Még egy „Lenin-vers”

Szörfölgetés közben akadtam rá a szép emlékű Zalabai Zsigmond egy esszéjére. Eszmefuttatását félig-meddig elfelejtett versemmel indítja, amely, mint írja 1994-ben: „esztétikai értékeivel, poétikai és stiláris eszköztárának sokkeffektusaival lenyűgözte, mondanivalójával, erkölcsi üzenetével, a nemzetiségi létezés egyik jelenségének kegyetlenül pontos diagnosztizálásával pedig töprengésre, a költő fölvetette gondolatok továbbgondolására késztette e sorok íróját.” A szlovákiai magyar irodalomtörténész értékelése hízelgő rám nézve, főleg, hogy tanulmányában teljes egészében idézi is versemet, amely az akkori Magyar Naplóban jelent meg 1990-ben. Az internetes Zalabai-lelet jó alkalom arra, hogy felidézzem keletkezése körülményeit.

Legelőbb is: félig-meddig elfelejtettem, hogy van egy ilyen versem. Igazság szerint az internetes korszakom előtt keletkezettek közül csak azokat tartom számon, amelyek bekerültek a Halott madárral c. válogatott kötetembe – ami abban nincs benne, döntöttem el, az nem is fontos. A Zalabai-idézte sincs benne, pedig, úgy látszik, mégis hordoz értéket, mégis fontos. Az autentikus szöveget most mégsem volt könnyű fellelni, mert azt is elfelejtettem, hogy kis 1991-es gyűjteményemben (Hóban és homokon) viszont benne van.

Fontosnak gondolom még, így, húsz egynéhány év távlatából megjegyezni, hogy bár a vers persze fikció, de valós tényekre alapszik: az 1989-ben forgalomban lévő 2. osztályos iskolai magyar olvasókönyv 223. oldalán az idézett Lenin-vers valóban ott díszelgett – miközben a kommunista rendszer már összehullóban volt. Ezt az ellentmondást, ugyanennek a versnek a példáján, ebben az időben egy esszémben szintén szóvá tettem:

Most, amikor az ideológiák szappanbuborékai sorra kipukkadtak, s jöhetne valami értelmesebb önépítés, akkor itt állunk teleluggatott öntudattal, szédelegve a sok félrevezetéstől.

Magunkra találni: nehezebb, mint gondoltuk volna.

És amikor azt hittük: na most, talán, végre… akkor hazajön iskolás gyerekünk, felüti 1987-es kiadású, ma is érvényes olvasókönyvét és rábök egy versre: holnapra ezt kell megtanulni. Íme: „Tudja ma már minden gyermek, / Lenin nekünk mit adott: / Szabad, boldog életünkhöz / igaz utat mutatott!”

Közben szól a rádió, halljuk, hogy Békéscsabán az ellenzéki pártok megrendezték a kommunizmus szimbolikus temetését, s hogy a Lenin-szobor kezébe vándorbotot, vállára tarisznyát tesznek. A pesti Lenin-emlékmű mintájára ez is rövidesen „eltávozik”.

De a gyereknek holnapra meg kell tanulnia a verset.

Kis magyar skizofrénia.

Ugyancsak hiteles az április 22-i dátum: a tanmenet szerint ennek a versnek épp Lenin születésének az évfordulóján kellett olvasmányként szerepelnie.

Végül az ajánlásról. Az akkor New Yorkban elő Csalog Zsolttal, a szociográfus-íróval és a párizsi Magyar Műhelyt szerkesztő avantgárd alkotóval, Nagy Pállal ekkoriban ismerkedtem meg – mindketten bizalmukba, barátjukká fogadtak – s levelezésbe is kezdtem mindkettejükkel. Üzenetváltásaink gyakori témája a kisebbségi helyzet, az idegenben-lét volt, illetve az, milyen állapotban van/lehet a magyar írásbeliség a nyugati emigrációban – és a gyökeresen más helyzetű Kárpátalján. Vitatkoztunk is gyakran: szemléletük globális összefüggésben, multikulturális kontextusban helyezte el a problémát – én pedig a  „kisebbségi nyomoronc” szűkebb távlatú szempontjait soroltam akkoriban. Helyzetünk feloldhatatlan tragikumát igyekeztem megragadni a nekik ajánlott opuszban.

