Napló 1999. március

szembesülés érdeklődéssel és közömbösséggel, hozzáértéssel és értetlenséggel, vájtfülűséggel, bunkósággal és sznobériával

<< az UngParty Manzárd archivumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

Az internetes korszakom előtti naplófeljegyzések

1999. március

Előadó-körút Kárpátalján, Magyarországon

Végre elindulhatott az az előadás-sorozatunk, amelyet már múlt év őszén szerettem volna elkezdeni. Akkor a szörnyű árvíz miatt hiúsult meg elképzelésem, aztán jött az évek óta nem tapasztaltan kemény tél, majd a véget nem érő esőzések, belvizek… Elképzelésem az volt, hogy felújítom a 70-es 80-as évek gyakorlatát, amikor is szinte hetente találkoztunk olvasóinkkal falusi klubokban, művházakban, vidéki iskolákban. Ezeknek az alkalmaknak a helyét a rendszerváltó években átvették a politikai gyűlések, tömegrendezvények – most pedig már évek óta a közömbösség és a pénzhiány vet gátat minden ilyen kezdeményezésnek. Hogy most ketten-hárman eljuthassunk egy vidéki iskolába, ahhoz már nem csupán a magunk útiköltségét kell valahonnan megpályázni, hanem a fogadó intézet kiadásainak az ellenértékét is. Ahol évek óta nem jut pénz az iskola tatarozására, ahol a pedagógusok hónapok óta nem kapnak fizetést, ott talán ez érthető is. Így minden helyszín esetében nemcsak hogy a plakátokat, meghívókat készítettem el előre az iskolák nevében, hanem még azt a kis összeget is én küldtem ki, ami arra elég, hogy ha egy kávéval és pár szendviccsel megkínálnának bennünket, azt ne a nem létező pénzeikből kelljen fedezniük.

Az első helyszíneken igen jól sikerültek találkozóink. A Nagyberegi Gimnáziumban Évával és Füzesi Magdival; Beregszászban pedig a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolán Évával, Magdival és Nagy Zoltán Mihállyal szerepeltünk. Nagyberegen igen nyílt, érdeklődő gyerekeket találtunk (egyedül a Református Líceumból átjött osztály bizonyult rémülten hallgatagnak). Irodalomra, versre, művészetre fogékonyaknak tűntek; nem úgy, mint a tisztelt tanári kar tagjai, akiknek a szellemi nívójáról nehéz lenne áradozni… Egészen más szellem uralkodik a Főiskolán. Itt jó kis vita is kialakult, igaz, nem a hallgatók vitatkoztak velünk, hanem mi egymással és a t. tanári kar egyik oszlopos… maradjunk ennél: oszlopával.

A nézeteltérések akkor csúcsosodtak ki, amikor Kiss István igazgatóhelyettes „engem védve” támadni kezdte a regényemről éles kritikát írt – és távollévő – Cséka Gyurit.

Ez már a harmadik eset volt, hogy Gyurit nekem kellett megvédenem az „értem” hadakozóktól. Először apám indulatát kellett leszerelnem, aztán a Nagy Zoliét [erről itt: Nagy Zoltán Mihály helyettem haragszik]. Nem fért a fejembe, miért haragszanak helyettem. Talán engednék meg, hogy én háborodjak fel, ha szükségét érzem, de miért toporzékol bennük a düh akkor, amikor én normális dolognak tartom, hogy egyik író megírja egy másik író könyvéről (akár lesújtó) véleményét. Hogy Gyurit nagyjából én fedeztem fel, hogy én indítottam el a pályán (először publikálván a Pánsípban rendszeresen munkáit és első kötetét kiadván 1994-ben), az igaz, de miért is gondolja valaki azt, hogy ettől már Gyuri engem nem bírálhat? (Valahogy így lehetett ez apám és Kovács Vilmos között. Mivel Vilmost apu karolta fel, úgy gondolta, ezzel megvásárolta a megsegített pályatárs örök és feltétlen hűségét – nem is tudta neki soha megbocsátani, hogy ellene fordult.) NZM-mel egyébként több levelet is váltottunk erről az ügyről, illetve a Véletlen Balett indulásáról és négy szerkesztőjéről. A lap szálka a Zoli szemében, Csékát pedig egyenesen azzal vádolja, hogy ő osztja meg kis irodalmunkat. Honnan akaszt le ilyen badarságokat, nem is értem. Igaz, évekkel ezelőtt, mikor publikálni kezdtem őket a Pánsípban, azt kérdezte, hogy nekem milyen érdekem fűződik az ő futtatásukhoz. Elképesztő. Gyakran nem tudom eldönteni, mi több a képtelen feltételezéseiben, az ostobaság vagy a rosszindulat. Vagy csak egyszerűen egy tapodtat sem tud tenni ellenségkép nélkül.

