Irodalmi szembesülés a gesztenyékkel
Megbántam-e, hogy sok kozmopolita borsot törtem a lokális elszigeteltséget védelmezők orra alá?
Éva a temetőben járt délelőtt és hozott nekem onnan négy gesztenyét. Nagyszüleim és Pali bátyám sírjára is tett néhányat. A gesztus meghatott. Talán éppen elérzékenyülésemet leplezendő kérdeztem meg tőle délután, kezdhetem-e ezzel a mondattal a tervezett blogbejegyzésemet: „Éva ma hozott a temetőből néhány vadgesztenyét a síromra.” Merthogy cinikusnak látszani talán még mindig jobb, mint meghatódásra és nosztalgiázásra hajlamos öregembernek, aki könnyeit törölgetve idézi fel régvolt őszök emlékét. Igen: sokkal inkább a kínos-ironikus szembenézés, mint a szépítő nosztalgia…
Ellenálltam hát a réveteg visszavágyódásnak. A magam-provokálta szembesüléshez azonban épp megfelelőnek találtam ezt a délutánt, fényes gesztenyéim rakosgatása közben rászántam magam néhány dolog újbóli végiggondolására – és talán jutottam is újabb következtetésekre: lásd a jegyzet utolsó bekezdéseit.
Az ezredfordulót követő három évben sok minden ellenkezőjére fordult és véglegesen eldőlt az életemben. Naplómban ekkoriban szögeztem le először teljes határozottsággal, hogy szellemi értelemben én már emigráltam Kárpátaljáról és soha többé nem akarok részt venni az itteni magyar kulturális életben. Amelynek pedig egyfajta gerjesztője, mozgatója, talán valamilyen szinten motorja voltam. De addigra véglegesen megromlott kapcsolatom a helybéli kollégákkal, eltávolodtam tőlük és mindattól, amit képviseltek, ők pedig néhány erőteljes lökéssel felgyorsították ezt a folyamatot, talán hogy elmondhassák: ők közösítettek ki. Pedig akkor már nem volt honnan… 2002-ben mégis megtörténhetett a „hivatalos” szakítás is egy elnöki poszt megszüntetésével (részükről) és egy kilépéssel (részemről) – ezzel a formális kötelékek is megszűntek. Attól kezdve, tehát 11 éve egyetlen itteni magyar szervezethez, csoporthoz, intézményhez sincsen semmilyen kötődésem.
Úgy tűnik, befejeződött a freeblog.hu hónapok óta tartó agóniája. A címlapon kívül semmi sem érhető el. Eddig csak írni nem lehetett az itteni blogokat, most már olvasni sem lehet őket…
Megjelent második naplókönyvem. Az első az ezredforduló 7 esztendejét ölelte fel (1997-2003), ez a mostani pedig a 2004-2007-es időszakot. Azért éppen ezt, mert ekkor sok minden lezárult az életemben, ezt kívánja sejtetni a cím is. És bár időben az akkori eseményektől még nem kerülhettem messze, a korrektúra olvasása közben mégis akadtak olyan epizódok, amelyeket szinte teljesen elfelejtettem. Pedig igazán illő lenne jobban emlékezni arra, ami megtörtént. Arra meg még annál is inkább, amit csak úgy kitaláltam…
Nem fogom én már ezt a rockoperát megszeretni. Ezután sem, hogy a harminc éve dagadó ragacsos nemzeti giccsből Alföldi megpróbálta kivakarni. Nem sikerült neki. A darabra ráhúzott hiperaktuális politikai mondanivaló túl direkt, túl propagandaízű – ráadásul zavarossá is válik attól, hogy félúton megreked a tagadás és igenlés, illetve vegyük komolyan – ne vegyük komolyan között. Valószínűleg lehetett volna fergeteges szatírát kreálni belőle, felvállalva a totális blaszfémiát. De az ironikus-parodisztikus szál el-elakad, olykor teljesen elsikkad. A kinevetjük ezt az egészet attitűdre lehetett volna építeni, de az úgy nem megy, hogy közben meg szívóskodunk és azt sulykoljuk, olyan komoly mondanivaló van most itten, hogy az erőlködéstől jól bele is falsolhatunk (Stohl végig vergődik: rockoperai szinten énekelni nem tud, árnyalt színészi játékra pedig a szánalmasan egysíkú Koppány-klisében nincs módja; Feke Pál meg ellenkezőleg: remek a hangja, de az összetettebb István-figurát színészileg nem képes megformálni).
„Szétblogolod magad, Károly, nem tudlak követni” – panaszkodik egy régi olvasóm, aki, miután leszoktattam arról, hogy még mindig a már csak ritkán használt 