Balla D. Károly webnaplója
Meghirdettem virtuális irodalmi felolvasóhelyem új, immáron harmadik akcióját. A Balládium friss projektumának a lényege: arra kértem fel meghívott vendégeimet (cirka félszáz irodalmárt), hogy az alábbi kapcsolt két hívószóra reagálva készítsenek szöveget:
Arra számítok, hogy az irodalmi előzménynek tekintett
Természetesen nemcsak azért érdemes megnézni Roger Vadim kissé nehézkes című filmjét (Don Juan, avagy: Don Juan, ha nő lett volna; Don Juan ou Si Don Juan était une femme…, 1973), mert filmvásznon ekkor láthattuk utoljára Brigitte Bardot kebleit (többször) és fanszőrzetét (egyszer), hanem azért is, mert érdekesen felépített, különleges hangulatú alkotás akkor is, ha nem tartozik a filmművészet nagy remekei közé és kissé talán a cím felkeltette várakozást is alulmúlja.
Késő-kmaszkori füzetemből: Bergson eszi és issza az időt, míg Heidegger ki sem veszi a vitrin üvege mögül. A bergsoni idő sűrű párát ereszt és bebugyolálja a fázó lelket, Heidegger ideje üresen kong, mint egy visszhangos spekuláció. Bergson éli az időt, Heidegger túlélni próbálja.
Eleinte úgy tűnt, kedvencünk lesz az ATV új beszélgetős műsora, a Húzós. A címe ugyan nekem cseppet sem tetszett, már csak azért sem, mert egyáltalán nem fejezi ki azt, amit a képernyőn látunk: kényes kérdések, forró pillanatok, rázós ügyek vagy feszült hallgatások helyett sokkal inkább a kedélyesség jellemezte a beszélgetéseket (egy-egy ritka kivételtől eltekintve). Ami nem is baj; az már inkább a műsor rovására írható, hogy a családias hangnem ritkán járt együtt lélektani mélységekkel, belső megnyílásokkal – mégis úgy tűnt, hogy Rónai Egon riporternek és vendégeinek sikerült jól egyensúlyozniuk a sekélyes bulvárcsevej és a dögunalmas komolykodás között. Ha nem is karcoltuk magunkat véresre az izgalomtól és nem is estünk transzba a megvilágosodás katarzisában, általában élveztük a minőségi szórakoztatás profizmusát.
Az 1990-es évek legelején, amikor Évával a budapesti mozikban először szabadultunk rá a friss nyugati kínálatra, habzsoltuk a Greenaway-filmeket. Még érződött a botrányszag A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője körül, s mi nem tudtunk betelni a felkavaró és páratlanul szuggesztív képi világgal s az ezt kísérő hatásos zenével. No persze a történet sem volt akármilyen. Kedvencünk lett a Számokba fojtva, tetszett A rajzoló szerződése, s amint bemutatták, azonnal megnéztük Prospero könyvét és A macomi gyermeket. Egy addig számunkra ismeretlen filmnyelvet ismertünk meg, rácsodálkozhattunk a tobzódó hanyatlás és a rothadó szépség képeire, az ocsmányság tiszta művészetbe oltott esztétikumára.
BAFTA-díja és Oscar-jelöltsége ellenére a hőn szeretett Woody Allen Férjek és feleségek című filmje nem nyújtott igazi élményt. Kicsit unalmas, kicsit önismétlő, kicsit közhelyes. Persze azért röppen egy-egy sziporka is, meg vannak mulatságos helyzetek, ám az egész együtt komédiának nem elég szellemes, szatírának nem elég ironikus, drámának nem elég feszes és nem elég mély. Hiányzik a Mesterre oly jellemző abszurd látásmód, hiányoznak a meglepetések, helyette azt a lapos megoldást kapjuk, hogy a szereplők a riporternek elmondott monológ-részletekkel görgetik tovább vagy kerekítik le történeteiket.
Nem kis meglepetésemre (és nagy megelégedésemre!) megvételre kínálják egy könyves portálon VakCina című virtuális könyvemet. A dolog csupáncsak azért meglepő, mert e könyvnek nincsen valós fizikai létezése, lényege éppen az, hogy a virtuális térben képződött meg (mint ezt a kiadóm elnök asszonya egy interjúban annak idején részletesen kifejtette: Nem készül, hanem létrejön). Úgy tűnik, nyolc év után a VakCina képzetes létezése most a kereskedelmi térben tett szert némi valóságosságra azáltal, hogy megvásárolhatónak tüntetik fel; íme:
A Literán elindult a Kis nyári zene sorozat, amelyben írók, irodalmárok ajánlanak zenéket. Az első kockában Zalán Tibor kanyarított kellemes jegyzetet egy ukrán zeneszerző kis darabja köré. Örömmel olvastam a Tibire oly jellemző hangulatú írást – és meghallgattam Alekszand Gonobolin muzsikáját. Kitűnő, de… De nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy ezt a dallamot én más zeneszerzőtől nagyon régóta ismerem. Be is ugrott, honnan. De ítéljétek meg magatok, valóban olyan nyilvánvaló-e a hasonlóság, hogy már plágium-gyanús. Íme, előbb az ukrán komponista darabja:
A súlyos művészi filmdráma és az olcsó családi mozi között nagyjából éppen félúton helyezkedik el a svéd Lasse Hallström rendezte Befejezetlen élet (An Unfinished Life, 2005). Legnagyobb gyengéje alighanem az oly sokszor feldolgozott alapsztori szokványossága (brutális párja elől gyermekével menekülő bántalmazott nő; magányába menekült idős férfi, aki idővel meglágyul…), illetve az, hogy a fő cselekményszálak szövése kevéssé mutat túl az ismert paneleken (az már szinte bosszantó, hogy a menekülő nő beleszeret az őt védelmező seriffbe). Ám bővelkedik az alkotás erényekben is: jók a párbeszédek, kidolgozottak, mívesen formáltak a karakterek, szép a kameramunka – és zseniális a melléksztori szimbolikája: számomra ez emelte művészi nívóra a filmet.
Megkockáztatom: az egyik legjobb magyar film. Bár bő húsz éve is meglehet annak, hogy először láttam, most újranézve mégis egészen pontosan felidéződött néhány jelenet. Ha nem is olyan élesen, mint pár éve, amikor egy jegyzetemet a film szimbolikus jelenetére hivatkozva kezdtem (Volt egyszer egy birodalom). Most újra minden mélyre vésődött: a hatalom természetéről roppant pontos képet adó, erős művészi élményt nyújtó alkotásnak ott a helye Fábri Az ötödik pecséte mellett.