Ha jól meggondolom, hízelgő rám nézve, hogy amikor a kárpátaljai magyar irodalomról kérdezik a téma szakértőjét, akkor az újságíró „velem kérdez”. Korábban Tóth Viktor vezette fel velem élesnek szánt kérdését (lásd), most Lengyel János próbált rám hivatkozva provokálni egy több mint furcsa interjúban (lásd). A szenvedő alany mindkét esetben Csordás László, aki sorra okosan tette helyre a dolgokat és még véletlenül sem mondott semmi csiklandósat, amit pedig alighanem ki akartak piszkálni belőle a velem példálózó kérdezők.
Valahogy mégsem fog el attól a büszkeség, hogy önálló gondolat híján az ifjú zsurnaliszták vissza-visszatérnek rám és minden igazi érdemi indok nélkül, előcibálnak engem. Ráadásul ezt Lengyel János a beavatatlan olvasó számára alighanem teljesen érthetetlen módon teszi, olyasmikre céloz, ami nem közismert, magyarázattal pedig nem szolgál. A kérdezőn, a kérdezetten és rajtam kívül vajon hányan tudják például a Kárpátalja.ma olvasói közül azt megmondani, pontosan mire is utal L. J. ezzel kérdéssel?:
Tudjátok, Papjancsinak azt a balféket hívjuk, aki rosszul meséli el a viccet, mert nem érti a poén lényegét, illetve ha érti, akkor meg elügyetlenkedi. Ha elmondásait nem is, őt magát joggal tarthatjuk szórakoztatónak: viccei helyett a viccet rosszul mondó Papjancsi válik humorforrássá. Így aztán balfék barátunk maga is viccek szereplője lett, se szeri, se száma a Papjancsi-vicceknek. Ha valaki még nem találkozott ezekkel, ajánlom a