*

Előadó-körutunk március végén Magyarországon Szolnoktól Hévízig: könyvtárakban, gimnáziumokban, irodalmi presszókban. Öt nap alatt 9 találkozó! Fárasztó és felemelő intenzitású szembesülés érdeklődéssel és közömbösséggel, hozzáértéssel és értetlenséggel, vájtfülűséggel, bunkósággal és sznobériával. Láttunk lelkes és nyegle fiatalokat, energikus és elfásult pedagógusokat, jóhiszemű és szélhámos szervezőket, szerény és pöffeszkedő szerkesztő-társakat, elszármazott és ezért máris nagyon okos és kemény „földiket”… Legyűrtünk 1500 kilométert, eladtunk sok könyvet, kerestünk egy kevés pénzt. Közben pedig kitűnően éreztük magunkat négyesben: Csernicskó István, Kovács Elemér és mi ketten Évával.

Mi nagyjából azt nyújtottuk, amire vállalkoztunk. Amikor a szolnoki megyei könyvtárral egyeztettem, mindünk részletes bemutatása után ezt írtam munkatársuknak:

Amit négyen ajánlani tudunk: felnőtt, könyvtári közönség számára 1–1,5 vagy akár 2 órás előadást Kárpátalja múltjáról és jelenéről, az itteni szellemi életről, a régió magyar irodalmáról, az alkotó értelmiség helyzetéről, a könyv- és lapkiadásról, a magyar intézményekről és civil szerveződésekről, az oktatás problémáiról, az ukrajnai politikai és gazdasági helyzetről, a mindennapi életről, a magyar vállalkozói szféra gondjairól, a magyar nyelv jogi-politikai-közéleti státusáról, a kárpátaljai magyarság és Magyarország viszonyának sajátosságairól (pl. az EU-csatlakozás kapcsán), az anyaországi támogatások problémaköréről stb. – szinte bármiről, hiszen mind a négyen „benne vagyunk” a dolgokban és nem csupán résztvevőként, hanem újságíróként, publicistaként, szerkesztőként, szakíróként is tanulmányozzuk e kérdéseket. A csapat szépíró tagjai szívesen felolvasnak írásaikból, illetve időt szoktunk hagyni arra is, hogy a hallgatóság kérdéseire válaszoljunk. Másik ajánlatunk: iskolai, gimnáziumi hallgatóság részére rendhagyó irodalomóra megtartása.

Kis csapatunk öntevékeny: a rendelkezésünkre álló időt önállóan ki tudjuk tölteni, bőven elegendő, ha valaki bemutat bennünket és átadja nekünk a szót, attól kezdve mi egymást váltva, egymás témáját kibővítve-folytatva igyekszünk a hallgatóságnak mind teljesebb képet nyújtani Kárpátaljáról, illetve az itt élő magyarság életéről. Tekintve, hogy kis szellemi műhelyünk könyv- és lapkiadóként (és terjesztőként) is működik, szívesen bocsátjuk a helyszínen árusításra kiadványainkat: lapjaink újabb számait és 15-20 különböző jellegű könyvet, versgyűjteménytől tanulmánykötetig (természetesen a jelenlevők könyveit első sorban). A vásárlásról tudunk számlát adni. Kiadványaink egy-egy példányát a könyvtári állomány részére ajándékozzuk.

