Az operabéli borbély mindenütt ott van (Figaro itt, Figaro ott), a filmbéli viszont ott sem volt. Hogy pontosan hol volt, hol nem volt, azt még a népmesei frazeológia kedvéért sem árulhatom el, mert poéngyilkosság lenne, lelőném a Coen fivérek (ír, rendez, produkál) végső nagy csavarintását, amely annak ellenére okoz meglepetést, hogy a gyakorlott kriminéző eleve számít valami ilyesmire. Amivel itt a fordulat mégis túlmutat a „nahát!” meglepettségén, az abból fakad, hogy sikerül vele az igazságtétel kampós orrára jókora fricskát elhelyezni.
Be kell vallanom: nekem a gyengém a klasszikusan komótos fekete-fehér krimi. Ha a feszültség kínosan vontatott jelenetek során épül egyre bizsergetőbbé, az sokkal inkább kedvemre van, mint a piff-puff látványosság. Ha ráadásul a történet, a jellemek és a helyzetek megjelenítése még valódi művészi értékeket is megcéloz, akkor elolvadok a gyönyörűségtől.
Afelől, ugye, senkinek sincs kétsége, hogy Örkény István zseni volt. Aki olvasta-látta a Macskajátékot vagy a Tótékat, az nemigen gondolhat mást. De az sem, aki az Egyperceseken nőtt fel: a klisék, közhelyek alá belesni, a világ fonákját meglátni, ellengondolkodni, marék morzsában az emberi természet egyetemességét megragadni, banalitásban magasfeszültségű költészetet felmutatni senkitől nem tanulhattunk meg jobban, mint őtőle, aki sajátos észjárásával nemcsak a saját korának a furcsaságait vette irodalmi nyilvántartásba, hanem az abszurditások örök életű homokszemcséit is katalogizálta: bármilyen mai fogaskereket lássunk is csikorogni vagy megakadni, biztosak lehetünk benne, hogy a működési zavar okát vizsgálva valamelyik egyperces kvarckristályra bukkanunk.
Így november 7-e táján minden évben eszembe jut az az összművészeti akció, amelyet az
Falloszodra…
A képvers műfaja kölyök korom óta érdekel, a betűk, szavak és szövegek vizuális megjelenítése juttatott oda, hogy manuális rajzkészség tökéletes hiányában is próbálkozzam grafikákkal. Ezek néhányával értem el kisebb sikereket, három-négy alkalommal kiállításon,
Nem kell megijedni, ez a film nem annyira véres, mint Oliver Stone eggyel korábbi opusza, a