Oresztész és az aggodalom

A félig nyitott ablakon karját kidugta az aggodalom. Nem, egyáltalán nem azt akarta megállapítani – mármint az aggodalom -, hogy esik-e az eső, erre nem volt szükség: a kövér cseppek jól látható csíkokat húzva kötötték egybe az eget a földdel. Hogy az aggodalom mégis kinyúlt a félig nyitott ablakon, annak okát a szemközti nyárfára épített fészek éppen megrepedő madártojásaiban kell keresnünk, illetve az afölötti bizonytalanságban, hogy a repülés szentsége vajon részét képezi-e az aktuális biológiai kánonnak. Már hogy ne képezné, mondta a szobába belépő Oresztész és határozott mozdulattal rázárta az ablaktáblát az aggodalom kinyújtott karjára.


több hasonló

Dárkszájd

Nem tudott kellemetlenebb hangot elképzelni, mint azt a csattogást. Talán egy vergődő madár keltette zajhoz hasonlított a leginkább, a szárnyak reménytelen csapódásaihoz. De nem a kilátástalanság és nem is a vég nélküli ismétlődés tette elviselhetetlenné, hanem az, hogy a zaj kettős jelleget öltött, egyszerre volt a készülék felől érkező egyszerű mechanikus zörej és a szekrény tetejére tett két hangszóróból érkező sztereó rezgés. A kettő úgy erősítette egymást, hogy ha az egyik szabadon hagyta volna a lelket, akkor a másik feltétlenül gúzsba kötötte. És bár alig is szűrődött át a félig nyitott ajtón, ő mégis fülsiketítőnek találta, hangosabbnak, mint a zenét, amely után bekövetkezett. Közben persze azt is tudta, nem maga a zaj zavarja igazán, hanem az, hogy neki reagálnia kell rá, és ha ezt nem teszi meg azonnal, jó esélye van rá, hogy indulatos férfihang emlékeztesse kötelességére. a cikk folytatódik >>

Tejmozi: részlet, borító

A Magvető Kiadó honlapjának kötetemet bemutató oldaláról már regényem egy szövegrészlete is elérhető .pdf formátumban, olvasóimnak kedveskedve itt alább is közreadom – néhány mondattal megtoldva. Másik érdekesség, hogy a Magvető Facebook-oldalán a kiadó megosztotta a BDK Onlinra feltett posztomat, amelyben azon tűnődöm, hogy mi legyen a könyv fülszövege, s a szerkesztői javaslatok mellett néhány saját ötletemet is bemutatom: Mi legyen a Tejmozi fülén? A kérdésre a kiterített borító ad választ. a cikk folytatódik >>

Válogatott halálaim

Íróként harminchárom éve foglalkoztat a halál. Leginkább a sajátom. Alighanem költővé is akkor avatódtam, amikor két korai versemben először néztem szembe a megszemélyesített Halállal, aki az első versben kaszáját barátságosan meglóbálva köszön rám – és én ismerősként üdvözlöm. Az Életnek viszont be kell mutatkoznia, őt nem ismerem, s fel is üvöltök, amikor galambjait vállamra ülteti. A második vízió: a cikk folytatódik >>

Oresztész és a közelgés

Nem izgatta különösebben a közelgő vihar. Van ernyője, van esőkabátja. Bár itt benn a szobában aligha lesz szüksége rájuk. Teljes a biztonság, a háztetőn villámhárító, a pincében felfújható mentőcsónak. Keze ügyében a telefon, mentők, tűzoltók valahol készenlétben, ha mégis. De ugyan miért lenne mégis? Őt csak ne riogassa a rádió azzal, hogy a Dunántúlon már orkánszerű és galambtojás nagyságú. Juszt sem kezd el szorongani. a cikk folytatódik >>

Berniczky: En passant

Berniczky Éva

En passant

Ómédinél evett utoljára jóízűen spenótot, aztán a folytatásban velük együtt veszett el az étvágya. Amíg Pénzeséket a szomszédjukból el nem hurcolták a Moskovits-téglagyárba, Menyétke hozzájuk járt kosztolni. Az anyja késő este szabadult a szeszgyárból, csak hétvégén főzött. Ő meg délben is hazaugorhatott az irodából. Ómédi párját ritkító kóser konyhát vitt. Gyereke nem lévén, az utca népét etette. Annak fejében, hogy a környék lakói összehordták neki a főzéshez, sütéshez valókat, sajátos kifőzdéjében mindig akadt valami finomság a hozzá betérők részére. A Cső utca valamennyi kölyke oda volt a spenótjáért, mert az öreg Médi edényében az is átminősült. Talán a zöldségekkel együtt vitte el a fazekakat, serpenyőket, tepsiket megmeríteni. Ki tudja, mindenesetre, mire főzeléke tányérra került, csoda történt a parajjal, annyi szent. a cikk folytatódik >>