Legérdekesebb talán István és Elemér viszonyának egy hét alatt tapasztalható módosulása volt: szinte ellentétes jellemű és beállítottságú emberekről lévén szó lenyűgöző volt látni, ahogy egymás értékeit felfedezve megenyhültek a másik „idegensége” iránt. A harsány, darabos, jó értelemben vett „falusi” Elemér a maga extrovertált zsurnaliszta-hajlamával egyrészről és a finomabb-tartózkodóbb, városias tudós-tudákos nyelvészúrfi másrészről – nem akármilyen párosítás, főleg, ha közel egy heti összezártságról van szó. Eleinte meglehetős fenntartással nézegették egymást, de Elemér nyitottságának nem lehetett ellenállni, mindenen átsugárzó őserejével, szellemességével és saját korlátait egészségesen kezelő öniróniájával megtörte Pisti tartózkodását. …Ritka alkalom, amikor az ember külön-külön szerzett barátai egymást is megkedvelik.

Napló 1999. február

úgy vagyok mellettük, hogy ők közben ellenem lehetnek

<< az UngParty Manzárd archivumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.


Internetes korszakom előtti naplófeljegyzések

1999. február

Cséka György, NZM és a Véletlen Balett

avagy Nagy Zoltán Mihály helyettem haragszik

Jó atyám után NZM [Nagy Zoltán Mihály] a második ember, aki helyettem haragszik Cséka Gyurira. Nem igazán értem, mi háborítja fel őket ennyire. Miért kelt ekkora indulatot az, ha valaki végre megírja a véleményét?

Élted volt regénye

Balla D. Károly: Élted volt regénye

Gyuri az Élted volt regényéről írt kritikáját jóval megjelenése előtt mutatta meg nekem, elsők között olvashattam kéziratban. Nem fordultam le a székről, hanem gratuláltam neki a merész hangnemhez. Akkor még nem volt bizonyos, hogy meg tud-e jelenni a Véletlen Balett, és én felajánlottam, hogy jöhet a Pánsípba, vagyis az antológiába. Én is odaadtam neki a Rollay-féle kritikát, mondva, hogy több helyen is összecseng a két dolog. (A két írás majdnem ugyanazokkal a szavakkal rója fel a kohéziós erő hiányát, azt, hogy a szöveg szétesik.)

A mi íróink ahhoz vannak szokva, hogy ajnározzák őket, s legfeljebb a sok-sok erény elsorolása után esik szó a hibáikról. Az élesebb hangú kritikát nekem sem sikerült szerkesztőként meghonosítanom (csupán Lengyel Tominak volt néhány kísérlete erre). Most végre akadt valaki, aki eléggé merésznek mutatkozott ahhoz, hogy ne legyen tekintettel sem érdemekre, sem tekintélyre, sem személyes barátságra – és merte éles szavakkal illetni azt, akinek nagy szerepe volt abban, hogy ő elinduljon a pályán. (A kötetét én adtam ki, s éveken át verseinek legfőbb publikációs helye volt a Pánsíp.) Nos, éppen abban áll Gyuri tettének a méltányolhatósága, hogy ezekből az összeszövődésekből kiemelkedve, az „én dicsérlek téged, te dicsérsz engem” kötelezettségeitől elrugaszkodva írta le véleményét. Más kérdés, hogy a kritika szerintem sem eléggé alapos, mellőzi a bizonyításokat, kevés példát idéz – de ő nem terjengős tanulmányt akart írni, hanem véleményének summázatát. Ez pedig sikerült neki. Ez valóban kritika – nem ismertetés és nem méltatás, nem is tanulmány, hanem ítélet, vélemény – azaz kritika.

