Oresztész és az algoritmusok

A visszhangos várócsarnokot váratlanul apró algoritmusok lepték el, a hideg kőburkolat csattogott talpuk alatt, ahogy fel-alá rohangáltak a padokon ücsörgők és a jegyükért sorban állók között. Oresztészt nem is annyira megjelenésük és gyors, látszólag minden cél nélküli futkosásuk lepte meg, hanem az, hogy a csarnokban tartózkodókat egyáltalán nem érdekelte a különös jelenség. Akik a kényelmetlen fapadokon ültek egykedvűen, szinte figyelemre sem méltatták őket, a pénztárak előtt gondterhelt arccal várakozók sem zökkentek ki nyugalmukból, egyedül a menetrendet figyelmesen tanulmányozó néhány utazó mutatott némi érdeklődést, csak annyit, hogy az indulási és érkezési időpontokkal teleírt sorokról és oszlopokról rövid időre a rohangászó algoritmusokra vitték tekintetüket, követték egyikük-másikuk mozgását, ám aztán visszafordultak a táblázatokhoz, ügyet sem fordítva a hátuk mögött zajló eseményekre. Oresztész sebesen kapkodta a fejét, hol a közeledő, hol a távolodó algoritmusokat figyelte. Feltűnt neki, hogy vannak köztük egészen szemtelenek, ezek fel-felugrálnak a bőröndökre és az üres padokra, az egyikük még egy falatozó férfi elemózsiájába is belekotort. Úgy látszott, a jövevények semmi szándékát nem mutatják sem a távozásnak, sem annak, hogy idegesítő ide-oda iramodásaikat abbahagyják és valami értelmes alakzatba rendeződjenek, ezért Oresztész úgy döntött, inkább odakint, a peronon várja be vonata indulását. Ahogy elhagyta az összegződött talpcsattogásoktól szinte zengő csarnokot, másfajta zajra lett figyelmes: a harmadik vágányon egy elegáns tőzsde tolatott fülsiketítő csikorgással.


több hasonló

Oresztész és a téveszme

A téveszme makacsul befészkelte magát valahová az ólak mögé. Hívogatásra, csalogatásra nem jött elő, Oresztész ételt is hiába szórt az udvar bármelyik pontjára, amíg csőre töltött fegyvere mögül szemmel tartotta a helyet, a csali érintetlen maradt. Aztán, ha akár csak pár pillanatra, figyelme máshová terelődött, mire visszanézett, már hűlt helyét találta a finom falatoknak. Próbálkozott riogatással, bottal verte az ólak hátoldalát, üres vedreket csapdosott egymáshoz – de ezzel csak jószágait őrjítette meg, a téveszme nem menekült el. Hiába állított neki különböző rafinált csapdákat, kárnak próbálkozott mérgezett étellel, kotorékebet is hiába uszított ellene. Belátva módszerei eredménytelenségét, Oresztész ekkor stratégiát változtatott. Beszüntette üldözését, próbálta inkább magához édesgetni. Finom, puha vackot készített számára egy szélvédett helyen, becéző szavakat hallatott, készenlétben tartott puskáját látványos gesztussal bevitte a házba. Korábbi határozottsága, keménysége helyett bizonytalannak, elesettnek mutatta magát – s közben napról napra hevesebben vágyott a megjelenésére, elképzelte, amint tenyeréből eteti, cirógatja. Talán még a házba is bevinné, gondolta, hadd aludjon az ágya mellett. Sokáig azonban nem történt semmi. Mígnem, amikor egy napon szomszédjával hosszan beszélgetett a kapuban a világ dolgairól, cimborája egyszer csak felhorkant. Nézd már, micsoda rusnya téveszme, kiáltotta, már ugrott is, s kemény bakancsával agyontaposta anélkül, hogy a sakkvilágbajnokság első számú favoritjának a győzelmi esélyeit csökkentette volna.


