Ingmar Bergman mestere annak, hogy a lehető legkisebb helyen a lehető legtöbb feszültséget megteremtse. Ebben a filmjében (Farkasok órája, 1968) ezt ezúttal nem csupán az egymáshoz közeledő és egymástól távolodó karakterek közti szikrakisülésekkel és a lélek belső feszülésével érte el (mint legtöbb alkotásában), hanem a szürreális ábrázolás klasszikus elemeinek az alkalmazásával. A történet akár egy jó kis horror alapja is lehetne: vadregényes szigetre érkezik feleségével a festő, hogy alkosson, ám ehelyett inkább virraszt és démonokat lát, velük és részben feleségével tusakodik, aki annyira szereti őt, hogy olykor neki is megjelennek férje démonjai. Mindez így leírva akár komikusan is hathat, ám Bergman jó érzékkel vegyíti egymásba a megélt valóságot és az átélt látomást, pontosan érzi, meddig mehet el az abszurditásban és a túlexponálásában, s mikor kell apró hétköznapi banalitásokkal felitatni a már majdnem szertefolyó értelmezhetetlenségeket.
A filmbéli magyarázat szerint a farkasok órája a pirkadat előtti időszakasz, ebben az órában halnak meg a legtöbben, ekkor jön világra a legtöbb gyerek, és ekkor tetőzik a szorongás is. Amiből bőven kijut a válságát élő festőnek, akinek, úgy tűnik, lidércnyomásai alól egyre kevésbé sikerül felbuknia, hiába segítené ebben felesége. Ez a nyomasztó szorongás azonban valahogy a nézőre mégsem ragad át, én legalábbis nem kerültem a hatása alá, nem tudtam azonosulni a hőssel, megmaradtam feszülten figyelő szemlélőnek. Ezt alighanem Bergman is így akarhatta, ezért aggatta tele szereplőit elidegenítő vonásokkal, ezért játssza szinte merev szenvtelenséggel Max von Sydow a piktort, ezért mozog redukált érzelmi térben a párját alakító Liv Ullman, ezért zordak a szirtek és ezért barátságtalan a tenger, ezért rideg a kastély és taszító a parasztház. És éppen ettől, éppen ezért történik meg a bergmani transzformáció: ami a művész válságának indult, abból bomlik ki a válság művészete.