Kilépési nyilatkozatunk margójára

Tiltakozásul kiléptünk az ukrán írószövetségből

íróságNem sokkal az új oktatási törvény hatályba lépése után Évával úgy döntöttünk, hogy tiltakozásul a törvény 7. cikkelye ellen, kilépünk Ukrajna Nemzeti Írószövetségéből. Megírtuk a nyilatkozatot (hogy még véletlenül se legyen benne nyelvhelyességi hiba, külső kontrollt is kértünk), és tagsági igazolványainkat mellékelve eljuttattuk a Szövetség helyi szervezetének az elnökéhez.

A nagy országos szövetség kárpátaljai szervezetének – ezt fontos hangsúlyozni! – mi megbecsült tagjai voltunk (Évát legutóbb még az elnökségbe is beválasztották), magyarságunk miatt soha semmilyen hátrány nem ért bennünket; ellenkezőleg: olykor kicsit magyar díszpintyek szerepében éreztük magunkat, akiket fel lehetett mutatni a tolerancia és sokszínűség jegyében, és akiknek például a külföldi sikereire a beszámolókban jól lehetett hivatkozni; ugyanakkor ezek a beszámolók mindig vonakodtak minket magyar íróknak nevezni, magyarul alkotó ungvári/kárpátaljai/ukrajnai író volt a hivatalos státusunk; hasonlóan ahhoz, mint ahogy az oktatási törvényről folytatott tárgyalások utáni sajtótájékoztatókon Klimkin külügyminiszter következetesen kerülte az ukrajnai magyarok kifejezést, helyette ezt használta: magyar származású ukrán állampolgárok. No de ezt csak mellékesen… Ennél fontosabb, hogy a helyi írószervezet határozott figyelmét és figyelmességét tapasztalhattuk, emellett engem több kollégához évtizedes baráti viszony fűz. És mégis kiléptünk…

Amikor szándékunkat először jelentettem be telefonon, majd amikor kilépési nyilatkozatunkat kézhez kapta, elnökünknek többször nyomatékkal elismételtem: vele és velük, a helyi szervezet egészével nekünk semmilyen bajunk nincs, tiltakozásunk annak a hatalmon lévő politikai erőnek szól, amely a törvényt kidolgozta és hatályba léptette anélkül, hogy az érintettekkel erről előzetesen konzultált volna vagy az évtizedek óta (például az oktatási minisztériumhoz) hivatalosan benyújtott szakmai javaslatokat a legkisebb mértékben is figyelembe vette volna.

A nemzeti kisebbségek kollektív jogait durván korlátozó nacionalista hátterű nyílt diszkrimináció törvénybe foglalása számunkra elfogadhatatlan. Ez ellen tiltakoztunk kilépésünkkel.

A helyi szervezet elnökének voltaképp nem volt ellenérve, megértést tanúsított. Nem kérdezett rá arra, amire viszont mindkét gyerekünk igen: hogy jön a képbe az Írószövetség?

ukrán írószövetség

Az ukrán írószövetség székháza Kijevben

Hát csak úgy, hogy ez a szervezet része annak az állami struktúrának, amelynek a keretében ez a törvény megszületett, és mivel mint szervezet semmilyen módon nem tiltakozott ellene, hallgatólagosan egyet is ért vele (holott tudvalevő, hogy országos szinten számos nem ukrán nemzetiségű író tartozik soraiba). Mi pedig még a magunk közvetett módján sem szeretnénk ennek az egyre erősödő, az állampolitika szintjére emelkedett nacionalista politikai kurzusnak a működéséhez asszisztálni azzal, hogy tagjai maradunk az ukrán alkotó értelmiség élcsapatát reprezentáló írószervezetnek.

Már csak azért sem, mert ha ma kimondhatja egy törvény, hogy az oktatás nyelve az államnyelv, akkor holnap olyan törvényt hozhatnak, amely szerint az  irodalom nyelve az államnyelv, netán az ukrán állampolgárok érintkezésének a nyelve az államnyelv. Aztán kereshetjük a cikkelyben a kiskapukat, hogy az EU hivatalos nyelveinek egyikén vajon írhatunk-e, beszélhetünk-e.

Persze: mindvégig tökéletesen tisztában voltunk-vagyunk azzal, hogy a hivatalos Ukrajna intézkedései elsősorban oroszellenesek és nem mi vagyunk a fő célpontjai. Ez egyfelől nem vigasztal minket, mert az ukrajnai orosz családok gyermekeit Moszkva magatartásától függetlenül ugyanúgy megilleti az anyanyelven való tanulás joga, mint azokat, akiknek, mint EU-nyelveket beszélőknek, a törvény kiskaput nyitott, másfelől a nacionalizmus természete már csak olyan, hogy ha elszabadul, akkor nem disztingvál, előbb-utóbb mindenki ellenség lesz, aki nyelvében, vallásában, kultúrájában más. Amióta tudható, hogy a kárpátaljai magyarok felemelték szavukat az oktatási törvény ellen, látványosan megszaporodtak és felerősödtek a magyarellenes megnyilvánulások, vádak, fenyegetések (médiában, utcán, rendezvényeken). Nos, mi

semmilyen szinten nem szeretnénk annak a politikai erőnek az értelmiségi holdudvarához tartozni, amelynek hatalmi törekvéseit nacionalista indulatok támogatják.

Ennyi.


Korábban a témában ezeket írtam (fordított időrendi sorrend):

Kilépési nyilatkozatunk másolata:

kilepes az ukran írószövetsegbőlEgy kis vicces utóélet:

Az ostoba Ukrajna

Ukrajna etnikai-nyelvi térképe

Ukrajna etnikai-nyelvi térképe – kattintásra nagyobb

Ukrajnának 1991-ben nemcsak a függetlenség hullott az ölébe, hanem a kárpátaljai magyarság bizalma és szimpátiája is. Ez utóbbit azonban ostoba módon  eljátszotta, a 2017-es oktatási törvénnyel pedig a magyar közösséget vélhetően teljesen és véglegesen maga ellen fordította. Akkor is, ha ebben-abban visszatáncol és kiskapukat nyit.

Ukrajna: az eljátszott bizalom

Negyedik különvélemény az új oktatási törvény apropóján

Az új ukrán oktatási törvény 7. cikkelye és a körülötte kialakult vita késztetett néhány különvélemény megfogalmazására: 1. Érdekérvényesítés 2. Kegyelemdöfés 3. Fedőtevékenység

Nem titok, hogy a kárpátaljai magyarok nem szerették a szovjet rendszert* , és mivel ez a rendszer nagyrészt oroszul beszélő emberek és orosz nyelvű vezényszavak, dokumentumok, politikai beszédek, feliratok, cikkek, filmek, indulók stb. révén jelent meg számukra, ezért „az oroszok” megítélése is negatív volt. Erre a hozzáállásra a magyaroknak minden okuk megvolt. Bár a náci uralom alól a szovjet hadsereg felszabadította a térséget, ám a háborúvesztes Magyarországtól mint anyaországtól való elszakadás önmagában is elég lett volna sosem gyógyuló történelmi sebnek. Az ellenérzést felerősítette az, ami ezután történt. A kollektív emlékezetben évtizedeken át mélyen élt a munkaképes magyar férfiak 1944-es deportálásának emléke, amelynek kétségtelenül a kollektív büntetés és az etnikai tisztogatás volt a célja. Majd’ minden kárpátaljai magyar családot érintett, és bár beszélni az elhurcolt és visszatért férfiak, illetve az odaveszettek hozzátartozói nem nagyon tudtak-mertek-akartak erről, a zsigeri ellenszenv mégis átadódott az újabb nemzedékeknek. Meg volt más egyéb is: erőszakos kollektivizálás, ideológiai nyomás, vallásellenes propaganda, a nemzeti érzések megbélyegzése… A hatvanas évekre ugyan konszolidálódni látszott a helyzet, kiépült például a teljes magyar iskolahálózat (!), és ez minden tantárgyra kiterjedő anyanyelvű tankönyvellátással társult; lett magyar nyelv- és irodalomoktatás az egyetemen, lett önálló magyar sajtó – de a magyarok többségének csendes, passzív belső ellenállása megmaradt. Visszanézve úgy tűnik: a nyomásgyakorlás után (és részben mellette) a szovjet rendszer a kárpátaljai magyarság kedvében igyekezett járni. Sokakban valószínűleg feloldódott az erős ellenérzés, de azért a bölcsebbek számára nem lehetett kétséges, hogy árukapcsolás történik: az engedmények mellé ideológia is jár kötelezően. A magyar iskolákban a szovjet rendszer nagyszerűségéről tanulhattunk, az önálló magyar sajtó csak abban volt független, hogy már nem az ukrán újság tükörfordítása volt, de színtiszta kommunista pártpropagandát folytatott. És ez – legalábbis az idősebbekben mindenképpen – megtartotta az ellenszenvet.