 

Vers hosszú alcímmel és ajánlással

M. LACIKA, DISZLEXIÁBAN SZENVEDŐ NYOLCÉVES KÁRPÁTALJAI KISFIÚ, A VEGYES TANÍTÁSI NYELVŰ N-I ÁLTALÁNOS ISKOLA MÁSODIK OSZTÁLYOS TANULÓJA 1989. ÁPRILIS 22-ÉN OLVASÓKÖNYVÉNEK  223. OLDALÁT BETŰZI TANÍTÓNŐJE SEGÍTSÉGÉVEL

Csalog Zsoltnak New Yorkba és Nagy Pálnak Párizsba
– más-más indíttatással, de azonos szomorúsággal

tö-u
tö-udö-ja mö
ma mö-ár
már

TUDJA MA MÁR

tuggya ma már mö-inö
mö-inödö-en
mindö gö
enö-gö

MINDEN GYEREK

minden gyerek lö-enö
enö-ni
enni
le-enni-nö
ne-lenni nö-ekunö-kö
ne-lenni nekunk

LENIN NEKÜNK

Lenin nekunk mö-it
itt
m-it adö-olt
mit dalolt

MIT ADOTT:

sö-zöbö-ad
bö-ald
bö-ölödö

SZABAD, BOLDOG

szabad. boldog elö-atu
le-tö-nö
letun
hö-zó

ÉLETÜNKHÖZ

életunkhozi-gö
iga
ga-zö
gaz u-tat

IGAZ UTAT

igaz utat mö-utö-a
tö-o
tö-tö

MUTATOTT!

Igen.

(1989)

Olvasd el ezt is: Egy Lenin-vers története.

Illusztráció: „Kafbek” álnév alatt a Spanyolnáthában 2004-ben megjelent vizuális munkám: Leninufó-kaleidoszkóp

Végül: igen megtisztelő, hogy versemet Zalabai nem kisebb alkotással, mint Domonkos István Kormányeltörésben c. költeményével hozzá összefüggésbe. Érdekes aktualitás és kapcsolódás, hogy egy szlovákiai magyar folyóirat épp az utóbbi mű keletkezésének 40. évfordulója okán küldött nemrégiben felkérést  – amelynek örömmel eleget is tettem egy új verssel.

(Visited 468 times, 1 visits today)
Címke , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

3 hozzászólás a(z) Még egy „Lenin-vers” bejegyzéshez

  1. Cs. L. mondta:

    Nem találkoztam még ezzel a verseddel, pedig tényleg megrendítő. Fontos szöveg. Azért én finomabban fogalmaznék: a Kormányeltörésben szerzőjének egy külön nyelvet sikerült létrehoznia a kisebbségi (emigráns) skizofrénia érzékeltetésére („élni külföld élet/ pénz nyelv zászló/ himnusz bélyeg (…) mi meghalni mindnyájan úgyis téves csatatéren” stb.). Talán benne van ebben a versben az egész kelet-európai identitás- és nyelvválság. A te versed korhoz és helyhez kötöttebb. Ezzel persze nem le akarom minősíteni, csak megint előjön az értékelésben a kisebbségi és egyetemes magyar irodalom szembenállása, amibe kezdek lassan belezavarodni…

  2. bdk mondta:

    Kösz az észrevételt.
    Azt hiszem, Zalabai pontosan fogalmazott, nem hasonlította össze a két művet (a Domonkosé valóban egy univerzális értékű alkotás), csupán annyit írt, hogy versem szervesen illeszkedik abba az eszköztárba, amelyet például a Kormányeltörésben fémjelez. Én is csak annyit írtam fentebb: megtisztelő az, hogy összefüggésbe hozta a „híres poémával” – amelyet épp a fent említett ok miatt a napokban többször újra elolvastam, meggyőződve egyedülállóságáról.
    Nincs szó itt tehát szembenállásról! S anélkül, hogy önértékelésre merészkednék, annyit jegyzek meg: a lokális jelleg akkor képez értéket, ha beleolvasható az univerzálisba.

Vélemény, hozzászólás?