Levelében NZM dühöng a kritika meg Cséka KÁRMIN-díja miatt. Ha lett volna 1994-ben (könyve megjelenésekor) díj, már akkor meg kellett volna kapnia – de akkor még nem volt. Gyuri eddig, ha jól emlékszem, minden évben ott volt a második (egyszer talán harmadik) helyen, s csak azért nem kapott elég pontot a kuratóriumtól, mert éppen abban az évben nem volt mögötte kiugró teljesítmény. Az idén ez a teljesítmény megvolt: versek mellett bemutatkozott próza-szerű szövegekkel és tanulmánnyal is (Petőfi a Hatodik Sípban), plusz kritikával, no és megjelent összeállításában egy költészeti szöveggyűjtemény első kötete. Minderre koronául: nagyjából az ő ötlete alapján és az ő szellemi irányításával új irodalmi lap indult. Összességében ez nem egy, de akár két KÁRMIN-díjnyi teljesítmény. És ez nem csupán az én véleményem. Az új kuratóriumból Csernicskó, a tavalyi díjazottak közül pedig Punykó Marika és Németh István is rá szavaztak, olyannyira, hogy második jelöltük nem is volt.

A laudációmban – én tartottam – egyébként kitértem a kritikájára is, mint olyas valamire, ami kis irodalmi állóvizünkben végre hullámokat kelthet, és nem véletlen, hogy ez újra Cséka nevéhez fűződik, mint ahogy a költészetünket is ő rázta fel téli álmából avantgárd kötetével. Gyuri – szoktam mondani, és ezt kifejtettem a laudációban is – közöttünk az első klasszikus. Első olyan költőnk, aki a saját műfajában a magyar nyelvterület legjobbjaival összemérhető szinten alkot. Én egy időben intenzíven érdeklődtem az avantgárd iránt (talán írásaim egy részén meg is látszik), nem keveset olvastam a klasszikusaiktól és a Magyar Műhellyel egy időben szoros kapcsolatban álltam, publikáltam is náluk, ott voltam vagy 4 nagy éves seregszemléjükön. Az utolsó években ugyan ez a szálam megszakadt, de azért figyelgetem őket, és talán hihető, hogy nem tudnék 10 olyan élő avantgárd költőt megnevezni, aki jobb lenne Gyurinál. A vele egyidős fiataloknál pedig egyértelműen sokkal-sokkal jobb. Befutottnak számít pl. Simon L. László (ő most a Magyar Műhely főszerkesztője) – Gyurinak nyomába sem jöhet. De ugyanezt elmondhatom a szintén elismertnek számító Sőrés Zsoltról, Vass Tiborról, Székelyhidi Zsoltról, Tatár Sándorról, vagy a már nagymenő, nálam is idősebb Bíró Jóskáról, Hizsnyai Zoltánról, Cselényi Béláról – bizony mondom, Gyuri mindnél jobb! –, valahol ott mozog közvetlenül a legnagyobb élők – Tolnai Ottó, Cselényi László, Nagy Pál, Ladik Katalin, Papp Tibor mögött, mondjuk Szombathy Bálinttal, Szkárosi Endrével, Juhász R. Józseffel, a korábbi Zalán Tiborral egy szinten, de lehet, hogy őket is veri, a József Attila-díjas Petőcz Andrást például bizonyosan. Vajh melyikünkről mondható el, hogy a saját műfajában benne van a legjobb 10-ben? (Más kérdés, hogy az avantgárd még mindig nem nyert teljes polgárjogot az irodalomban, ezeket a szerzőket alig-alig szerepeltetik összefoglaló antológiákban, életrajzuk olykor kimarad még a fontosabb lexikonokból is, és saját kiadványaikon kívül csak el-elvétve publikálnak „hagyományos” lapokban.)

Gyuri ráadásul – ahogy a nagyobbak is – nem csupán ír, hanem intenzíven foglalkoztatja az írás filozófiája, ismeri a modern alkotáspszichológiai munkákat, tisztában van a grammatológiával, a referencia-elmélettel és még egy rakás olyasmivel, amiről mi legfeljebb csak hallottunk, viszont a tudatos modern művész alkotói működésének elméleti alapját képezi.