Rossz érzéseket keltett az is a rendszerrel szemben, hogy a kárpátaljai magyarok nem látogathatták szabadon magyarországi rokonaikat. Útlevélhez jutni kész tortúra volt, és a külföldi rokonlátogatás szándéka akadályoztatásra, gyakran megaláztatásra alkalmas bűnnek számított a munkahelyi főnökség és a helyi pártvezetők szemében.

az oroszosítás ellen

Tüntetés az oroszosítás ellen. „Ukrán gyerekeknek ukrán iskolát!”

Emellett, ha nem is erőszakosan, folyamatosan zajlott az oroszosítás, az orosz nyelv státusa és presztízse igen magasra emelkedett a nemzetiségek nyelve fölé. Önérzetes magyar ember joggal sérelmezi, ha nem beszélhet mindenütt szabadon magyarul, pláne erős magyar többségű saját közegében – márpedig ez a joga ugyan papíron létezett, a valóságban azonban lépten-nyomon csorbát szenvedett, főleg, ha nem beszélni, hanem valamilyen ügyet írásban intézni volt kénytelen. Ez pedig kiváltotta az állam, a párt, a hatalom által erőltetett nyelv iránti ellenérzést, amely átvetült az e nyelvet sajátjaként használó közösségre is.

Ezek köztudott dolgok, felemlegetésükkel csak oda akartam kilyukadni, hogy a kárpátaljai magyar embernek minden oka megvolt arra, hogy a szovjet rendszerrel és a vele szorosan összekapcsolódó orosz nyelvvel (és az oroszul beszélők közösségével) szemben negatív viszonyt alakítson ki.

Ennek ellenére az iskolai oktatás során az oroszt a magyar iskolákban eléggé tisztességesen el lehetett sajátítani. Faluhelyen, ahol hiányzott a nyelvi közeg, ez nehezebben ment, ahol az iskolákban tanultakra vegyes nyelvű közösségekben ráerősített az élőbeszéd, ott könnyebben. Bár nyilván nagyon sok az ellenpélda, de a saját tapasztalatom szerint az általános iskolai vagy pláne a középiskolai végzettséghez általában egy elfogadható szintű orosz nyelvtudás is hozzátartozott. Mindez az orosz nyelvvel szembeni ellenszenv ellenére.

A Szovjetunió széthullásával a kárpátaljai magyarság kiszabadult a szovjet ideológia nyomása alól, éppen ezért lelkesen üdvözölte a független Ukrajna megalakulását 1991-ben. Ez év decemberében az országos népszavazáson a magyarok nagy többségükben a független Ukrajnára szavaztak, és meggyőződésem, hogy erősen hitték: a szovjet rendszertől és az orosz hegemóniától szenvedő ukrán nép a saját országában majd olyan rendszert épít ki, amely maximálisan toleráns a nemzeti kisebbségekkel.

A Szovjetunió széthullásával Ukrajnának nemcsak a sosem volt függetlenség hullott az ölébe, hanem a kárpátaljai magyarság őszinte bizalma és szimpátiája is. Ezt ostoba módon azonban elég hamar eljátszotta, majd a 2017-es oktatási törvénnyel a magyar közösséget vélhetően teljesen és véglegesen maga ellen fordította.

Pedig a fiatal Ukrajna talpra állásának első éveiben voltak biztató jelek, az első kisebbségi törvény például kifejezetten barátságos, igen megengedő  jelleget öltött. Egy ideig úgy tűnt, a magyar kisebbség felemelkedésének ekkorra nem az állami, nem a többségi elnyomás a legnagyobb akadálya, hanem az elmélyülő gazdasági válság. Hogy ez mivel járt, arra most nem térek.

Az sem keltett bizalmat a fiatal Ukrajna iránt, hogy bár az említett népszavazáson a lakosság hatalmas többséggel (70 százalék fölött) megszavazta Kárpátalja különleges önkormányzati státusát, a Beregszászi járásban élők pedig ennél is nagyobb arányban (81 százalék) voksoltak a Magyar Autonóm Körzet megalakítása mellett – ám ezeket a kérdéseket Ukrajna törvényhozása soha nem tűzte napirendre – azóta se.

Személyes kitérő: az én bizalmam megrendülésének egyik fontos epizódja az volt, amikor kiderült, hogy a hivatalos Ukrajna nem ismeri el a kárpátaljai ruszinság létezését, s így persze nyelvüket sem. Amikor két írótársam úgy döntött, addigi ukrán nyelvű életművüket megszakítva eztán csak ruszinul írnak, hatalmas felháborodást keltettek ezzel a helyi írószervezetben. Leghevesebben azok rontottak nekik, akik maguk is Kárpátalja hegyvidéki részéről, ruszin falvakból származtak, de nemcsak ukrán identitásra, hanem durva nacionalista érzelmekre is sikerült szert tenniük.

ukrán nacionalizmusIgen… Az ukrán nacionalizmus… Volt közel három évtizedünk rá, hogy ízlelgessük: jobb-e az orosz nagyhatalmi sovinizmusnál…

Hosszú lenne akár  csak futólag felsorolni, mi hogyan történt az elmúlt évtizedekben. Az ukrán-tanítást illetően hadd jöjjek újra személyes példával. Gyerekeink a színvonalasnak számító ungvári magyar iskolába jártak, Kolos még az oroszt kezdte tanulni, aztán kellett ukránra átváltani a tanintézménynek, Csönge már ukránnal indult. De nem volt sem rendes tankönyvük, sem szöveggyűjteményük, sem szótáruk. Ebből adódhatna, hogy a beszélt nyelvet kezdték gyakorolni, szavakat tanulni. De nem. Úgy kezdték az ukránt tanítani gyerekeinknek, mintha ők hazulról hozták volna és már beszélnék ezt a nyelvet. Hogy az ukránt mint idegen nyelvet tanítsák nekik, fel sem merült. Ezen a téren sok minden változott, de áttörés azóta sem történt. Minden olyan szakember, aki nem utasításra vagy ideológiai megfontolásból formál véleményt, határozottan állítja: a kárpátaljai magyar iskolákban azért olyan rossz hatékonyságú az ukránnyelv-tanítás, mert rossz a módszertan, mert nem idegen nyelvként tanítják, holott a magyar gyerekek, különösen faluhelyen, az iskolában találkoznak vele először.

Az orosz helyett kötelezővé tett ukrán-oktatás kezdeti szakaszán gyerekeink alighogy megtanulták az abécét, máris klasszikus ukrán költők verseit kapták bebiflázásra, mi több, hosszú prózarészleteket adtak fel nekik azzal, hogy fordítsák le ezeket és készítsenek belőlük tartalmi összefoglalót. Az semmi, hogy ők egyetlen megveszekedett szót nem értettek belőlük, még az se nagy szám, hogy mi, a szülei se boldogultunk ezekkel a textusokkal, holott a beszélt nyelvet jól bírtuk. Hanem hogy az ukrán irodalmi nyelvet anyanyelvi szinten beszélő nagyapjuk is vért izzadt az archaikus szövegekkel, az már rávilágított a helyzet abszurditására. Nem hogy nekünk nem volt, hanem nem létezett olyan ukrán-magyar szótár, amelyben a Kotljarevszkij, Kocjubinszkij, Franko használta szavak előfordultak volna. Sokukhoz apám a nagy, 6 kötetes akadémiai ukrán-orosz/orosz-ukrán szótárt hívta segítségül, hogy dupla fordítással a magyar értelmezésig eljusson. (Itt hosszú kitérőt tehetnék arról, hogy az ukrán irodalmi nyelv egységesülése elég későn indult meg és talán teljes egészében a mai napig nem zárult le, a nyelv első nagy alkotói saját nyelvjárásuk alapján munkálták ki saját irodalmi nyelvüket – így megértésük a mai ukrán anyanyelvű olvasó számára is nehézségeket okoz. Őrült ötlet ilyen szövegekkel terhelni a nyelvvel most ismerkedő kisiskolásokat.)

Tudni kell, hogy gyerekeink szorgalmas, jófejű, jeles tanulók voltak, és persze mi is ambicionáltuk, hogy az ukrán nyelv elsajátításában is szépen teljesítsenek. De az iskolai módszertannal szemben tehetetlenek voltunk. Ad abszurdum előfordult, hogy amikor a már felsős Csöngének egy idősebb ukrán srác próbált udvarolni, akkor angolul beszélgettek randevúikon. Az angolt döntő mértékben kisebb óraszám keretében ugyanis minden külső segítség nélkül egészen jól megtanulta, az ukránt viszont minden itthoni segítség ellenére sem volt képes.