több hasonló

Oresztész és a próbafülke

Belépett és gyorsan behúzta maga mögött a súlyos függönyt. Előbb a világítást kellett volna…, gondolta, miközben a csaknem teljes sötétségben kitapogatta a villanykapcsolót. Az éles fény egyenesen a szemébe vágott a tükör fölül, annyira elvakította, hogy saját képmását sem ismerte fel azonnal. Kis bizalmatlansággal figyelte a mozdulatait utánzó férfit, ez az egészalakos megjelenés alig emlékeztette arra a valakire, akit reggelente lát kis borotválkozó tükrében, s akivel hosszú évek konfliktusai után talán sikerült barátságot kötnie. Az a kapcsolat is inkább terhes volt számára, semmint felemelő – és akkor most itt van ez az új figura, nem elég, hogy az arca kiismerhetetlen fehér folt, de még ott a törzse is, meg az idétlenül hosszú végtagjai, amelyek szinte külön életet élnek, időnként előre, hátra vagy oldalt lendülnek, mintha valaki távirányítóval tesztelné egy frissen épített robot mozgásfunkcióit. Ja persze, a nadrág, jutott eszébe. Letolta kopottas farmerét és belelépett a finom szövetből készült pantallóba. De eltévesztette a szárat, igyekezett hát helyrehozni tévedését anélkül, hogy kilépett volna, de rá kellett jönnie, hiába próbálkozik szabadon maradt bal lábával és az üresen maradt jobb nadrágszárral, csak úgy hozhatja helyre a hibát, ha elölről kezdi az egészet. Ehhez azonban nem volt semmi kedve, lerúgta a finom  szövetet és visszahúzta farmerét. Kilépett a függöny mögül, sietve elhagyta az üzletet, már az utcán volt, amikor arctalan tükörképe lemészárolta az idős asszonyt, aki egy lila kombinét akart felpróbálni a fülkében.


több hasonló

Oresztész és a szökőkút

Előbb a hangot hallotta meg, a magát paskoló víz tobzódó zenéjét, s csak aztán, amikor a félhomályos sikátorból kilépett a napsütötte térre, akkor láthatta, hogyan hullnak alá a magasba lövellt vízoszlopok, belecsobbanva a terpeszkedésükben is karcsú, visszhangos márványmedencékbe. Pontos arányokra épült a szökőkút, a visszahullt vizet felülről alább s alább engedő tányérok úgy viszonyultak egymáshoz, mint egy vallási beavatódás fázisai, s a fehér habzás, miközben aláfolyt, pontosan követte az istenek legféltettebb titkát, miszerint kifürkészni az ismeretlent annyit tesz, mint macskabőrben hetyke bukfencet vetni a törvények szigorú oszlopai tövében. Oresztész elragadtatással nézte a tobzódó csodát, pedig pontosan tudta, hogy a távoli sportkórház eresze alatti bűzös dúcokban már nem mernek költeni a halálra rémült agyaggalambok.


több hasonló

Oresztész és a pincér

A pincér az asztalon hagyta a borravalót, s ettől Oresztésznek az az érzése támadt, mintha mégsem lett volna elég jó ez az ebéd, vagy ha mégis, akkor a kiszolgálásnak lehetett valami híja, pedig egy perccel ezelőtt még mindennek az ellenkezőjéről volt meggyőződve, remek halételek, kitűnő bor, kifogástalan kiszolgálás – ebben az elégedettségben intett a pincérnek, aki jött is szinte azonnal, de amikor átadta a számlát, látszott rajta, valahol másutt járnak a gondolatai, olyan merengő tekintettel nézett ki az ablakon a késő őszbe, mint aki közben verset szaval, valami búsat, borongóst, amelyben halál és bánat van, meg persze magány, tömérdek sok magány, olyasfajta, amelybe belefullad a lélek. Oresztész már-már zavarba jött, amiért neki kell torkát köszörülve visszazökkentenie a pincért ide a fehér asztal mellé, amelyen már ott virított egy nagy és két kisebb címletű bankó, utóbbiak egyke kicsit oldalvást téve, hogy a pincérnek ne lehesse kétsége afelől, mi képezi a cechet és mi a ráadást. Ám Oresztésznek csalódnia kellett, embere felmarkolta az egymásra tett nagy és kis címletű papírpénzt, és az oldalt heverőre ügyet sem véve távozott az asztaltól. Kisvártatva a konyha felől vonatkerekek csikorgása hallatszott. Valaki biztosan meghúzta a vészféket, gondolta Oresztész, majd sietve elhagyta az éttermet, hogy legalább a borongós versre ráakadjon a kinti őszben, mielőtt kigyulladnak a tengerparton sorakozó szemeteskukák.