Abban sem érthettem egyet NZM-mel, hogy „Szekértáborokra szakad a mi kishazai irodalmi közéletünk is! Neki, Csékának köszönhetően.” – Hogy ezt miből és hogyan következtette ki, azt még elképzelni sem tudom. Ha például azt hiszi, hogy a Gyuri kritikája miatt én most már vele nem vagyok egy táborban, akkor téved. De vajon hol vannak itt a táborok? Meg tudná húzni a határokat? Magát melyikbe sorolná? És engem? És Fodor Gézát? És Penckófert? No meg aztán: van itt irodalmi közélet, amit meg lehetne osztani? Itt legfeljebb érdekcsoportok vannak, ezen túl esetleg vonzalmak, szimpátiák, lazább-szorosabb kötődések. Nyilvánvaló, hogy Dupka-Horváth-Kőszeghy – ugyanaz a tábor. De hol van itt az irodalom? Ők: érdekcsoport, s nem irodalmi tábor. Rég nem lehet annak nevezni a Fodor-Fábián-Zselicki hármast sem: nincs semmilyen produktum, amiben összedolgoznának. És itt is hiányoznak a művek: ötvenévesen egyetlen közepes méretű verseskötetnyi anyag mindegyikük felmutatható teljesítménye. No meg aztán – mindkét esetben – : hol vannak a követők, tanítványok, hívek? Hol a kisugárzás, az „iskola”? A Hatodik Síp körül? De hisz Ferenczitől és Czébelytől Baguig és Csékáig mindenki publikál benne. A Pánsíp? Még amikor a fiatalok domináltak benne, akkor is volt minden számban Füzesi- és Czébely-versünk, Tárczy-novellánk. És egyelőre arról sincs szó – sajnos? – hogy létezne egy Cséka-Bagu-Lengyel-Pócs tábor. Bár úgy lenne! Akkor összefogásuk révén az eddigi legjobb irodalmi formáció jöhetne létre. De például Pócsot ezek a dolgok egyszerűen nem érdeklik, Lengyel meg oda csapódik, ahol sikert remél; Bagu és Cséka – két külön univerzum akkor is, ha látszólag sok mindenben hasonlítanak. Hacsak a közvetlen érdek úgy nem diktálja, akkor nem fognak túl sokáig megmaradni egymás mellett, túlságosan domináns típusú egyéniségek, nehezen viselik el a „másik dudást”. Nincsenek hát irodalmi táborok. Ha lennének, akkor talán irodalom is lenne. Így: ilyen-olyan írók vannak. Közte terméketlen tehetségek, politizáló elsekélyesedettek, szürke féltehetségek. Ma már, ha szigorú vagyok, egy kezemen meg tudom számolni azt az ötöt, akit mind írásai nívója, mind munkásságának hitelessége, mind a felmutatott teljesítmény alapján valóban írónak tudok nevezni. Cséka helye az ötben számomra nem kétséges.

No, az mindenesetre roppant érdekes, hogy Csékát nekem kell apámmal és NZM-mel szemben „megvédenem”. Nem mintha rászorulna. Ezek a fiúk hálistennek felnőttek, már nem szorulnak pátyolgatásra. És – ugyancsak hálistennek – sokkal gerincesebbek annál, semhogy az irodalmi nívó dolgát és a saját véleményük kimondásának a szabadságát összetévesztenék valami hálával (amivel nekem „tartoznak”) vagy akár a barátsággal. Én ezt így helyesnek tartom akkor is, ha most bizonyos értelemben szenvedő alanya lehetnék. De ezért tudom Gyurit tisztelni. Ha írt volna a könyvemről egy dicshimnuszt, miközben tudnám, hogy más a véleménye – azért megvetném.