Pedig bennünk nemhogy előítélet nem volt az ukrán nyelvvel szemben, hanem kifejezetten pozitívan álltunk hozzá: apám száznál több ukrán szerző műveit fordította magyarra, perfekt volt a helyesírása, az orosznál sokkal szívesebben használta az ukránt (az írószövetségben úgy tartották, szebben beszéli a nyelvet néhány született ukrán kollégánál, akik szavai közé gyakran keveredtek russzicizmusok); bár alacsonyabb szinten, hasonlóan viszonyultam ehhez én is, fordítgattam ezt-azt klasszikusoktól és kortársaktól, és ukrán közegben igyekeztem a jól beszélt orosz helyett a lassan megtanult ukránra áttérni.

De lehet-e csodálkozni azon, ha a kárpátaljai magyarok sokaságában a szimpátia helyett ellenérzések alakultak ki? Ha kiderül, hogy Ukrajnában nemcsak a megélhetés válik időről időre lehetetlenné, nemcsak a szociális biztonság hiányzik, nemcsak a korrupció ölt sosem látott mértéket, hanem  a nacionalizmus is egyre gyakrabban kap lábra, ha az ukránosítás a hatalmon lévők politikai akaratává válik, ha kiderül, hogy az ukrán nyelvet ugyan erőltetik, de évtizedek óta nem teremtenek az elsajátításához megfelelő körülményeket, majd a kisebbségieket vádolják azzal, hogy nem akarják az államnyelvet megtanulni; ha az ukrán parlamentben a honatyák óriási többsége megszavazza, majd Ukrajna elnöke nagy megelégedéssel aláírja a törvényt, amely kimondja: „Az oktatási folyamat nyelve az oktatási intézményekben az államnyelv” – akkor mégis, mire számítsunk?

A mi családunkban szerencsére kettévált Ukrajna egyfelől és az ukrán nyelv másfelől. Előbbit igazságtalan, komisz országnak tartom, az utóbbit változatlanul kedvelem, ahogy az ukránul beszélők közösségével szemben is megmaradt a vonzalmam (ebből persze azért vegyük ki a politikusokat, a korrupt hatalom képviselőit, a bűnözőket, a radikális nacionalistákat…). Felteszem, ezzel a vonzalmammal nem állok egyedül. Ám azt gondolom, újabb intézkedésével ez a hazává nem szerethető ország mindent megtesz azért, hogy az államnyelvet gyűlöletessé tegye a kárpátaljai magyarok számára. Ezzel (mint a többi kisebbségellenes intézkedéssel is) nagy-nagy ostobaságot követ el. Csak a nacionalizmusban elvakultak gondolhatják, hogy Ukrajna erősebb, jobb, szebb, gazdagabb lesz, ha bármilyen téren kedvezőtlen helyzetbe hozza nemzeti kisebbségeit. Ellenkezőleg fog történni: az ország gyengébb, rosszabb, szürkébb és szegényebb lesz, ha a magyarság végképp hátat fordít neki. Minden nyelv, minden kulturális hagyomány érték – akik a hordozóit, a nemzeti kisebbségi közösségek tagjait elüldözik, felmorzsolják, asszimilálják, azok az országnak tesznek rosszat. Nyilvánvaló, hogy a nacionalista követeléseknek nemcsak engedő, hanem részben azok élére álló vezető ukrán politikai erők ezt soha nem fogják belátni. Kérdés, jobb-e nekünk, ha nem ostobának, hanem eszes ravaszoknak gondolják magukat.


Pontos, tárgyilagos, szakszerű megközelítés, előzmények, politikai környezet; részletes ismertetés:

ukrán iskolák

Az ukrán tannyelvű iskolák aránya Ukrajna megyéiben (2017)


* Az általánosítás persze sántít, a szovjet rendszernek kezdettől voltak őszinte hívei (például a korábbi rendszerben üldözött magyar kommunisták) és lettek haszonélvezői is. A konszolidáltabb évtizedekben felnőtt generációk tagjai között sokan akadtak, akiknek nem volt különösebb bajuk a fennálló rendszerrel, sőt, a Szovjetuniót teljes őszinteséggel hazájuknak vallották. Erre történetesen magam vagyok az eklatáns példa. Bár a Brezsnyev-korszak, amelyre felnőtté válásom évei estek, rengeteg ellenérzést keltett bennem, de hogy a csak papíron létező szocializmus egyébként jó találmány, abban őszintén tudtam hinni. A peresztrojka első éveiben bizakodó lettem és elhittem, hogy a rendszer demokratikussá, az ország élhetőbbé tehető és a (többek között kisebbségi) szabadságjogok terén is várható komoly előrelépés. Első „építő jellegű” kritikámat e tárgyban 1987-ben írtam. Ám később már a Szovjetunió bukását vártam és abban kezdtem bízni, hogy a szocializmus romjain egy szabadabb világ épül. 1990-91-ben pedig meg voltam győződve arról, hogy a kárpátaljai magyarság látványos felemelkedéséhez minden adottság együtt van…

Frissítés:

Tiltakozásul kiléptünk az ukrán írószövetségből

Magyarságszolgálat mint fedőtevékenység

Harmadik különvélemény: az ukrán oktatási törvény és a kárpátaljai magyarság

oktatás kárpátaljaAz első részben azt fogalmaztam meg, hogy mivel a kárpátaljai magyarok a legutóbbi választásokon Petro Porosenko blokkjára szavaztak, így ez a politikai erő (és maga az elnök) a kárpátaljai magyarság közvetlen felhatalmazásának a birtokában szavazta meg (és írta alá) Ukrajna új oktatási törvényét.  Második különvéleményem egyrészt arról szólt, hogy a kárpátaljai magyarságnak amúgy is befellegzett, a magyar oktatás korlátozása csak betetézi azt, ami az elmúlt közel három évtizedben történt, másrészt azt is állítottam, hogy magyarságunk már oly mértékben belesimult Ukrajna korrupt rendszerébe, hogy nincs morális joga sérelmezni az új törvényt.

Ahogy az előző bejegyzéseket, ezt is egy szándékosan éles felütéssel kezdem, azt állítván, hogy

A magyar ügyek felvállalása és képviselése Kárpátalján nem más, mint a magyarságból való megélés fedőtevékenysége.

Részletesebben: azok a magyarságszervezetek és magyar intézmények, illetve leginkább ezek családi-baráti klánként működő vezetői nem elhivatottságból folytatják áldásos tevékenységüket, hanem mert ebből tudnak a legjobban megélni, olykor meg is gazdagodni (ha nem is olyan mértékben, mint akiknek a klientúráját képezik).

Konkrétabban: a KMKSZ, a KMPSZ és a beregszászi magyar főiskola voltaképp egymással összefonódott olyan fedőszervezetek, amelyek tényleges céljuk elérése érdekében kénytelenek a magyarságszolgálatot ellátni. A Szövetség tehát nem azért képvisel magyar ügyeket, mert ez a hivatása, hanem azért, mert ezzel tudja pénzbegyűjtő tevékenységét legalizálni, a Pedagógusszervezet nem azért védi a pedagógus érdekeit, mert aggódik értük, hanem mert ezzel legitimálja saját kifizetődő létezését, a Főiskola nem ezért oktat, mert ez a krédója, hanem mert az oktatási gyakorlat fenntartása révén tud jelentős támogatásokat elnyerni.

A szervezetek persze kénytelenek az elnyert támogatásoknak egy részét a fedőtevékenység folytatására és a fedőintézmények fenntartására fordítani, ám az ebben végzett munkájuk anyagilag busásan megtérül (arról most ne essen szó, ez milyen mértékben történik legálisan és a valóban elvégzett munkával arányosan; amikor mind a helyszínül szolgáló Ukrajna, mind a támogató Magyarország politikai és hivatali köreit velejéig áthatja a korrupció, akkor senki sem gondolhatja, hogy a kárpátaljai magyar terep viszont ezekkel szemben makulátlan).

A fenti felvetést elfogadva érthetőbbé válik, miért olyan elszántak és hangosak ezek a formációk az új ukrán oktatási törvény 7. cikkelyének elutasításában: a kárpátaljai anyanyelvű oktatás ügyét mint jó megélhetésük tárgyát védelmezik foggal-körömmel.

