Oresztész és a trombita

Kétszer is megkerülte a porban heverő trombitát. Nem értette, hogyan kerülhetett ez a teljesen jó állapotban lévő hangszer ide, a kopárságon átvezető út szélére, hogyhogy nem vette eddig észre senki, hogyhogy nem tűnt fel a hiánya annak, aki elvesztette, egyáltalán, mi járatban lehetett erre bárki trombitás, honnan jött, hová ment, vajon muzsikus volt-e, aligha, akkor jobban vigyázott volna munkaeszközére, inkább csak fuvarozó, igen, alighanem egy zenekar teljes felszerelését szállító járműről eshetett le ez a csillogó rézfúvós. Oresztész szinte látta a púposra megrakott szekeret, rajta a vándorbigband összes retyerutyájával, látta a nagybőgő hátul kilógó nyakát a végére kötött piros szalaggal, látta a dobok fényesre koptatott bőrét, az elegáns vibrafont, az egymásra rakott gitárokat, harsonákat, szaxofonokat, kürtöket és klarinétokat, és látta a torony tetején billegni a fényes trombitát, amely egy óvatlan pillanatban, amikor réztestén legszebben villant meg a napfény, levetette magát a szekérről, talán csak azért, hogy ő megtalálja és kétszer is meg kelljen kerülnie, mielőtt az esőerdők teljes pusztulásáról értesülne.

Az istenek lábnyoma

Az unalom fehér masszája éppen túlcsordult a rozsdás bádogteknő peremén, amikor egy sugárhajtású gép hangja váratlanul feldübörgött, majd darabokra hullott valahol a magasban. Oresztész ijedtében elejtette a keverőlapátot, amelyre addig támaszkodott, felnézett, kereste a zaj forrását, de csak néhány varjat látott a mező felett, lassú körözésüket láthatóan nem zavarta meg az, ami őt egy pillanatra félelemmel töltötte el. Az ég tisztán és semmitől sem háboríttatva habzott odafent, hasonlatosan a teknőben bugyogó unalomhoz, amelynek kicsordult cseppjei megragadtak a környező fűszálakon. A fény felé ágaskodók egy ideig dacoltak sorsukkal, de a rájuk tapadt súly végül a talajra kényszerítette valamennyijüket. Oresztészt megnyugtatta, hogy a köröző varjak és az elfekvő fűszálak között nem tud semmilyen párhuzamot vonni, felemelte a lapátot, állát támasztva rákönyökölt, és türelmesen várta tovább, hogy a fehér massza az istenek lábnyomává sűrűsödjön.