Szereti ön Brahmsot?

Azok közé tartozom, akik időnként szívesen újranézik a filmművészet klasszikus alkotásait. No, nem túl gyakran, kell egy-két évtized jótékony felejtés, hogy újra keltsen némi várakozást a műsoroldalon meglátott cím. A Szereti ön Brahmsot? c. örökbecsűt (Goodbye Again, 1961, rendezte Anatole Litvak) vagy húsz éve láttuk utoljára, így épp ideje volt újra megcsodálni a három zseniális főszereplő,  a svéd Ingrid Bergman, az amerikai Anthony Perkins és a francia Yves Montand játékát. Karakterformálásuk tökéletes, voltaképp ez adja a film erősségét. A Françoise Sagan sikerregényéből írt forgatókönyv alig kínál többet egy szerelmi háromszög szokványos történeténél, a romantikus feldolgozás akár érzelgősségbe is torkollhatna, ám a jellem- és lélekábrázolás mélysége és hitelessége túlmutat ezen. Ami az elragadóan bájos és szeretetvágyában kiszolgáltatott Bergman, a pimaszul kedves Perkins  és a nagyvonalúan nyegle, cinikus Montand arcán lejátszódik, az valódi érzelmi dráma.  Ezen már az sem ronthat sokat, hogy újra és újra felhangzik Brahms 3. szimfóniájának édeskés III. tétele.

Kis abszurditások

Egy ungvári ukrán kollegina telefonhívása: Budapestre készül, pár napos kikapcsolódásra, és ha már ott jár, szeretne találkozni a magyar fővárosban élő ukránokkal, talán van valamilyen szervezetük – tudnék-e segíteni neki, hogy felvegye velük a kapcsolatot? Tudtam. Egyetlen internetes kereséssel megtaláltam a Magyarországi Ukránok Kulturális Egyesületének és az Ukrán Országos Önkormányzatnak a honlapját (magyar és ukrán nyelvű verziója is van), leolvastam és a telefonba bediktáltam az elérhetőségüket. Közben beugrott, hogy a két alakulat elnök asszonyával nekem személyes nexusom is volt pár éve, amikor a budapesti Sevcsenko-szobor különös történetét  (lásd: Sevcsenko revival) írtam meg. a cikk folytatódik >>

Kopaszkutya, blues-érzés

Különös érzés 30 év késéssel megnézni egy kultuszfilmet. Bevallom, most láttam egészében először Szomjas György 1981-es alkotását, a Kopaszkutyát, amely egy kitalált (de a játszott zenét tekintve a Hobo Blues Banddel azonosítható) korabeli rock-blues zenekar történetét meséli el. A dalok persze jórészt a fülemben voltak, a lemezen is kiadott számokat annak idején orsós magnóra vettem – de éppenséggel nem tartozott a kedvenceim közé.  A mívesen kidolgozott képi világgal és a cselekménnyel együtt a filmet azonban, talán az eltelt évtizedek hitelesítő pecsétjének is köszönhetően, kifejezetten élvezetesnek találtam. Tetszett a film fanyar humora, illetve az, hogy a zenészéletet és a blues-érzést képes volt egyszerre dokumentarista pontossággal, romantikus elfogódottsággal és egészséges (ön)iróniával bemutatni. Muzsikus létükre tűrhető színészi teljesítményt nyújtottak a szereplők, még ha maga a történet helyenként kicsit sutának is érződött – ám  ennek is megvolt a maga bája. Különösen, ha közben Deák Bill és Hobó együtt nyomta a bluest. a cikk folytatódik >>

Gary Moore 1952-2011

Nem állíthatom, hogy figyelemmel kísértem a pályáját, de gyakran és szívesen hallgattam a számait, mélységesen egyetértve azzal a vélekedéssel, hogy az ír muzsikus a fehér blues egyik meghatározó alakja (más irányzatok felé tett kitérői ellenére). Halálhíre vélhetőleg sokak érdeklődését felkeltette zenei világa iránt, én is közéjük tartozom, le is töltöttem utolsó válogatáslemezének az anyagát, második napja ezt hallgatom. Kis kalózkodásomra mentség, hogy, mint olvasom, a 2010-es gyűjteménnyel „csak a világhálón lehet találkozni, a lemezboltokban nem.”  Erős anyag, vérbő, őserejű blues, virtuóz gitárjáték Moore-ra jellemző futamokkal, tobzódó hangzáshalmozással – és kristálytiszta, lecsupaszított szólamokkal. Aki ilyet tud, ott a helye Jimi Hendrix jobbján az égi pódiumon.