Ezek a szervezetek (és kapcsolt részeik, így a már bekebelezettnek tekinthető UMDSZ) maximálisan érdekeltek abban, hogy a kárpátaljai magyarság fennmaradjon, hogy a magyar oktatási rendszer működjön, hogy legyen kiket és hol tanítani, legyek kiknek lapokat és könyveket kiadni, rendezvényeket tartani. A magyarság döbbenetes mértékű fogyása és a korábbinál erősebbnek látszó asszimiláció létükben fenyegeti őket, éppen ezért, ha kell, a megmaradás tényleges terepei helyett legalább a látszatot fenn kell tartaniuk. Ennek számos jelét tapasztalni számos területen, a magyar szellemi élet homlokzata már régóta tetszetős falként fedi el a valódi minőség és teljesítmény hiányát. (Perszepersze: vannak kivételek nem kis számban, de itt most a szándékos sarkítás esete forog fenn:  szerintem általános jelenség az, amiről beszélek, a díszes homlokzat többet-jobbat-nagyobbat mutat-sejtet, mint ami mögötte van; ez akkor is igaz, ha a nagy Potyomkin-fal mögött olykor valóban akad értékes tartalom.)

A kérdés tehát most nemcsak az, hogy lesz-e Kárpátalján magyar oktatás az általános iskolai szint fölött, hanem hogy anyagi-hatalmi pozíciók megtartása érdekében a megélhetési magyarok élcsapatának hogyan sikerül átmenekíteni például a főiskolát, vajon az eddig is sorjázó jogi buktatók eddigi sikeres áthágásában-megkerülésében most is tudnak-e jeleskedni. Vajon hogyan tudja hosszú távon bizonyítani létjogosultságát a magyar Pedagógusszövetség, ha a magyar oktatási rendszer előbb csak foghíjassá válik, majd felmorzsolódik. Ez a folyamat egyébként új törvények nélkül is megtörténik, ha nem más, a fiatalok tömeges elköltözése miatt.

Zárnám is egy ide illeszthető képpel különvéleményemet. Nézem a KMPSZ legutóbbi rendkívüli közgyűléséről készült fotókat, olvasom hozzá a szöveget:

Az új ukrán oktatási törvény elfogadása után előállt helyzetet vitatta meg, és az ukrán állam vezetőinek, illetékes hatóságainak, valamint az európai uniós szervezeteknek címzett nyilatkozatot fogadott el soron kívüli közgyűlésén a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ) szombaton Beregszászon. – A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola aulájában komoly biztonsági intézkedések mellett megtartott közgyűlésen elmondott beszédében Orosz Ildikó, a KMPSZ elnöke azt hangsúlyozta: az ukrán parlament által 2017. szeptember 5-én elfogadott oktatási törvény a kárpátaljai magyar tannyelvű oktatás lefejezésével megszünteti a magyar pedagógusok munkáját, és agóniára ítéli a kárpátaljai magyar közösséget. Az oktatási törvény valóságos merénylet az ukrajnai magyar kisebbség ellen…

Az elnök asszony, aki egyben a Főiskolának is rektora – lehet-e okunk kételkedni? – igazat mond. Viszont felismerek a képeken olyan pedagógusokat, akikről pontosan tudom, hogy saját gyereküket nem Kárpátalján, hanem Magyarországon járatták gimnáziumba, holott falujukban volt és van középiskola (ahol épp ők tanítanak). Ehhez természetesen minden joguk megvolt. Ha azonban nem bízták saját gyermeküket a kárpátaljai magyar oktatási rendszerre, akkor talán kelthet bennem furcsa érzést, hogy most viszont tiltakoznak az új oktatási törvény 7. cikkelye ellen, amely éppen ezeket az iskolákat érinti negatívan.

Az új oktatási törvény kegyelemdöfés

magyarságunknak nincs morális alapja arra, hogy sérelmezze az új oktatási törvényt

Újabb különvélemény az új ukrán oktatási törvény és a kárpátaljai magyarság kérdéséről

Előbbi különvéleményemnek – Ukrajna. Az oktatási törvény és az érdekérvényesítő kárpátaljai magyarok – általános summázata az volt, hogy Ukrajna kormányzó politikai ereje éppenséggel a kárpátaljai magyarok által is felhatalmazva alkot törvényt, mivel a legutóbbi választásokon a kárpátaljai magyarok a megyei átlagnál is buzgóbban szavaztak Petro Porosenko elnök pártjára, azaz támogatták hatalomra jutását, így tehát az itt élő magyarok közvetlenül felelősek az új oktatási törvény kisebbség- és magyarellenes intézkedéseiért (analógiával élve: ugye azt senki sem vitatja, hogy a Fidesz-szavazók közvetlenül felelősek mindazért, amit Orbán Viktor és pártja művel ma Magyarországon?).

Újabb különvéleményem ugyancsak szándékosan sarkított megfogalmazását ismét egy felütéssel kezdem:

A kárpátaljai magyarságnak már évtizedekkel ezelőtt befellegzett, az új ukrán oktatási törvény nem más, mint kegyelemdöfés.

Annak több mint húsz éve, hogy megfogalmaztam:

a kárpátaljai magyarság – mint közösség – válságba jutott. Lélekszáma csökken, etnikai határai elmosódnak, értelmisége és fiatalsága elvándorol, morális tartása megtörik.

Akkor még bíztam benne, hogy lehet kiút abból a válságból, amelynek okait és tüneteit aztán számos részletező írásomban alaposan körbejártam. Véleményemmel szemben sokan a legerősebb nemtetszésüket nyilvánították ki; a népességfogyás, a magyar fiatalok elvándorlása nehezen volt cáfolható, de amikor a kárpátaljai magyarság demoralizálódásának tényeit soroltam, jókora volt a felháborodás. Másfél évtizeddel később azonban épp támadóim fogalmaztak meg ilyen vádakat a 2010-es helyhatósági választások után, amikor is – a vélhetően megalapozott vád szerint – a kárpátaljai magyar szavazókat megvásárolták, ezért nem voksoltak a magyar jelöltekre. Az Ukrajnai Demokrata Szövetség szócsövének számító egyetlen országos lapunk szerkesztőségi cikkében például ezt írta magyarságunkról:

e közösség teljesen átvette a többség mentalitását, szokásrendjét, és már rég nem magyarul gondolkodik, ahol „a teljes önfeladás alattomos kórja a lelkeket támadta meg, méghozzá eredményesen” – olvasható a cikkben, amely szerint innen „nem méterek, centiméterek, hanem sokkal inkább milliméterek választanak el mindenkit attól, hogy a lélek után a nemzettest is kapituláljon.”

De hasonlóan fogalmazott a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség lapja is, leírva, hogy a kárpátaljai magyarság ismét megmérettetett és minden eddiginél könnyebbnek találtatott.

Mindezeket figyelembe véve tehát

magyarságunknak nincs morális alapja arra, hogy sérelmezze az új oktatási törvényt.

Hiszen nemcsak hogy belesimult a rendszerbe, hanem tevőlegesen támogatja is fennmaradását.

kárpátaljai magyarságAzzal a témával, hogy a kárpátaljai magyarság mint közösség megszűnőben van, behatóbban mostanában nem foglalkoztam, a legutóbb két alkalom, amikor kitértem rá, az az orosz-ukrán katonai konfliktus kialakulása után volt (a sorozások elől tömegével menekültek el a hadköteles magyar férfiak Kárpátaljáról), illetve akkor, amikor a statisztikai adatokat és szociális folyamatokat tudományos szinten elemző és értékelő szakember prognosztizálta a közösség megszűnését. Előadásának lényegét a sajtó így foglalta össze:

Ukrajnából 30-40 ezren vándoroltak át az utóbbi időszakban, beleértve 15-20 ezer fő katonaköteles korú férfit. Ők elsősorban Magyarországra betelepülésben gondolkodnak, a kárpátaljai magyarság több mint 40 százaléka csak az anyanyelvét beszéli, még ukránul sem tud.

„A burgenlandi, a szlovéniai, a horvátországi magyarok története gyakorlatilag véget ért” – kezdte el a jelenlegi helyzet összefoglalását Bárdi Nándor. „Két nagy exodus következik be hamarosan, az egyre falusiasabbá váló Vajdaságé és Kárpátaljáé” – fogalmazott. Ezt a kijelentést erősíti meg, hogy az utóbbi két terület fiataljainak 80 százaléka már rendelkezik magyar útlevéllel. Az előadás végkicsengése pesszimista: nincs más megoldás, ki kell menekíteni az itteni magyarságot.