több hasonló

Oresztész és a fiatal juhar

A lány belépett a parkba és elvegyült fák között, mintha ő is egy lenne közülük. A gesztenyéket, platánokat és hársakat nem lepte meg a hozzájuk hasonlatos lény megjelenése, fiatal jávornak vagy égernek nézték, legfeljebb azon csodálkoztak, hogy tőlük eltérően képes volt a helyét változtatni, le tudott ülni egy padra és könyvet olvashatott az ő árnyékukban. Kevéske napfény ráférne erre a csenevész facsemetére, gondolták, és kicsit félrehúzták ágaikat fölötte. A megnyíló boltozaton áthatolt néhány pászma, az egyik a lány arcát fényesítette meg, a másik a hajába szórt szikrákat, a harmadik a könyv lapján tette kontrasztossá a betűket. A lány hunyorogni kezdett, ölébe ejtette a könyvet, bántotta szemét a nagy világosság. A pilláit is lehunyta, így nem láthatta meg Oresztészt, aki napi egészségügyi sétáját folytatva épp elébe ért a lócák szegélyezte sétányon, s aki elragadtatásában meg is állt előtte. Ó, mi szép, mi egészséges fiatal juhar ez itt, mondta magában, s mellételepedett. A lány nem mozdult, nem szólt és szemét sem nyitotta ki, így Oresztész kisvártatva unatkozni kezdett, ezért kíváncsian szemügyre vette a lány ölében heverő kötetet. A hangszerkészítők kézikönyve a hegedűnyak címszónál volt felütve.


több hasonló

Oresztész és az indiánok

A kisváros barokk főterén kolumbiai utcai zenészek álltak karéjban. Párafelhőt eregetve fútták a metsző hidegben többszólamú hatalmas pánsípjaikat, gőzölgött a fejük a díszeik alatt, gőzölögtek a hangszerek, sípjaikból, mint kis mozdonyokból, lövellt a pára. Verték a kecskebőr dobot, botokat és csontokat ütöttek egymáshoz, gémberedett ujjaikról megfeledkezve a végsőkig elmerültek a maguk keltette ritmusban, amely a legkisebb ellenállást sem tapasztalva birtokba vette a teret, külön-külön annak minden objektumát, a székesegyház homlokzatát, a hótól hajnalban megtisztított, kacskaringós rajzolatú kövezetet, a hidegbe görcsösen kapaszkodó csupasz fákat, a körben álló épületeket és a házak szűkös közeit, a város légterét, amelynek vibrálása körbevette Oresztészt is, aki valahonnan valahová tartott, nem volt itt dolga, egyszerűen csak erre vitt a sietős útja, mégis meg kellett állnia, voltaképp nem a muzsika torpantotta meg, hanem a gyomorszája táján érzett éles szorítás, amelyről nem tudta megállapítani, hogy a reggelire fogyasztott nagy adag szalonnás rántotta okozza-e vagy inkább a bensőbe hatoló ritmus, amely, úgy érezte, közvetlenül a gyomrában keletkezik, onnan áramlik minden porcikájába, s testéből kilépve árasztja el a teret, az ő belső rángását hangosítják fel a zenészek olyannyira, hogy felzengjen az egekig. Kicsit összegörnyedt, kezét gyomrára szorította, tett pár lépést a metszett arcú pánsíposok felé, majd egyensúlyát veszítve lassú mozdulattal beledőlt abba a hangszertokba, amelybe a járókelők a muzsikát honoráló fémpénzeiket dobálták. A zenészek még befejezték az éppen elkezdett ritmusképletet, majd gyors ugrásokkal Oresztész mellett teremtek, görcsbe rándult testét kinyújtva kényelmes helyzetbe fektették a mintákat rajzoló hideg burkolaton, feje alá igazították a pénzzel teli hangszertokot, aztán körbeállták és mély mormogásba kezdtek, hogy addig is, amíg a tűzokádó mélybúvár megérkezik, biztosítsák vétlen áldozatuk üdvösségét az indián egekben.