Oresztész és a kávézacc

Az előbb elrepült egy mókus az ablak előtt, mondta bele a kávéscsészéjébe Éva egy reggelen, amikor még nem lehetett tudni, milyen ábrát rajzolnak a tektonikus vonalak a ház alá, mint ahogy azt sem, előkeveredik-e valaha a káoszból az egyén és a tömeg viszonyát ábrázoló elveszett festmény. Oresztész kinézett az ablakon, s anélkül, hogy mérlegelte volna, foroghat-e visszafelé a pincében a vízóra attól, hogy egyeninges cserkészek sorakoznak a folyóparton, kételyének adott hangot a mókus röptét illetően. Éva nem akart vitatkozni, látta, amit látott és tudta, amit tudott, de nem gondolta, hogy a látványt és a tudást feltétlenül ütköztetnie kellene egy olyan reggelen, amikor még nem dőlt el, foroghat-e visszafelé a vízóra a pincében attól, hogy a káoszba beleveszett az egyén és a tömeg viszonyát ábrázoló festmény, mint ahogy az sem, kirajzolják-e a ház alatt szerveződő tektonikus vonalak a folyóparton sorakozó egyeninges cserkészek rejtett szándékát. Oresztész sem firtatta tovább, vajon elrepülhetett-e a padlásszoba ablaka előtt az imént egy mókus, nem látta, amit nem látott és nem tudta, amit nem tudott: hogy a visszafelé folyó víz mindig az egyéntől a tömegig, a káosztól az elveszett festményig és a cserkészcsapat rejtett szándékától a repülő mókusig húzza a tektonikus vonalakat a csésze alján maradt kávézaccban.


több hasonló

Oresztész hintalovon

A hervadás akkor már második napja környékezte a szökőkutat. Az első napon csak járt körülötte, figyelte rezdüléseit. Éjszakára elhúzódott mellőle, egy tuja tövéből nézte a színes fénypászmákban megújuló csodát. A második napon már közelebb merészkedett, megtapogatta a márvány medence sima köveit. Imponált neki az elegáns hűvösség, amellyel a vízsugarak a kis barokk teret szemlélték, élvezte a szél felkapta finom, friss permetet, amely időnként az arcába csapott, s amely mintha üdévé tette volna őt is: aszott arcbőre sóváran itta be az apró cseppeket, ráncai kisimultak, s amikor egy eltévedt ananász feléje gurult az egyik mellékutcából, biztos lett abban, Oresztész is ide tart nyerítő hintalován, hogy az elszáradó vízsugarak láttán mohó rügyeket fakasszon a teret borító ősz minden rozsdálló lábnyomában.


több hasonló

Oresztész hunyorgó fényben

Túl forrónak találta az iszappakolást a karján és a vállán, mégsem szólt a nővérnek. Inkább azt figyelte, ahogy az andalító, sárgás fény meg-megrezdül a kifeszített lepedők között. Feszültségingadozás, gondolta. Talán hegesztenek a közelben, és amikor ívet fog az elektróda és sercegve olvadni kezd a vas, akkor a nagy terhelés miatt a hálózatban pillanatra alább esik a feszültség, s erről tudósítanak a paravánokkal elválasztott fülkék amúgy is bágyadt fényű lámpái. Zavarta a pislákolás, behunyta hát a szemét, de ettől meg elviselhetetlen lett a forróság a karján és vállán. Nem tudta, mivel köthetné le a figyelmét, talán dudorászhatna, gondolta. De aztán jobb ötlete támadt. Elképzelte, amint egy ingoványban fuldoklik, a forró iszap már a szájáig ér, és ő kapálózva küzd az életéért. Már éppen végleg alámerült volna, amikor a nővérke felszólította, hogy azonnal hagyja abba az éneklést. Oresztész dühösen hátracsapta hegesztősisakját, új elektródát tett a fogóba, majd komótosan befejezte reggelijét a hunyorgó fényű búvárharangban.


több hasonló

Oresztész és a kényszer

Akkor már második órája járt fel s alá az üvegfalak között. A bámészkodók egyike sem tudta megmondani, vajon azelőtt tétlenül ült-e a szálkás deszkájú priccsen vagy éppen feküdt rajta, netán guggolt mellette vagy félénken alámászott, mint ahogy arra sem tudtak válaszolni, mi okozta váratlan nyugtalanságát, belső késztetésből indult-e szűk távlatú, de az idő múlásával mégis végtelenné sokasodó útjára, vagy talán egy feléje dobott hipotézis izgatta fel annyira, hogy nem maradhatott tétlen – ám annyi bizonyos, most a fáradtság legkisebb látható jele nélkül, minden forduló után szinte újult erővel szaporázta lépteit. Bár kérdéseire nem kapott választ, a tömegben elvegyülő Oresztésznek mégis az volt a benyomása, a bámészkodók színlelik tudatlanságukat, valójában jól ismerik az előzményeket, nem csak azt tudják pontosan, hogy a kényszer napok óta egyetlen falatot sem vett magához, hanem azt is, hogy azért kelt fel priccséről, mert csendes délutáni agóniája közben a világmindenség puha gombóccá gyűrt szabásmintája kicsúszott a feje alól.


több hasonló