Ezeknek az állításoknak az igazságát elfogadva az új oktatási törvény eléggé piszlicsáré dolognak tűnhet, hiszen a kérdést úgy is fel lehet tenni,

vajon van-e még kik számára és kik által fenntartani a magyar oktatást Kárpátalján?

Az is nyilvánvaló, hogy a rossz gazdasági helyzet, a minden téren eluralkodott és a normális élet lehetőségét kizáró korrupció, a kilátástalanság, a háborús fenyegetettség sokkal nagyobb mértékben számolja fel a kárpátaljai magyarságot, mint az anyanyelven való oktatás lehetőségeinek szűkítése, korlátozása vagy akár teljes megvonása.

Lényegében annyi történik, hogy a menni vagy maradni kérdésében, illetve a magyarnak maradni vagy beolvadni folyamatában az egyik oldalon eggyel több, a másikon eggyel kevesebb lett az érv és a magtartó tényező. Ukrajna nemhogy azért nem tett semmit, hogy nemzeti arculatát megtartva megmaradjon ez a közösség, hanem az ország lakosságát amúgy is sújtó nehézségek számát egy továbbival, személyre szólóval gyarapította. A végét járó, felmorzsolódó, identitását vesztő, demoralizált kárpátaljai magyarságnak megadta a kegyelemdöfést.


PS. További különvéleményeim rövidesen következnek.

Ukrajna. Az oktatási törvény és az érdekérvényesítő kárpátaljai magyarok

Ukrajna fő politikai ereje a kárpátaljai magyarok által is felhatalmazva hozza döntéseit. Most éppen ezt: a nagy port kavaró új oktatási törvényt

Siránkozás helyett. Kis különvélemény

Alábbi írásomban szándékosan fogalmazok sarkosan. Véleményemmel nem kívánok senkit provokálni – elgondolkoztatni azonban igen. Aki járatlan a témában, nem ismeri az előzményeket, bizonyos ismereteket itt szerezhet: Összefoglaló az új ukrán oktatási törvényről

1. Kezdjük egy felütéssel: politikai felelőssége okán a kárpátaljai magyarság képviseletét az ukrán parlamentben rosszul ellátó

Brenzovics László mondjon le!

Mint ismeretes, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke úgy jutott mandátumhoz az ukrán törvényhozásban, hogy a Petro Porosenko Blokk (BPP) választási listájának 62. helyén szerepelt, ma is tagja az ukrán államfő pártja parlamenti frakciójának. Azaz

Brenzovics László tagja annak a kormánypárti frakciónak, amely elfogadta az új oktatási törvényt.

Ezért osztoznia kell a felelősségben akkor is, ha a törvény elfogadása ellen szavazott. De lemondania nem ezért kell, hanem mert nem valósította meg kitűzött célját, azaz politikusként kudarcot vallott, nem volt képes érvényesíteni a kárpátaljai magyarság érdekeit, holott ezzel a felhatalmazással ült be a bársonyszékbe.

Mindenekelőtt a kárpátaljai magyar közösség stratégiai céljainak megvalósításán fog dolgozni az új ukrán törvényhozás képviselőjeként – mondta pénteken Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke, aki parlamenti mandátumot szerzett az államfő pártjának listáján. Hangsúlyozta, azon fog munkálkodni az ukrán törvényhozásban, hogy sikerüljön elérni azokat a célokat, amelyeket a KMKSZ és az elnökjelölt Porosenko közötti választási megállapodásban fektettek le májusban. Ide sorolható a kárpátaljai magyarok európai szabványoknak megfelelő nyelvhasználati jogainak a biztosítása, a magyar oktatási rendszer fejlődéséhez szükséges feltételek megteremtése, a tömbmagyarság érdekeinek figyelembe vétele az ukrajnai területi-közigazgatási reform során, és nem utolsó sorban a kárpátaljai magyarság parlamenti képviseletének lehetővé tétele – tette hozzá. (forrás – kiemelés tőlem, bdk)

A kitűzött célokkal épp ellentétes az új oktatási törvény, Brenzovics csúfos kudarcot vallott, épp ellenkezője történt annak, mint aminek elérését célul tűzte ki – ezért most nem jajveszékelnie kell a sajtóban és újabb ígérgetésekkel hinteni a port a kárpátaljai magyarok szemébe, hanem – belátva teljes sikertelenségét – le kell mondania.

2. Ám az ügyben nemcsak Brenzovicsé a felelősség, hanem a KMKSZ-é is, amely a 2014-es választások idején teljes mellszélességgel kampányolt Porosenko és pártja mellett, így

a KMKSZ egye meg, amit főzött!

Ők akarták, hogy ez a politikai erő kerüljön hatalomra, ők kötöttek szövetséget, nekik kellett elnöknek az új oktatási törvény megszavazását nagy megelégedéssel fogadó és a törvényt büszkén aláíró Porosenko – akkor most ne vinnyogják tele a sajtót, hanem szaggassák meg az ingüket és szórjanak hamut a fejükre. Az se  baj, ha kicsit még forró.

3.  A KMKSZ bűne, hogy a kárpátaljai magyarságot megtévesztve elhitette a szavazókkal: éppen Porosenko és pártja kell nekik. Ám a vásár kettőn áll: a KMKSZ hitegetett, ígérgetett, kampányolt, a kárpátaljai magyarok nagy része pedig elhitte. Ha ilyen ostoba volt és szavazatával hatalomra segítette ezt a politikai erőt, akkor most

a kárpátaljai magyarság is viselje döntése következményeit!

Ukrajna fő politikai ereje a kárpátaljai magyarok által is felhatalmazva hozza döntéseit. Most éppen ezt. A siránkozásnak tehát nincsen helye, már csak azért sem, mert például a kárpátaljai magyar falvakban a PPB még a megyei átlagnál is jobban szerepelt (köszönhetően a KMKSZ kampányának).

Petro Porosenko Blokk magyar falvakban

A Petro Porosenko Blokk támogatottsága a magyar falvakban volt a legnagyobb. A magyar településeken élő lakosság 42%-a adta voksát az elnök nevét viselő pártszövetségre. (forrás)

Persze lehet arra hivatkozni, hogy a kárpátaljai magyarok nem önhibájukból képtelenek az érdekérvényesítésre, hanem megtévesztett vétlen áldozatok, hogy a KMKSZ-t és Brenzovicsot nem a helyezkedés és pozíciószerzés (netán az anyagi érdek) motiválta, hanem átverték őket az ukránok. Ám mielőtt telekürtölnénk a sajtót azzal, hogy hátba szúrtak minket, valljuk be, hogy a hátunkat mi magunk fordítottuk oda a késüket annyira soha nem is rejtegetők keze ügyébe.

Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján

dupka-gyorgy-irodalmi-elet-karpataljanTegnap kíváncsiságból belenéztem, majd izgalmas fejezetcímeket látva – pl. A netPánsíp, BDK-blog – elég hosszan bele is olvastam Dupka György legújabb munkájának – Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján – .pdf-dokumentumába, és őszintén bevallhatom, amit olvastam: meglepett.

Hiúsági okokból és megfelelően erős más irányú érdeklődés hiányában (+ lustaságból) csak az engem közelebbről érintő, illetve a főleg velem foglalkozó fejezeteket-oldalakat futottam át.

Ennyiszer én könyvben leírva még soha nem találkoztam a saját nevemmel, ami persze önmagában még csak azt jelenti, hogy a közel 350 oldalas összefoglalóban alaposan foglalkozva van velem, s ez némileg már önmagában elüt attól, amit esetleg várhattam, ti., hogy a címben és alcímben sorolt fogalmakkal kapcsolatba hozható ténykedésem egy része teljes elhallgatásra vagy legalábbis eljelentéktelenítésre is kerülhetett volna.

Számos ilyesmit tapasztalhattam ugyanis az elmúlt másfél-két évtizedben, voltak, akik rendszeresen adott interjúik mindegyikében elfelejtették megemlíteni, hogy én adtam ki legfontosabb könyvüket, hogy én találtam ki gyermekfolyóiratuk nevét és én is adtam ki első évfolyamát, hogy az általam gründolt és szerkesztett orgánumok valamelyikében kezdhettek hosszú szilencium után újra (vagy újoncként először) publikálni… stb. Kárpátalja általam sokra becsült, legismertebb  költője úgy tudott előadást tartani az elmúlt évek  kárpátaljai irodalmi folyamatairól, hogy még csak meg sem említette a nevemet és úgy tudta felsorolni az itt alkotó magyar írókat, hogy engem szemrebbenés nélkül kihagyott, s amikor a riporter nevemre és Éváéra rákérdezett, akkor olyasmit mondott, hogy Balla D. Károly és Berniczky Éva kiírták magukat a kárpátaljai irodalomból… (Holott én például nem tudnék úgy megadni egy hasonló felsorolást, hogy ne éppen Vári Fábián László nevével kezdeném…) No, nem mintha a rám való hivatkozások hiányoznának a dicsőségemhez, ezeket csak azért említem, hogy a most tapasztalt kontrasztot érzékeltethessem.  