Oresztész és a macska

A macska körbefeküdte a lyukat, átölte a semmit, körbejelölte vörhenyes bundájával, elhatárolta testével a valamitől, olyan élesen és olyan magától értetődően, hogy amikor Oresztész belépett a szobába, teljesen nyilvánvalóvá lett számára a világmindenség hármas tagoltságú egysége. Valami. Macska. Semmi. Elválaszthatatlanok, létezésük egybetartozik, mert ugyan mi más közvetíthetné a halott Valami számára a Semmi termékenyítő csíráit, mint a megtestesült világösztön. Mindezt megértvén Oresztész erős késztetést érzett, hogy megérintse a macska hátát, végighúzza kezét a vöröses szőrzeten, de ellenállt a kísértésnek, inkább a kistányér fölé hajolt és a maradék tejecskébe öklendezte a bolygókat.

Oresztész és a pohár víz

Éppen akkor lépett a szobába, amikorra a csapból nem sokkal azelőtt frissen eresztett hideg víz elvesztette kellemét, s a kristálypohár belső üvegfalát már ellepték az apró buborékok. Nem volt szomjas, de ivott egy kortyot annak jeléül, hogy észrevette a gesztust, a kikészített pohár vizet, amely még percekkel ezelőtt is kívánatos, kellemesen hűvös lehetett, ám a szobába lépésekor már langyossá émelyedett, érvénytelenné téve a figyelmességét annak, aki így igyekezett kedvére tenni a messziről érkezőnek, nem tudván, hogy jó szándékát félresiklatja az idő felgyorsult múlása a túlfűtött szobában, amelynek ablakát Oresztész most sürgősen kitárta, azt sem bánva, hogy a kinti téli kavargásból apró jégszilánkokat ver arcába a szél. Ezzel persze utólag nem hűthette le a gyomrába került korty ízetlen és langyos vizet, csupán a romlás okozóját, a bent rekedt melegben túlpörgő időt bocsáthatta kívülre, ezzel mintegy egybeigazítva mindazt, ami érkezésével kibillenni látszott. A pohár vizet kitette az ablak külső párkányára, majd bezárta a táblákat. Ideje kicsomagolni, gondolta, de a sarkot, ahová a bőröndjét tette, már elfoglalta egy pöffeszkedő zöld gumicsónak.

Oresztész és a menyét

Amíg teáját cukrozta, azalatt a mellette heverő könyv lapjai közé befészkelődött egy csinos menyét, érzékeny orrát kidugta a lapok közül, és ahogy beleszimatolt a levegőbe, Oresztész biztos lett abban, hogy a közeli fűrésztelepen a friss deszkák már nagyon elunták magukat a szárítóban. Kinézett az ablakon, látta, amint a telep elgazosodott ipari sínpárja fölött vibrál a levegő, s elképzelte, hogyan hatol majd ebbe a finom villódzásba a menetrend nélkül közlekedő mozdony, otromba zakatolása miként teszi tönkre a csendes nyári délutánt. A felvetődött lehetőség a menyétet is elborzasztotta, visszahúzódott a könyvbe, talált magának a regényben egy takaros rejtekhelyet és elő sem bújt onnan mindaddig, amíg Oresztész őhozzá nem ért az olvasásban. Akkor újra előmerészkedett és a levegőbe szimatolva elégedetten megállapította, hogy a szárított deszkákat a zakatoló szerelvény minden különösebb nehézség nélkül már órákkal ezelőtt kiszállította a telephelyről, így a levegő tovább vibrálhatna az ipari sínpár fölött, ha közben be nem alkonyodott volna annyira, hogy a félhomályban Oresztésznek abba kelljen hagynia az olvasást arra a rövid időre, amíg az asztali lámpa fényét rá nem kattintja a szobára. A menyét egy pillanatra megriadt, de nem bújt vissza regénybéli rejtekébe, kíváncsian nézett Oresztészre, mint olyan valakire, akiről pontosan tudható, hogy cukor nélkül issza a teát.


több hasonló