Gary Moore Budapesten – 2009

Oktatás: Blues Gitár Budapest

Boszorkánykör Trill Zsolt miatt

A beavatás elmarad

trill zsolt - boszorkánykör

Másodszor is megnéztük Zsigmond Dezső filmjét, a Boszorkánykört. Bevallhatóan leginkább a főszereplő Trill Zsolt miatt, akit kijevi színésznövendék-kora óta ismerünk és akinek a pályáját (a gyér találkozásaink ellenére is kialakult barátság, meg persze a lenyűgöző színészi teljesítmény okán) fokozott figyelemmel kísérjük Beregszásztól Debrecenen át Budapestig. Jóleső érzés karrierjét nyomon követni, tanulságos belátni azt az oda-vissza bejárt utat, amely a kárpátaljai, majd debreceni színház és a magyar fővároshoz köthető filmes főszerepek között ível. Ez akkor is igaz, ha maguk a filmek nem feltétlenül jelentenek maradéktalan élményt.

Zsigmond Dezső filmje: Boszorkánykör

Hosszan gondolkoztam azon, miért nem elég jó film a Boszorkánykör. Elvben minden meglenne hozzá: a rejtelmes közeg (a gyimesi csángók misztikus világa), a mesésen szép táj (az erdélyi havasok), a szereplőgárda (rutinos profik és bájosan természetes amatőrök) és az alaptörténet, amelyben szépen ötvöződhetnének a valóságos és mitikus elemek. Mindebből összeállhatna egy költői emelkedettségű műalkotás.  De nem áll össze. És ebben alighanem az elhibázott vagy nem elég jól megvalósított rendezői koncepció a ludas. Azzal még nem lenne baj, hogy a film egyik pillére a dokumentarista megközelítésre alapul. Az ábrázolás kívülálló számára mindenképpen hitelesnek mutatkozik, a táj és a táj embere, a tárgyi világ, a családi és közösségi viszonyok szociológiailag is pontosnak tűnő ábrázolása mindenképpen a film erőssége, egzotikuma révén egyben legnagyobb vonzereje is. A második építőelem, a misztikus szál azonban ebbe a láttatásba már nem szövődik bele eléggé természetesen. A varázslás, a boszorkányság, a hit és a hiedelem bemutatása felületes: nem kap sem megfelelő szociológia alapot (ami még nem lenne baj), sem művészi-költői magasságba nem emelkedik. Sűrített tartalmú szimbólumok helyett inkább csak emblémákat, paneleket kapunk. Még rosszabb a helyzet a harmadik pillérrel, a „kaland”-dal. Merthogy alapvetően nem dokumentumegyüttessel és nem a sejtelmes misztikum és mágia poétikájával állunk szembe, hanem egy játékfilmmel, amelyben rendőrök nyomoznak különféle ügyekben (verekedés, állítólagos csecsemőgyilkosság, kollégák eltűnése). És itt már komolyabb a baj: ennek a szálnak a hitelességét nem sikerült megteremteni, nem áll meg sem önmagában, sem (és legkevésbé) a két másik komponensre támaszkodva. Az itt mutatkozó hiányosságokat számba véve a nyomozási történet gyöngesége és egyes jelenetek (pl. kihallgatások) mesterkéltsége után az alakábrázolás hibáit kell említeni: a rendőrtisztek setesutasága már-már bosszantó, sajnos Trill Zsoltról sem hihető, hogy elvégezte a román rendőrakadémiát. (Éva legutóbb Örkény Tótékjának őrnagyaként látta színházban, akkor is megjegyezte, hogy nem volt eléggé militáns.)