Ezek a fiúk most járnak irodalmi kamaszkoruk végén. Ennek pedig a legtermészetesebb megnyilvánulása, hogy szembehelyezkednek az előttük járó generációval. Mást akarnak, jobbat akarnak, igazabbat akarnak. Jól teszik. Így én sokkal büszkébb vagyok rájuk (mert hogy az vagyok: valamilyen szinten mind a négyen a „neveltjeim”), mint ha feltétlen híveimként lihegnének körülöttem. Azt hiszem, a lelkem mélyén elvártam tőlük ezt a magatartást, bár az első éles jelentkezések engem is megleptek.

Véletlen Balett

A Véletlen Balett egy későbbi száma

A Balett részére tőlem kértek ajánlólevelet, amelyet örömmel el is készítettem. Tőlem kértek tanácsot ezer apró dologban: a lap bejegyzésétől kezdve a számlanyitáson át az előfizetői listákig. De a szerkesztési elveket illetően a maguk feje után mentek! Írást is kértek. Azóta is, a leendő második számba is. Nem adtam. Mert szeretném, ha az én személyem még ebben a formában sem befolyásolná őket. Elvárom tőlük, hogy szellemi szinten teljesen a maguk lábára álljanak. És ehhez igenis le kell akasztaniuk a portrémat a tisztaszoba faláról, össze kell taposniuk és a kamra legsötétebb dohos sarkába kell vetniük. Nehezebb lenne ezt megtenniük, ha új fotókat küldözgetnék magamról.

Azt hiszem, semmiben nem lehetnék most nagyobb hasznukra, mint azzal, hogy ebben az elszakadásukban úgy vagyok mellettük, hogy ők közben ellenem lehetnek.


Utólagos adalékok:

a Kárpátaljával kapcsolatba hozható irodalmi orgánumok közül messzemenően a Véletlen Balett volt a valaha létezett legszínvonalasabb periodika.

Innen: Véletlen Balett folyóirat 1999-2005

Lásd még: Cséka György: Szerkezet – regény nélkül


Más naplójegyzetek 1999 februárjából

Szervezem tavaszi előadó-körutunkat. Terveim szerint március 22-27 között negyedmagammal, Évával, Csernicskó Istvánnal (az Osiris most adta ki A magyar nyelv Ukrajnában c. könyvét) és Kovács Elemérrel utazunk. Persze a mi kocsinkkal. Van már egy dunaújvárosi, egy nagykanizsai, egy hévízi és egy keszthelyi meghívásunk – de akad még lyukas napunk is. Balatonfüred és/vagy Szolnok még függőben.

*

Az elképzelés, hogy családunk jövőjét egy lehetséges áttelepüléssel biztonságosabb vágányra helyezzük, egyre gyakrabban merül fel. Én továbbra sem tudom elfogadni az eszem diktálta véleményt: itt, ebben a világban már nincs keresnivalónk. Már hamisan cseng minden áltatás, amely a magyar közösséghez fűződő hűséget emlegetné: ez a közösség egyre nagyobb rosszindulattal figyel mindenkit, aki még meg tud élni, s nem vegetál. A nyomorszint porából fel-feltekintve már az egyszerű emberek is ügyeskedőnek, csalónak vagy tolvajnak gondolják azt, akinek sikerült megtartania korábbi életnívóját. Borzasztó ezt a gyanakvást még korábbi barátainktól is érezni, tapasztalni. Hogy egy példát is mondjak. Tavaly 10 éves Ladánkat kicseréltük egy 5 évesre. Vidéki pedagógus-házaspár barátainkhoz hónapokig nem mertünk ellátogatni, mert „mit fognak gondolni rólunk”, hogy nekünk kocsicserére tellett, miközben ők már zsíros kenyéren élnek.

*

A Pro Pannoniának leadtam válogatott verseskötetem végleges anyagát. A kézirat 3500 sornyi; 110 vers (nem számítva külön a szonettkoszorú darabjait és a Fabatkák pársorosait), 21 teljes év terméséből.

