Cseh Tamás Emlékkoncert

für anikóa Cseh Tamás-jelenség jóval több, mint egy nemzedék nosztalgiája

Színvonalas műsorral emlékezett az MTV Cseh Tamásra születésének évfordulóján. Hét színész adta elő legnépszerűbb (és néhány kevésbé ismert) dalát a szövegíró szerzőtárs, Bereményi Géza rendezésében a budapesti Millenárison január 22-én – a tévé a koncertfilmet másnap este sugározta.

Legelőször az egészen kitűnő zenét kell kiemelnem. A túlkomponáltsággal éppen nem vádolható eredeti Cseh-melódiák Hrutka Róbert és zenésztársai kreatív munkája révén igazi zeneművekké, kompozíciókká váltak. A leginkább jazzesnek mondható gazdag hangzáson belül a muzsikusok finom ízléssel bántak a dinamikai hatásokkal, a dalok megszólalása egyszerre volt feszes és harmonikus, improvizatív és kidolgozott, tompos kátyaszabadon áradó és fegyelmezett kamarazenére emlékeztetően bensőséges (különösen tetszettek a cselló érzékeny futamai). A dalok ezáltal új életre keltek, új zenei tartalommal bővültek – anélkül (és ez fontos!), hogy az eredeti csorbát szenvedett volna.

Bár az énekes színészek (Udvaros Dorottya, Kulka János, Für Anikó, Nagy Péter, Holecskó Orsolya, Szemenyei János, Tompos Kátya) nem nyújtottak egyenletes teljesítményt s  becsúszott egy-két halványabb produkció, összességében mégis erős, hatásos műsort adtak, amelyen belül akadtak egészen kivételes remeklések.

udvaros dorottyaAz első,  amelynél csettintettem, az I love you so c. dal Für Anikótól. Számomra meglepetés volt Tompos Kátya, aki sziporkázott a Dosztojevszkijben és Az ócska cipőben, Udvaros Dorottya pedig igazi  drámát épített  A jobbik énemből. Egyenletesek (ám picit szürkék) voltak Kulka produkciói. Leginkább a szöveg erőteljes átadásával hatott a Bárány Nagy Péter előadásában.

Mert hát, persze: a szövegek. Bereményi versei, mint az igazi költői művek, többrétegűek, így alkalmasak arra, hogy minden interpretációban új és új jelentéseket, árnyalatokat fedezzünk fel bennük, sőt – és ezt többször is éreztük Évával – óhatatlanul napi aktualitású utalásokat találjunk a sorok között.

A műsor egésze számomra két dolgot bizonyított. Az első az, hogy a Cseh Tamás által megjelenített, valamelyest redukált zenei entitás valójában sokkal gazdagabb, semmint elsőre látszik – különben hogy is lehetett volna ezekből az „egyszerű” dalokból kis univerzumokat kibontani.  Több volt ő, mint egy gitáros énekes. A másik: a Cseh Tamás-jelenség jóval több, mint egy nemzedék nosztalgiája és feledésre ítélt életérzése. Jelen van, hat, és villogó tükrei élével belemar hétköznapjainkba.


Korábbi írásaim a témában:

A teljes koncert az mtv videotárában – gitár zene bp

Film, színház, muzsika

Délelőtt: beszélgetés a tévében  Esztergályos Károllyal. Sok egyéb kitűnő munkája mellett felelevenítették egyik kedvencemet, a Portugál királylányt (Déry Tibor hasonló című, egyetlen névelőben eltérő műve alapján készült). Külön érdekessége volt a műsornak, hogy vendégként meghívták az említett fimben 13 évesen remekül játszó Maretics Erikát, s a felnőtt nőben a rendező nem ismerte fel gyermekszínészét.  Egyébként Esztergályos egy másik kedves tv-filmemnek is a rendezője, a Gyurkó László regénye alapján készült Szerelmem, Elektrának, amelyet többre tartok a cikk folytatódik >>

Határhelyzetek

Éva bukkant rá a Határhelyzetek III c. könyv internetes anyagára a neten (lásd, .pdf formátum), pontosabban benne Temető Krisztina tanulmányára: Kárpátaljai írók identitása a „kulturális átöltözés” időszakában (a 40. oldalon kezdődik). Figyelemre méltó munka, kis irodalmunk több neuralgikus pontját is érinti, s tisztázni próbál sok olyan kérdést, amelyek értelmezésével korábban csak erősen elfogult szemléletű interpretációban találkozhattunk. A tanulmány készítője láthatóan igyekezett tárgyilagos maradni, egyforma távolságot tartani az érintett felek privát igazságaitól. Kellő tisztelettel közeledik literatúránk egy-két mitikus jelenségéhez, miközben – leginkább a vélemények ütköztetése révén – részben le is bontja ezt a mitikusságot.

Persze mondhatnám, hogy egyes ellentmondásokra sokkal élesebben is rávilágíthatott volna vagy hasznos lett volna ama mítoszok negatív hatásait is hangsúlyozni („múltból élés” és legendaképzés tényleges alkotói teljesítmények helyett, a továbblépést hátráltató sérelmi magatartás, ellenségkép faragása stb.), de azt gondolom,  ez esetben a cikk folytatódik >>

Az ungvári lámpagyújtogató

Örülök, hogy a Kárpáti Igaz Szóban (2011. jan. 15.)  cikk jelent meg az ungvári lámpagyújtogatóról: alakja, amely hosszú évtizedeken át hozzá tartozott a „városképhez”, érdemes a felidézésre (főként, hogy tavaly szobrot is állítottak neki, így ténylegesen is a városkép része lett). Az írás címét viszont elhibázottnak gondolom (Miklós bá’, a lámpagyújtogató), hiszen, emlékezetem szerint legalábbis, így soha senki nem hívta és nem emlegette (nem volt magyar!), ő mindenkinek, öregnek s fiatalnak  egyszerűen Kolja volt. A róla őrzött képem is eltér egyben-másban a szerző által lefestettől, én például semmiképpen nem nevezném „idős öregúr”-nak, sokkal inkább örökifjú hobónak. a cikk folytatódik >>

Jazzford – Passió télvíz idején

Másfél éve írtam Mark Tokarról (Jazz-bőgős a családban), akivel azon túl, hogy bejelöltük egymást a Facebookon, semmilyen személyes nexusom nem alakult ki. Tegnap azonban üzenetet küldött,  arra kért, ha időm engedi, foglaljam össze számára, mit írnak róla/róluk egy interneten talált magyar nyelvű lemezkritikában. Leírni hosszadalmas lett volna, inkább megadtam a Skype-azonosítómat azzal, hogy szóban akár az egész cikket lefordítom. Jött is a hívás és én végignyökögtem oroszul a szakkifejezésektől sem mentes írás mondatait. Elképesztő, milyen mértékben vált passzívvá orosz nyelvtudásom, alapvető szavak is nehezen jutottak eszembe. Az viszont meglepett, hogy a tárogatót oroszul (meg angolul is) tarogato-nak hívják. No, azért a lényeget persze sikerült átadnom. A cikk egyetlen negatív észrevételével, miszerint a zenét szerző zenekarvezető Waclaw Zimpel túlkomponálta volna műveit és több lenne bennük a megírtság, mint a spontaneitás, Mark nem értett egyet. Én meg persze megkívántam az Undivided nevű nemzetközi formáció keretében egy torinói koncert alapján készített lemez anyagát, beszélgetésünk után megkerestem a neten és letöltöttem. Most ezt hallgatom nagy élvezettel, nem zavartatva attól, hogy télvíz idején hallgatok húsvéti passiót.  Szerencsére semmilyen nyelvre nem kell lefordítanom… Egy részletet a Youtube-on is találtam: a cikk folytatódik >>

Szégyen – 2 óra ámulat

John Malkovich és Jessica Haines a SzégyenbenIgazán kitűnő filmet láttunk a minap. Nemes irodalmi anyagra épült, a ma Ausztráliában élő dél-afrikai Nobel-díjas író, J. M. Coetzee azonos című regényére. Auszrál-dél-afrikai maga a film is (Szégyen [Disgrace], 2008, rendezte Steve Jacobs), főszerepét egyik kedvencem, John Malkovich játssza lenyűgöző hitelességgel. A Dél-Afrikában az apartheid bukása után játszódó történet roppant árnyaltan mutat be egy sajátos társadalmi szituációt, de ennél is mélyrehatóbban ábrázolja és teszi a néző számára átélhetővé az emberi természetet – annak minden nagyszerűségével és hitványságával együtt. A boldogságkeresés, a szenvedély, a megalkuvás, a beletörődés, a megalázottságából felépülő és az önzésében megtörő lélek döbbenetes és ijesztő dimenziói nyílnak ki a filmben, igényesen komponált képek, feszes jelenetek és roppant mély jellemformálások révén. Kétórás ámulat, emberi mivoltunkkal szembesítő, velőnkig megrázó, tömény művészi élmény.

Emlékszel Dolly Bellre?

Jelentős, kiemelkedően jó film Emir Kusturica Emlékszel Dolly Bellre? (Sjećaš li se Dolly Bell, 1981) c. alkotása: remek a sztori, árnyalt az ábrázolás, finoman rajzoltak az alakok, s bár akad benne nevetni való,  mégis több egy kelet-európai burleszknél, inkább elgondolkoztat, miközben érzelmi hatása is erős.  Mélyebbnek találtuk, s éppen ezért nekünk jobban tetszett nekünk,  mint a bosnyák Mester favorizált filmje, a Macska-jaj, amelyet nem tekintek sokkal többnek a fent említett kategóriába (burleszk) tartozó, ámbár fergeteges játéknál. Persze nincsen Kusturica zene nélkül, alább egy tamburás-éneklős-szomorkodós jelenet: a cikk folytatódik >>

Pacsirták cérnaszálon

Jirí Menzel Pacsirták cérnaszálon (Skřivánci na niti, 1990) c. filmje nem tartozik a cseh rendező legjobbjai közé, nem hat olyan elementáris erővel, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatok, nem olyan „líraian mulatságos”, mint a Sörgyári capriccio, nem olyan bájos, mint Az én kis falum, de nagyon is nézhető film, még ha picit a már túlontúl ismert sémák mentén mutatja is be a korszak őrültségeit (Csehszlovákia, 1950-es évek). Nevetni, bosszankodni és szörnyülködni egyaránt lehet rajta, és ha olyan a néző hangulata, itt-ott akár  el is érzékenyülhet. A címe mindenesetre igazi telitalálat!

A szubjektív Univerzum

Még az ünnepek alatt történt, hogy kedves régi barátom, akivel számos lényeges dologban kialakult egyet-nem-értésünk miatt kapcsolatom az utóbbi években meglazult (szinte meg is szakadt), egy izgalmas írásra hívta fel a figyelmemet. Itt található: Kvantum-radar. Figyelmesen elolvastam (ezt jó szívvel ajánlom mindenkinek, akit érdekel az ilyesmi), és a következőket tudtam írni róla válaszomban: tovább »

Antonioni: Az éjszaka

Most láttam először kedvenc mesteremnek ezt a korai filmjét (Michelangelo Antonioni, La notte, 1961). Kétséget kizáróan jelentős alkotás akkor is, ha elég nehezen néztük végig: az elidegenültségnek és az érzelmi sivárságnak ez a meglehetősen közvetlen ábrázolása nem tudott eléggé lekötni, holott egyébként kifejezetten szeretem a kissé vontatott, ráérős filmeket, de valahogy itt nem éreztem elegendőnek az intellektuális feszültséget ahhoz, hogy a kevés történésű lassú jeleneteken átsegítsen. Egyedül a képi világ szolgálhatott mentségül: a film voltaképp egymásba áttűnő művészfotók sorozatának hat. Értékelhető továbbá az egymásra épülő epizódok hangulati értéke, és persze az a társadalmi mondanivaló is, ami a film keletkezésekor (fél évszázada!) erősnek, újszerűnek hathatott. Mindez azonban tegnap este nem tudta felülírni a második óra kezdetétől növekvő unalmamat. Ám ma azt is be kell látnom, hogy visszaemlékeznem sokkal kellemesebb a filmre, mint amilyen élmény megnézni volt.


Olvasd el ezt is: Írásom Antonioni Nagyításáról

Az éjszaka, La notte, 1961; rendező: Michelangelo Antonioni; forgatókönyv: Michelangelo Antonioni, Ennio Flaiano, Tonino Guerra; zene: Giorgio Gaslini; operatőr: Gianni Di Venanzo. Szereplők: Marcello Mastroianni (Giovanni Pontano), Jeanne Moreau (Lidia), Monica Vitti (Valentina Gherardini), Bernhard Wicki (Tommaso), Rosy Mazzacurati (Resy)