Mindez együtt eredményezi azt, hogy a film inkább csak lehetőségeiben tartalmazza a jelentős alkotást, kibontania nem sikerült igazi mélységeket. A boszorkányszombatot ugyan megtartották, de a beavatás elmaradt.


több film

Írásom megjelent a Papiruszportálon is. Film, kritika, kult, napló

szimbólum és mágia – a víz

Megosztottság és sokszínűség

Nemrégiben egy ukrán-magyar ikerkötetet mutattam be, most egy ukrán és egy magyar szerző közös munkájára hívom fel a figyelmet. Fontos kiadvány, mert a köztudottan makacs tényekre támaszkodva szegül szembe azzal a politikai szándékkal, amely Ukrajnát nemzetállamnak kívánná láttatni (vagy azzá szeretné tenni). A szerzők nem kerülik meg a kényes kérdéseket, szólnak az ország politikai és nyelvi megosztottságáról, az ukrán-orosz ellentétekről, a kisebbségi etnikumok helyzetének ellentmondásosságáról. Érintik a ruszin nyelv és nemzetiség kérdéskörét, és mint Ukrajna hatodik legnagyobb nemzetiségével, foglalkoznak a kárpátaljai magyarság helyzetével. a cikk folytatódik >>

Túl a köntörfalakon (+ jazz)

Jól megírt, fordulatos történet még egy filmnek sem ártott meg, Dyga Zsombor meg éppenséggel kis remeklést rendezett saját forgatókönyvéből. Ügyesen elkerülte azt a csapdát, hogy a Köntörfalak csupán ínyenceknek szóló kamaradarab maradjon, de nem esett bele a nagyközönséget  vonzó lapos „életszerűség” kelepcéjébe sem. Mindezt azzal a fogással érte el, hogy miközben a filmbéli jelent,  egyetlen éjszaka történetét nagyon is természetes, már-már banálisan mindennapi epizódokra építette (nő és férfi véletlen találkozása, „lakásra menés”, a harmadik fél megjelenése), aközben a párbeszédekből jó ritmusú késleltetéssel kibomló háttér-történet egészen különleges, mellbevágó fordulatai mély emberi tragédiákat tárnak fel. Az ábrázolás egésze éppen attól válik hallatlanul izgalmassá, hogy a közvetlen köznapiságban futnak össze a rendkívüliség szálai. Látszólag véletlenül, valójában azonban egy aprólékosan kidolgozott művészi koncepció törvényszerűségeit követve.  A látható „köntörfalak”-on  túl  ott gubbaszt a titokzatos emberi lélek, készen arra, hogy beteljesítse előre megírt, mégis kiszámíthatatlan sorsát. Ettől jó és hiteles az alkotás, a múlt egy-egy titkának felszínre törése ezért ér el már-már katartikus hatást. a cikk folytatódik >>

Megnyílt a Balládium

g_balla

Giacomo Balla

A hivatalos megnyitás előtt egy szimbolikus gesztussal indítottam a Balládiumot, virtuális felolvasóhelyemet: kiakasztottam Dzsakó bácsi képét a webfalra. Aztán kitaláltam az 1. projektumot, és meghívtam első vendégemet, Rapai Ágnest, aki örömömre vállalta a felkérést és egy órán belül elküldte anyagát. Fel is tettem ízibe, majd értesítést helyeztem el a Facebookon – ezzel a Balládium hivatalosan megnyitotta kapuit. Első vendégem versét és fogadtatása különleges történetét itt olvashatjátok.  / tagoknak: esemény a Facebookon – illetve csatlakozás az oldal kedvelőihez: Balládium

A salemi boszorkányok

Töredelmesen bevallom, nem igazán vonzódom a kosztümös történelmi filmekhez, a közelmúlt és a jelen, no meg a fikció sokkal jobban érdekel a régmúlt historikus megközelítésénél irodalomban és filmvásznon egyaránt. A tegnapi film mégis két órányi zavartalan élményt nyújtott. Arthur Miller azonos című saját drámájából írta A salemi boszorkányok forgatókönyvét (angol címe The Crucible [Tűzpróba], 1996, rendezte Nicholas Hytner). A történet 1692-ben játszódik Új-Angliában, szereplői észak-amerikai angol telepesek. Massachussets állam Salem nevű településén a puritán életmódra kényszerített fiatal lányok elfojtott érzékisége sajátos módon tör felszínre. Játékos szerelem-varázslásaikat a számonkérés súlya alatt megszállottságnak hazudják, megnevezik ördöggel cimboráló megrontóikat, akiket a bíróság perbe fog, szabályos a cikk folytatódik >>