fog változni.

Régóta megpróbálok már nem követelőző lenni olvasás közben, inkább örülök annak, ami van, s közben résen is vagyok, hiszen megtanultam nagy sokára, hogy a rejtélyek lényege éppen megoldhatatlanságukban van, leleplezésük sokszor hoz magával elégedetlenséget, talán csömört is, míg megőrzésük feszítő izgalmat, cinkos örömöt enged megmaradni a küldetését beteljesítő olvasóban. Berniczky Éva regénye, a Méhe nélkül a bába olyannyira feszes és szűkszavú a történet elbeszélésében, hogy már-már provokációnak érezném sűrű hallgatását, ha nem kapnék valami mást cserébe, ez pedig éppen ennek a sűrűségnek a valamiféle kibonthatósága, a szöveg ugyanis olyan erőteljes képiséggel dolgozik, amely nemcsak önmagáért van, hanem engedi és segíti az elbeszélt történet nyomon követését. Adott egy mondhatni klasszikusan, de még éppen nem hivalkodóan posztmodern elbeszélésszerkezet: két szöveg egymásba íródása, a Szvitelszki által hajszolt, a legképtelenebb helyekről előkerített naplólapok lefordított szövege és a fordító látszólagosan metonimikus történetmondása, akinek kommentárjai, megszállott munkája, Sziszüphoszt vagy éppen Ahasvérust megidéző megértési vágya végül mindig elodázza az elbeszélt történet pontos rögzíthetőségét. A fordítás, az írás, az olvasás, a titokfejtés, a szöveg mint megérinthető, anyagként létező, teremtményként megszülető tárgy, a szöveg mint identitás, az önmagát író szöveg, a szöveg mint élvezet fogalmai, jelentései és élményei egyszerre vannak jelen az egymást életben tartó két elbeszélésben s válnak az olvasó felé is izgalmas tükörjátékká. A kávézó belső udvarra néző ablakából feltárulkozó látvány a pusztulásnak indult üres képkeretek kaotikus halmazával a jelentések áthelyeződésének és a perspektívaváltások paradoxonokig menő játékának groteszk örömét hangsúlyozhatja: „A folyamat eleje láthatatlanul ér egybe a végével, ha a keretek mind egy szálig szétkorhadnak, az ablak, amelyen át kinézünk, tovább mutatja a szirmok és levelek  bomlását, fonnyadását, majd az elkövetkező szárba szökkenést.” (193.)  A szöveg folyamatos önreflexióját tehát éppen az teszi indokolttá s védi meg a kiüresedés veszélyétől, hogy a fordítási munka miatt eleve minden az írás és a hozzá kapcsolódó tevékenységek mikéntjéről szól: „Alig várom a reggelt, már hajnalban ott ültem frissen hozott nyersfordításom előtt, fejtegettem a betokosodott bábról a leheletvékony szálat, míg rá nem találtam alatta a teljesen kifejlett példányra. Még nem tudtam, mivel válthatom ki a másik nő életét, de mindent megtettem azért, hogy az egykor elpusztíthatatlan bogárnak a nőstény párja megmozduljon a szövegben. Amikor végre elborzasztott a gyönyör, mert az általam teremtett imágó attól volt elveszejtően szép, amitől az a valóságos másik förtelmes.” (17.)

Ezzel a megnyugvást nemigen lelő tevékenységgel a fordítást az elbeszélésbe integráló nő párhuzamosan emeli története középpontjába a női lét inkább fájdalmas sokoldalúságát, ami azáltal válik megérthetővé, hogy távol marad az érzelmességtől, s különleges képiségben bontakozik ki. Amikor a lezárásban Szvitelszki utoljára találkozik a naplóbejegyzések fordítójával, ismét egy hatásos képben válik érzékelhetővé és sűrűsödik össze mindaz, amit a naplóbejegyzések és a fordító elbeszélése mindvégig láthatóvá tesz a női testről. A kávéházi pincérlány figyelmetlenségből a kezében tartott tányérból az asszony ölébe borít néhány szem érett paradicsomot, amik az ölében, a fehér szoknyán csattannak szét. Megrendítően szép ez a kép, ahogy a fehér és a piros, a tisztaság és a vér, a terhesség és a menstruáció, a szülés és a vetélés, a rezignáció és a szégyenkezés kettősségét rögzíti sajátos sűrítettséggel a női test mibenlétéről: „Amikor ijedtsége felengedett, s már mozdulhatott, a könyvész azonnal felém kapott. Én pedig halálra váltam, mert azt hittem, arra készül, hogy szép sorjában leeszegesse és végignyalogassa a rajtam elvérző paradicsomdarabokat. De nem azok után nyúlt, a befejezettnek hitt fordítást ragadta el tőlem, a hússzerű cafatok akadálytalanul válhattak el szoknyám anyagától. Földre potyogásukkal, csorgásukkal meghosszabbították, s bármennyire is kellemetlen volt felvállalni a körülöttem és alattam kialakuló rendetlenséget, mégis úgy éreztem, hozzám tartozik, nem tagadhatom meg az ölemből a burkolatra szánkázó ocsmányságot.” (196-197.)  A regény címének nehezen emészthető paradoxona a szöveg végére érve felfoghatatlan büntetéssé és örök vezekléssé válik, ami a nőt, minden akarata ellenére, s bármennyire furcsán hangzik is, a méhén keresztül határozza meg.

A nővérem szerintem leginkább arra tanított meg, hogy az újraolvasás milyen jó.

Berniczky Éva, Méhe nélkül a bába, Budapest, Magvető, 2007

»» a teljes szöveg

Más:

(Visited 33 times, 1 visits today)
Címke , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?