Dupka munkájáról figyelmesebb és aprólékosabb tanulmányozással, idézetek, számadatok, dátumok, címek, lábjegyzetek pontosságának és hitelességének az ellenőrzésével, a stiláris jegyek elemzésével  talán árnyaltabb véleményt fogalmazhatnék meg (ismerjük a szerző e téren mutatkozó gyengeségeit), de erre nem érzek késztetést, viszont első, gyorsolvasással és csakis az engem tárgyaló vagy említő részek alapján szerzett impresszióimról beszámolhatok.

Ami Dupka monográfiájában meglepett, az a következő:

A velem foglalkozó, engem érintő leírások és értékelések nagyrészt tárgyilagosak. Ennek egyik oka az lehet, hogy a szövegek egy nem jelentéktelen része éppen tőlem, honlapjaimról, blogjaimból származik, de az jelzés értékű, hogy az ezekben megfogalmazottakat Dupka elfogadta. A másik oknak annak kell lennie, hogy a szerző nemcsak valamelyest átértékelte rólam alkotott negatív véleményét (ez voltaképp mellékes), hanem hogy nagyrészt elismerte és könyvében magasra értékeli mindazt, amit irodalmunk háza táján az 1980-as évek elejétől műveltem. Ez valamelyest ellentmond mind saját korábbi (főleg szóban hangoztatott) véleményének, de még inkább rácáfol arra, amit a velem szemben állók egybehangzóan állítani szoktak negatív szerepemről. Persze itt azért ketté kell választani a kb. 2000 előtti és utáni dolgaimat, mert hát azért Dupkától is megkapom a magamét amiatt, hogy szembefordultam azokkal, akikkel együtt azelőtt népi-nemzeti hagyományt, nyelvet, identitást ápoltam és palléroztam. Rosszallólag megjegyzi pl. hogy

Balla  D.  Károly  lépésről  lépésre eltávolodott a magyar nemzeti identitás,  a történelmi-kulturális hagyományok, a népszolgálati irodalom korábban vállalt értékrendjétől.

– ugyanakkor ezek az alighanem elmarasztalónak szánt megállapítások is tárgyilagosak, tényszerűek, és részemről teljességgel vállalhatók is lennének kicsit pontosabb megfogalmazásban, lévén hogy szerintem nem annyira az értékrendtől távolodtam el, hanem annak szépirodalmi interpretációkban megmutatkozó kizárólagosságától.

Valószínűleg vádnak szánja a következőket:

Beállt az olyan magyarországi liberális írók sorába, akik „a történelembe gyökerezett egész magyar irodalmat korszerűtlennek tartják”, a magyar  irodalom nemzeti  jellegzetességét megkérdőjelezik, akik az „européer  irodalom-felfogással” egy új kánon megfogalmazásával próbálkoznak, a  posztmodern irányzat lelkes követői és művelői.

– és nekem itt is legfeljebb csak a megfogalmazással lehet bajom, mert tudatos beállásról szó sem volt és mert a többi kitételt is lehetne árnyalni, de például az européer irodalom-felfogás az én szememben egyértelmű dicséret akkor is, ha ő elmarasztalásnak szánta.

Rosszindulatú ferdítést talán ha kettőt-hármat találtam mindösszesen (ez nagyon jó arány például ahhoz képest, hogy akad irodalomtörténeti monográfia, amelynek velem foglalkozó fejezeteiben ezek száma legalább harminc…) – ezeket nem idézem, ki-ki kisakkozhatja, hogy vajon a szerző rám célzott mely állításairól gondolom, hogy egyáltalán nem felelnek meg a valóságnak és negatív előjelű elfogultságról árulkodnak.

De térjünk vissza a pozitívumokra. Dupka nem igyekezett az engem elmarasztaló vélekedéseket előnyben részesíteni az elismerőkkel vagy semlegesekkel szemben. Néha inkább úgy tűnik, mintha ellenkezőleg történt volna: idéz ugyan az előbbi kategóriába tartozókat is (pl. Nagy Zoltán Mihálytól), de meglepett, hogy például még Görömbei Andrástól és Penckófer Jánostól is főleg olyasmit idéz, ami kedvező rám nézve. Pedig…

Tárgyilagosnak mondható mindaz, amit Dupka az általam gründolt lapokról, szervezeti egységekről, rendezvénysorozatokról és díjakról mond (Hatodik Síp, Pánsíp, Galéria Kiadó, UngBereg Alapítvány, Pánsíp Szalon, Könyvnapok, KÁRMIN-díj) – igaz, éppen ezek azok az összefoglaló szövegek, amelyeket szinte változtatás nélkül emelt át honlapjaimról (hol idézve, hol hivatkozva – hol ezek nélkül). Érdekesség, hogy megtalálta és használta egy nemrégiben (és más célból) készített honlapom anyagát: http://szamizdat.balla.biz/ – lásd a weboldal alsó harmadát.

Külön fejezetet kapott internetes tevékenységem, blogrendszerem. Ismertetésében Dupka részben Penckófer korábbi tanulmányára támaszkodik, amelyben – számomra máig érthetetlen okból – irodalmunkat „három irányultságra” tagolja, ebből egyik (és első?) lenne az én webes honlaprendszerem (megnevezésével mindkét szerzőnek gondja van, láthatólag nem könnyen igazodnak el oldalaim hierarchiájában). Amely állítás egyfelől hízelgő, másfelől (a másik két „irányultságot” is ismerve) badarság – itt most nem regélem el, hogy szerintem miért.

A badarságok felől haladva e ponton térhetnék rá a rosszindulat nélküli tévedésekre, félreértésekre, pontatlanságokra, de ezeket nem jegyzeteltem ki. Egy megállapításra emlékszem fejből, Dupka szerint egyéb műveim mellett három posztmodern regényt produkáltam. Szerintem a Tejmozi nem az. Lehet találgatni, szerzőnk miért véli mégis annak.

Mindent egybevetve és most már magamtól is elrugaszkodva: azt hiszem, az Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján hasznos könyv. Ha csak az átfutott fejezetek tényanyagát nézem, akkor is sikerült egy helyre összegyűjteni olyan adatok százait-ezreit, amelyek nemhogy együtt, de külön-külön is csak nehezén érhetők el. A szerzői, tagsági és részvevői névsorok, a kiadói műhelyekhez sorolt könyvcímek, a kiadási dátumok, a legkülönbözőbb formációk önmeghatározásai, az indulási és megszűnési évszámok – mindez igen értékes tényanyag. A megjelenések, megalakulások, történések számbavétele is fontos, ha ezek folyamatba állítása és jelentőségük hangsúlyozása olykor vitatható is, mint ahogy az idézett, átvett értékelések esetében sem beszélhetünk sem forráskritikáról, sem több irányú, árnyalt megközelítésről. Felmentést erre nézvést az alcím adhat: Kultúrtörténeti vázlat… 

Nagy kérdés, hogy megírja-e majd mindezt valaha valaki részletesebben, alaposabban, a puszta számbavételnél szélesebb szempontrendszert érvényesítve. A még nagyobb kérdés pedig az, hogy a vizsgálat tárgya egyáltalán érdemes-e erre. a cikk folytatódik >>

Vissza a provinciába

provinciaTíz évvel ezelőtt az érintett neveket, könyv-, folyóirat- és lapcímeket is leírtam volna egy ilyen jegyzetben, mivel afféle szókimondó kekecblogger voltam. Kicsit már csodálkozom is azon, hogy mennyit tudtam háborogni nem csupán vaskosabb visszaéléseken, durva mulasztásokon, hanem inkább csak mulatságos tévedéseken, mekkora feneket kerítettem annak, ha rosszul idéztek egy verset, ha összetévesztettek két írót vagy helytelenül írták le nevüket. Nem tudtam szó nélkül hagyni az ilyen lapszusokat. Gondolta a fene, hogy a kollégáimmal ápolt, akkor már nem felhőtlen, de még barátinak mondható kapcsolataim emiatt (hm. valóban emiatt? vagy inkább a műveikről, teljesítményükről írt elemzéseim miatt?) sorra megszűnnek barátinak lenni. Minthogy azonban megszűntek, most már semmit nem rontana a helyzetemen, ha újra nevükön nevezném őket most, amikor egy sajátos jelenségről írok pár bekezdést. Mégsem teszem, mert maga a jelenség érdekesebb, mint a szereplői.

Nem most lettem erre a furcsaságra figyelmes, hanem akkor, amikor először tűnt fel: Kárpátalját elhagyó alkotótársaim valamilyen okból nem futnak be írói karriert Magyarországon. Nemhogy jelentőset, közepeset sem. Itthoni és ottani pályájuk alakulása alapján változatos variációk adódnak. Néhány tipikus.

  • itthon gyenge író-költő volt, ennek ellenére helyi orgánumokban rendszeresen megjelentek írásai, Magyarországon nem vagy alig-alig talált publikációs teret
  • itthon a jobbak közé tartozott, áttelepülve néhány (kötet-)próbálkozás után elhallgatott
  • itthon nemcsak ígéretes tehetségnek, hanem reménybeli irodalomújítónak számított, teljesítménye alapján afféle húzónév lehetett volna – Magyarországon esetleg eljutott néhány visszhangtalan kötetig, de nem emelte be egyik kánon sem – majd irodalmárként elhallgatott
  • itthon a kárpátaljaiság megtestesítőjeként vált népszerűvé, a szülőföld és népe iránti ragaszkodást emelte  költészetének fő motívumává, ez nem akadályozta meg az áttelepülésben  – azóta is a misszió felhúzó erejére támaszkodik, nem az írásművészetre
  • itthon első vonalbeli alkotónak számított, helyi értékű karriert futhatott volna be, odaát nem igazán tudott az írótársadalomba beilleszkedni, lassan a középszerből is kikopni látszik

Lehetne még további sorsok alapján több verziót említeni (a fentiek sem feltétlenül egy konkrét emberre húzhatók rá, több helyütt igyekeztem tipizálni), például aszerint is megvizsgálva a folyamatot, hogy más pályán sikeresek lettek-e, hogy munkájukban-sikerükben volt-e, van-e szerepe származásuknak, netán éppen kárpátaljaiságukra hivatkozva nyertek működési teret. De nem ebbe az irányba akarom kifuttatni a dolgot. Hanem abba, hogy:

A kárpátaljáról áttelepült  irodalmárok jó néhánya, miközben és miután Magyarországon szakmai sikert vagy egyáltalán nem ért el, vagy csak rövid időre és csak viszonylag szűk körben nyert ismertséget, kapott megjelenési lehetőséget és érdemi szakmai visszhangot, aközben és azután visszaintegrálódott a kárpátaljai irodalmi folyamatba. Ami önmagában még nem is lenne furcsa. A furcsa az, amikor egy kárpátaljai magyar könyvkiadó a huszonöt éve Magyarországon élő alkotó könyvét a határon túli könyvkiadást támogató magyarországi minisztériumi keretből pályázza meg és az így elnyert támogatásból adja ki.

Mentőkörülményt persze ezret találhatunk. Ott vannak az emberi motivációk (megélhetés, dicsvágy), joggal hivatkozhatunk a szülőföld hívó szavára és a hozzá való ragaszkodásra, vagy érvelhetünk akár azzal is, hogy az itthoni irodalmi felhozatal oly annyira gyenge, hogy a kiadóink nem dúskálnak a nívós hazai kéziratokban, így kapóra jöhet az ilyen visszatagozódás, így aztán jobban jár a honi olvasó, ha az itthon működők önképzőköri művei helyett az esetleg néhány kötet erejéig Magyarországon is helyét megálló tehetségesebb szerző visszaszármaztatott műveit olvassa.

A gyakorlat mindenesetre valóban ez: áttelepült alkotótársaim egy része felhagyott az irodalommal, egy másik része pedig többségében vagy továbbra is, vagy újra itthon publikál és adat ki könyvet. Nekem az egészben az a legfurcsább, hogy azt gondolnám: akinek sikerült kiszabadulnia az itthoni kisszerűségek, kezdetlegesség közül, aki maga mögött hagyta a szellemi igénytelenség állott légkörét és évek-évtizedek óta egy a kárpátaljainál minden tekintetben sokkal több esélyt nyújtó közegben él, ahol a magyar nyelvhasználat elé nem gördítenek akadályokat, ahol a publikációs lehetőségek száma mégiscsak több százszorosa az itthoninak, ahol a hátrahagyott szűklátókörűség és beszűkültség helyett adott a stílusok és irányzatok széles palettája, ahol sokszínű, változatos a közönség érdeklődése, ahol ezerszer pezsgőbb, színesebb és színvonalasabb a kulturális élet – nos, aki (bármilyen szigorúan is nézzük:) a kárpátaljai magyarság adottságaihoz képest nagyságrendekkel nagyobb szellemi tágasságban élhet, alkothat és érvényesülhet, az – gondolnám – nem dönthet úgy, hogy a sorsa vert nyomoronc kárpátaljai magyar provinciába kapaszkodva próbál alkotóként mégis valami eredményt elérni. Gondolnám. De tévednék, mert a tapasztalat alaposan rám cáfol. Elszármazott alkotótársaim némelyikének éppen ez a csökött provincia kínálja az egyetlen lehetőséget, hogy nevüket az irodalomtörténetbe becsempésszék.

Az ördög és a részletek

ordog-reszletekbenElőbbi az utóbbiakban lakozik, mint tudjuk. Éppen ezért a részletek akár fontosabbak is lehetnek, mint a nagy egész, mert gyakran apróságokon múlnak, dőlnek el a legnagyobb dolgok is. Most én mégis arról vagyok kénytelen beszámolni, hogy elvesztettem érdeklődésemet az egyes részletek iránt, és egyre inkább az izgat és nyugtalanít: végeredményben mire fut ki, hogyan és miként lesz vége ennek az egésznek.

Éveken át szinte napi rendszeresség dohogtam ezen-azon éppen aktuális blogomban, egy-egy témát összegezve cikkeket publikáltam lapokban, folyóiratokban. Reagáltam szinte minden fontosabbnak gondolt eseményre, fejleményre, ha nem is azonos mértékben, de odafigyeltem mind a magyarországi, mind az ukrajnai történésekre: politika, közélet, kultúra; a határon túli magyarság problémaköre; a kárpátaljai magyarság helyzete, válsága; a liberális eszmék és a kisebbségi jogok… Mindenről volt közreadandó véleményem, napi szinten tettem szóvá visszásságokat, igyekeztem figyelmeztetni veszélyekre, rossz tendenciákra, hibás döntésekre és ártalmas gyakorlatra. Elemeztem, élcelődtem, dohogtam. Fenemód érdekeltek a részletek, szemet szúrt minden apróság, lecsaptam, amire lehetett – miközben persze a nagy eszmék és globális érdekek védelmében hatajkodtam: emberi szabadság, egyéni és kollektív kisebbségi jogok (ezen belül a kárpátaljai magyarság hosszú távú érdekei), nyugati értelemben vett liberális demokrácia, sokszínű kultúra, a sokféleség igénye, tabuk és tilalmak nélküli alkotói szabadság…

Mondtam, mondtam a magamét – és mire mentem vele? Hát hiszen minden rosszabbra fordult.

Magyarországon 2010-től olyan politikai és társadalmi változások történnek, amelyek teljességgel ellentétesek az én eszményeimmel, a magyar társadalom többsége számára elfogadottá váltak a számomra legelutasítottabb nézetek, folyik a Horthy-éra ideológiájának a restaurációja, visszalopakodnak a jobboldali konzervativizmus legrosszabb hagyományai. Szitokszóvá vált az európaiság és a liberalizmus, viszont már a parlamentben is lehet zsidózni és cigányozni – „az utca” vagy „az internet” névtelen emberének teleszájú fröcsögéséről nem is szólva. Álszent, cinikus, hazug, pökhendi és bunkó mód viselkedő, magánvagyont harácsoló korrupt senkiházikból álló politikai klán uralja az országot, élükön egy diktátori hajlamú, mindenre elszánt szociopatával – akinek remek esélyei vannak arra nézvést, hogy a kicsit itt-ott megnyomorított választási törvénynek és a szavazók szinte töretlen támogatásának köszönhetően még sokáig hatalmon maradjon. Mert az alattvalóknak felettébb tetszik, amit művel, tetszik nekik a turul vérvonal, elhiszik, hogy származási alapon hazaárulók a baloldaliak, rácuppannak halálbüntetésre, idegengyűlöletre… Igen, ezek azok a részletek, amelyektől benn ugyan forrongok, émelygek, amelyek ellen zsigerileg tiltakozom – de megírni a sok mocskot már semmi kedvem. Röffent egyet L. Simon?, mond valami bődületeset Kósa?, álszenteskedik Balog?, hazudik egy kapitálisat Lázár vagy Rogán? Elfeledkezik egy milliárdjáról Mészáros? Kitagadja a magyarságból a nemzet felét és stadiont épít az ablaka alá Orbán? Felszámol vagy lenyúl a rendszer mindent, ami még nem volt az övé? Megvásárolja a független művészeket és az „őfelsége ellenzéke” szerepébe szorítja a tehetetlen másik oldalt? Minden mozzanat felháborít – de ugyan mi változik attól, ha ezt a felháborodásomat megírom?

Ukrajnában 2013 őszén szabadult ki a rossz szellem a palackból. A dugófeszegetők akár jót is akarhattak, csak rosszkor és rossz helyen akarták az európai fordulatot: visszájára sült el minden. Az ország azóta önveszte felé gyalogol hol kisebb, hol nagyobb, hol visszakozó léptekkel. A halott egyre több, az értelmes nyilatkozat egyre kevesebb, a mozgósítás napról napra erőszakosabb. Az abszurditásig kaotikus viszonyok közepette versenyt futnak az indulatok a gáz hétszereződő árával.  Végveszélyre utal, hogy olykor az egyetlen biztos mechanizmus, ami üzemeltette a közigazgatást és a  gazdaságot, a korrupció gépezete sem működik. Hiába jön kintről a temérdek segély, támogatás, hatalmas hitel – nem elég arra, hogy békére korrumpálják azokat, akiknek jobb üzlet az állóháború.

Mindeközben a felszámolódás reális veszélyével Kárpátalja magyarsága már nem egyszerűen csak szembenéz, hanem alighanem túl van valamiféle holtponton. A közösség a rendszerváltás óta küzd saját belső problémáival anélkül, hogy hatékony politikai érdekképviseletét megteremtette volna. Néha mégis voltak biztató jelek, egy-egy területen születtek (főleg magyarországi támogatással) szép eredmények – és ezeket lehetett nagyra értékelni akkor is, ha a közösség – mint egységes egész – diszfunkcionalitást mutatott és lassan, de biztosan, fogyott, morzsolódott, öregedett, hígult. Most azonban már nagy naivitásról (vagy cinizmusról) árulkodik, ha valaki a kárpátaljai magyarság szülőföldön történő boldogulásáról beszél –  hiszen a fizikai megmaradása is erősen kétséges. Nem, kérem, szó sincs boldogulásról. Esetleg ideig-óráig történő túléléséről – de vajon érdemes-e túlélésre berendezkedni egy zuhanó repülőgépen? Nem, nem érdemes – húzzák meg egyre többen a katapult karját. Huncut, aki elvitatja igazukat.

Nos: írjam meg napi szinten az aggodalmaimat?

A részletek, a napi események dühítenek és rémülettel töltenek el – de most most már igazából az érdekel, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Az érdekel, hogyan és mikor fog megbukni Orbán hazug és álszent rezsimje. Elsodorja a népharag? Forradalom lesz? Békés vagy fegyveres? Vagy mégis összeszedi magát a teszetosza, önmaga identitását megtalálni képtelen, elhiteltelenedett baloldal és csoda folytán választást nyer? Vagy bejelentkezik végre egy új, általam húsz éve vágyott nemzeti liberális párt és újraegyesíti a nemzetet?  Vagy jön a Jobbik mindent és mindenkit elsöprő győzelme és Magyarország végérvényesen kiiratkozik a demokratikus jogállamok sorából? Ez utóbbi lehetőség – mint végkifejlet – sokkal jobban nyomaszt, mint bármilyen aktuális történés.

És mi lesz Ukrajnával? Szétesik, megszűnik vagy tovább agonizál? Vágóhídra hajtja, nyomorra kárhoztatja és/vagy menekülésre kényszeríti lakosait (köztük az itt élő magyarokat) – avagy képes túllépni saját szennyes árnyékán és legalább a javulás halovány reményét felvillanthatja azok előtt, akik mindenek dacára mégis itt szeretnék építeni jövőjüket?

Szeretném megélni, látni, élvezni, ahogy szebbik felére fordul, lakhatóbbá válik ez a térség, szerethetőbbé válnak országaink. Szeretném, de félő: nem fogom. Mert arcátlanul a nagy egészbe fészkelte magát az, aminek a  részletekben lenne illő lakoznia.

Az ukrajnai háború és a kárpátaljai magyarság

nyelvteruletek-karpataljan-2011

Nyelvterületek Kárpátalján (Molnár József – Molnár D. István, 2011) – kattintásra nagyobb

Amióta Kelet-Ukrajnában harcok folynak a nem tudni pontosan kik (szakadárok, felkelők, oroszok, zsoldosok, csecsenek, terroristák, szabadságharcosok…?) és a valamivel könnyebben azonosítható ukrán alakulatok közt, sokan sokfélét írtak-írnak arról, hogy a kialakult helyzethez hogyan és miképpen viszonyul a kárpátaljai magyarság.

Nyilván: sokféle módon. Aki azt várná tőlem, hogy erről én áttekintést tudok adni: ki kell ábrándítanom. Hát hiszen még arról sem adhatok számot, hogy én hogyan viszonyulok ehhez az egészhez. Merthogy tele van az én finoman érzékeny lelkem és felettébb bölcs tudatom súlyos ellentmondásokkal, amelyeket még magam sem tudtam felfejteni. Főként, hogy nemcsak az érzékeny lelkületemen és okos tudatomon belül vannak ellentmondások, hanem pszichémnek ez a két összetevője is ellenkezőleg viszonyul sok mindenhez. Amit zsigerileg elutasítok, azt esetleg belátó elmém elfogadja, amit meg tudatilag utasítok el, azt esetleg érzelmileg nem tartom idegennek. És mindenbe belekever az idő is: ami tegnap elképzelhetetlen volt és mélységesen felháborított, afölött ma már esetleg elsiklom – hogy egy új esemény miatt holnap ugyanez borítson ki.

Szinte csak egyetlen dolog van, amiben stabilan biztos vagyok, s amiben ösztöneim és gondolataim közös nevezőre jutottak: ez pedig az, hogy rossz az, ami történik, és még rosszabbak a következményei. Ugyanis sem nem érzem, sem nem gondolom azt, hogy az, ami másfél éve itt folyik, az majd meghozza szép, érett, ízletes gyümölcsét.

Igen: bármilyen szomorú, sem érzéseimre hagyatkozva hinni, sem logikámra hallgatva elgondolni nem tudom, hogy ebből a válságból Ukrajna virágzó európai országként kerülhet ki belátható időn belül (mondjuk az én életemben). Sajnos sokkal hihetőbbek és sokkal inkább kikövetkeztethetők a további negatív fejlemények. Még akkor is, ha valami csoda folytán végre kitörne a béke, még akkor sem lehetne elűzni az országból azt a gazdasági, szociális és morális válságot, amely szépen fejlett fenevadként már a háború előtt is fente ránk a fogát, most meg már éppenséggel nemcsak hogy kóstolgat bennünket, hanem bekebelezni látszik. a cikk folytatódik >>

Erény-e a dilettantizmus?

dilettansok

Dilettánsok éjszakája (kattintásra nagyobb)

avagy helyes-e a „vagyok olyan költő, hogy le se baszom a verstant”-attitűd?

Előszor is: Itten kérem a keresztapa nevének előre megfontolt, bűnös elhallgatása forog fenn! – sérelmemre!

Pótolhatatlan mulasztásnak nem tekinthető kisebb késedelemmel értesültem arról, hogy ifjú irodalmáraink, mármint a kárpátaljaiak, erényt próbáltak kovácsolni a hátrányból, vagyis – bár vicces formában – a szakmai hozzá nem értés létjogosultságát igazoló irodalmi estet szerveztek, amelyen – szerintük legalábbis – »a dilettantizmus „áttörte” az „Irodalmi Kánaánba” vezető kaput«.  A kétes dicsőségű ötletnek szegről-végről én bizony a keresztapja vagyok, nevem elhallgatásával ezt az újságban nyilatkozók se tagadják:

…az ötlet egy közösségi oldalon elindult vitából jött, ahol Csordás Lászlót a „dilettánsok védőszentjének” titulálták. Vállalták ezt a megnevezést, és inkább valami vicceset akartak belőle kihozni.

Nos, a „nevezték” mögött én állok, konkrétan én neveztem így, és nemcsak egy közösségi oldalon, hanem viperás blogomban is, pl. ehol: a cikk folytatódik >>