Szemben a gesztenyékkel

gesztenyeÉva a temetőben járt délelőtt és hozott nekem onnan négy gesztenyét. Nagyszüleim és Pali bátyám sírjára is tett néhányat. A gesztus meghatott. Talán éppen elérzékenyülésemet leplezendő kérdeztem meg tőle délután, kezdhetem-e ezzel a mondattal a tervezett blogbejegyzésemet: „Éva ma hozott a temetőből néhány vadgesztenyét a síromra.” Merthogy cinikusnak látszani talán még mindig jobb, mint meghatódásra és nosztalgiázásra hajlamos öregembernek, aki könnyeit törölgetve idézi fel régvolt őszök emlékét. Igen: sokkal inkább a kínos-ironikus szembenézés, mint a szépítő nosztalgia…

Ellenálltam hát a réveteg visszavágyódásnak. A magam-provokálta szembesüléshez azonban épp megfelelőnek találtam ezt a délutánt, fényes gesztenyéim rakosgatása közben rászántam magam néhány dolog újbóli végiggondolására – és talán jutottam is újabb következtetésekre: lásd a jegyzet utolsó bekezdéseit.

Az ezredfordulót követő három évben sok minden ellenkezőjére fordult és véglegesen eldőlt az életemben. Naplómban ekkoriban szögeztem le először teljes határozottsággal, hogy szellemi értelemben én már emigráltam Kárpátaljáról és soha többé nem akarok részt venni az itteni magyar kulturális életben. Amelynek pedig egyfajta gerjesztője, mozgatója, talán valamilyen szinten motorja voltam. De addigra véglegesen megromlott kapcsolatom a helybéli kollégákkal, eltávolodtam tőlük és mindattól, amit képviseltek, ők pedig néhány erőteljes lökéssel felgyorsították ezt a folyamatot, talán hogy elmondhassák: ők közösítettek ki. Pedig akkor már nem volt honnan… 2002-ben mégis megtörténhetett a „hivatalos” szakítás is egy elnöki poszt megszüntetésével (részükről) és egy kilépéssel (részemről) – ezzel a formális kötelékek is megszűntek. Attól kezdve, tehát 11 éve egyetlen itteni magyar szervezethez, csoporthoz, intézményhez sincsen semmilyen kötődésem. a cikk folytatódik >>

Meghalt a freeblog.hu

Ezt a jegyzetet 2013. szeptemberében írtam. Az egyik fejlemény az, hogy közben totálisan megszűnt a freeblog. A másik az, hogy december tájékán erre a posztra cuppantak rá azok a kínai hekkerek, akik-amelyek (lévén robotok) megbénították a blogomnak szállást adó szervert. Máshová költöztem (csak szerverileg, a domain és minden URL maradt) és jobbnak láttam törölni, pontosabban vázlatba tenni a posztot – de utána a statisztikában még hónapokig láttam, hogy jönnek a kínai, holland, usa-béli, tajvani stb. IP-kről a keresések nagy számban. Az utóbbi egy hónapban elmaradtak, úgyhogy most óvatosan újra aktiválom.

freeblogÚgy tűnik, befejeződött a freeblog.hu hónapok óta tartó agóniája. A címlapon kívül semmi sem érhető el. Eddig csak írni nem lehetett az itteni blogokat, most már olvasni sem lehet őket… a cikk folytatódik >>

Megjelent Az utolsó futamok

utolso_futamokMegjelent második naplókönyvem. Az első az ezredforduló 7 esztendejét ölelte fel (1997-2003), ez a mostani pedig a 2004-2007-es időszakot. Azért éppen ezt, mert ekkor sok minden lezárult az életemben, ezt kívánja sejtetni a cím is. És bár időben az akkori eseményektől még nem kerülhettem messze, a korrektúra olvasása közben mégis akadtak olyan epizódok, amelyeket szinte teljesen elfelejtettem. Pedig igazán illő lenne jobban emlékezni arra, ami megtörtént. Arra meg még annál is inkább, amit csak úgy kitaláltam…

Ebben a könyvben ugyanis akad néhány fiktív szereplő és költött történet. Szemben az előző kötettel, amelyben ilyesmit lámpával sem találni. Ez talán érthető is: ahogy gyérülnek a kinti események, úgy szaporodnak a koponyán belül zajlók. a cikk folytatódik >>

