„Költők a teraszon”

balládium üvegteraszBár számomra nagy könnyebbséget jelent, hogy az utóbbi években nincsenek tényleges szerkesztő kötelezettségeim, így például nem kell eldöntenem egy-egy versről, hogy érdemes-e a publikálásra vagy sem (bő húsz éven át volt ilyen  – igaz, önként vállalt – felelősség a vállamon),  ám valahogy mégsem tudtam teljesen lemondani arról, hogy írói művek az én közvetítésemmel jussanak el a közönséghez, így hát  6-7 évvel a  Pánsíp végleges megszüntetése után kitaláltam a Balládiumot, a virtuális felolvasóhelyet, ahol is most heti váltakozással egymást hívják meg a költők egy vers és megírásának története erejéig. Én elindítottam a láncolatot, az újabb  szemek már tőlem függetlenül kapcsolódnak egymásba, munkám jószerével csupán technikai jellegű (közzététel a blogban).  Izgalmas publikációk állnak mögöttünk, mindnek volt valami különlegessége, hozadéka – egyszer talán irodalomtörténeti  adalékul is szolgálhat némelyik.

Az utoljára kapott és a Balládiumban virtuális felolvasásra most került vers különösen megérintett. Sajó László Költők a teraszonja afféle élményt nyújtott, amilyenben ritkán lehet részünk: a szerző bravúrosan vegyíti benne a halálérzést az iróniával, a betegség melankóliáját az elmúlás feletti kaján derűvel, a veretes sorokat  és  súlyos, olykor bizarr  képeket a játszi rímekkel. A vers egyfelől megrendítő, másfelől túl is emel megrendültségünkön. Ritka öröm, hogy első közlésként ilyesmit publikálhatok szerény hobbioldalamon, s hogy a versben megidézett költők révén benépesült nemcsak a szanatórium terasza, hanem a Balládium is.

Balládium – virtuális irodalmi terasz

irodalmi teraszKöltők a virtuális teraszon. Internet, vers, irodalom, üveg terasz, kult, blog, napló.

Más: műanyag télikert – terasz beépítés – tartalommarketing, erkély beüvegezés,

Költői legendárium

Ameddig a szem ellát, koncentrikus körökben mutatja be várhegyi lakásának környékét, miközben ki sem mozdul biztonságot adó otthonából. Egyszerre teremti meg a részvétel és a kívülállás poétikáját, hiszen csupán egy üvegfal választja el képzelete szülötteitől, de pont ez az üvegfal az, ami lehetővé teszi, hogy novelláinak szereplői olykor felintegessenek neki, bekopogtassanak ajtaján és elmeséljék életüket. Tevékenysége akár az írás, de bármilyen másik művészeti ág metaforája is lehetne. »tovább

Gaál István: Cserepek

Történetesen pontosan tudjuk, hogy a mostani újranézés előtt ezt a filmet mikor és hol láttuk először – és utoljára: 1985 április 4-én az akkori ungvári Moszkva Moziban. Az év azért biztos, mert Kolos pár hónapos volt, és Éva két szoptatás között „szökött el” mellőle; a nap meg azért, mert akkoriban a szovjet hatalom azzal kedveskedett az ungvári magyaroknak,  hogy a Magyar Népköztársaság nemzeti ünnepén egyetlen délutáni vetítés erejéig mozinkban levetítettek egy magyar filmet – még ám eredetiben, azaz felirat és szinkron nélkül, tehát magyarul. Ebben az évben kivételesen nem valamelyik Jókai-adaptáció, nem az Egri csillagok és nem is Az oroszlán ugrani készül című „szuperkrimi” került sorra, mint más években, hanem egy kortárs alkotás – és mi úgy intéztük a napunkat, hogy megnézzük. 26 év alatt a történet persze kikopott emlékezetünkből, egyedül a záró képsort tudtam pontosan felidézni. a cikk folytatódik >>

Egy szöszi szerelme

Egy szöszi szerelmeiAz cseh új hullám alkotásai egészen különlegesek az európai (és egyetemleges) filmművészetben. Ezek nélkül a semmi mással össze nem téveszthető képek, helyzetek, történetek és alakok nélkül szegényebbek lennénk és mérhetetlenül kevesebbet tudnánk egy olyan világról, amelyet Menzel, Forman, Herz, Chytilová örökített meg számunkra. A pontos társadalomrajzok azonban semmit sem érnének a filmek művészi értéke nélkül. Miloš Forman korai alkotása, az Egy szöszi szerelme (Lásky jedné plavovlásky, 1965) ma már ugyan nem tűnik átütő remekműnek, nincs megrázó ereje – de a cikk folytatódik >>

Aki szelet vet – Majomper

Egymás után néztük meg a két filmet, a Stanley Kramer rendezte klasszikust (Aki szelet vet, Inherit the Wind, 1960) és az 1999-es remake-et (rendezte Daniel Petrie). Mindkettő Jerome Lawrence és Robert E. Lee 1955 színpadi drámája alapján készült, s jószerével jelenetről jelenetre megegyezik egymással (témájuk az 1925-os daytoni majomper, amikor is egy tanárt perbe fogtak azért, mert – törvénybe ütközően – a bibliával ellentétes darwini tanokat oktatta az állami iskolában). a cikk folytatódik >>

Kit látunk a Facebookon?

A nyest.hu hívta fel a figyelmet arra, hogy a Facebookon újabban nem láthatjuk minden ismerősünk (és kedvenc oldalunk) megosztásait, bejegyzéseit, csupán azokéit, akikkel aktív kapcsolatban állunk (kölcsönös kommentek, adatlap-megnézések). Ha újra azt akarjuk, hogy nyitó oldalunkon minden ismerősünk tevékenységét láthassuk, módosítanunk kell a Facebook-alapbeállatásainkat.  Ekképpen:  a cikk folytatódik >>

Találkoztam boldog cigányokkal is

A rövid ismertetők szerint „valahol a Balkánon” játszódik Aleksandar Petrović balladai szépségű filmje, a Találkoztam boldog cigányokkal is (Skupljači perja, 1967), holott már a film elején feltűnik a Sombor helységnévtábla, a zárt cigány kolóniát tehát valahol Zombor környékén, alig néhány kilométerre a magyar-szerb határtól kereshetnénk (egyébként magyar nevű szereplők is feltűnnek, Pista bácsi, Sándor, Gyurika). A zárt világ nem annyira távolsága, inkább mássága, idegensége miatt egzotikus annak, aki hasonlóba még nem botlott a civilizált Európában. Egy biztos: a film 1967-ben aligha illett bele abba az országképbe, amelyet az akkori Jugoszlávia vezetői mutatni kívántak a művelt Nyugatnak – a szociográfusi pontosságú és művészi hitelességű alkotás talán éppen ennek az állami propagandának az ellenében aratott világsikert.  a cikk folytatódik >>