Antonioni: Az éjszaka

Most láttam először kedvenc mesteremnek ezt a korai filmjét (Michelangelo Antonioni, La notte, 1961). Kétséget kizáróan jelentős alkotás akkor is, ha elég nehezen néztük végig: az elidegenültségnek és az érzelmi sivárságnak ez a meglehetősen közvetlen ábrázolása nem tudott eléggé lekötni, holott egyébként kifejezetten szeretem a kissé vontatott, ráérős filmeket, de valahogy itt nem éreztem elegendőnek az intellektuális feszültséget ahhoz, hogy a kevés történésű lassú jeleneteken átsegítsen. Egyedül a képi világ szolgálhatott mentségül: a film voltaképp egymásba áttűnő művészfotók sorozatának hat. Értékelhető továbbá az egymásra épülő epizódok hangulati értéke, és persze az a társadalmi mondanivaló is, ami a film keletkezésekor (fél évszázada!) erősnek, újszerűnek hathatott. Mindez azonban tegnap este nem tudta felülírni a második óra kezdetétől növekvő unalmamat. Ám ma azt is be kell látnom, hogy visszaemlékeznem sokkal kellemesebb a filmre, mint amilyen élmény megnézni volt.


Olvasd el ezt is: Írásom Antonioni Nagyításáról

Az éjszaka, La notte, 1961; rendező: Michelangelo Antonioni; forgatókönyv: Michelangelo Antonioni, Ennio Flaiano, Tonino Guerra; zene: Giorgio Gaslini; operatőr: Gianni Di Venanzo. Szereplők: Marcello Mastroianni (Giovanni Pontano), Jeanne Moreau (Lidia), Monica Vitti (Valentina Gherardini), Bernhard Wicki (Tommaso), Rosy Mazzacurati (Resy)

Szellemi méregkeverésem

Történt, hogy rég látott tanárnő ismerősömet ismerősnek jelöltem a Facebookon. Elutasító válasza így hangzott:

SOHA nem hagytam még a levegőben köszönésre felém nyújtott kezet. De most kénytelen vagyok. Az utóbbi években — különösen posztumusz — elkövetett intenzív szellemi méregkeverésed miatt. SAJNÁLOM, hogy elveszítetted magad. A te adottságaiddal, gyökereiddel és hátszeleddel BIZTOS, hogy a Teremtő nem erre szemelt ki. Persze a te lelkiismereteddel — mert VAN,ebben biztos vagyok, csak most alszik, vagy talán tetszhalott — majd neked kell elszámolnod. Én azonban — mert ennyi az én felelősségem — ismerőseim közé nem engedlek,mert a téged megfertőző szerzett identitáshiány szindróma vírusának terjesztéséhez még véletlenül sem akarok hozzájárulni. Mi magyarok olyan kevesen vagyunk már, itt a tövisek között, ezen az ibolyányi földön — emlékszel még ezekre EGYÁLTALÁN?? –, hogy MINDEN elveszett lélek óriási és fájdalmas veszteség. A te gyógyulásodban is bízom…

Itt az aláírás következik, aztán egy utóirat, amelyről nehéz eldönteni, hogy valami pislákoló humorérzék íratta-e vagy ebben is az értetlen rosszindulat dominál: a cikk folytatódik >>

BÚÉK 2011

Alábbi limerikemmel, valamint Oresztész és a kockázatok c. minimámmal viszonzom a jókívánságok sokaságát:

Szilvapálinkával koccintok egészségetekre

Jaj nekem, Karácsony, Szilveszter
évvége mindenkor így veszt el
száz barát jót kíván
kedvük, mint Pop Iván*
– hadd igyak, hol van a szil’vegyszer?!

——-
* A szerző versének itt egyrészt lokális jelentést igyekszik adni azzal, hogy a barátok kedvének az emelkedettségét egy kárpátaljai hegycsúcshoz hasonlítja: a Pop Ivan a máramarosi havasok egyik legmagasabb pontja az ukrán-román határon (1940 m), másfelől irodalmi allúzióval él, lévén e hegy közelében játszódik kedves regényének, Bodor Ádám Sinistra körzetének a története, harmadrészt a progresszív zenei irányzatok iránti elkötelezettségét kívánja igazolni és abban való jártasságát fitogtatni a hasonnevű zenei formáció megidézésével. Negyedrészt meg kurvára unja a jókívánság-dömpinget, így ezzel a versével tesz szilvapálinkát a körbeküldözgetés végére.


Több limerikem: