Költészet napi haikuk

FELHÍVÁS, LEÍRÁS – KÖLTÉSZET NAPJA 2011.
A Balládium aktuális projektjének a lényege:
1) Költőtársaimat három nappal áprlis 11-e, a magyar költészet napja előtt EZENNEL FELKÉREM, írjanak egy (csak egy!) olyan haikut, amelyben előfordul a vers, a költő vagy a költészet szó (szerepelhet toldalékolt formában is). Kérem továbbá, hogy a haikunak ne legyen címe. 2) A felhívást csupán internetes felületeken teszem közzé, kivételt képeznek a Balládium eddigi szerzői, akik személyre szóló meghívást kapnak. 3) A haikuk a felhívás közzétételétől küldhetők be április 11-e 19.00-ig erre a címre: ungparty[kukac]gmail[pont]com. 4) A haikuk a Balládium egy külön oldalán egymás alatt jelennek meg, fordított időrendben (a legfrissebb legfelül). A szerző neve minden esetben a vers alatt szerepel. A publikálás folyamatos, az oldalt az első versek beérkezésétől a záró határidőig napközben kb. kétóránként frissítem. Az utolsó frissítés (ápr. 11., 19.00) után az oldalt és a projektet lezártnak tekintem. Biztonsági öveket bekötni, máris indulunk. »be Balládiumba | »aktuális projekt | »korábbi projekt

Böjti áldozat

Vallási fanatizmusa okozta Balla D. Károly író halálát. Az ismert kárpátaljai költő úgy döntött, az idén megtartja a nagyböjtöt, ezért hamvazószerda óta nem vett magához ételt. Az első héten  bűnbánatot gyakorolva hosszú gyónásra szánta magát: a Mozgó Világ kápolnájában őszintén feltárta korai Lenin-verse keletkezésének a történetét. A nyomasztó tehertől szabadulva így már a második héten megmutatkozni látszottak rajta a lelki megtisztulás és kiengesztelődés jelei: fokozatosan elhagyta cinizmusa és ironizáló hajlama. A harmadik héten testi átalakulások is történtek: az író amúgy kerekded arca megnyúlott, kaján tekintete szelíddé vált, lenéző ajakbiggyesztése jóságos mosolyra váltott. A negyedik hét kezdetén fogadalmat tett, hogy legalább Pünkösdig nem nyit új blogot és napi egy Facebook-bejegyzésnél többre nem ragadtatja magát – úgy tűnt, minden kedvezően alakul, az író jó úton jár afelé, hogy hitbéli meggyőződésében elmélyülve a böjt tisztító ereje megszabadítsa a világi hívságoktól. Ám a negyedik hét végén hallucinációk zavarták meg a folyamatot: az amúgy szerény tehetségű alkotó egy reggelen azzal a szent meggyőződéssel ébredt, hogy ő a magyar irodalom lángoszlopa, és ebben a minőségében nyomban szavalóversenyt kívánt indítani, amelyen csak az ő hazafias versei hangozhatnak el. Haladéktalanul hozzá is látott ezek megírásához. Már az elsőben megjósolta saját hősi halálát. A nemzeti identitás várfokát kivont szablyával védő poéta képe ugyan tökéletesre sikerült, ám az ekkor már egy hónapja koplaló költő, mielőtt leszédülhetett volna a mellvédről, váratlanul éhen halt. Csontjára aszott bőre még sokáig zörgött a vár fölött süvítő böjti szélben.


több hasonló

T.Ú.K. – Tanár úr kérem!

Az öröm legalább háromszoros: új magyar tévéfilm született; Karinthy Frigyes művei alapján készült; nagyon-nagyon jó lett! A T.Ú.K. – Tanár úr kérem! c. produkciót (rendezte Mátyássy Áron, 2011) tegnap sugározta az m1, és mi nagy élvezettel vettünk részt a többszörös időutazásban: vissza a 20. század elejére, Karinthy korába, s azon belül is ingajáratban a felnőttkor és a diákévek között. Az alapötletet nyilvánvalóan az író Találkozás egy fiatalemberrel c. novellája adta, sikerült azonban jót csavarni rajta: a filmben ifjú önmagával agyműtétje közben találkozik a főhős, s ennek megfelelően váltakoznak az Utazás a koponyám körül c. regényből és a Tanár úr kérem! történeteiből ismert epizódok, bőven megtűzdelve más írásokból vett motívumokkal, sőt, versrészletekkel. A gazdag montázsból igazi műegész lett: Karinthy szellemének megfelelő alkotás, amelyben a súlyos tragikumhoz, az élet értelmét firtató mélységekhez a legtermészetesebb módon társul a játszi könnyedség, a jóízű humor. Mindez a legnemesebb filmes eszközökkel történik: megragadó az erőteljes, olykor szürreálisba hajló képi világ, jó ütemben váltakozik párbeszéd, monológ és narráció, meggyőző a színészi játék. Az egészet egy igen jó érzékkel felépített konstrukció tartja egyben, amelyet még zenés betét is gazdagíthat (az Előszó részlete, igen sajátos hangulatú előadásban). a cikk folytatódik >>

Oresztész hunyorgó fényben

Túl forrónak találta az iszappakolást a karján és a vállán, mégsem szólt a nővérnek. Inkább azt figyelte, ahogy az andalító, sárgás fény meg-megrezdül a kifeszített lepedők között. Feszültségingadozás, gondolta. Talán hegesztenek a közelben, és amikor ívet fog az elektróda és sercegve olvadni kezd a vas, akkor a nagy terhelés miatt a hálózatban pillanatra alább esik a feszültség, s erről tudósítanak a paravánokkal elválasztott fülkék amúgy is bágyadt fényű lámpái. Zavarta a pislákolás, behunyta hát a szemét, de ettől meg elviselhetetlen lett a forróság a karján és vállán. Nem tudta, mivel köthetné le a figyelmét, talán dudorászhatna, gondolta. De aztán jobb ötlete támadt. Elképzelte, amint egy ingoványban fuldoklik, a forró iszap már a szájáig ér, és ő kapálózva küzd az életéért. Már éppen végleg alámerült volna, amikor a nővérke felszólította, hogy azonnal hagyja abba az éneklést. Oresztész dühösen hátracsapta hegesztősisakját, új elektródát tett a fogóba, majd komótosan befejezte reggelijét a hunyorgó fényű búvárharangban.


több hasonló

Nem félünk a farkastól

Amikor Elizabeth Taylor alig két hete meghalt, „házimozinkba” épp be volt készítve a Nem félünk a farkastól. A véletlen egybeesés annyira megzavart, hogy az újranézést inkább elhalasztottam, megvártam, hogy lecsengjen a dolog. Aztán persze mégis sorra került a film a DVD-lejátszónk menüjében, és hiába idéződtek fel a sok évvel ezelőtt látottak, az Edward Albee színdarabjából készült 1966-os alkotás (Who’s Afraid of Virginia Woolf?, rendezte Mike Nichols) most is maradéktalan élményt nyújtott. A méltán világhírű film időtállóságát a zseniálisan megírt darab, a páratlanul gazdag színészi játék és az irodalmi alapanyaggal roppant érzékenyen bánó rendezés egyszerre eredményezi, emiatt a Nem félünk a farkastól újra és újra tökéletes szellemi kielégülést nyújthat, sőt, ha a kulmináció drámai fordulatát a legutóbbi találkozás óta sikerült elfelejtenünk, akkor katartikus élményt is. a cikk folytatódik >>

Nosztallergia

Az ungvári magyar iskola tanári karaTegnap cirka két óra hosszára sikerült elnyomnom a nosztalgiázások iránti heves ellenreakcióimat. Meglátogattak ugyanis a Meskó fivérek. Pisti iskolai osztálytársam volt tíz éven át (mint felidézte, elemiben egy padban is ültünk – ez előttem már elködösült), aztán messze keveredett, előbb tengerész lett Északon, majd az egyik legnagyobb oroszországi városban rendőri vezető. Közel húsz évig nem láttam, aztán a 90-es évek elején meglátogatott, majd újabb hosszú szünet után most újra bejelentkezett. Öccsével jött, Jancsi egy évvel járt alattunk. Lehetetlen volt fel nem emlegetni a régi iskolai dolgokat, főleg, hogy az azóta is Ungváron lakó ifjabbik testvér éppen a magyar iskola történetének a feldolgozásán fáradozik nagy buzgalommal, könyv is lesz belőle hamarost. Kezdte is volna mutogatni a levéltárban felkutatott okmányok másolatait, a fotók után sorra szedte elő őket mappájából – kénytelen voltam leállítani azzal, hogy ez engem ilyen mélységben nem érdekel. Kicsit megszeppent, de eltette az ötvenvalahány éves tanügyi határozatokat. Hálából felajánlottam, hogy a 60-es, 70-es években iskolánkban működött tanárok (általa összeállított) tablóját felteszem a blogomba. (Kattintásra nagy méretben.) a cikk folytatódik >>

Végzetes tréfa

Halálos áldozatot követelt egy áprilisi tréfa. Balla D. Károly ismert kárpátaljai költő azt tervezte, hogy halálhírével tréfálja meg olvasóit. Ezért április elsején a blogjában megjelentetett egy hírt, amely a következőképpen kezdődött: „Halálos áldozatot követelt egy áprilisi tréfa. Balla D. Károly ismert kárpátaljai költő azt tervezte, hogy halálhírével tréfálja meg olvasóit. Ezért április elsején a blogjában…” Ám az írónak csalódnia kellett, olvasói közül senki nem ült fel az ugratásának. Ez olyan megrázkódtatást okozott számára, hogy érezte, menten megüti a guta. „No de előtte még megírom a valódi halálomat” – határozta el gyilkos dühvel, és sebesen a friss fejleményeket is rögzíteni igyekezett:  „…senki nem ült fel az ugratásának. Ez olyan megrázkódtatást okozott számára, hogy érezte, menten megüti a guta” – az utolsó szavaknál már egészen lila volt a feje. Látszott, fokozódó mérgében agyát elönti a vér. Amikor arcával a számítógép billentyűzetére bukott, egy pillanatra még tudatosult benne, hogy halálával végképp lelőtte a tréfa poénját.


több hasonló