Aki közelebbről ismer, jól tudhatja: hajlamos vagyok arra, hogy zsigerileg viszolyogjak minden olyasmitől, amit túl gyakran, túl erőszakosan akarnak az orromra kötni. Egykettőre megcsömörlöm a nyakra-főre ismételt frázisoktól, sulykolt véleményektől, tukmált nézetektől, agyonjátszott zeneszámoktól, a túlhasználatban elkopott szavaktól, a sok nézéstől elhasználódott arcoktól, képektől. Rám ellenkezőleg hatnak az üptre sugárzott reklámok és olykor még az eredeti műtől is eltaszítanak a sorozatgyártott reprodukciók.
Épp ezért ódzkodom mindenfajta ünneptől is: mindig ugyanazok a közhelyek és külsőségek, azonos rugóra járó rítusok, tartalmatlanná vált megszokások, hagyományok, amelyek gyakorlását mások várnak el tőlünk.
Amikor december elején felhangzik a rádióban az első Jingle Bell, tudom, jobb, ha Vízkeresztig be sem kapcsolom a készüléket. Ugyanígy semmi gusztusom minden augusztus 20-án újra és újra az István a királyt nézni és hallgatni. Ahogy teltek az évek, egyre korábban kapcsoltam máshová, mígnem most már a főcímnél kattintok. (Na jó, ez legelső alkalommal sem lopta magát szívem csücskébe.)



„Saját filozófiát teremteni, még ha csak prózaíróit is – igen nagy kihívás.” Cseke Gábor