A hó újabb katasztrofális állapotokat teremtett – különösen fenn a hegyekben. Mindenki valószínűre veszi, hogy újabb áradások is várhatók. Gyenge vigasz, hogy minket Ungváron mindez kevésbé érint, de pl. a kocsinkat négy héten át mi sem tudtuk kihozni a garázsból, mert az utcánkat végigjáró hókotró másfél méteres hótömböket préselt a garázsajtónkhoz.


 

Napló 1999. január

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából.


Napló az internetes korszakom előtti évekből

1999. január

Visszavettem a Pánsípot…

Tavaly tavasszal már nem nagyon ment a dolog a megújított szerkesztőséggel. Én nem törődtem túl sokat a lappal, három szerkesztőmről pedig kiderült, hogy egy is elég lenne belőlük. A még tavalyelőtt saját kérésére távozó Nagy Zoltán Mihály helyére felkért Csernicskó István eleinte intenzíven szervezte az anyagokat, s nem fanyalgott, ha alaposan szerkeszteni kellett valamit-valakit (Szöllősy Tibor, Bagu Balázs), fordításra is vállalkozott (Volodimir Fedinisinec), aztán kicsit “elkényelmesedett” (talán az én ösztönzésem sem volt eléggé meggyőző). A szépirodalmi anyagok gazdája, Bagu László pedig minden igyekezete ellenére sem tudott jó kéziratokat szerezni: a túl magasra tett mérce és néhány elutasítás után alig maradtak szóba jöhető szerzők. Minden lapszámban ugyanaz a 6-7 név szerepelt. Kezdett a dolog fenemód beltenyészet-szerűvé válni, s ez nem is lett volna baj, ha nagyobb a tenyészet és jobbak-többek a művek. De így… (Éva pedig, akinek az egészet mozgatnia lehetett volna, nem igazán szervező típus; szívesen és gondosan kezeli-szerkeszti a beérkező anyagokat, de hogy be is érkezzenek, azért nem tesz sokat; a múltkor is hetekig kellett rákészülnie, amíg Fodor Gézának megírt egy felkérő levelet.)

A szerkesztőség újabb átszervezésének indoklásához apropóra jött, hogy egy pénzkérelmünket elutasították (Soros Alapítvány), egy másik helyre etikai fenntartásaim miatt be sem adtam a pályázatot (Illyés Közalapítvány), egy harmadik támogatás meg hónapokat késett (Anyanyelvi Konferencia), így bejelentettem, hogy szüneteltetni fogom a Pánsípot, s talán almanachhá alakítom – de a régi szerkesztői gárda nélkül. Ez alig jelentett többet, mint hogy visszaveszem a Pánsípot.

Mindez múlt év nyarán történt. Őszre az is kiderült, hogy a magam hasznán túl a Pánsíp szüneteltetésével fiatal költőinkkel is jót tettem: rászánták magukat saját lap indítására. Pár havi teszetoszázás után 98 legvégére (99/1 jelzéssel) kijött a Véletlen Balett első száma. És nem is rossz, sőt! Épp csak: kevéssé kárpátaljai, legfeljebb a publikált anyagok 1/3-ában. A megjelenésekor már jó két hete terjesztettük az első Pánsíp-antológiát UngBereg 1999 címmel. Míg a Véletlen Balett magyarországi szerzők szerepeltetésével oldotta meg a megfelelő nívójú kárpátaljai anyagok hiányát, addig mi más megoldást kerestünk. Sorra vettük egy év publikációit (magyarországiakat leginkább), válogattunk ebből, aztán meg készítettünk egy kis visszatekintést is: ÍGY ÍRTUNK MI 15, 10, 5 évvel ezelőtt – egy-egy jellegzetes írás a Hatodik Sípból, Pánsípból, sőt a Kárpáti Igaz Szó régi-régi Lendület c. rovatából.

