Alla leleplezése

Mozgó Világ, 2011/márciusIdeje felfednem az igazságot. Nem mintha a közvéleményt égetően foglalkoztató titokról vagy világra szóló átverésről lenne szó, ám bizonyos irodalmi berkekben mégis tudnak Alláról, neve, versei és naplói megjelentek nyomtatásban, életrajza fent volt a Wikipédián, megtalálja a Google, kritikák és tanulmányok foglalkoztak regényben is megrajzolt alakjával – kilétét mégis homály fedi. S bár ennek eloszlatására senki sem tett kísérletet, szerkesztők, kritikusok, irodalomtörténészek soha nem vonták kétségbe valódiságát, mindenki elfogadta azt, amit közöltünk vagy amit elhallgattunk róla, most mégis úgy érzem, ideje, hogy a titokzatos nőalakról lehulljon a lepel.

Lássuk a tényeket.

Alla Bilo-Rak, a kevéssé ismert rétoruszin költőnő 1951-ben született Kárpátalja keleti csücskében, Tiszavirágfalván (Tiszovicja). Életében alig tucatnyi verse jelent meg járási és üzemei lapokban. Filológiai furcsaságként néhány szonettjét külön kis füzetben adták ki a II. Összrutén Világintegrációs Kongresszus tiszteletére Ottavában. Feldolgozatlan kéziratos életműve egy magát megnevezni nem kívánó, Tiszaújlakon élő magángyűjtő birtokában van.

A későbbi költőnő Hariszja Rak néven látta meg a napvilágot. Nagyapja, Roman Rak a XX. század elejének ismert vándorprédikátora volt, egyik kidolgozója és hirdetője az ún. ruszolatin-elméletnek, amely cáfolja a ruténok szláv eredetét. Nézetei és a húszas-harmincas években kifejtett felforgató tevékenysége miatt többször összeütközésbe került a csehszlovák hatóságokkal, családja az állandó zaklatások miatt faluról falura vándorolt. Egyik fia, Italo Rak, eleinte apja nyomdokaiba lépni látszott, ám később – talán a frissen berendezkedő szovjet rendszer retorzióitól félve – felhagyott az igehirdetéssel és mozgó szatócsüzletet nyitott: hosszú szőrű hucul szamarak vontatta echós szekérrel járta a falvakat, petróleumot, tűt, cérnát, cukrot, sót árult, illetve cserélt állatbőrre, élelmiszerre. Szaporodó családja mindenhová követte, s ha télen az embermagasságú hótorlaszok elzárták az utakat, hónapokra ott rekedtek egy kis községben vagy hegyi pásztor tanyáján.

A kis Hariszja legelőbb szép hangjával keltette fel szülei figyelmét: mindent elénekelt, amit a parasztoktól és bacsáktól vagy a templomban hallott. Amikor apja a hatvanas évek végén egy Alpinyiszt márkájú táskarádiót vásárolt, a kislány az összes slágert megtanulta (később, midőn publikálni kezdett, keresztnevét állítólag nagy példaképe, az orosz popsztár Alla Pugacsova tiszteletére változtatta meg). Verseket már ekkor írogatott, igen sajátos ruszin nyelven, amelyben egyaránt előfordultak a már csak bibliákban, egyházi liturgiákban élő ószláv szavak és a nagyapa nyelvújító latinizmusai és románizmusai. Később kifejezésmódjába beemelte az orosz szleng nyelvi fordulatait is.

Fiatalon ment férjhez és igen hamar megözvegyült. A nála jóval idősebb Mikola Bilo élmunkás állattenyésztő volt egy Rahó környéki állami gazdaságban, nemigen tolerálta felesége írói ambícióit. Eleinte örült annak, hogy hitvese nem asszony-nevén írogat az újságokba, utóbb mégis féltékeny lett sikereire és ő ragaszkodott a kötőjeles névhasználathoz. Kívánsága végakarat lett: gyomorpanaszait ekkor már csak az egyre több pálinka csillapította, így sosem kezelt fekélye perforált, rosszullétét ivócimborái részegségnek hitték – s a késve hívott orvos már csak az exitust állapíthatja meg a falusi kocsma füstös gerendái alatt.

Az akkor még alig húszéves gyermektelen özvegy egy világtól elzárt tanyára költözött a Fekete- és a Fehér-Tisza összefolyásánál. Az akkori divatnak megfelelően nutriát tenyésztett, üzletelt, járja a vidéket, közben naplóírásba kezdett, ezt akkor is folytatta, amikor kezdődő tüdőbajával előbb kórházba, majd szanatóriumba utalták.

Az évek során egyre teltek a kockás iskolai füzetek, ám a negyvennél alig idősebb írót senki sem fedezte fel. 1995-ben váratlanul, a kőrösmezői körzeti klinikán bekövetkezett haláláról sem vett tudomást az irodalmi közvélemény. Hagyatéka rejtélyes módon került a tiszaújlaki magyar könyvgyűjtőhöz, aki féltékenyen őrzi az alig érthető nyelven rótt lapokat.

A fentieket egy 1988-as publikáció alapján foglaltam össze. A közlés az életrajz mellett Alla Bilo-Rak három versét is tartalmazta – fordításomban. A folyóirat főszerkesztője a megjelenés után gratulált munkámhoz, egyben roppant sajnálatosnak találta, hogy az igen tehetségesnek látszó költőnő ilyen fiatalon hunyt el, s biztatott további műfordítások elkészítésére. Született is még 3-4 adaptáció, ezek különböző lapokban napvilágot láttak. Ám buzgóságom ezzel alábbhagyott.

Az ügynek a következő lendületet az internet adta 2003-ban. Akkor napi frissítésű webmagazinként működött a honlapom, egyebek mellett több külső szerző naplóját is tartalmazta. Éppen nem írt senki új jegyzetet, nekem viszont nagyon viszketett a tenyerem, hogy valami friss anyaggal aznap is szolgáljak olvasóimnak. Így hát megkértem Évát, fordítson le egy bejegyzést Alla naplójából. Nőm ráállt, estére már örvendhettek oldalam látogatói a sajátos hangulatú lírai szövegnek:

„meztelenül álltam, ahogyan minden reggelen, míg ablakom testemre nem szabta a kert darabját, s végre felöltözhettem, ma pont rám illett az almafa, eltakarta a hiányosságaimat, slankított, mint a hosszanti csíkozású ruha, ezért hálából a délelőtt folyamán lemetszettem a batulról száraz gallyait, majd a hernyóktól hemzsegő ágakat műanyagvödörbe gyűjtöttem, a szőrös férgek továbbra is ugyanolyan állhatatosan araszoltak az összezsugorodott leveleken körbe-körbe, azt sugallták, a behatárolt tér bennük válik végtelenné, ezért érezhetik magukat boldognak saját nyomorúságukban, csak a boldogtalan Nyina Mikolajovna folyt szét a szomszéd kertben, és nyivákolt azon az összetéveszthetetlen hangon, ahogyan kizárólag ő és a vörös macskák szoktak, befogtam a fülem, és arra gondoltam, milyen kár, hogy Nyina Mikolajovna nem cirpelni szokott, mint a tücskök, az kellemesebb lenne, talán beleveszne a sipítozása a hibátlan rezgésbe, beépülne a mennyei kórusműbe, nem jelentene többé veszélyt, mert önállóan megszűnne létezni, megemelkedne egészen a kupolákig, és Nyina Mikolajovna örege, a kis sztárik attól kezdve templomba járna, ahogyan jó ideje már mindenki a környéken, a szép színes üvegek széthullanának a délelőtti napsütésben, hunyorogva összerakná belőlük az egyetlen mesét, amelyhez ragaszkodik, pedig tudja, hogy semmi sem igaz az egészből, csak a tejfehér, mert ezt mindig meg kellett ennie, ha a hajdinára tejet öntött Nyina Mikolajovna, aki nyivákolásával rám hozta a frászt, hát vigyáztam, nehogy megzavarjon, mellélépjek, és összetapossam a körtéket, terítve volt velük az udvar, nem csoda, egész éjszaka rázta a szőkekörtefát a szél, a viharnak is körteillata volt, mintha kisült volna az egész kert, újra kell írnom, valamivel muszáj helyettesítenem, különben elviselhetetlenül üres, az almafa is csak addig hajlongott benne, amíg fel nem mentem a szobámba, becsuktam és befüggönyöztem az ablakot”

