Az idei József Attila-díjasok ügyében Kukorelly Endre néhány napja levelet írt a miniszternek (de voltaképp inkább az illetékes államtitkárnak) annak okán, hogy a politika utólag belepiszkált a szakmai névsorba, négy nevet valaki kihúzott és másik négyet beleírt. Kukorelly úgy emlékszik, „Utoljára a nyolcvanas években csinálta a kultúrpolitika, a létezett szocializmus haláltusájában összevissza rugdalódzó korszakában.” Vártam, hogy az 2000-es ügy érintettjei közül megszólal valaki – de nem. Most lényegében ugyanez az állítás jelent meg, picit már enyhítve; eszerint Kukorelly „Azóta nem hallott hasonló esetről, bár leszögezte, nem biztos, hogy nem fordult elő.” Nos: nagyon is előfordult!
2000-ben a József Attila-díjasok már jóváhagyott listájáról az akkori miniszter, Rockenbauer Zoltán kihúzott három nevet és beírt három másikat. A három kihúzott nevére jól emlékszem: Ladik Katalin, Monostori Imre, Ferenczes István. Az érintetteket állítólag már értesítették is, hogy díjat kapnak, utóbb tudták meg, hogy mégsem. Volt egy kis szakmai felhördülés, némi vihar, de aztán elült. Mindhárom kihúzott jelölt a következő évben megkapta a díjat.
A dolog tehát 2000-ben történt, amikor ugyancsak a Fidesz kormányzott. Van tehát effajta intézkedésben némi gyakorlatuk.
A 11 évvel ezelőtti eseményekről a neten hirtelenjében csak egyetlen hitelesnek látszó szöveget találtam, az Index egyik fórumán idézik a HVG egy akkori cikkét. Így kezdődik:
HVG 2000/13. szám
2000. április 1.
107. oldal
Vihar a művészeti díjak körül
Listás választás
A művészeket tömörítő szervezetek szinte egyöntetű elutasítását váltotta ki Rockenbauer Zoltán kulturális miniszter azzal, hogy élve jogával, de felrúgva a szokásokat megváltoztatta a művészeti díjakra a szakmai kuratóriumok által javasoltak névsorát.
Kísért a múlt
“Tiltakozásul nem vettem részt Rockenbauer Zoltán miniszter mellett a József Attila-díj átadásán” mondta a HVG-nek Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség s a díjazottakra javaslatot tevő kuratórium elnöke. A miniszter ugyanis megváltoztatta az elé terjesztett névsort, kihagyta például a kuratóriumban legtöbb szavazatot kapott Monostori Imre kritikust, valamint Ladik Katalin és Ferenczes István költőt, s olyan, az írótársadalom által kevésbé értékelt művészeknek juttatott díjat, mint a Napi Magyarország újságírójaként is dolgozó Pósa Zoltán. “Nem értem a miniszter személyi döntéseit sem, ám úgy gondolom, súlyosabb probléma, hogy a József Attila-díj így politikai díj lett” fogalmazta meg fenntartásait Pomogáts. Ezzel tulajdonképpen a miniszter is
egyetértett: információink szerint a döntései ellen tiltakozó kulturális szervezetek vezetőivel folytatott múlt heti megbeszélésen kifejtette, a díjak odaítélésében is a kormány kultúrpolitikai elképzeléseit akarja képviselni. Emellett Rockenbauer hivatkozott arra, hogy a közpénzekből osztott díjakért a felelősséget ő vállalja, s egyébként is joga volt így határozni.
A művészeti kuratóriumok és szervezetek képviselőit váratlanul érték Rockenbauer döntései, hiszen a miniszter nyolc éve élő szokásjogot rúgott fel, bár azt senki nem vitatja, hogy joga volt megváltoztatni a kitüntetési névsort.
Én a dologra azért emlékszem élesen, mert én is az évben kaptam meg a díjat, és nekem is támadt némi kellemetlenségem belőle. Naplómban erről így számoltam be:
„Megkaptam a József Attila-díjat – némi szépséghibával. No, nem magának a díjnak van szépséghibája (bár ahogy ezt a plakettet elnézem…), hanem a „környülállásoknak”. Először is: a döntést meghozó szakmai testület már kiértesítette a 10 díjazottat, amikor a miniszter belenyúlt a döntésbe, 3 nevet kihúzott és 3 másikat beírt. Én szerencsére sem az előbbi, sem az utóbbi 3 közé nem tartoztam, de amikor másnap találkoztam Ladik Katival, bizony nem esett jól a szemébe néznem. (Őt, csakúgy mint Monostori Imrét és Ferenczes Istvánt, kihúzta a miniszter. Nem hiszem, hogy szikrányival is jobban „megérdemelném” a díjamat, mint bármelyikük!)
A másik, számomra ennél is kellemetlenebb körülmény: a Kárpáti Igaz Szó szépirodalmi rovata vezetőjeként szólítottak fel az átvételre (másnap a sajtóban is ekként jelentem meg). Annyira meglepődtem, hogy zavaromban alig tudtam átvenni a díjat. Amikor aztán a ceremónia után odamentem az egyik szervezőhöz (egy államtitkár – vagy -helyettes – hölgy, feltűnő nagy fehér kalapban) és szóvá tettem a tévedést, ti. hogy a Kárpáti Igaz Szónak nincs is szépirodalmi rovata, csak kulturális van, de annak sem vagyok a vezetője, csupán tíz évvel ezelőtt voltam másfél évig munkatársa a lapnak… Nagyon hamar le akart szerelni: ők az Írószövetségtől kapták meg az életrajzomat. Jeleztem, hogy ez aligha lehetett így: ott tudják, hogy ki vagyok. Szerencsére hallgatta a beszélgetést egy másik (gondolom: alacsonyabb rangú) hölgy és megígérte: utánanéz a dolognak. Lediktáltam neki, hogy a Pánsíp alapító főszerkesztője vagyok, ezt fel is írta, telefonszámommal együtt. (Az csak utólag ütött szeget a fejembe, hogy vajon miért van az: az összes többi kitüntetett minősítése: író vagy költő vagy irodalomtörténész, és csupán az én esetemben van szükség valami másfajta eredetigazolásra.) A nemzeti ünnep utáni első munkanapon – becsületére szóljon – felhívott telefonon, és elnézést kért a tévedésért: a dolog az ő hibájából történt. Ilyet olyan ritkán hall az ember, főleg minisztériumi főhivatalnoktól, hogy azonnal elérzékenyültem. Történt pedig – így a hölgy – hogy neki közel száz életrajzot kellett egyetlen nap alatt feldolgoznia és az enyém olvasásában megállt a tíz évvel ezelőtti adatnál. Én már nem akadékoskodtam azzal, hogy tíz évvel ezelőtt sem voltam az, aminek tituláltak, és rábeszélésére a sajtóbéli helyreigazításhoz sem kívántam ragaszkodni („Azt úgysem olvassa el senki!”). További kecsegtetés: rövidest megjelenik hivatalos kiadványuk, a Kulturális Közlöny – abban majd helyesen szereplek. Ezek után csak annyit kértem, hogy ebből a közlönyből küldjenek egyet a Kárpáti Igaz Szóba is, mert – magyaráztam legfőbb aggályomat – ebben az egészben az a legkellemetlenebb, hogy a lapnál azt hihetik, én adtam ki magam az ő rovatvezetőjüknek. Ezt meg is ígérte. Ebben maradtunk.”
Csak jelzem, hogy utóbb a közlönyben egy másképpen hibás adat jelent meg nevemnél, és nem a lapnak küldtek belőle egy példányt, hanem nekem – de a lap címére, mintha tényleg ott dolgoznék…
Frissítés. Szőcs Géza államtitkár válaszolt Kukorelly Endre képviselőnek. Ilyen az, amikor két politikus költő szerelmet vall egymásnak.
Kukorelly, a zíróúr, a büfét lezabáló, a fiatalok elől ösztöndíjat lenyúló, a zingyenelé megint puffog. Menj a francba, kopasz. Akkor, amikor beültél a miniszter kocsijába, a többieket meg hagytad hátra a lerobbant busszal a körúton, akkor te erkölcsileg lenulláztad magad, te senki. Akkor mindenki azt mondta rólad, hogy fordulnál fel a mercédesszel együtt.