Ezt az antológiát ketten csináltuk Évával, de Csernicskó valamelyest benne maradt a csapatban, szervezett bele anyagot, mint ahogy a most az egyetemünkön tanító Fedinec Csilla is, akivel az utóbbi időben szintén szorosabbra fűződött a kapcsolatunk.

*

Január végén átadtuk a KÁRMIN-díjat és (régi tervem megvalósulván) a Váradi-Sternberg Jánosról elnevezett díjat is. Előbbit Cséka Gyurinak, utóbbit Orosz Ildikónak, Kobály Jóskának és Fedinec Csillának ítélte oda alapítványunk kuratóriuma, nagyjából az én személyes döntésem alapján (mandátuma-lejárt régi kuratóriumunk már, a felkért új pedig még nem volt döntési helyzetben, így elnökként én vállaltam a dolgot). Szokás szerint sokak nemtetszését újra sikerült „kivívnunk”: bámulatos mértékű a felháborodás, amelyet azzal keltünk, hogy nem látszat-tevékenységet vagy klikk-béliséget, nem „rendes ember”-erényeket vagy múltbéli sérelmeket díjazunk, hanem kizárólag az elmúlt esztendőben nyújtott teljesítményt és annak nívóját. Most még minderre rátettem egy lapáttal azzal, hogy éppen Cséka Gyurit díjaztuk, aki meglehetősen éles hangú kritikát írt regényemről. Sokak szerint méltatlan és igazságtalan volt ez a kritika, és Gyurival szóba sem lenne szabad ezek után állnom – én meg ehelyett „kitüntetem”…

Hogy a Sternberg-díjat sikerült tető alá hozni, annak különösen örülök. Janó bácsi neve hat évvel ezelőtti halála óta jószerével el sem hangzott, le sem íratott Kárpátalján. Pedig ő azon kevesek közé tartozott, akiknek a tevékenysége nem csupán „ahhoz képest” volt jelentős. Sternbergnek a magatartása is példamutatóbb volt sokakénál: elfogadott ugyan bizonyos kompromisszumokat, de megtartotta elveit (és zsidóságát, amelyről ugyan ritkán beszélt, vallásos sem volt, de nemzetiségét mindig büszkén vállalta). Nem tetszelgett sem ellenzéki pózokban (mint annak idején Kovács Vilmos vagy később Fodó Sándor), de a lojalitást sem tévesztette össze a túlbuzgósággal (mint Rotman Miklós, Balla László, Szikszai Aladár). Igen okos taktikázással érhette el, hogy pártonkívülisége ellenére egyetemi professzor lehetett, s hogy tudományos nézeteit nem kellett alárendelnie a hivatalos ideológiáknak. Kevés olyan embert ismertem, akik abban az időben egyenes gerincüket úgy tartották meg, hogy közben nem sodródtak a közélet perifériájára, nem szigetelődtek el, nem vonultak vissza, hanem teljesítményükkel folyamatosan a nyilvánosság előtt szerepeltek.

(Az egyetlen „disszonáns elem” a díjátadáson, nem először, most is H. Sanyi magánszáma volt: az ünnepség vége felé, meglehetősen részegen, kikelt – sajnos: szokás szerint – a díjazottak ellen. Csékát ugyan megdicsérte, no de X. meg Y.! És főleg M, aki X. laudációját tartotta! Így benyalni, hát ő többet szóba sem áll vele. Aztán még közvetlen kollégáját, K. E.-t is kitámadta, eléggé otrombán s mindebből erényt kovácsolva hangoztatni kezdte, milyen jó, hogy ő ezt ilyen őszintén itt elmondhatta… Hát ez részemről azt jelenti, hogy jövőre – ha lesz még átadási ünnepség – már Sanyit sem hívom meg. (Dupka már két éve kikopott…)

Még annyit, hogy az ünnepségen két ösztöndíj is gazdára talált: egy amerikai alapítvány jóvoltából két kárpátaljai pedagógust juttathattunk szerény havi támogatáshoz.

*

Meghívások: Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem konferenciája Torre Pelicében; Frankfurti Könyvvásár,