Ez volt Alla nagy újjászületése. Éva jóvoltából szépen szaporodtak a szövegek, s kirajzolódott belőlük egy megragadó, titokzatos, szertelen, de öntörvényű fiatal nő nagyszerű alakja. A kép sokban eltért attól, amilyennek életrajza és versei alapján képzelhettük, Éva azt például azonnal kijelentette, hogy az ő Allája ki nem állhatja Pugacsovát, egészen bizonyos, hogy nem tőle kölcsönözte keresztnevét.

Az internetes naplóközleményekhez nem fűztünk semmilyen magyarázatot, mindig az adott nap keltezésével jelent meg, s egy koromfekete, hosszú hajú leány arcát illesztettem a szöveg felső sarkába.

És jöttek az olvasói visszajelzések… Különösen egy szolnoki levéltáros fiatalember „szeretett bele” Allába, már-már olyan mértékben, hogy egy idő után fel kellett fednünk előtte a valóságot: több oka is van annak, hogy álmai asszonyával nem találkozhat.

Éva időközben lezárta első novelláskötetét, új elbeszéléseken dolgozott, amelyek egy része a titokzatos naplóíró és a szövegeit megszerző könyvgyűjtő alakja köré rendeződött. Mígnem ez a motívum olyan erősnek bizonyult, hogy regényt lehetett rá építeni. Olyan művet, amelyben nemcsak a lefordított naplószövegek szerepelnek, nemcsak előkerülésük-megszerzésük története bontakozik ki a szerelmi és rokoni szálak szövedékéből, hanem feltárul az ismeretlen nőhöz közel férkőző, titkait a szövegei révén megfejtő műfordító lelkivilága is. A Méhe nélkül a bába című Berniczky-regény kritikusai kivétel nélkül foglalkoztak a két nőalak bonyolult viszonyával, egymásba hatoló, azonosuló és egymástól elhasonló entitásukkal, a műfordításnak, mint nem csupán nyelvi és filológiai aktusnak, hanem pszichés metamorfózisnak a problémájával. Bizonyára igazuk volt: Éva egy kicsit Allává írta magát munkája során.

Az elemzők egyike sem sejthette, hogy ennek a férfiakat elszédítő szláv szépségnek, a bábaasszony elveszett leányának a sorsa azzal kezdődött, hogy megfordítottam a nevemet.

Károly Balla, olvassuk csak hátulról, Allabylorák, azaz Alla Bilo-Rak…

Előbb volt meg a név, minden azután született. Kitaláltam egy nem létező nyelvet, a rétoruszint (a rétoromán analógiájára alkottam, nem sokat törődve azzal, hogy utóbbi a rómaiak által Rhaetiának nevezett, nagyjából az Alpok keleti felén található vidékről kapta a nevét), és eljátszottam a lehetőséggel, hogy ebből a nyelvből verseket fordítanék magyarra (az eljárás elég elterjedt az irodalomban…). Aztán az én sutácska Allámat Éva újrateremtette, igazi női lelket lehelt belé, ráaggatta a regényesség teljes ruhakollekcióját, mindezt olyan hitelesen, hogy a talált és fordítani kezdett kézirat mögött akár létező szerzőt is sejteni lehessen.

Így vezetett az út a bohó anagramma-ötlettől az alapos műgonddal megteremtett képzetes valóságba, ahol is – efelől nincs semmi kétségem – Alla most épp a róla szóló regényt fordítja egyszemélyes anyanyelvére.


Megjelent: Mozgó Világ, 2011/március

több mozgó
(Visited 43 times, 1 visits today)
Címke , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?