Bezárva a szent koronába

koronaba_zarvaNem fogom én már ezt a rockoperát megszeretni.  Ezután sem, hogy a harminc éve dagadó ragacsos nemzeti giccsből Alföldi megpróbálta kivakarni. Nem sikerült neki. A darabra ráhúzott hiperaktuális politikai mondanivaló túl direkt, túl propagandaízű – ráadásul zavarossá is válik attól, hogy félúton megreked a tagadás és igenlés, illetve vegyük komolyan ne vegyük komolyan között. Valószínűleg lehetett volna fergeteges szatírát kreálni belőle, felvállalva a totális blaszfémiát. De az ironikus-parodisztikus szál el-elakad, olykor teljesen elsikkad. A kinevetjük ezt az egészet attitűdre lehetett volna építeni, de az úgy nem megy, hogy közben meg szívóskodunk és azt sulykoljuk, olyan komoly mondanivaló van most itten, hogy az erőlködéstől jól bele is falsolhatunk (Stohl végig vergődik: rockoperai szinten énekelni nem tud, árnyalt színészi játékra pedig a szánalmasan egysíkú Koppány-klisében nincs módja; Feke Pál meg ellenkezőleg: remek a hangja, de az összetettebb István-figurát színészileg nem képes megformálni). a cikk folytatódik >>

Jönnek az utolsó futamok

borito-gerincMásodik napló-könyvem munkálatai a pécsi Pro Pannoniánál a legizgalmasabb szakaszba értek: a borító véglegesítése, utolsó szövegkorrektúra. Az előbbi, talán mondanom sem kell, Csönge fotója és terve alapján készült, az utóbbi pedig a vártnál szórakoztatóbb munka: a 2004 és 2007 közti naplófeljegyzések anyagát 2010-ben szerkesztettem egybe és nyújtottam be a kiadónak. Azóta csak egyszer néztem bele (átpörgetős felületességgel egy esetleges bővítés lehetőségét vizsgáltam meg és vetettem el), így módom volt nagyjából elfelejteni a szövegeimet, amelyek egy része most már-már az újdonság erejével hat rám. Többször is rácsodálkozom magamra, néha csóválom a fejemet, máskor ráncolom a homlokomat, de azért az is előfordul, hogy csettintek. Jó kis könyv lesz ez, állapítom meg kellő szerénységgel. És valószínűleg még akkora visszhangja sem lesz, mint az 1997-2003-as időszakot felölelő előző résznek.

A posztmodern maszk

Meglehetős örömmel tölt el, hogy én magam és Markovits Teodórának a regényemről írt gondolata a posztmodern irodalom lesajnálásának hivatkozási alapjává vált – legalábbis egy általam most talált írásműben. Amelyet ugyan elkezdtem olvasni, de nem igazán volt hozzá türelmem, így megelégedtem a rólam, mint negatív példáról szóló bekezdéssel.  Ezen a mondaton például elég hosszan elidőztem:

Ez a fajta irodalom puszta maszk, az üres semmit sejtéssel árnyalva az individuum egoista feltűnési vágyát elégíti ki.

a cikk folytatódik >>

Vipera, Tsúszó, Weöres

blog„Szétblogolod magad, Károly, nem tudlak követni” – panaszkodik egy régi olvasóm, aki, miután leszoktattam arról, hogy még mindig a már csak ritkán használt bdk.blog.hu-n keresse új posztjaimat és akit végre átszoktattam ide, most joggal panaszolja, hogy sem a beregszászi népszínház feltámadásáról, sem Tsúszó Sándor Ford kocsijáról, sem a Weöres évforduló okán írt posztomat nem itt közöltem, hanem más-más blogjaimban, csak hosszú kereséssel tudott rájuk bukkanni. Igaza van. Nem biztos, hogy szerencsés az a túlzott differenciálás, amellyel téma, stílus, műfaj alapján szétválasztom a jegyzeteimet. Közéleti kekeckedéseim újabban a Kárpáti Viperában jelennek meg, az irodalomhoz-művészethez és saját írói munkámhoz sorolható hosszabb közlések (+ a versek) a Balládiumba kerülnek, a személyesebb apróságok főleg a Noteszban kapnak helyet, az meg logikus, hogy ha Tsúszó Sándor-kutatásaim újabb eredményét foglalom össze, az a Tsúszó-blogban legyen olvasható. – De azért igyekszem segíteni a labirintusomban eltévedőknek. Itt jobbra most kilistázva láthatók a Vipera frissei, ezen kívül van egy oldal, amelyiken 9 fontosabb blogomat lehet nyomon követni: BDK BLOGOK.  De kedvében akarok járni azoknak is, akik nagyobb kutatómunka nélkül szeretnének frisseimre rábukkanni, így itt most külön is ajánlom a régi olvasóm által nehezen fellelt három írást: a cikk folytatódik >>

Az árvizi esernyős

juhasz-r-esernyo

Méltán nevezi posztmodern gesztusnak Juhász R. József öltönyös-esernyős Duna-performanszát Németh Zoltán. Ugyanis jóval többről van szó annál, semhogy egy akcióművész skatulyából kivett úriembernek öltözve belegyalogol az áradó Dunába s ott álldogálva-sétálva magára vonja a figyelmet, humoros módon nem alulról, hanem felülről védekezve a víz ellen. Az akció lényege nem a természeti katasztrófával való hetyke-dacos  művészi incselgés (bár ez önmagában is megér egy árvízi misét), hanem, mint ezt egy interjúból megtudjuk, az online-felületeken megjelenő reakciók megfigyelése, nyomon követése. (Az akció internetes mémmé vált és a hírek-megosztások-kommentek e percekben is gyorsabban áradnak, mint maga a Duna).  Németh a maga elméleti-művészettörténeti kisesszéjével tetőzi be az eseményt (ma ennek 2. részét publikálta blogján), immár egy harmadik csavart is hozzáadva a posztmodern értelmezéshez (létrehozás, a létrehozás megfigyelése, a megfigyelés megfigyelése és elemzése). a cikk folytatódik >>

Vidnyánszky csúfos dicsősége

vidnyanszkyMajd ha lesz Vidnyánszky Attila csúfos dicsőségéről a nyilvánosságnak szánt véleményem, azt magam szeretném megírni – válaszoltam egy magasan jegyzett budapesti lap újságírójának, aki szeretett volna elbeszélgetni velem úgy, hogy a mondandómat  – ahogy írta – bizalmasan kezelte volna.  Kis gondolkodás és két parti sakk után ezt válaszoltam:

Bizalmasan kezelendő információknak nem vagyok a híve. Kapni se nagyon szeretek ilyet, mert zavar, hogy nem kürtölhetem világgá, hogy adjak, az meg végképp ellenkezik a felfogásommal. Ha van a nyilvánosságra tartozó véleményem, azt vállalom névvel, ha nincs, akkor azt megtartom a magánszférámban. A névvel vállalható véleményemet pedig leginkább saját szövegezésemben szeretem közreadni, azaz inkább megírom, nem pedig elmondom. Így ha megérik, kikristályosodik bennem valamilyen mondandó Vidnyánszky Attiláról és csúfos dicsőségéről, akkor abból cikk, esszé, naplójegyzet vagy blogbejegyzés lesz és saját nevem alatt fog megjelenni.

A dolog azért bonyolult, mert ugyan messzemenően elítélem Attila mostani szerepvállalásait, ugyanakkor egyrészt sajnálom is, amiért politikai apró(??)pénzre váltja szakmai presztizsét és kártékony buzizó idiótákkal vállal közösséget (két nappal későbbi sajnálkozó nyilatkozat: késő bánat), másrészt keserűvé tesz, hogy mindez egy fényesen indult kárpátalja sráccal történik, akiről minden vétke és bűne ellenére rosszul esik nekem kemény elítélő szavakat írnom. Viszont mentséget már nem tudok találni számára.

Hasonlóan érezhette ezt a Kárpátalja.ma (és más lapok) színházi témákkal régóta foglalkozó kritikusa, újságírója, akinek a gondolatai azonban Vidnyánszky Attila pátriájában – legalábbis az említett lap révén – nem juthattak el az olvasóhoz. Cikkében egy nem is túl élesen fogalmazott mondatot nem engedett át a belső cenzúra, ellenkező értelmű kijelentést ajánlottak. Ezt ő nem fogadta el, így a cikk nem jelenhetett meg a lapban. Megjelent viszont a szerző blogjában. Tanulságos írás.

Ernyei Bea: