Napló, 1999. december

a Kárpáti Igaz Szó az igényes és érzékeny szerzők számára
nem jelent vonzó publikációs lehetőséget

<< az UngParty Manzárd archívumából | az 1996-tól a blogolási korszakom kezdetéig írt naplójegyzetek 2002-ben kerültek fel ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

1999. december

Felkérés a Kárpáti Igaz Szótól

A hivatalos körlevélben, melyet vélhetőleg minden számba jöhető kárpátaljai magyar írónak elküldtek, kifejtik, hogy a jövőben szeretnék a lapban újra honossá tenni az első közlésű szépirodalmi közleményeket és a nívós publicisztikai írásokat, melyek folyamatos küldésére ezúton felkérik az érintetteket.

Nekem elég súlyos fenntartásaim vannak a lap művelődési rovatának a működését illetően,  sőt, egyáltalán nem értek egyet az újság „kultúrpolitikai” szemléletével (vagy inkább annak hiányával), de – bizonyítandó hajlandóságomat a konstruktív együttműködésre ­– küldtem közlésre egy esszét, a levélre pedig részletesen reagáltam, nem hallgatva el kételyeimet sem. Többek között ilyesmiket írtam:

»

A magam részéről nagy örömmel támogatom a lap azon elhatározását, hogy a hosszú évek óta fennálló gyakorlaton változtasson, és szívesen küldök majd rendszeresen írásokat (már most is mellékelek egyet), de ezzel együtt szeretnék néhány kérdést feltenni, illetve bizonyos aggályaimnak hangot adni. Éspedig:

  • A felkérő levélben szerepel az önbíráló megjegyzés, mely szerint a lap elismeri, hogy az említett anyagok – idézem – „különböző objektív és szubjektív okok miatt” szorultak háttérbe. Ezzel kapcsolatban tisztelettel kérdezem, hogy vajon megváltoztak-e a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségében ezek az objektív és szubjektív tényezők? Ha igen, akkor van esély a változtatásra. Ha azonban – mint sejtem – nem, akkor minden marad a régiben és néhány erőtlen próbálkozás után a dolog annyiban marad, mint ahogy a szerkesztőség akkori vezető által megszüntetett Új Hajtás után indított irodalmi oldalak is […] épp emiatt – szerkesztőségi objektív és szubjektív okok – voltak kudarcra ítélve.
  • A dolog ugyanis eddig sem a szerzők passzivitásán, hanem a t. szerkesztőség hozzáállásán múlott. Öreg hiba például azt hinni, hogy elegendő egy (még csak nem is személyre szóló!) körlevélben felkérni a szóba jöhető szerzőket, és akkor majd érkezni fognak a jónál jobb anyagok. Bármilyen hihetetlen, az írókkal és írásaikkal foglalkozni kell, ami sokrétű tevékenységet és nem kevés munkát jelent. Ennek elvégzéséhez szaktudásra, szerkesztői koncepcióra és a munka elvégzéséhez bizonyos emberi kvalitásokra egyaránt szükség van. A KISZó művelődési rovata híján van ezeknek az adottságoknak.
  • Ahhoz, hogy az írók ebben a munkában szívesen részt vegyenek, ahhoz az is szükséges, hogy a lap a szerzők számára elfogadható, nekik tetsző „kultúrpolitikát” folytasson. A lapnak érzékenyen oda kell figyelnie az irodalmi élet eseményeire, ezekről súlyuknak megfelelően kell beszámolnia. Ismernie kell az írókat, figyelnie kell a könyv- és lapkiadást, az arra méltó publikációkról érdemi recenziókat kell közölnie, a gyenge teljesítményeket pedig illő bírálnia. Egyáltalán: valamilyen elfogadható értékrendet kell kialakítania – és ehhez kell partnereket találnia. A Kárpáti Igaz Szó sajnos ezeknek a kívánalmaknak egyáltalán nem felel meg:
    • az irodalmi és kulturális életről szóló tudósítások tökéletesen esetlegesek
    • fontos eseményekről időnként szó sem esik, míg jelentéktelenekről külön információk, anyagok jelennek meg
    • egyes írók komoly sikereit elhallgatják, másokéiról beszámolnak
    • bizonyos publikációk visszhangot kapnak – másokról nem vesznek tudomást
    • a szerkesztőség nem megy utána a dolgoknak, hanem megvárja, amíg a dolgok „házhoz jönnek”, pl. az író beviszi új könyvét vagy információt küld arról, hogy valahol díjat nyert
    • ha az önérzetesebb szerző ezt nem teszi meg, akkor hiába várja, hogy a szerkesztőség keresse őt.
  •  Az írók többsége számára nem közömbös, hogy milyen környezetben, milyen publikációk társaságában jelenik meg írása. Magára valamit adó szerző nem feltétlenül érez késztetést, hogy olyan orgánumban adja közre novelláit vagy verseit, amely – például – csoportszex-hirdetéseket közöl („fiatal házaspár keresi azt a kemény és méretes fiatalembert…”), vagy amely heteken át túllihegő kampányt folytat az egyik elnökjelölt mellett. Egy közéleti lap profiljába persze beletartozhat az ilyesmi, de ez esetben ez a lap nehezen várhatja el az íróktól, hogy ide adják anyagaikat akkor, amikor sokkal színvonalasabb helyet is találhatnak írásaiknak.
  • Apróságnak tűnik, de a szerzők érzékenyek a megjelenés formai színvonalára is. Amióta egy szonettem sorait a keskeny tördelés félbetörte (így a szonett-formát felismerhetetlenné tette), azóta én nem adtam a KISZónak verset. (Holott most, karácsonyra is kértetek. A szerkesztőség azon „fáradozása”, hogy új verset szerezzen a karácsonyi számba, látható, hogyan sikerült: újraközlésre került Fodor Géza 1984-ben írt, azaz épp 25 éves verse, amely már kötetben is háromszor megjelent: Erdőn, mezőn gyertyák, Intermix, 1992. 13. oldal; Fodor Géza Fenyvesek árnyékában, Hatidik Síp–Mandátum, 1997, 49. oldal, Nézz töretlen homlokomba, Intermix, 1994, 73. oldal.) […] – Nos: vajon megvannak-e az „objektív és szubjektív” feltételek ahhoz, hogy a versek ízlésesen betördelve, a novellák mondjuk grafikusok munkáival illusztrálva legyenek, egyáltalán: a szépirodalmi anyagok a nekik kijáró figyelemmel „gondozva” legyenek?
  • Végül, de nem utolsó sorban, a „szerény tiszteletdíj” és az „eddig meg nem jelent” írások problematikája. A fentiekből talán kiderült, hogy véleményem szerint e percben a Kárpáti Igaz Szó az igényes és érzékeny szerzők számára nem jelent vonzó publikációs lehetőséget. Ha ez ráadásul megalázóan alacsony (nem pedig szerény!) tiszteletdíjjal jár együtt, az csak ront a helyzeten, és aligha várható el a szerzőktől, hogy írásaik első közlésének jogát gyakorlatilag a gépeltetés költségéért adják el. […] Mindazonáltal még a leganyagiasabb szerző is szívesen publikál akár ingyen, ha a megjelenés erkölcsi és szakmai sikernek számít. Ha a KISZó sem ezt, sem amazt nem tudja nyújtani, akkor a kezdeményezésnek nem jósolok fényes jövőt: alig hiszem, hogy erre a körlevélre reagálva most majd mindazok friss írást küldenek, akiket az Igaz Szó hosszú évek elriasztó magatartásával leszoktatott arról, hogy itt publikáljanak. (És hát bárki felteheti a kérdést: ha újra lehet közölni egy agyonpublikált Fodor Géza-verset, akkor másnak miért kellene komolyan venni azt, hogy „eddig meg nem jelent” írást küldjön, mint a felkérő levélben áll?”

«

Tettem még néhány konkrét javaslatot arra nézve, hogyan érhetnék el tétován kitűzött célukat, ajánlottam például, hogy indítsanak újra önálló irodalmi oldalt vagy akár mellékletet és kérjék fel Nagy Zoltán Mihályt a szerkesztésére.

No, kíváncsi vagyok… Mint ahogy arra is, leközlik-e esszémet.

[Utólagos betoldás a fentiekhez 2006-ból:

Nem közölték. Ehhez képest nem sokkal később a lap egyik vezetője nehezményezte, amiért nem itthon jelentettem meg Kárpátaljáról szóló kritikus hangnemű írásaimat… Egyébként fenti levelemre nem válaszoltak, javaslataimra semmilyen módon nem reagáltak. Így még jó ideig tartott az a 1991-től kialakult helyzet, hogy a Kárpáti Igaz Szóval kölcsönösen nem feleltünk meg egymásnak. Ebben mindössze Kőszeghy főszerkesztői kinevezését követően állt be egy 13 hónapos intermezzo, amikor 12 év szünet után újra adtam írást a lapnak. Azóta se.]

[Betoldás újraközléskor: A rövid intermezzo idején, 2003-ban és 2004-ben megjelent írásaimat itt gyűjtöttem egybe: Kiszó-2003-2004.]

Könyvbemutatóm Budapesten

Continue reading

Napló, 1999. november

ungvári íróként a baseli kiadási könyvemet egy budapesti olvasómnak
Varsóban dedikálhattam – éljen a globalizáció!

<< az UngParty Manzárd archívumából | az 1996-tól internetes korszakom kezdetéig írt naplójegyzetek 2002-ben kerültek fel ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

1999. november

Utazások éve

Ez az év utazásaim éve. Olaszország után Frankfurtba is eljutottunk, és én alig pár héttel később – Varsóba (még októberben) is: az ottani Magyar Kulturális Intézet szervezett kárpátaljai napokat, erre hívtak meg tucatnyi művészt: zenészeket, festőket, írókat. Engem név szerint is, így a helyi szervezést vállaló és a csapatban magát képviseltető, főleg saját embereit toborzó KMKSZ a köztünk lévő feszült viszony ellenére kénytelen volt velem is szóba állni és a meghívást tolmácsolni – és javukra írom, hogy mindvégig korrekt módon viszonyultak hozzám, holott nyilvánvaló volt, ellentáboruk sorait gyarapítom.

1995-ben kerültem először a volt vasfüggönyön túlra. Akkor Bécsben tölthettünk pár emlékezetes napot az ottani Bornemissza Péter Társaság és a Szépfalusi házaspár szíves meghívásának és vendéglátásának köszönhetően. A jobbára magyarok társaságában töltött órák mellett (én két előadást is tartottam, egyet Bécsben, egyet Grazban) a legszebb napunk az volt, amikor gyalog bejárhattuk a belvárost, a Kertnerstrassét, a Grabent, a Burgot, a Mariahilfert. Töltöttük pár órát a művészettörténeti múzeumban (Brueghel-gyűjtemény!), este pedig vendéglátóink felvittek a Grinzigbe… A következő évben az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem keretében Németországban járhattunk, de ott a gomadingeni konferenciaközponton kívül nem sokat láttunk. Ennél sokkal emlékezetesebb volt a következő évben hollandiai utunk, ahová is a Mikes Kelemen Kör akadémiai napjainak előadójaként kaptam meghívást. A több napi tanácskozás után előbb egy északi városba (Groningen) utaztunk vendéglátónkkal, Tánczos Ottóval, aztán két éjszaka és a közé eső teljes nap: Amszterdam. Itt is a magunk uraiként, kísérő nélkül barangoltuk be a várost, végig vízibuszoztuk a csatornákat, megnéztük a nemzeti galériát (sok Rembrandttal és még több Rubenssel, és a hiányos műveltségünk miatt korábban általunk nem ismert Vermerekkel). 98-ban nem volt nyugati utunk, de 99-ben bepótoltuk a kihagyást: Olaszország után újra eljutottunk németföldre (Frankfurti Könyvvásár), majd én Lengyelországba is.

Varsó, Lengyelország

Korábban azzal hízelegtem magamnak, hogy ismerem a volt szocialista országokat. A régió nagy átalakulása előtt jártam a Szovjetunió számos köztársaságában (még a kaukázusiakban is), Magyarországon és Szlovákiában, a rendszerváltások után ugyanezekben, továbbá Romániában és Szlovéniában – azt hittem, ismerem ezt a világot: csak a mértékek, arányok, összefüggések változnak, a lényeg nagyjából mindenütt ugyanaz. De nem!

A tapasztalatok sorolása, a részletekben való elmerülés és a történetek felidézése helyett álljon itt a magam számára is meglepő végkövetkeztetés:

Az ezredforduló küszöbén Lengyelország a civilizációs komfortok többsége szempontból jóval alatta marad nem csupán Magyarországnak, hanem talán még Szlovákiának is, ám a lengyelek gondolkodása, viselkedése, beállítódása sokkal európaibb, ha tetszik: „nyugatibb”, civilizáltabb annál, mint amit a szomszédos volt szocialista országokban tapasztalhatni.

Mintha ez magán Varsón is meglátszana. Semmi ragyogás, semmi pucc és flanc, a kirakatok előtt sétálva nem kápráztat el a kínálat (mint Budapest körutakon belüli világában bárhol), eléggé sivár, szürke, kicsit lepukkant a főváros egésze, a burkolat hepehupás… – de ha megszólítasz valakit, ha szóba elegyedsz velük… Szabadok! Mérhetetlen szabadság árad belőlük! Nem frusztráltak, nem idegesek, nem lihegnek, nem szoronganak – szép nyugiban teszik a dolgukat, van idejük mindenre; derűsek, mosolyognak. És ami ezzel bizonyára összefügg: Varsóban én sem szorongtam, azt a minden kisebbségi által jól ismert szorítást a gyomrom tájékán, azt 5 napig nem éreztem. Ez akkor tért vissza, amikor megérkeztünk a szlovák határra. Ott aztán hatalmába kerített a helyzet megszokott abszurditása: minél ártatlanabb vagy, annál nagyobb a bűntudatod.

A protokolláris és programba iktatott alkalmakon kívül volt néhány váratlan, nagyon kellemes hozadéka varsói napjaimnak.

Az első: megismerkedés, összebarátkozás a varsói magyar kulturális intézet igazgatóhelyettesével, meghívónkkal, házigazdánkkal, Tischler Jánossal.

Ami azzal kezdődött, hogy amikor beléptünk irodájába, asztalán ott volt az Élet és Irodalom friss száma, benne egy Berniczky-novella – ennek meglobogtatásával üdvözölt. A több napi együttlét során igen közel kerültünk egymáshoz, talán állíthatom, hogy összebarátkoztunk. Egyik utolsó napunkon néhányunkat, magánprogramként, meghívott otthonába vacsorára. A felesége, igen bájos fiatalasszony, azzal fogadott, hogy én az ő számára kötelező olvasmány vagyok, mert az ELTÉn Tarján Tamás a modern regényelmélet szakkurzusának előadásaiban sűrűn emlegeti az én tavalyi munkámat (Élted volt regénye – recenziót is írt róla a Kortársban), és mint elolvasandót ajánlja hallgatóinak. Csillánál is ott volt egy példány, így

ungvári íróként a baseli székhelyű kiadó megjelentette könyvet egy budapesti olvasómnak Varsóban dedikálhattam – éljen a globalizáció!

A másik nem várt meglepetés: megismerkedés a magyart jól bíró Szczepan Woronowicz lengyel  költővel, műfordítóval, aki az alkalomra Vári Fábián Lászlótól és tőlem tucatnyi verset fordított le lengyelre. Egy közülük:

Károly D. Balla

Apollo

Nie wróż, Pytio i nie wpadaj w trans, bo
wszędzie znajdziesz te, które przyjdą po tobie,
każdy myszołów nosi w sobie śmierć ostrodziobą,
z pępka świata unoszą się smrodliwe opary
stron ukrytego świata, drobiny piasku ranią pośmiertne
maski, śnieg zaś przykrywa rzędy psich trupów.
Po pelerynach spływają martwe światła wielkich miast,
z zatęchłych szaf wyzierają czyjeś oczy,
ktoś zdechłą salamandrę chowa do kieszeni.
Może emocje wróżące rozkosz kryją się
dziś w każdym najmniejszym drgnieniu, tak jak.
Pada śnieg, pada śnieg, słychać dźwięk trąbki.
Na fałdach wydm widać jak kruszy się przeznaczenie,
śnieg zakrywa krzywą gębę potępienia.
Może emocje wróżące rozkosz kryją się
dziś w każdym najmniejszym drgnieniu, jednak.
Całego czasu nie wywiruje pijany bączek naszego
dziecka, tylko chrabąszcze zdychają
na dnie baniek po oleju. Pada śnieg, pada, trąbka gra.
Błękitne kryształy dają nam początek życia.
Białe maski nasiąkają czerwienią potępienia,
powoli oplatają mnie miękkie macki przeznaczenia.
Nie wróż, nie wróż, Pytio, nie wpadaj w trans.
Widzisz, oto nieskazitelne dziewice i czarne baranki,
To one będą jutro złożone w ofierze.
Pada śnieg, pada, tra-ta-ta-ta.
Śnieg zakrywa macki przeznaczenia, tak jak.
Tra-ta-ta-ta, jednak.

Przełożył Szczepan Woronowicz

Continue reading

Napló, 1999. október

A gigantománia teljes győzelme a könyv intimitása fölött.
A kínos és nyomasztó német precizitás közepén egy kis magyar káosz.

<< az UngParty Manzárd archívumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

Az internetes korszakom előtti naplójegyzetekből

1999. október

Frankfurti Könyvvásár

A gigantománia teljes győzelme a könyv intimitása fölött. Stadionnyi csarnokok, véget nem érő folyosók, mozgólépcsők és mozgójárdák – szinte egy külön városnegyed.

Persze nem olyan könnyű oda bejutni…

Frankfurti szereplésünk ugyanis másfél órás megalázó toporgással kezdődött a főbejárat előtt – köszönhetően a magyar szervezésnek. Ahelyett, hogy a szállásunkra vittek volna (hogy lecuccoljunk, megmosakodjunk), kitettek a vásárközpont előtt anélkül, hogy belépőt vagy legalább valami aprópénzt kaptunk volna, így saját találékonyságunkon és kitartásunkon múlott, hogy egyáltalán bejutottunk aznap. De a végre bent töltött órák sem voltak éppen élvezetesek. Kora délelőtti érkezésünktől estig csak a következő dolgok nem derültek ki:

  • hol lesz a szállásunk (és hogyan jutunk oda),
  • mikor kapjuk meg a belépőnket, hogy szabadon mozoghassunk,
  • mikor kapjuk meg a napidíjat (elvben akár egyetlen márkának sem kellett volna nálunk lennie, hiszen szép napidíj szerepelt az ígéretben – az ügyesebbek ezt már Pesten felvették; mi is akartuk, de nekünk persze nem adták ide: majd, amint megérkezünk, akkor azonnal…).

Mivel azért a bőröndjeinket csak nem akartuk ide felcipelni (és ácsorogni velük a bejáratnál), így némi erőszakossággal ott hagytuk a cuccainkat a mikrobuszban, amelyik ide szállított minket – azzal, hogy ha majd tudható lesz, hol van a szállás, akkor oda lesz szállítható; a vásárban igazán nincs rájuk szükségünk. Ám a magyar irodán szállás-ügyben semmit nem közöltek velünk, egészen estig. A mikrobusz-vezető pedig egy idő után nem volt hajlandó őrizgetni a bőröndjeinket (letelt a munkanapja), így a társaságnak ki kellett mennie, és fel kellett cihelni a standra az összes úti holminkat. Este aztán, amikor végre kaptunk egy címet, ahol szállásunk lesz, újra kicipelni (a vásárváros óriási területű, több száz méterekről van szó!), taxiba szállni, és majd egy órát utazni a szálláshelyig; és örülni, hogy a bp-i hajnali indulás után késő estére végre lemosdhatunk és elheverhetünk. Az étkezésről már nem is szólva…

Hát igen: a kínos és nyomasztó német precizitás közepén egy kis magyar káosz… (Sovány vigasz, hogy a Kossuth-díjas írókkal sem „bántak” a magyar szervezők sokkal körültekintőbben!) Másnapra aztán nagyjából minden elrendeződött (de a résztvevők sokasága végig roppant elégedetlen volt a szervezéssel).

Maga a magyar stand óriási méretéhez képest látványában eléggé szerény, mondhatni siralmas képet mutatott. A nagy nemzeti részleg és az ottani tárlók még hagyján, de a kiadói standok… Nagyobb túlzás nélkül rávághatom: rondák voltak. A nagy designe-ötlet az volt (valaki kemény százezreket vehetett fel a tervezésért), hogy minden sötét, matt csomagolópapírból készült, magyarán: papundekliből. Így aztán az egész olybá festett, mint egy hatalmas raktár, ahol a jókora kartondobozokat egy revizor érkezése hírére nagyjából rendbe rakták.

A programok viszont színvonalasak voltak (legalábbis amit sikerült megnéznünk). Nekünk is volt néhány szereplésünk, Éva pedig íróként mutatkozott be a Literaturhausban: Grendellel, Szőcs Gézával, Szilágyi Istvánnal, Bordás Győzővel – nem akármilyen megtiszteltetés.

A magyar sajtó, a közvélemény és a szakma egyébként kisebb-nagyobb előzetes és utólagos botrányoktól volt hangos. A legnagyobb port az verte fel, hogy eredetileg a rendezők – állítólag – igen egyoldalúan állították össze a Frankfurtba meghívandók névsorát, mint ahogy az ez alkalomra megjelenő könyvek listáját is. Mindezt a népi-nemzeti irányzat képviselői hangoztatták, és, szó se róla, nem teljesen ok nélkül. Aztán a közbeeső kormányváltást követően történt egy kis korrekció, kiegyensúlyozottabb lett a mezőny, ám sokaknak még így is szemet szúrt a liberális, urbánus, kozmopolita, posztmodern, „zsidó” stb. írók túlsúlya.

Mindebben az érdekes az, hogy ez az aránytalanság ugyan valóban látható volt, ám – gondolom én – egyben indokolt is. Bármennyire is tiltakoznak sokan ellene:

Európát jobban érdekli Esterházy Péter és Parti Nagy Lajos, mint Csoóri Sándor, jobban Petri György és Oravecz Imre, mint Nagy Gáspár, jobban Konrád György és Kertész Imre, mint Albert Gábor.

Azok a magyar írók, akik nemzeti determináltságukat nem tudják az univerzalitásig kitágítani, azok igen nehezen tudják a nyelvek és kultúrák közt ívelő hidakat megközelíteni.

Nem a kevesek által beszélt magyar nyelv képezi az áthághatatlan akadályt, hanem a gondolat- és érzelemvilágnak az a beállítódása, amely eleve csak bizonyos közönséget céloz, csak bizonyos rétegnek szól, csak bizonyos csoport kollektív tudatát fejezi ki.

Az ilyen irodalom nemcsak hogy nemzeti talajból sarjad (ami rendjén is lenne), hanem az esőt, a levegőt, sőt még a napfényt is magyarnak gondolja. A városi flaszteren megtermő literatúrának, szó se róla, általában hiányzik az erős népi gyökere, de a lombja abba az égbe kapaszkodik, amely tágabb világokat ölel egybe.

Számomra ez volt Frankfurt tanulsága.

Író-olvasó találkozók. Szolnok

Még Frankfurt előtt: előadókörutunk Szolnokon és környékén – ezúttal Évával kettesben. Vagyis hát hol együtt, hol külön, más-más városkákban és falvakban. A megyei könyvtár nagy szabású rendezvénysorozatának voltunk, sokak mellett, a vendégei. Kellemes és kínos alkalmak az impozáns könyvtárban, az utóbbi: a sztárvendégként érkező énekesnő letudós, fél-playback  20-perces műsora (mind megtudjuk, annyi a gázsija, mint nekünk 5 darab egyórás szereplésért). Kedves epizód egy kis jászsági községekben:
– Hol találjuk a művházat? – kérdezi a gépkocsi vezetője, letekerve az ablakot.
– Ott, arra. A Morgónál forduljanak a temető felé – igazít el az atyafi.

Napló, 1999. szeptember

 a művészetben a hogyan nélkül nincs értelme egyéb értékekről beszélni

<< az UngParty Manzárd archívumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

Az internetes korszakom előtti naplójegyzetekből

1999. szeptember

Könyvkritika regényemről

Megjött a Kortárs augusztusi száma, benne Tarján Tamás alapos, elemző kritikája tavalyi könyvemről (Élted volt regénye, 1998). Elismerései jólestek, a hiányosságokra tett megjegyzéseit elfogadom.

Ami pl. nagyon tetszett:

Balla D. Károly szándéka, koncepciója szerint az Élted… feladványként is megfogalmazza, mintázza önmagát, az írástevékenység e detektívhistóriájáról nem is ránthatjuk le a leplet. Ha akarnánk, se tudnánk. Az író (Balla D.) oly rétegezetten ágyazza be a tapasztalati és a műbeli valóság közé a közölteket, hogy e két valóság átcsúszik egymásba, s ezzel kialakul egy olyan epikai játéktér, amelyben bármiféle „valóság” feltételezése otromba találgatás, személyek, helyzetek, sorsok, művek inszinuálása lehetne. (A valóságszintek e relativizálásának műszavaként Milosevits Péter készülő habilitációs előadásának vázlata a posztmodern trükkregény terminus használatát ajánlja.)

Kiemelés tőlem. A valóságra-vonatkoztatást/vonatkoztathatatlanságot pontosan ilyennek terveztem.

Apró érdekesség. Tamás magánlevelet is küldött pár napja, nem tudva, hogy már kezemhez jutott a Kortárs. Kicsit szabadkozik benne: „A regény tulajdonképpen jobb – és egyértelműen jelentékeny –, mint ami a bírálatból kivehető.” …hát, éppenséggel írhatta volna olyanra, hogy ez a jelentékenység kiderüljön… Éva szerint viszont a könyvkritika műfajában Tamás írása erősebb, színvonalasabb, mint a regény műfajában az én regényem.

Felkérések, szervezősdi

Szaporodó felkérések, meghívások, szervezés. Egy svédországi magyar kiadvány számára már elkészültem anyagommal, el is küldtem, a Tiszatáj megkeresésére reagálni és kérdéssorára válaszolni is lenne ambícióm, de ha minden felvetésükre részletesen kitérek, tele kellene írnom a folyóiratot – ez ügyben egyelőre tisztázó szándékú levelet írtam: mégis, mi lenne a terjedelmi határ, és tárgyszerű, leíró tanulmányt várnak-e avagy afféle írói véleményt inkább. Írást kér a most induló Tisztás is, naplórészleteket ajánlottam Ungvári levelek cím alatt. Verset kér az Árgus, holott előző két publikációm honoráriumáról megfeledkeztek.

Nagyban szervezzük a Hatvant és Szolnokot érintő közel egyhetes programunkat, mindkét helyen a könyvtár vendégei leszünk Évával, az utóbbi helyszín esetében a környéket is bejárjuk, többek között jászsági iskolákban, művházakban lesznek találkozóink. Aztán Frankfurt… Aztán Varsó…

Szövögetem álmomat: szeretném létrehozni a Pánsíp Irodalmi Szalont. Pályázgatok, hogy tervezett havi-kéthavi összejöveteleinkhez kis pénzmag is legyen: előadók útiköltségére, tiszteletdíjára, kis kínálnivalóra.

Még mindig NZM és a realizmus

Nem tudok zöldágra vergődni Zolival [Nagy Zoltán Mihály, NZM].  Hiába bizonygatom, hogy én továbbra is mindent a maga műfajában, a maga stílusában igyekszem megmérni, és a novellájába nem azért kötök bele, mert realista és Csékát nem azért közlöm le, mert avantgárd, Pócsot nem azért, mert posztmodern. Hanem azért, mert az ő novellája realizmuson belül nem eléggé erős, mert nyelvezetében disszonáns elemek zavarnak, mert nagyon a szájamba rágja azt, amit inkább magam szeretnék kiharapni a szövegből; ellenben Cséka, Lengyel, Bagu, Pócs a saját műfajában bőven teljesíti és túlteljesíti azt, amit az avantgárd és a modernizmus jegyében fogant írásoktól elvárni lehetséges. Továbbra sem hiszi el, hogy nem a műfajjal, stílussal van bajom, hanem azzal, ami ennek keretein belül megvalósul. Az írja, hogy utolsó leheletéig vallja, az írásnak „szólnia kell valamiről valakinek” – ám kihagyja, hogy „valahogy”. Pedig a művészetben a hogyan nélkül nincs értelme egyéb értékekről beszélni. Egy hegedűn lehet gyönyörűen népdalt játszani, lehet dzsesszt és lehet Paganinit. De ha a hangszer nincs felhangolva vagy ha a zenész folyton hamis hangot fog, akkor egyiket sem lehet élvezni. Ha valaki hamisan játssza a legszebb népdalokat, akkor számára nem mentség, hogy a népi kultúra elkötelezettje. Ha aztán egy koncerten nem léphet fel, hanem csupa dzsesszista uralja a pódiumot, az nem feltétlenül azért van, mert a klubvezetőnek előítéletei vannak a népzenével szemben!

Lehet, hogy ha a Pánsípba már csak egyetlen írás fér be, akkor két egyformán jó mű közül inkább a modernet választom. De amíg két írásnak jut tér, addig a másik mindig lehetne hagyományos. Nem én tehetek róla, hogy Fábián Laci nem ír (vagy nem ad írást); hogy Magdi alig produkál valamit, s ha igen, azt vagy nem nekünk adja, vagy szintén messze alulmúlja vele saját fénykorát; hogy Horváth Sanyi és Tárczy Bandi írásművészete végképp elsekélyesedett, hogy Balla Teri tehetségtelen, hogy Czébely igen szerény képességű, hogy amit Szőllősy ír, az roppant érdekes a tényanyaga miatt, de sajnos semmilyen szépirodalmi szintet nem üt meg; hogy Dupka, Kőszeghy, Bartha Guszti stb. végképp elhallgatott (olyikért nem nagy kár). A Fiúk viszont írnak, termékenyek, és az esetek többségében nagyon jók. (Van egyébként hiány a „másik oldalon” is: nem ír – vagy nem ad írást – a modernebb, intellektuálisabb műfajban alkotó Fodor Géza és Penckófer sem.)

Újra és újra leírom, hogy nekem nem a novellája realizmusával vagy egyenes vonalúságával van bajom, hanem azzal, hogy ezen a műfajon belül csak akkor állja meg a helyét, ha nagyobb engedményeket teszek, mint amekkorákat szeretnék. A posztmodern értékrendjében Lengyel Tomi közölt írásai esetén nem kellett engedményt tennem, vagy közel sem kellett akkorákat, amelyek túllépnék a magam-állította mértéket. Ami viszont túllépte, azt Tomi is és Cséka is visszakapta (aztán egyik megjelent a Hatodik Sípban, másik a Véletlen Balettban…). EZ A KÜLÖNBSÉG! Két malomban őrlünk, írja NZM. Lehet, de nekem az egyik malommal nem az a bajom, hogy vízi, s a másikkal nem az, hogy szél-; én mindig csak a lisztet nézem.

Szinte szégyellem, hogy újra leírom neki: amiért valami az életben megtörtént, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy megtörténhet egy novellában! A legrealistább művészet sem abban mérhető, hogy miben mennyi köze van a valósághoz, hanem abban, hogy a saját (ez esetben realista) eszközeivel mennyire tudja kifejteni esztétikai hatását. Az irodalomról vallott felfogásban lassan másfél évszázada (mondjuk Baudelair óta) kezdődött és ma is zajló átrendeződést nem lehet figyelmen kívül hagyni azoknak sem, akik a hagyományokhoz jobban ragaszkodnak és elzárkóznak mindenféle modernizmustól. Ma már túlhaladottnak számít a „klasszikus modern” is, amit a prózában mondjuk Proust jelentett, mert azóta sokkal több újítás és kísérlet történt, sok olyasmi, amit nem lehet egyszerűen lemosni még a realizmus asztaláról sem. Déry Tibornál nem kell realistább író – de hol van már ez a realizmus a Móricz Zsigmondétól. Kell-e jobb realista regény, mint Ottlik Iskola a határon-ja – de ez már köszönőviszonyban is alig van Veres Péter „sültrealizmusával”.  Böll vagy Hrabal az évszázad legjobb prózaírói közé tartozik. Realista regényeket írtak! De milyen sokszólamú, mennyire finomszerkezetű, mily árnyalt ez a realizmus! Ehhez képest NZM körülveszi magát a közérthetőség, a valóság-hűség, a valamiről-szólás, a valakinek-szólás zászlóival. Megmakacsolta magát és olyasmihez ragaszkodik, ami bezárja, lefogja tehetségét. Pedig egyik elkötelezettsége sem követeli tőle azt, hogy egyszerre közhelyesen és szóvirágosan írjon a földhözragadtság poráról és hol cirádás, hol lapos mondatokat írjon azokról, akik fuldokolnak benne – anélkül, hogy művészi hitelességüket megteremtené. Aki ennél többet akar láttatni, annak vagy a dolgok fölébe kell emelkednie, vagy alá kell merülnie a mélybe. Leginkább pedig: amit meglátott, azt jó mondatokkal kell leírnia.

Napló 1999. augusztus

épp ezek a dolgok azok, amelyekről ők, „elhivatottak”, nem szívesen beszélnek

<< az UngParty Manzárd archívumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

Az internetes korszakom előtti naplófeljegyzésekből

1999. agusztus

Tokaji Írótábor, 1999

A kárpátaljai magyar irodalomról

Tokaji Írótábor… Számolgatom, hogy hányadszor. Először talán 88-ban. Azóta kihagytam legfeljebb kettőt. Ezek szerint kilencedszer. Ebből legalább öt alkalommal előadó is voltam. Mindig, ahányszor csak felkértek.

Mint most is. A tanácskozás keretéül kínált téma izgalmas. Irodalmi nemzet? Hagyományok, kérdések, távlatok az ezredfordulón.

Mi másról beszélhetnék, mint az egyetlenről, amit nagyjából ismerek: a kárpátaljai magyar irodalom sajátos helyzetéről, hiányosságairól.

A felolvasott írásom kicsit provokatívnak szánt címe: Hagyomány-e a provincializmus? Már előre láttam a rosszalló tekinteteket, de sejtettem, hogy lesznek, akik elismeréssel nyugtázzák az elmondottakat. A józanabbul gondolkodók mindig belátják: fölösleges feltupírozni az eredményeinket, tetszetősre felfújni-kitömni ez erényeinket. Előbbre mutató gesztus, ha kíméletlenül szembenézünk gyengéinkkel. Ezt legkevésbé a „sajátjaim”, a kárpátaljai kollégák akarják megérteni.

Előadásom fő megállapításai a következők voltak:

  1. Kárpátalján soha nem volt igazi hagyománya a nívós irodalomnak: kulturális szempontból mindig is perifériának számítottunk. A hosszabb-rövidebb ideig itt élt írók nem kötődtek szervesen a vidékhez, a kötődők viszont nem voltak jelentősek.
  2. 1945 után irodalmunkra rátelepedett a szocreál, a zsdanovi kultúrpolitika; a moszkvai magyar emigrációt állították példaképünkül: a szovjet ideológia laboratóriumában Zalka Máté és Illés Béla lett a lombik-atyáink; az 50-es években megjelent művek jól példázzák ezt az igazodást.
  3. A 60-as évek másféle tájékozódása (Kovács Vilmos, Forrás Stúdió) helyrebillenthette volna ezt a torzulást, ha a hatalom ezt megengedte volna.
  4. Utólag visszatekintve úgy tűnik, a kollaborálók és az ellenzékiek között már akkor, a 60-70-es években sem volt döntő különbség, mert az elkötelezettség közös nevezőre hozta munkásságukat: a különbség nagyjából annyi, hogy az előbbiek a tupírozott szovjet valóság, az utóbbiak a magyar közösség iránt voltak elkötelezettek. A szocialista kultúra azonban, mint tudjuk, igen fontosnak tartotta a népiséget, a tömegekkel való szoros kapcsolatot, így ez a különbség a mából nézve egyáltalán nem tűnik áthidalhatatlannak. Ezért fordulhatott elő, hogy a két elkötelezettség a Forrásosoknál óvatosabban fellépőknél akár egyazon írói művön belül is azonos intenzitással ölthetett alakot. (Itt említem Füzesi Magda, Horváth Sándor, Dupka György akkori verseit, illetve közismertebb nem-kárpátaljai példával élve: Váci Mihály életművét, amelyben nagyjából azonos súllyal esett a szocialista eszmék és a magyar nép iránti elkötelezettség.)
  5. A 80-as évekre végképp konszolidálódik a helyzet, az ellenzéki magatartásúak elhagyják radikalizmusukat, a pártosak pedig a kötelező penzum teljesítése mellett igyekeznek őszintébb hangot megütni. Eközben mit sem változik elkötelezettségük, mindannyian a közösség szolgálatában állnak, a különbség lassan már csak annyi, hogy egyesek eleinte inkább a szovjet nép részeként kezelik a kárpátaljai magyarságot, mások ellenben inkább a magyar nemzethez tartozását tartják fontosnak. Ám az ellentétek közelednek egymáshoz és az átfedődések ekkor már egyre nagyobbak: a pártosabb oldalon a forradalmi múlt, a munkásmozgalom és a békeharc megéneklése mellett egyre több a tájvers, a gondolati líra, és feltűnnek – például – a mitológiai alakok; míg a másik, a nemzetibb oldalon a magyar történelem és irodalom alakjai mellett a versekben megjelenik Majakovszkij, megjelenik a Béke-távvezeték és a bányászsors. És amit előbb lassan közös nevezőre hozott az elkötelezettség, azt utóbb szinte teljesen kiegyenlíti a kettős kötődés közös felvállalása.
  6. Nagyjából ekkorra véglegesedik és rögzül a tartalmi és formai jegyek azon összessége, amely a kárpátaljai magyar irodalom meghatározó kánonját képezi: erre a magunk számára már-már kötelezőnek gondolt hangra – például költészetünkben – mindenekelőtt továbbra is az elkötelezettség a legjellemzőbb: maradéktalan elfogadása annak a tételnek, hogy a költő a közösség nevében és érdekében szól. A verseket átitatja a küldetéses felelősségtudat, a történelmi múlt felvállalása, ott tolong egymás sarkára taposva a tájélmény, a szülőföld iránti hűség, a historikus magyarságtudat, a nyelvművelő szándék, az identitásformáló akarat, a nemzetmentő elhivatottság.
  7.  A kilencvenes évek beköszöntével, amikor Kárpátalján húsznál is több aktív költőt tartottunk számon, joggal gondoltuk úgy, hogy a demokratizálódás útjára lépő független Ukrajna megalakulásával és a cenzúra megszűnésével immár semmi akadálya nem lehet tehetségük még teljesebb kibontakoztatásának: nyilván megered a pennájuk, születnek majd a remekművek és az íróasztalfiókból is előkerülnek a korábban publikálhatatlan írások. Ehelyett azonban először is kiderült: az íróasztalfiókok üresek. Azaz: sem a korábban az ellenzékiséget felvállalók, sem azok, akik állítólag csak színleg tettek eleget az elvárásoknak, nem írtak (igen csekély kivételtől eltekintve) a diktatúra évtizedei alatt publikálhatatlan műveket. Másodszor: a tény, hogy kitört a szabadság, alkotóinkat nem felszabadította, hanem inkább zavarba ejtette és sokukat megbénította. Harmadszor: a kilencvenes évek elején megjelenő kötetek anyagából kiderült: mind a legjobbjaink, mind a középmezőnyt alkotók teljes addigi életműve nagyjából egyetlen verseskötetnyi (akkor is, ha ez az anyag két-három kötetben variálódik). Negyedszer: több alkotónk beállt politikusnak, s mint a gyakorlat mutatja, az ilyesmi ritkán segíti elő az írói elmélyülést. Ötödször: akadt, aki a határok átjárhatóbbá válását kihasználva – elkötelezettségéről bámulatos gyorsasággal megfeledkezve – végleg búcsút mondott Kárpátaljának. Hatodjára kiderült az is, hogy a mindennapi megélhetési gondok erősebben visszafogják az írói ihletet, mint a politikai presszió. Végül pedig – hetedszerre – kiderült az is, hogy a kollektív nemzeti-nemzetiségi tudatra épített azon költői magatartás, amely az individuumot, az alkotói autonómiát háttérbe szorítja – nos, ez az attitűd a megváltozott körülmények között valahogy nem képes új energiákat felszabadítani. Míg ugyanis a politikai lefojtás idején minden apró történelmi utalás, a sorsverések, kisebbségi sérelmek minden metaforába-rejtése, a hűség, az elhivatottság minden példázata jelentős versszervező helyzeti energiát hordozott, addig a szorítás megszűntével ez a potenciál megszűnt, és ha a felhajtó erő a korábbi költeményeket magasra röpítette, akkor a hasonló tartalommal manapság születő versek sután vergődnek a porban.

Mindez kb. 25 percben részletezően előadva, néhány konkrétummal is kiegészítve.

És bár előre tartottam a rosszalló tekintetektől, ezek most valahogy nem találtak rám. Még azok is elismeréssel nyilatkoztak, akik kifejezetten az elkötelezett, szolgálatos irodalomnak a szószólói. Görömbei gratulált, Ács Mara pedig azt mondta, Görömbeivel megbeszélték, hogy épp ezek a dolgok azok, amelyekről ők, „elhivatottak”, nem szívesen beszélnek. [Ács Mara vagy 2 évvel később, amikor ebből a naplómból részletek jelentek meg a sajtóban, magánlevélben visszavonta gratulációját… – 2006.] Raffai Pista, a kozmopolitizmussal nem vádolható Új Horizont főszerkesztője azonnal elkérte az előadásom anyagát lapja részére, és amire ritkán van példa, még a honort is nyomban kifizette. Ez persze roppant hízelgő volt számomra és nem érveltem azzal, hogy egy előadást az ember másképpen fogalmaz, mint egy publikálásra szánt cikket. Előbbiben él bizonyos retorikai fordulatokkal (költői kérdés, ellenpontozás), megenged magának túlzásokat, olykor poénokat, gegeket is, amelyeket az utóbbi esetben igyekezne elkerülni.

Itthon aztán újraolvastam az anyagot, kicsit még dolgoztam rajta, elláttam jegyzetekkel, de meghagytam „előadás-ízét”. Így él igazán a szöveg. [Furcsaság: Raffai évekkel később kijelentette, hogy annak idején túlfizette a tanulmányomat, és még 2 verssel tartozom az akkori pénzért. Elküldtem hát két új opuszt, 2005-ben meg is jelentek, így már nem vagyok adósa… – 2006.]

Az utolsó híd. Olaszország

1999 májusában részt vettünk az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem tanulmányi napjain Torre Pellice észak-olasz városkában. Olaszország és maga az utazás hatalmas élmény volt, hazafelé Velencét is érintettük, ám az egészet beárnyékolta, hogy a délszláv háború utolsó fejezete zajlott ekkor, javában folytak az 1999-es NATO-hadműveletek. – Júliusban készültem el útinaplómmal, egy afféle úti-esszénovellával, amely utóbb több helyütt is megjelent és ma is egyik legértékesebb írásomnak tartom. Műfaji okokból narrátori szerepbe bújtam, én vagyok a rossz lábú író, mi vagyunk az íróházaspár; a szociológus professzor Dr. Kende Péter, a rádiós kolléga Kőszegi Ábel, a lelkész Zalatnay István (2019).

<< az UngParty Manzárd archívumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

Az internetes korszakom előtti naplófeljegyzésekből

1999. Olaszország

Vicenza, Torre Pellice, Torino, Velence

Balla D. Károly

Az utolsó híd

Alkonyatkor értek a Szent Márk térre. Ahonnan heti  tanácskozás után jöttek: komfortos, de kicsit unalmas világ. Ahová tartottak: ezer átokkal vert vidék, amelyről – másképpen, mint Velencéről – már lemondott a civilizált Európa. Olyannyira, hogy remélhetően nem indít bombatámadást sem érte, sem ellene.

Akkor már hatodik napja volt, hogy nem hallottak friss híreket, nem olvastak újságot. Ott, Torre Pellicébén, az Alpokba kapaszkodó kisvárosban erre nem éreztek semmilyen késztetést. Csak a tájékozottságukra gondosan ügyelő konferenciázó társak egyikétől-másikától értesültek az ekkor távolibbnak tűnő háború híreiről. Tőlük is csak akkor, ha a közlőkben nagyon buzgott a közlendő.

Nem került szóba a bombázás odafele-úton sem, pedig aznap még a kocsinak mind a négy utasa a hajnali hírek borzalmaira ébredt. A politológus professzor Rábafüzesnél ugyan megvette a reggeli lapokat, de ezt inkább csak megszokásból tehette, mert aztán jószerével bele sem nézett egyikbe sem. A rádiós kolléga a híreket már-már kéjesen csócsáló orgánumok helyett a régi fényében már nem tündöklő irodalmi lappal tüntetett, mint aki egy időre látványosan menekülni igyekszik a napi információk áradata elől. A legmesszebbről érkező íróházaspár mindezt nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul: úgy tűnt, ezúttal talán nem kell érzékletes, megható szavakkal beszámolniuk sem a kisebbségi értelmiségi lét hét pokolbugyráról (melyek némelyikét ők amúgy is mennybéli szféráknak érezték), sem arról, hogy a más régióban zajló háború milyen újabb aggodalmakat kelt bennük, különös tekintettel az anyaország és az elcsonkolt nemzettestek viszonyának ellentmondásosságára.

Nem, a sokórás úton egészen másról esett szó. Előbb, még Magyarország területén, a történelmi borvidékekről meg arról, hogy a földeknek manapság nem csupán a belvíz okoz károkat (a politológus ezzel zárta okfejtését a volán mellől: „Igaz, hogy a mezőgazdasághoz egyáltalán nem konyítok, de Torgyánhoz, azt hiszem, elég jól értek”); aztán, már túl a határon, József Attila költői szintéziséről beszélgettek, a nem-freudi pszichológiai iskoláról, Radnóti utolsó napjairól egy frissen megjelent monográfia okán, majd hosszan – egészen addig, amíg az osztrák-olasz határra nem értek – az irodalmi plágiumokról (kiderült: mindegyiküknek van személyes élménye is e témában), illetve arról a nehezen érthető lelkiállapotról, amely alkalmassá tehet egy írót arra, hogy az idegen szerzőtől származó írást saját neve alatt tegye közzé.

– Vegyétek elő az útleveleteket! – mondta már másodszor a kocsit akkor vezető rádiós kolléga. A felszólítást azért kellett megismételnie, mert ugyan az íróházaspár bordó fedelű okmányai már elsőre előkerültek, de a nyugati világ lezserségéhez szokott professzornak semmi kedve nem mutatkozott arra, hogy a magáét újból előkeresse, miután egy határral előbb már oly gondosan eltette. Amikor a felszólítás harmadszor is elhangzott, nyakát egy kicsit megnyújtva és fejét mintegy körbeforgatva a gallérja fölött (mint aki nem tudja egészen pontosan, valóban indokolt-e a nyugodtsága), rá is kérdezett: „Gondolod, hogy szükség lesz ilyesmire?” és továbbra sem kezdte el lázasan tapogatni zsebeit, amit pedig a kisebbségi író oly buzgón már percekkel ezelőtt megcselekedett.

Feltűntek a határállomás őrposztjai. Üres bódék, leszerelt sorompók és jókora táblák NO STOP! felirattal. Az egyetlen korlátozás 30 km/órában szabta meg a két országot elválasztó sáv átszelésének maximális sebességét. Az íróházaspárt ez az élmény erősen megrázta. Óhatatlanul az általuk legjobban ismert határátkelőnél szokásos több órás várakozás jutott eszükbe, meg a kisebb-nagyobb megaláztatások, amelyeket rendőrtől, vámostól, határőrtől el kell szenvedniük szinte minden alkalommal a Tisza-híd mindkét oldalán. (Gyors fejszámolással az író azt is kikalkulálta, hogy azt a határt nagyjából kétszázszor lassabban, azaz óránkénti 150 méteres átlagsebességgel szelik át, lévén legalább 3 órát vesz igénybe, amíg a sorompóktól közrezárt alig fél kilométert megteszik.)

Az Alpokból az alföldre aláereszkedő, megható szépségű, fehér szikláktól övezett út hamar feledtette a feltoluló emlékeket, s a kocsiban egy időre abbamaradt a beszélgetés. Az író arra gondolt, ha mégis vállalkoztak volna arra, hogy saját kocsijukkal kettesben vágjanak neki az útnak, itt bizonyosan megállnának egy letérőben. És később is mindenütt, ahol kedvük tartaná – előbb persze alaposan mérlegelve, hogy a konferencia másnap délutáni kezdetéig hátralévő órák és az előttük álló hosszú kilométerek mekkora kitérőket és nézelődéseket engednek meg. Ezen most nemigen kell törniük a fejüket: a professzor már első alkalommal, amikor egy telefax-értesítésben a lehetőséget felajánlotta leendő utasainak, jelezte, ő estére a tett színhelyére akar érni (másnap reggel a konferenciát szervező testület elnökségi ülésén vesz részt), így hát megállni nemigen fognak útközben. A házaspár ezt ugyan kicsit sajnálta, de a kimaradt alkalmakért többszörösen kárpótolta őket részben a kitűnő társaság (a professzor rögtönzött kiselőadásai majdhogynem felértek egy-egy otthoni egyetemi szemeszterrel), részben pedig az a könnyű felelőtlenség, hogy utasként nem kell attól rettegniük, mikor történik valami keleti gyártmányú autójukkal (amelynek legfőbb ismérvei közé éppen az tartozik, hogy időről időre történnie kell vele valaminek).

Az olasz tájnak kijáró ünnepélyes csend nem sokáig uralkodott a kocsiban. Udinéhoz közeledve már a régi mederben folyt a társalgás irodalomról, zenéről és a többi értelmiségi haszontalanságról.

A teljes utat szinte egyhuzamban tették meg az itt már egymásba torkolló autósztrádákon. Elhúztak Velence, Pádua és Verona, a Garda-tó és Cremona mellett, nagy ívben elkerülték Milánót, kis ívben Torinót. Csupán – Pádua és Verona között – Vicenzánál álltak meg, ott is csak azért, hogy a város főterén, amely a professzor szerint megejtően bájos, megigyák az első olasz feketekávét szép színes napernyők alatt – ahogyan ezt a külön-program javaslója néhány évvel ezelőtt már megtette, s most úgy gondolta, a messziről jött és Olaszországban először (és valószínűleg utoljára) járó íróbarátai valamit mégis magukba szippanthassanak legalább Veneto hangulatából. („Olyan, hogy olasz város, vagy olyan, hogy olasz ember – nem létezik. Vannak lombardok és toszkánaiak, vannak piemonteiak és umbriaiak, calabriaiak és szicíliaiak – de olaszok voltaképp nincsenek”.) Letértek hát a megfelelő kijáratnál az autópályáról, ám hiába követték a Centro feliratú eligazító táblákat, mindig ugyanarra a kis hidat övező jellegtelen terecskére lyukadtak ki, amelynek környékén egyetlen kávézó sem akadt (pedig ilyen helyet elég nehéz találni e tájakon). Végül a minden sajátosságot nélkülöző, hosszan nyúló külváros egyik presszójában költötték el igen finom, erős, de a máshoz szokottak számára meglepően kis adag feketéjüket – némi elégtétellel nyugtázva legalább a színes napernyők meglétét.

A kocsi három utasa számára – a kicsit csalódott professzor ellenkező értelmű kijelentései ellenére – Vicenza ékszer-szépségű, gótikus és reneszánsz épületek szegélyezte csodálatos főtere bevonult a virtuális valóság elemei közé. Ezt a gazdagodást az íróházaspár semmivel sem tartotta értéktelenebbnek, mint azt, ha valóban ott ültek volna a Piazza dei Signori-n és megcsodálhatták volna Andrea Palladio[1] épületeit – de szegényebbek lennének egy olyan történettel, amelyre évek múlva is jólesik majd visszagondolni. Sőt, az „Emlékszel, milyen jót mulattunk azon, hogy nem találtuk Vicenza főterét” kezdetű várható visszarévedéseket valahogy a maguk számára sokkal hihetőbbnek, rájuk inkább jellemzőnek gondolták, mint azokat a szabadjára engedett felsőfokokat, amelyek kíséretében a valóban látottakat kellő meghatottsággal előadhatnák úti beszámolóikban. S különben is: bármilyen csodálatos is legyen az, amiről most lemaradtak, aligha lehet több és szebb, mint a fantáziájuk-teremtette képzet.

Sötétedésre értek Torre Pellicébe, kis bolyongás után meg is találták a valdens egyház[2] számos épülete közül azt – Foresteria Valdese – , amelyben szállást rendelt számukra nem csupán a Jóisten, hanem a konferencia adminisztrációja is.

A teljes héten át tartó tanácskozás lebilincselően érdekes, langyosan érdektelen és kifejezetten unalmas előadásokból, no meg főleg az utóbbi kategóriába tartozó kerekasztal-beszélgetésekből állt össze. A vezértéma az íróházaspár számára éppenséggel nem számított húsba vágónak: a nyugati magyar emigráció hazaköltözése az anyaországba – és az ezzel járó beilleszkedési, identitásbeli és egyéb problémák bemutatása, elemzése. Az előadók olykor egészen tragikus-hősies hangnemben szóltak arról, hogy a nyugati világ normáit megszokva, gyermekeiket már aszerint nevelve, milyen alapvető akadályokkal találták magukat szembe hazalátogatásaik vagy hazaköltözésük során, milyen konfliktusokba sodródtak, s az életükben újra adódó döntés nehézsége (menni vagy maradni?) milyen lelki megrázkódtatásokat okozott. Erről különösen egy kellemetlen hanghordozású kékharisnya beszélt sokat, aki, függetlenül attól, hogy mi volt a konkrét téma, minden felszólalásában elmondta az életét. Az író minden jóindulata és empatikus készsége ellenére a hasonló megnyilatkozások hallatán némelyszer a valamely orosz regényből ellesett „Мне бы ваши заботы”[3] ironikus sóhajtására ragadtatta magát. Azt azonban maga is sajnálta, hogy a nyugati magyarok jelentős részének a hazatérésével, illetve azzal, hogy a konszolidált magyarországi viszonyok közepette (remélhetőleg) nem kerül sor az utánpótlást biztosító újabb emigrációs hullámokra – nos, ezzel a nyugat-európai és tengeren túli diaszpóra egy-két emberöltőn belül bizonyosan felszámolódik: aligha várható el a második, harmadik generációtól, hogy örökölt (és a vegyes házasságok révén elmosódó) identitását nem csupán azon mélységében megőrizze-megélje, hanem gyakorolja is. Így hát voltaképp a nem Kárpát-medencei magyarság léte sokkal veszélyeztetettebb, mint az úgynevezett határokon túliaké. Igen ám – fűzte tovább gondolatát az író –, csakhogy míg a nyugati magyar magas civilizációs komfortot kap cserébe el-elvesző nemzetiségéért, miközben – ha erre igénye van – tetszőleges intenzitással használhatja az őt anyaországához kötő kommunikációs hidakat, addig a jóval alacsonyabb életszínvonallal jellemezhető környező országokban élők a magyarországi lakossághoz képest egyértelműen hátrányos helyzetűek, s a civilizációs szakadék áthidalásának ma már igen komoly gazdasági akadályai vannak. Ez a gondolat azonban – látta be az író – nyilvánvalóan nem tartozhatott a tanácskozás témái közé.

Mint ahogy a háború sem, amelynek hírei alig kaptak egy-egy utalásnyi visszhangot az előadásokban és felszólalásokban. Egyedül a rádiós kolléga tartotta fontosnak, hogy prezentációja kezdetén (amely megdöbbentő adalékokat szolgáltatott a magyar emigráció megosztottságát és a szélsőséges megnyilvánulások arroganciáját illetően) egyperces hallgatással adózzon a balkáni konfliktus áldozatai előtt. Aztán az egyik fárasztó nap estéjén is, baráti beszélgetés keretében, amelyet az íróházaspár folytatott ungi származású „földijével”, az anyaországba több évtizednyi nyugati emigráció után visszatelepült atyai jó barátjával, a bombázásokra terelődött a szó. Ám a csevegés hamarosan éles szópárbajjá fajult. „Erről én mást gondolok”, szólt halkan az író, mert remélte, ezzel elejét veheti annak, hogy vitapartnere egyre kinyilatkoztatásszerűbben kifejtett véleménye propagandaszöveggé váljon. De nem: a friss híreket éjszakánként több nyelven is végighallgató, roppant tájékozott és egyes összefüggéseket bizonyosan sokkal jobban ismerő partner nyilvánvaló elkötelezettsége nem engedte, hogy a más szempontú, más élethelyzetek kialakította aggályok megingassák a hivatalos állásponttal pontosan megegyező nézeteit. Az egyik bombázott hídra tévedt autóbusz polgári áldozataival kapcsolatban például kifejtette, hogy aki légiriadó idején nem otthon ül, hanem potenciális célpontok közelébe merészkedik, az magára vessen. Nem a bombázók a vétkesek, hanem azok a felelőtlenek, akik odaállnak a hulló bombák alá.

Az író rossz szájízzel tért nyugovóra. Az önmagában is szörnyű háborúról semmiképpen nem akarta elhinni, hogy igazságot oszthat, s Magyarország túlzott szerepvállalását ebben a bonyolult ügyben végképp szerencsétlen fejleménynek tartotta. A gyomorszája tájékán jelentkező pszichoszomatikus eredetű szorítást, amelyet minden kisebbségi teljes természetességgel él át a nap 24 órájában, most erősödni érezte. Hiába olvasta éjfélig a kifejezetten erre az utazásra magával hozott könyvet, Szerb Antal „Utas és holdvilág”-át, utána sem tudott még sokáig elaludni. És amikor ez végre sikerült, akkor meg rémálmok gyötörték. Reggel erről feleségének kisebb rémülettel számolt be: „Tudod, nem az volt a szörnyű, hogy összedőlt a ház, a mi házunk. Nem az, hogy épületek lángoltak a városban. Nem az, hogy láttam a folyóba rogyni a hidakat. Nem, hanem az, hogy… Hogy én eközben mindvégig szerb voltam.”

Másnap változatlan intenzitással folytatódott a konferencia. Némi változatosságot az hozott, hogy az élvezetes előadások és a gyakran konyhai szintű fölösleges megnyilatkozások túl hosszúvá nyúló sorát egy torinói kirándulás szakította meg.

Piemonte fővárosában három kötelező program várta a résztvevőket: az olasz ellenállás nemzeti múzeumának a megtekintése; zarándoklás Kossuth Lajos szobrához, koszorúzás; a valdensek itteni rezidenciájának a meglátogatása.

A rossz lábú kisebbségi író (oh, mennyi hendikep!) már az első objektum bejáratánál megtorpant, mert meglátta a két emeletnyi meredek lépcsősort. Némi tépelődés után úgy döntött, hogy hátralévő éveit megpróbálja anélkül leélni, hogy látta volna Garibaldi zubbonyát. Egy árnyas padon töltötte azt az órát, mialatt a csoportot – és annak tagjaként feleségét – nagy iramban és szapora olasz beszéd kíséretében végigterelték az épület számtalan termén.

Az író olaszországi tartózkodása során ezalatt váltott másodszor szót a balkáni háborúról – ezúttal egy másik régióból érkezett, ugyancsak kisebbségi íróházaspár hölgytagjával, aki pedig asztmája ürügyén tartóztatta meg magát a lépcsőmászás és egyéb kollektív múzeumi élvezetek hajhászásától, s maga is a padon való ücsörgés eléggé el nem ítélhető fegyelmezetlenségét engedte meg magának. Úgy tűnt, az a körülmény, hogy mindketten olyan ország polgáraiként gyakorolták magyarságukat, amelyeknek egyelőre semmi esélyük az európai tömbökhöz való csatlakozásra, hasonló gondolatmenetekre késztették őket, s így végkövetkeztetéseik is szinte egyezőek voltak. Mindketten megfogalmazták – s ehhez elegendő volt néhány célzás és pár félmondat – azt a már-már halálfélelemmel rokon balsejtelmüket: ha hasonló konfliktusok után az ő magyarlakta városaikra hullanának a bombák, az anyaország hivatalosai akkor is csak azt mondanák, hogy ez kifejezetten a bombázottak érdekében történik. „Magyarország most veszti el a bizalomnak azt az utolsó hídját, amely még érzelmi szálon összeköti a határon túli kisebbségekkel” – mondta a rossz lábú az asztmásnak, s a gyomorszájuk tájékán erősödő szorítást csak az enyhítette, hogy feltűntek a múzeumból érkező házastársaik.

– Na, azért valamit csak megtudtam itt is – újságolta az irodalomtörténész férj. – Azt, hogy a magyarok nemzeti himnuszát Petőfi írta – legalábbis a költő képmását és a Nemzeti dal szövegét tartalmazó itteni tárló szerint.

Valószínűleg az iskolában is így tanítják a kis olasz nebulóknak, gondolta a másik író, s ekkor határozott úgy, hogy a Kossuth-szoborhoz tartó testületi zarándoklathoz sem csatlakozik. Főleg, hogy ezt a döntést felesége még otthon sugallni próbálta, miközben a konferencia programfüzetével ismerkedett: „Lehet, hogy egy nyugaton élő csak Kossuth-szobrok tövében tud igazi magyar lenni, így neki Torinóból is ez kell. Nekem, aki éjjel-nappal azonos vagyok magammal, nekem nincs szükségem ilyen megerősítésekre. Ha pedig mégis Kossuth-szoborra vágynék, ott van nekem Técsőn a sajátom – Torinóból viszont talán inkább valami más érdekelne.”

Így aztán kószáltak a városban, meg-megálltak, ahol érdemes volt, például a filmtörténeti múzeummá most berendezett volt zsinagóga karcsú tornyú épülete előtt, aztán hosszasan ücsörögtek a Pó partján, lefotózták a szebbik hidat. Az író egy sarkon megvette feleségének Piemonte legnagyobb tölcsér fagylaltját, amelyet aztán ketten is alig győztek elnyalni.

– Szép város – próbált meggyőző lenni egyikük.

– Igen – így a másik –, már majdnem olyan szép, mint Miskolc.

Aztán – a rájuk várakozó kocsi parkolója felé tartva – mégis útba ejtették az Aiuola Balbót. A feleség sokáig kereste, végül a park kissé eldugott szegletében meg is találta a szerény mellszobrot. A parkba vezető lépcsőkre hivatkozva továbbsétáló férj határozott kívánságára egy fotót is készített – ezen majd látszani fog a konferenciázók friss koszorúja. Magnó azonban nem volt nála, így módja sem adódott arra, hogy a fák koronája alól még befogja a félhangon eldúdolt Kossuth-nóta foszlányait.

Másnap újabb vendégek, új előadók érkeztek a tanácskozásra. Többek között kollégájával az írónak az a lelkész-barátja is, aki – mint kiderült – kocsijával a legalkalmasabb időben indul vissza és szívesen vállalta, hogy a házaspárt Budapestre fuvarozza.

– Útközben pedig – kecsegtette őket a lelkész – még meg is állunk valahol, megnézünk valami nevezetességet.

Két nap múlva, a tanácskozás másnapi zárását be nem várva, ebéd után vágtak neki a hosszú útnak.

Akkor már hatodik napja volt, hogy nem hallottak friss híreket, nem olvastak újságot. Politikáról, a háborúról nem sok szó esett ebben a kocsiban sem. Annál több a modern irodalom problematikájáról, a hagyomány és újítás viszonyáról. Erre az író új regénye kapcsán terelődött a szó, amelyet a lelkész – saját bevallása szerint – nagy élvezettel olvasott. Kezdte is sorolni a könyv erényeit, azt, hogy a sok síkváltás, a merész vágástechnika és egyéb szövegtechnikai trükkök ellenére a mű olvasható és érthető. Az író, meg sem várván, hogy hiúsága learassa a dicsőség első babérjait, azonnal ellentmondott, és szenvedélyesen kezdett érvelni saját regénye ellen, bőven idézve a különböző lapokban megjelent éles hangú kritikákból. Jóízű vita indult, egymást túllicitálva kerestek egyre frappánsabb meghatározásokat modernitásra, az irodalom értelmére, a művészet mibenlétére – és a megátalkodott filoszok egyéb huncutságaira. És bár olykor alapvető kérdésekről is mást-mást gondoltak (például arról, van-e célja az irodalomnak; erre az író, szokása szerint, most is Kassákkal válaszolt: „A művészetnek nem célja, hanem oka van”), mégis nagy türelemmel hallgatták egymás ellenvéleményét.

Ez a téma ki is tartott Velencéig.

Mestre határában kisebb közlekedési dugó alakult ki, úgy tűnt, órákig is itt vesztegelnek majd, ám hamarosan mégis ráhajthattak a várost a szárazföldtől elválasztó lagúna fölött átívelő hosszú hídra. A kocsit ennek tövében hagyták egy parkolóházban és a tenger felől közelítették meg a belvárost, ahogy azt az útikönyvek is melegen ajánlják. A Doge palota tövében szálltak ki a vaporettóból. Megcsodálták a Sóhajok hídját és a Piazzetta felől alkonyatkor értek a Szent Márk térre.

Hát, igen, itt azért illik elállnia a lélegzetnek.

A nap még nem bukott a látóhatár alá, de az égbolt peremére szorult felhőkön már nem tudott átsütni, csak arra maradt ereje, hogy az eget fényesre világítsa a Szent Márk templom és az egész tér fölött, amelynek lenyűgöző hangulata elnémította a társaság tagjait. A leírásokból, filmekből oly jól ismert képből csak a galambok hiányoztak – csupán néhány pár keringett még valahol az Óratorony körül, aztán azok is eltűntek –, de az író hamar megbocsátott a nyugovóra korán térő madaraknak. Nem hagyták magukat zavartatni attól sem, hogy a tér két végében elhelyezkedő két étterem teraszáról feléjük áradó kétféle zene épp középtájt, ahol megálltak, épp ott keveredett hangzavarrá.

Mint hosszú évek óta minden alkalommal, ha valamely nevezetesebb helyre értek, az író most is megkérdezte feleségétől: „No, gondoltad-e volna kislány-korodban, hogy egyszer eljutsz ide?” Egészen mostanáig a felelet mindig ez volt: „Én kislány koromban még ennél sokkal merészebb dolgokat is elképzeltem.” Most történt először, hogy a válasz másképpen hangzott: „Nem, ezt azért mégsem gondoltam.” A másik kérdést hasonló helyzetekben az író mindig magának tette fel. Ez pedig egy olyan összehasonlításra vonatkozott, amelyre egyik drámájának a hőse utal szövegében, valahogy így: „Sokfelé jártam már a világban, több ország számos csodájában gyönyörködtem. De azt a látványt semmi sem pótolhatja, amely akkor tárul az ember elé, ha szikrázó napsütésben megáll az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél és átnéz Budára.” Az író erőlködött, hogy a két össze nem mérhető dolgot mégis összevesse, de semmire sem jutott. Illetve valamire mégis: arra a következtetésre, hogy ugyan egy rendes férj számára természetesen a felesége a legszebb asszony a világon, de kár lenne tagadni, hogy az iránta táplált elfogódott és állandó vonzalom feszültségét felülmúlhatja az, amit egy gyönyörű ismeretlen nő megpillantásakor érez.

Ahogy elhagyták a teret, arra lettek figyelmesek, hogy a kőburkolat csatornanyílásaiból felfelé buzog a víz, némelyik körül már takaros tócsa keletkezett – de akkor ennek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget.

Elindultak az egyre szűkebb, majd helyenként újra kiszélesedő sikátorok útvesztőjében (az írónak azonnal eszébe jutottak a Szerb Antal-regény ide vágó mondatai). Ami a szemük elé tárult, az egyszerre volt csodálatos és irtózatos. A vízre épült esti város hangulatát semmi addig tapasztalthoz nem találták hasonlatosnak, de amit a sok különleges szépség nyújtott, azt a még több rútság visszavette. Először a szörnyű kirakatok ijesztették meg őket. Már szinte minden becsukott, és a szórakozóhelyeken, kávézókon és a néhány élelmiszerbolton kívül csak az üveg- és más dísztárgyakat árusító üzletek tartottak nyitva. Ezekben leginkább színes üvegből formázott vásári portékák sorakoztak iszonyú mennyiségben: üveg gondola, üveg Szent Márk templom, üveg Doge palota, üveg emberfigurák, üveg virágok és üveg állatok (köztük még delfin is), sőt: természetes nagyságú üveg gitár. A lelkész néhány üzletbe be is tért: tíz éve itt volt nászúton feleségével és itt vett neki egy ízléses, finom ezüstgyűrűt, amelyet asszonyáról később leédesgetett a Balaton; a gáláns férj remélte, most pótolhatja a veszteséget, de a csiricsáré vásári bizsuk közt nem talál egyetlen megfelelő darabot sem.

A másik riasztó látvány: a sötétbe burkolózó emeletek. Míg világos volt, nem tűnt fel, hogy a gyönyörű paloták mind lakatlanok. Este nem gyúlt fény a sok helyütt bedeszkázott ablakok mögött, nem könyököltek ki egymásnak átkiáltó asszonyok a párkányokra, nem teregettek ruhát a sikátorok fölött átívelő kötelekre. Egyáltalán: Velencéből hiányoztak a velenceiek – nem ők hangoskodtak az éttermek teraszán, nem ők ültek duhajkodva a gondolákban, nem ők kerülgették minden sarkon az utcakőre terített lepedőkről bőrtáskákat kínáló szerecseneket (megannyi velencei mór!), mint ahogy a ráérősen sétáló rendőrök sem őket védték az erőszakos árusoktól. Jószerével csak a „személyzetet” gondolhatták helybélinek, de biztosnak tűnt, hogy a kereskedők nem az üzleteik fölött laknak, hogy a pincérfeleségek nem két sarokkal odébb várják haza spagetti-vacsorára a családfőt, s hogy a téren ügyes portrékat sikerítő művészek nem velencei padlásszobákban számolják össze az aprópénzt, amelyre aznap váltották tehetségüket. Nem: a süllyedő várost már elhagyták a lakói.

A rossz lábú író a sok gyaloglás után már nagyon szeretett volna leülni, hogy a visszafelé vezető út előtt megpihenjen. Nála is jobban örült a javaslatnak („Igyunk egy kávét, talán haraphatnánk is valamit”) felesége, aki egy ideje már kereste a falakon a két betűs rövidítést (de nem találta), mert biztos volt benne, hogy ott, ahol enni-inni fognak, ott majd megtalálja azt az intézményt, amelyet szükségletei kívántak. A kávé finom volt, az elmajszolt szendvics ehető, az ásványvíz enyhítette szomjukat – de hiába mentek hátra s a felszolgálót is hiába szólították meg, mert a vendéglátóipar eme velencei egysége az emberi anyagcserének csak az egyik végét szolgálta, a másik végét nem méltatta figyelemre.

Mire visszaértek a Szent Márk térre, már teljesen besötétedett. A látvány, amely elébük tárult, egyszerre volt gyönyörű és iszonyú. Csaknem az egész teret víz borította. A csatornanyílásokból, mint valami artézi kutakból, egyre buzgott fel a tengervíz. Mindenütt mezítlábas turistákat lehetett látni, akik lábbelijüket kezükben tartva gázoltak a korábbi tócsákból összefüggővé duzzadó, bokáig érő tavacskákban, amelyek felszínén remegve, össze-összetörve tükröződtek a kivilágított homlokzatok; ott vonaglott s hullott darabokra lábuk előtt a Szent Márk templom, hogy aztán nagyszerű vonalai újra egymásra találjanak az elsimuló felületen. Vízben álltak az éttermi székek, a rajtuk ülő vendégek teljes nyugalommal társalogtak és fogyasztották rendelésüket. A kis pódiumokra rendelt zenészek még száraz lábbal muzsikálhattak – s ezt mintha most még elszántabban, intenzívebben tették volna.

– Tiszta Titanic – mondta a másik lelkész. – Ott is az utolsó percig játszott a zenekar.

Az írónak végigfutott a hátán a hideg. Persze tudta, hogy a tengeri dagály múltával a víz majd visszahúzódik, a képzete mégis az volt, hogy Velence süllyedése nem évszázados folyamat, hanem itt, most nyeli el a tenger az Adria királynőjét, most emészti el az enyészet, s a fölé habzó tajték örökre eltemeti majd mindazt, amit a szellemtörténet számára jelentett. Az Európát elsirató Márai valamelyik sora jutott eszébe, aztán az Atlantisz-mítosz, végül meg – lépteit szaporázva – némi megnyugvással ismerte fel a szokásos szorítást a gyomorszája táján. Szorongani végül is, állapította meg, bárhol lehet a világon.

Pánik nélkül, inkább valami illetlen blazírtsággal, a dolgok egyformasága és megváltoztathatatlansága feletti lemondással hagyta el a süllyedő világot.

A vaporetto visszafelé más útvonalon, a Canal Grandén szállította őket a külváros felé. Az éjszakai Velence közelképe kifejezetten egy kísértetváros benyomását keltette. A súlyos, halott, lakatlan tömböket csak itt-ott világította be egy-egy fuldokló étterem, szálloda ragyogó portálja. Ám a belső helyiségek padlója láthatóan egy kevéssel itt is mélyebbre került a küszöbök előtt hullámzó víz szintjénél. A kivilágított, fényesebb helyek közeiben elhagyott, csöndbe és homályba burkolózó csodálatos paloták sorakoztak mindkét oldalon – ha a bejáratukban állt volna valaki, térdéig, derekáig ért volna a víz. Kihaltaknak, sötéteknek mutatkoztak a sikátorok is, amelyekbe mélyen beláttak a tovahaladó vízibuszról.

Velence már megadta magát az elmúlásnak.

A buszállomásnál szálltak ki. Az íróházaspár itt várta be a parkolóház felé a kocsiért elsiető lelkészeket.

A feleség azonnal felfedezte a falra pingált nyilat és alatta a két betűs nemzetközi rövidítést. El is indultak a mutatott irányban. Hosszan követték az új és újabb nyilakat. Végül a sörös, kolbászos, fagylaltos és ki tudja még milyen bódék hosszan nyúló sora után, egy kivilágítatlan, bizalmat nem keltő letérőben végre ott sötétlett, amit kerestek. Ám az ajtó nem engedett. A hasztalan erőlködés közben fedezték fel a táblát: az intézmény 20 órakor bezár.

Éjfél felé járt. Rossz arcú, gyanús alakok oldalogtak mindenfelé – ezek nem voltak turisták, de velencei polgárok sem. A buszállomás törzsközönsége élte itt a maga életét, az a népség, amelyet ott látni minden nagyobb város pályaudvarain. Környezetük is megfelelő volt: a bódék mögül – ugyan mi okból? – elő-előtört az orrfacsaró bűz. Íróbarátaink mégis, talán hogy a várakozás unalmát áthidalják, megittak egy frissen csapolt sört. Ám hiába remélték az ellenkezőjét, rossz szájízüket csak fokozta az eldobható műanyag pohár ízetlensége.

A két lelkész az osztrák határ előtt váltotta fel egymást a volánnál. Vitapartnere, mielőtt elaludt volna a hátsó ülésen, megbízta az írót, hogy szórakoztassa a pilótát. Ám a másik lelkésszel nem kanyarodott az eszmecsere irodalmi témák felé. Munkáról, családról esett szó – az író megtudta, hogy ifjú beszélgetőtársa nemrégiben megözvegyült, és bár látszott rajta, régen feldolgozta a tragédiát, az éjszaka és az időközben megeredt eső valahogy felerősítette a közlés súlyát, s a korahalott, fiatal lelkészné felidézése megakasztotta az amúgy is szaggatott párbeszédet. Az írónak – kell-e mondanunk – újra az „Utas és holdvilág” jutott eszébe, a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény, amely helyenként akár a Heidegger-féle egzisztencialista halál-felfogás irodalmi interpretációjának is tűnhet. A „saját halálnak” mint valami átélhető, már-már szexuális kéjt okozó beteljesülésnek, végső és teljes önmegvalósulásnak az appercipiálása persze – és ezt talán Szerb Antal is sugallja – csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágba helyeződve képzelhető el, abban a szférában, amelybe e modern kor európai átlagembere aligha kaphat bebocsáttatást. Nem kaphat, mert erre nem teszi alkalmassá sem pragmatikus világi neveltetése, sem a zsidó-keresztény eszmevilág értékrendje, amely nem hogy a halált nem tekinti az egyén sajátjának, hanem még az életét sem, s az elmúlás problematikáját úgy véli megoldani, hogy a földi életet átmeneti állapotnak tekintve a beteljesülést az isteni szellemmel történő újraegyesülésben és a roppant kétes hitelű majdani feltámadásban jelöli meg. Ellenben az a halál, amelyről Mihály és Waldheim – a Szerb Antal-regény főhőse és barátja – az etruszkok vallására hivatkozva beszél, az valami – prüdériánk számára felfoghatatlan – erotikus mozzanat, a nemzés-foganás-születés aktusához hasonlatos „visszaszületés”. Ugyanakkor – vettek fordulatot az író gondolatai – vajon ezt a mellette ülő halk szavú kedves fiatalembert meggyőzhetné-e bármiféle etruszk vagy másmilyen felfogás arról: nem történt több, mint hogy szép és fiatal hitvese megcsalta őt a halállal…

Már Graz magasságában jártak, amikor hajnalodni kezdett. Alig néhány perce még a városok fényétől alulról megvilágított felhők világosabb foltokként rajzolódtak ki az ég fekete hátterén, ám most az éjszaka negatívja új expozíciót kapott: az ég felső légrétegei világosodni kezdtek az alacsonyan szálló felhők sötét gomolyai fölött. Ezzel szinte egy időben – olyan intenzitással, hogy a motorzúgás és a levegő süvöltése ellenére is behallatszott az utastérbe – madarak serege kezdett egyszerre hangoskodni.

Ahogy egyre több lett a fény, az íróban úgy lett mind nagyobb az álmosság. Pillanatokra le-lehunyta a szemét és azonnal elaludt – de csak egy-két másodperce. Mire feje előrebukhatott volna, már fel is riadt. A mikroalvások érdekessége az volt, hogy a pillanatnyi zuhanások alatt mindig álmodott is valamit, sőt, a szemhunyások rövidségéhez képest igen éles és „hosszú” álmai voltak. Ekkor eszébe jutott: az ő feladata lenne ébren tartani a kocsi vezetőjét, összeszedte hát magát, de csak annyira futotta fantáziájából, hogy megkérdezze: „Mondd, te nem vagy álmos?” „Nem, egyáltalán nem” – jött a válasz, s az író kicsit megnyugodva most már lelkiismeret-furdalás nélkül engedte át magát a mélyrepülésekbe hulló, de abból szinte azonnal felemelkedő furcsa állapotnak.

Amikor Fürstenfeld irányában elhagyták a grazi autópályát, a hátsó ülés utasai is ébredezni kezdtek. Pár perc múlva már mind – megújult élénkséggel – arról beszélgettek, vajon hány órára érnek Budapestre, és a városon belül vajon milyen sorrendben a legcélszerűbb sorra venni a két lelkész, az íróházaspár és a szolgálati gépkocsi célhelyét. Mire ezt eldöntötték, lassan fel is tűnt a szentgothárdi autógyár otromba épülete, és be is gördültek a határállomásra.

A vámellenőrzés közben a lelkészek újra helyet cseréltek, s kevés idővel ezután a két első ülés utasa már megint nyakig merült az intellektuális eszmecsere oly kellemes pezsgőfürdőjébe. Az író szinte az első fogasabb kérdések hallatán felvillanyozódott, és olyan élénken, mintha nem virrasztotta volna végig az éjszakát, kezdte magyarázni lázasan egy eleddig kiadatlan regénye alapkonfliktusát, szövegtechnikáját, és azokat a filológiai trükköket, amelyekkel igyekszik munkát adni a regényelmélet tudorainak.

Ha másra nem is, arra jók voltak fellengzős szavai, hogy az egyre magasabbra emelkedő nap fényében hunyorgó, álmosságával küzdő lelkészt (akit viszont láthatóan nem elégített ki a néhány órai szendergés a kocsi hátsó ülésén) ébren tartsák. Meg talán arra is, hogy elgondolkoztassák: talán az a másik, általa olvasott regény mégsem olyan jó, mint ahogy korábban vélte.

A balatoni út bevezette utasainkat a fővárosba. Nem hajtottak fel egyik hídra sem – az íróházaspár Budán hagyta a kocsiját, egy svábhegyen lakó idős barátnőjük társasházának az udvarában. Az Alkotás utcán végig felszedve a burkolat: felújítják az elöregedett villamospályát. Feltűnt a Moszkva tér, a Budapest körszálló. Még néhány kanyar és a Suzuki megállt a Lada mellett.

Csomagok átrakása, „Köszönünk mindent”, búcsúzkodás.

A lelkészek erősen szánták a házaspárt, amiért azok úgy döntöttek, hogy saját kocsijukkal most azonnal hazaindulnak. „Ha egy-egy órával megúszunk határt, vámot, Tisza-hidat, akkor délutánra otthon lehetünk.”

Mégsem indultak azonnal. Reggeli kávéra és gyors tisztálkodásra felmentek az öreg hölgyhöz, aki persze szerette volna, ha mindent tüzetesen elmesélnének neki.

– Alkonyatkor értünk a Szent Márk térre – mondta az író a huszadik percben, de aztán nem részletezte, mert egyszemélyes hallgatósága könnyekre fakadt.

– Istenem, én már soha nem láthatom napsütésben Velencét. Amikor tizenöt évvel ezelőtt ott voltam szegény megboldogult férjemmel, akkor három napon át egyfolytában zuhogott az eső.

Vigasztalták volna, de barátnőjük hamar összeszedte magát. Pedig halálos beteg, és amit mondott, abban nincs semmi túlzás: aligha jut el már bárhová is. Mégis mosolygott, amikor őszinte lelkesedéssel hozzátette:

– Nagyon örülök, hogy legalább ti ott voltatok és láttátok!

Velencéről nem ejtettek több szót. Kegyesen elhallgatták, hogy amikor odaértek, a nap már nem sütött, hogy a galambok már elültek, hogy a várost dagálykor elönti a víz, hogy dagálytól függetlenül elárasztja a giccs, s hogy már kizárólag a turisták kedvéért „üzemeltetik”.

Alig egy óra múlva már saját kocsijukkal szelték a kilométereket északkeleti irányban.

Ahonnan jöttek: komfortos, de kicsit unalmas világ. Ahová tartottak: ezer átokkal vert vidék, amelyről – másképpen, mint Velencéről – már lemondott a civilizált Európa.

Ekkor már hetedik napja volt, hogy nem hallgattak híreket, nem olvastak újságot.

Az író egy alig hallható sóhajtás után bekapcsolta a rádiót.

A reggeli krónikában bemondták, hogy a NATO előző éjszaka lebombázta Újvidék utolsó épen maradt hídját.

A repülőgépek sértetlenül visszatértek vicenzai támaszpontjukra.

1999.


[1] a tér nevét, és azt, hogy a városka jellegét a világhírű velencei építész munkássága határozta meg, csak utólag olvasták ki egy útikönyvből

[2] a valdensek hányatott sorsú, Franciaországból elűzött és az olasz inkvizíció által üldözött, végül a Pellice folyó völgyében megtelepedett ős-protestánsok

[3] Nagyjából: „Bár nekem lennének ilyen gondjaim”

Napló 1999. július

1995 óta nem adtam ki támogatott könyvet: ami azóta kezünk alól kikerült, azok egyikében sincs fillérnyi közpénz sem

<< az UngParty Manzárd archívumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

Az internetes korszakom előtti naplófeljegyzésekből

1999. július. Könyvkiadás – támogatás nélkül

Móra Ferenc: A Cinegekirály

Móra Ferenc: A Cinegekirály

Móra Ferenc: A Cinegekirály. UngBereg Alapítvány [Bp.-Ungvár], 1999. Szerk.: Berniczky Éva. Illusztrációk: Meveczkyné Luták Edit

Újra kiadtuk A Cinegekirályt. Ez a Móra-válogatásunk (Éva munkája) az egyik legsikeresebb könyvünk volt, még a Galériás korszakban. Magyarországon is igyekeztünk terjeszteni, valamicske fogyott is belőle, és nagykereskedő barátunk minden alkalommal megjegyezte: ki kellene adnunk szebb, tetszetősebb kivitelben itt, Mo-n, alkalmasabb formátumban, és egy nagyobb példányszámmal be kellene vele zúdulni a piacra – biztos lenne a siker. Kezdettől fogva próbáltam rávenni: ha ilyen jó üzletnek gondolja, szálljon bele, mondjuk a költségek felével – és ugyanilyen arányban osztozunk a nyereségen. Erre valahogy mégsem volt hajlandó. Én meg az UngBereg részéről túl magasnak találtam a költségeket (tisztességes nyereséget ígérő példányszámnál hatalmas a nyomdaszámla) és túl nagynak a kockázatot. Az alapítványunk most mégis olyan helyzetbe került, hogy úgy döntöttem, muszáj előre menekülnünk, és valahogyan ki kell termelnünk annyi nyereséget, hogy a fenntartás egyre tetemesebb tételeit fedezni tudjuk. (Egy ideje a havi könyvelési díj 15 ezer Ft + ÁFA; a bank is minden ügyletnél szépen vonja az illetékeket. Mivel a pályázásokról lemondtam, ezt valahogy elő kell teremteni. Egyetlen lehetőség, ha továbbra is „ingyen” beletesszük a munkánkat – a magunknak történő személyi pénzkifizetés nálunk ismeretlen fogalom –, és megkeressük a legjobb megtérülés lehetőségét. A könyvkiadás és -terjesztés ilyennek bizonyult, ha a hatásfoka siralmasan alacsony is.) Beleforgattuk hát a vállalkozásba az UngBereg összes felszabadítható pénzét, és abban reménykedünk, hogy a példányszám eladásából megtérül a befektetés + kitermeljük a fenntartási költségeinket. Persze: Ungvárról üzemeltetni egy kiadóként és terjesztőként működő Bp-i alapítványt: picit macerás dolog, főként, hogy mindent mi ketten végzünk Évával. Ő szedte, én tördeltem, Nyíregyházán nyomdáztattuk, mi szállítjuk a terjesztőkhöz, kis- és nagykereskedőkhöz, és mi árusítjuk minden lehetséges irodalmi alkalmon – iskolai találkozóktól nagy könyves rendezvényekig. Fárasztó – de még mindig jobb, mint markunkat tartani a pénzosztó alapítványoknál és kiszolgáltatni magunkat al- és főkuratóriumoknak. Erről kicsit részletesebben:

Könyvkiadói működésünk

1995 óta, a támogatási rendszerrel szembeni etikai fenntartásaim miatt, nem adtam ki támogatott könyvet: ami azóta kezünk alól kikerült, azok egyikében sincs fillérnyi közpénz sem. Holott kiadó-társaim kizárólag a magyar kultuszminisztérium határon túli könyvkiadói pályázati keretéből adnak ki könyveket. Én négy éve szakmai és főleg komoly etikai fenntartásaim miatt léptem ki ebből a rendszerből (akkori műhelyünket, a Galéria Kiadót meg is kellett emiatt szüntetnem), vákuumba is kerültem azonnal.

Mostanra sikerült elérnünk, hogy az évi 2-3 könyvünket ennek ellenére ki tudjuk adni úgy, hogy anyagilag sem vesztünk rajtuk, amin olykor még magyarországi kollégáim is elhűlve csodálkoznak. Hogy ezt hogyan csináljuk? Hát főleg úgy, hogy bizony, más kiadókkal szemben, mi el akarjuk adni a példányszámot, s nem betömni egy pinceraktárba, mint említett kiadótársaim. (Érthető: ők megkapták a támogatást, fene fog vesződni a példányokkal, főleg, ha jórészt amúgy is eladhatatlanok.) Ez pedig rengeteg munkával jár, először is mert Kárpátalján a fizetőképes vásárlók permanens hiánya miatt gyakorlatilag egyáltalán nem lehet könyvet eladni (három éve mi ilyesmire nem is igen vetemedtünk: ha tehetjük, inkább ajándékozunk). Magyarországon még lehet, de szinte mindenkiben az a téves kép él, hogy az olvasókat érdekli a határon túli magyar irodalom. Persze: Sütő, Kányádi, Grendel…, s ezzel nagyjából vége is. Mi rendszeresen adunk könyveinkből pl. az Írók könyvesboltjába 10-10 példányt. Egy teljes év elteltével 6-7-et szoktunk visszavenni… Szóval: kárpátaljai magyar könyvet rendezvényeken lehet eladni, leginkább olyan bemutatkozásokon, olyan író-olvasó találkozókon, ahol a t. szerző is cégérezteti magát. Hát mi meg is ragadunk minden alkalmat, plusz ott vagyunk a Könyvfesztiválon, írókonferenciákon, irodalmi rendezvényeken – és ahol van rá mód: könyvet árulunk.

Más indulási modellt találtam ki A topáz illemtana kiadásához. Ahogy J.A. a Medvetánc esetében, előfizetőket gyűjtöttem, akiknek felajánlottam, hogy mecénások is lehetnek némi túlfizetéssel, nevük így szerepelhet a könyvben. Ezzel az akcióval szinte kizárólag nyugati magyarokat szólítottam meg. Alig öt hónapja adtuk ki a könyvet és már behozta a kiadásainkat! Minden újabb eladás most már szedési-tördelési-ügyviteli munkadíjunkat képezi. Bízunk benne, hogy a Móra-könyv is eltartja magát és munkadíjunk is kikerül az eladásból. Ennek forgalmazására egy budapesti nagykereskedővel kötöttünk szerződést, aki persze 48 %-ot azonnal legombol. Tavalyi könyvünket, a Száz szomorú szonettet úgy tudtuk kiadni, hogy találtunk egy gyöngyösi könyvkereskedőt, aki kifizette a nyomdát, ezért övé lett a példányszám, de mi kaptunk 200 példányt a munkánkért. Lassan ezt is eladogatjuk: a szerzőink honorját és a grafikust már kifizettük. Éva tavalyelőtti meséskönyvét úgy sikerült kihozni, hogy a Szabad Föld fél áron lábon megvette a példányszám egyharmadát, ebből kifizettük a nyomdaköltség felét. Egyharmadot eladtunk mi (két év alatt), ez kietette a nyomdaköltség másik felét. A maradék egyharmad példányszámot eladtuk egy nagykereskedőnek ötöd áron – de ez már a mi keresetünk volt.

Mindez persze úgy lehetséges, hogy családi házunk padlásszobájában dolgozunk, úgyszólván nincs rezsink, és magunknak nem fizetünk munkabért addig, amíg a könyv vissza nem fizeti anyag-, energia-, posta-, nyomda-, szállítási stb. költségeinket.

Nem tudom, meddig tartható fenn ez az állapot. Kilóg a nyelvünk, annyit dolgozunk, míg a t. kiadóstársak dudorászva várják a pályázati pénzek sültgalambját, kizárólag azt adják ki, amire megjött a pénz, a példányszámot nem hozzák kereskedelmi forgalomba, senki sem kéri számon a sorsát, a hevenyészett elszámolást nem ellenőrzik. A néhány kötelespéldányt felküldik az illetékes helyre, itthon tartanak egy tessék-lássék könyvbemutatót, ott gazdára talál két tucat ingyen példány, a szerző is kap honor gyanánt (helyett) egy-két csomaggal; mindenki elégedett, lehet várni az új pályázati fordulót. Üzleti terv? Könyveladás, mint a kiadásokat fedező bevételi tétel? Ugyan!

Azt hiszem, nem egészséges állapot az, amit az ellenőrizetlen pályázatok teremtenek. Egészségtelen, de mégis mi, a kívülmaradók leszünk előbb-utóbb a betegei.



Hangoskönyv Online | Az UngParty rendszer weboldalai szemantikus keresőoptimalizálás alatt állnak, így számos kulcsszóval szerepelnek a keresőtalálati oldalak (SERP) élén. Erről lásd: Előresorolás a Google keresőben. Kiváló tartalommal a TOP helyezésekért.

Napló 1999. június

régiónkban nem a műveknek, hanem a hiányuknak van igazi súlyuk

<< az UngParty Manzárd archívumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

Az internetes korszakom előtti naplófeljegyzésekből

1999. június

Táj metaforákkal: a Füzesi-szótár

Elküldtem a Forrásnak Füzesi Magda Táj gesztenyékkel c. kötetéről írt kritikámat. Igazából inkább afféle tanulmány kerekedett belőle, amely Magdi költészetén mutatja be a Kárpátalján megjelenő versek egy típusának jellegzetességeit (ha tetszik: gyengéit), jelesül azt, hogy a tájélményből fakadó metafora-világ egyszerű megfeleltetéssel lapos közhelyeket variál.

A hosszú felvezetésben általános megállapításokat tettem, megpróbálva csoportokba sorolni költőinket. Ez így szól:

Kárpátalján kevés a magyar író, kevés a jó mű. Költészet-központúnak nevezett kis irodalmunkban már a lírikusok is megfogyatkoztak: meghaltak, elköltöztek, elhallgattak – él-, másod- és sokadvonalbeliek egyaránt. A még itt maradt és aktív, fiatalnak már egyáltalán nem nevezhető poéták zömének életműve pedig igen vékonyka: legtöbbjük nem jutott túl az első-második, esetleg harmadik önálló (olykor füzetnyi) versesköteten, ráadásul a megjelenő könyvekben gyakran ugyanazok a régebbi versek jelennek meg újra és újra, netán néhány frissebb opusszal kiegészülve. Aki eredményeinket igyekszik számba venni, joggal érezheti úgy: régiónkban nem a műveknek, hanem a hiányuknak van igazi súlyuk.

Ha nem annyira minőségi és mennyiségi szempontból, hanem stílusjegyeik alapján, a hangütésükben és verselési módjukban észlelhető különbségek szerint próbáljuk elkülöníteni a Kárpátalján élő magyar költők teljesítményét, akkor egy jól körülhatárolható és néhány bizonytalanabb kontúrú csoportot alkothatunk. Ezek nagyjából ugyanazon törésvonal két oldalán helyezkednek el, amely a magyar irodalom egészén is végighúzódni látszik. Így az egyik oldalon a közösségi tudattal áthatott, népinek nevezhető, a hagyományosabb verselési módot preferáló és jelentős mértékben a közérthetőség igényével fellépő, a „sorsvállaló” költői szerepre alapozott irányzatot (I) helyezhetjük el, a másik oldalt meghagyva az individuálisabb és filozofikusabb tudattartamokra épített, ezek kifejezését egyfajta intellektuális kontextusban nagyobb absztrakcióval megoldó, modernebb kifejezésmódokkal operáló – és így talán nehezebben befogadható -, jobb híján általában urbánusnak nevezett vonulatnak (II).

Ez a különbségtétel azért kívánkozik ezen írás élére, mert míg a második csoport kárpátaljai reprezentánsai bizonyos szempontok alapján általában alaposan „kilógnak” saját kategóriájukból, addig az elsőt minden kétséget kizáróan egy tipikusan népi költő, Füzesi Magda neve fémjelezheti a legmarkánsabban – s az ő 1998-ban megjelent kötetéről szólunk az alábbiakban. Mielőtt azonban verseinek anyagában elmerülnénk, kíséreljük meg költőink néhányát besorolni valamely csoportba, illetve említsük meg, milyen új, a fentiektől eltérő gyűjtőhely rendelhető számukra.

Nyilvánvalóan az I. csoporton belül lenne tárgyalható Vári Fábián László munkássága, ám esetében sietve azt is le kell szögeznünk, hogy lírájában népdalszerű könnyedség helyett inkább a balladák súlyosságát, veretességét találjuk, s közösségi felelősségtudata sem valami hétköznapi kötődést, hanem sokkal inkább historikus távlatú, már-már genetikai örökség-vállalást jelent. Eközben írásai nem nélkülözik a misztikus-szürreális és mitologikus elemeket sem, s költői asszociációinak elvontsága gyakran a modern európai irányzatokat idézi.

Ha Vári Fábián László költészete a népi hangvétel felől közelít az intellektuális lírához, akkor ennek szinte az ellenkezője mindható el Fodor Géza II. csoportba sorolható írásművészetéről. Versei általában távoli, nehezen felfejthető asszociációkra épülnek, elvont gondolatait látomásos képi formában adja elő, és szövegeit megterheli nem csupán mitológiai, irodalmi, képzőművészeti, színházi, történelmi áthallásokkal, hanem természettudományos terminológiával is (gondoljunk például az ásványnevek gyakori előfordulására vagy a csillagászat, optika, radiológia tárgyköréből vett kifejezésekre). Mindazonáltal a Fodor-mű nem helyezhető el teljes megnyugvással az „urbánus” oldalon, mert minden intellektualizmusa és üzeneteinek absztraháltsága ellenére a költői oeuvre-ét áthatja a közösség, a szülőföld, a nemzeti hagyomány iránti mélységes tisztelet, ragaszkodás és felelősségérzet – s ez fentebb említett költőtársaival rokonítja akkor is, ha versei „nem a nép nyelvén” szólnak, s befogadásuk nem csupán magasabb iskolázottságot előfeltételez, hanem szellemi erőfeszítést is igényel.

Mint említettük, nehezebben körülhatárolhatók a további csoportok, ám létezésüket művek sokasága igazolja, s az is, hogy a fentebb említett két nagy csoport egyikében sem helyezhetők el. Ilyenek például az – ugyancsak jobb híján – közéletinek nevezhető költői megnyilvánulások, a „publicisztikai líra” (III), amelyre az aktuális témaválasztásnál is jellemzőbb az egyenesvonalúság, az egyértelműség, a fogalmiság erős túlsúlya a képiséggel szemben; olykor ide kell sorolnunk az elbeszélő jellegű és epigramma-szerű vagy parodisztikus verseket is. S hogy a kárpátaljai irodalom egyik sajátos ellentmondását is felvállaljuk, külön polcot kell adnunk az avantgárd-modern-posztmodern irányzatoknak (IV), tudva és megengedve, hogy ezeket formálisan a népivel szemközt elhelyezkedő intellektuális-urbánus irányzat oldalán, sőt: azon belül kellene – több alcsoportban! – elhelyeznünk, ám ezt mégsem tehetjük meg, ugyanis képviselői mind az irodalomról vallott nézeteikkel, mind költői attitűdjeikben élesen elhatárolódnak mindattól, ami Kárpátalján az elmúlt évtizedekben irodalom címén – bármely oldalon, bármely irányzat és stílus keretében – létrejött.

Említsünk azonban további neveket. Az irodalmunkban egyértelműbben körülhatárolható I. csoporttal könnyebb a dolgunk: fenntartások nélkül ide sorolhatjuk Ferenczi Tihamér, Czébely Lajos, Balla Teréz művét, továbbá a publicisztikusságuk vagy intellektuális-urbánus beütéseik miatti kisebb-nagyobb fenntartásokkal a költőként hosszabb ideje hallgatók vagy ritkán jelentkezők (Nagy Zoltán Mihály, Dupka György, Bartha Gusztáv, Kőszeghy Elemér, Demjén Miklós, Balogh Miklós…) verseit. A Fodor Géza költészetéhez fűzött megjegyzésekhez hasonló kiegészítésekkel a II. kategóriába illeszthető Penckófer János gondolati lírája és a több éve Magyarországra áttelepült Finta Éváé. A publicisztikus jellegű, „egy az egyben kimondó” versek csoportjába sorolható Balla László legtöbb költői műve, s ide vehetjük Tárczy Andor és Horváth Sándor utóbbi években keletkezett opuszait is. A nagyjából a IV. kategóriába vonható költői megnyilvánulásokról elsőkötetes költőink – Cséka György, Pócs István, Bagu László, Lengyel Tamás – bemutatása kapcsán külön tanulmányban szóltunk. Közülük egy, Bagu László nem tipikus képviselője e csoportnak, ide leginkább egyes (poszt)modernista jegyei alapján – merész, szokatlan hangütés, vulgáris kifejezések, szójátékok, amerikanizmusok, sőt: egy kritikusa szerint: heavymetáll-beütés – sorolható; verseinek tartalmi jegyei, bölcseleti mélysége azonban inkább az intellektuális gondolati „klasszikus modern” lírához közelítik.

A tárgyalásban sok verset jellemzek, a legélesebb bírálat pedig talán ez a végkövetkeztetés:

a Táj gesztenyékkel c. kötet legtöbb darabja ráhúzható ugyanarra a kaptafára. Mindig a fű-fa-virág-madár-pillangó-bóbita-vetés-mező-határ-táj a kiszolgáltatott, a szenvedő; mindig a szél, a fagy, a tél, a hó, az éj, a jelen az, ami gyötri, fenyegeti. A nyár máglya, az ősz megvált, a fejszeélű alkonyat az arcunkba mar, belefagyunk a szürkületbe, s az éj meghozza a halált. Mindenütt – még a szerelmes versekben is – ugyanaz a képlet, ugyanaz a megfeleltetés, ugyanazok a panelek. A szavak szótári jelentését elég egyszer behelyettesíteni a Füzesi-fogalomtár megfelelő elemével, s azonnal lefordíthatjuk a verseket prózára, a hétköznapi banalitások nyelvére.

Ezt sajnos ki kellett egyszer mondania valakinek. Ám zárásként a felmentést is megadom:

Végül: bizonyos behatároltsága ellenére Füzesi Magda költészete a kárpátaljai magyar irodalom legőszintébb, legtisztább hangját jeleníti meg előttünk. Versei igen pontos, krónikási hűségű lenyomatai annak az érzés- és gondolatvilágnak, amely az itt élő kisebbségi nemzeti közösséget jellemzi. A bánatát a maga módján kiéneklő és a reménybe haláláig kapaszkodó egyszerű ember emelkedett hangú zsoltárai ezek, amelyek létjogosultságához nem férhet kétség, zengjenek fel bár a forró beregi mezőkön vagy akár a hűvös könyvtárszobákban. Ahol megszólalnak, ott teremtik meg maguk körül – súlyos hiányok helyén – a szellem madárrebbenésnyi templomát.

Miért nem leszek bedolgozó szerkesztő

Felkérés Nyíregyházáról, jeles irodalomtörténésztől, a Főiskolán magas pozícióban működő barátfélémtől: legyek afféle regionális társszerkesztője egy most induló-újrainduló-újra(át)alakuló, Kárpát-medencei kitekintésűvé formálandó irodalmi folyóiratnak. A kárpátaljai régió magyar irodalmának sokszínű reprezentáltatása lenne a feladatom. Válaszlevelemben pontokba foglaltam, miért nem vállalhatom:

  • Az első, hogy alig maradtunk itt aktív írók és roppant nehéz új és jó írásokat szerezni a szóba jöhető kevesektől. A legtehetségesebbek szava elapadni látszik: Vári Fábián Laci már az évi 1-2 versét sem írja meg, s egy ideje ugyanez áll Fodor Gézára is. Nagy Zoltán Mihály olykor ír egy-egy új novellát – de a többévi kihagyás után valahogy nem tud a hangjára találni, igencsak gyengék az opuszai, saját lapunkba se tudom betenni. Füzesi Magditól is alig látni új verset, a régiek jelennek meg újra s újra (mint Fodor Géza köteteiben is), és valahogy ő is kicsit belesüppedni látszik a maga teremtette költői világba. Penckófer János néhány éve különlegesen jó novelláival hívta fel magára a figyelmet – most már évek óta nem lehet tőle anyagot szerezni; egy-egy verset néha kiad a kezéből, de ezek nem elég jók. Magam ott bábáskodtam négy igen tehetséges fiatal pályára-indításánál (Cséka, Bagu, Pócs, Lengyel) – a négyből mára mind a négy Magyarországra helyezte át fő működési területét – leginkább még tőlük lehet és érdemes anyagot kérni, de őhozzájuk már nem kell kárpátaljai közvetítő. A néhány éve még elfogadhatóan író szerzőink jónáhánya vagy meghalt (Sütő Kálmán, Kecskés Béla), vagy elhallgatott (Kőszeghy, Bartha Gusztáv), vagy végképp elsekélyesedett (Horváth, Tárczy), vagy a tehetsége eleve nem volt eléggé átütő (Dupka, Balla Teréz, Zseliczky, Czébely stb.)
  • Ódzkodásom második oka az, hogy az ilyen szervezést vagy felelős személyként lehet végezni – vagy sehogy. Úgy nem, hogy én szervezek-választok X-től és Y-tól néhány anyagot, esetleg magam is juttatom el – aztán meg sem jelennek, vagy ha mégis, akkor valami ijesztően hosszú átfutási idővel, netán megcsonkítva. Már több szerzőtársam megorrolt rám korábban ilyesmiért; én kértem tőlük az anyagot, rajtam kérték tehát számon a késedelmet vagy a közlés elmaradását. Azaz ilyesfajta feladatot csak akkor vállalnék el, ha ezt valamiféle jogokkal felhatalmazva tehetném, tehát valóban felelős külső társszerkesztőként, akinek vannak kötelességei a szerkesztőséggel szemben – s ennek másik oldalán ott a lehetősége, hogy a maga-szervezte (vagy írta) anyagok közléséhez ragaszkodhasson, de az úgy nem megy, hogy én bedolgozóként szállítom az anyagot, ti meg majd válogattok belőle kedvetekre. Ha elvállalnám a felkérést, ragaszkodnék ahhoz, hogy ami az én szűrőmön átment, az csak igen nyomós ellenérvek és az én utólagos belátásommal legyen kihagyható.
  • Tartózkodásom harmadik oka: amióta a szűk családunkon belül most már három aktív szerzővel is számolni kell (miközben a még színvonal szerint szóba jöhető szerzők roppant passzívak és számuk csekély), azóta a kárpátaljai irodalmi anyag-szervezés óhatatlanul ön- és család-menedzselésnek hat. Ugyanis apámnak kötetre való publikálatlan novellája, tucatnyi verse, memoárja, kis- és nagyregénye hever asztalfiókban, bőven lenne ezekből mit ajánlanom, feleségem meg prózaíróként le is körözött: pályadíjas volt az ÉS-nél, két novelláját is hozták, és ő az egyetlen kárpátaljai író, akit Frankfurtba meghívtak felolvasni. Az ő novelláit mindenhová merném ajánlani – viszont ő a feleségem. Én meg én vagyok, nekem is van mindig parlagon írásom, így – más szerzők passzivitása miatt is – állandóan a magam és családtagjaim dolgait is fel kellene ajánlanom „kárpátaljai anyagok” címén. És az nem venné jól ki magát, ha mondjuk a szóba jöhető 5-6 szerzőből 3 mindig mi lennénk.
  • Végül – negyedikként – hadd említem azt, hogy a mi kis szerény folyóiratunkat, a most már negyedik éve feleségem által szerkesztett és általam kiadott Pánsípot (és annak tavaly indult UngBereg c. almanachját) is roppant nehéz jó és változatos anyaggal megtölteni, így hát ha szerzőtársaimat arra ösztönözném, hogy a ti átalakuló-újrainduló lapotokba dolgozzanak, azzal még magunk alatt is vágnám a fát.

Húst enni nem muszáj

Tanár-barátom keserű leveléből:

Jól tudod, hogy a vidéki-falusi lakosság itt mindig egy kicsit igénytelen volt, ami a civilizációs komfortot illeti. Fürdőszobát még azok sem építtettek maguknak, akik megtehették volna, sok portán még szivattyús kutat sem fúrattak, megtette a kerekes kút a csorba vederrel (ha meg mégis volt szivattyú, de elromlott, akkor lehet, hogy soha többé nem javíttatták meg), a tisztaszobában fóliával letakargatták a bútorokat és laktak az olvasztott zsír szagától soha nem szabaduló, legyek-járta nyári konyhában, kilátással a disznóólra. Nyaralni, világot látni még azok sem jártak, akiknek ez idejébe és anyagi keretébe belefért volna – ha megtakarított pénzük volt, inkább „letették” (hogy aztán a hiperinfláció 89-90-ben elvigye az egészet). S mára ahelyett, hogy az igényeiket felkeltette volna az átalakult világ, a megnyílt lehetőségeket elkönyvelték anyagilag elérhetetlen luxusnak – és még lejjebb adták, hiszen semmire nincs pénzük. …én valahogy nem látom buzogni az emberekben azt a szándékot, hogy ebből a helyzetből kitörjenek. Lefokozták az életüket, beletörődni látszanak a teljes nincstelenségbe, már tévézni sem mernek: pánikolnak, hogy nagy lesz a villanyszámla. És persze sajnos ez is igaz, meg az is, hogy ahol nincs munkalehetőség, ott nehéz kitörési pontot találni. De a föld még mindig adva van – viszont nincs pénz új szerszámra (pláne kisgépre), vetőmagra, vegyszerre; így aztán nem lesz semmiből semmi – jó esetben azt a kevés krumplit, kukoricát, babot tudják rossz hatásfokkal megtermelni, amit meg is esznek. Ha tapasztalataim nem csalnak: egyre kevesebben tartanak disznót (drága a tartása), félek, hogy tehenet is. Olcsóbb, igénytelenebb a kecske – tejet ad, amennyi kell, húst enni pedig nem muszáj.

Ellenvetésül csak annyit írtam, tojással, túróval, zöldséggel, gyümölccsel, krumplival, babbal, dióval az ungvári piacot bőven ellátják a környékbeli magyar falvakból érkező asszonyok. Felpakolva érkeznek, üresen távoznak. Eközben férjeik olcsó benzint hordanak át a határon, átveszik tőlük duplájáért odaát…

Persze létezik ennél lélekemelőbb munka, és persze tudok a szűkölködőkről, de talán lehet bízni az emberi leleményességben.


20 éve írtam, füzesi magda, irodalom, kárpátaljai, könyv, vers, folyóirat, napló, bdk, balla d. károly, jegyzet, kritika, levél – az UngParty Portál weboldalai keresőoptimalizálás alatt állnak – aktuális SEO-projektum: agorafóbia kezelése házilag – pánikrendelő

Napló 1999. május

Valami szerelmes elfogódottság

<< az UngParty Manzárd archívumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

Az internetes korszakom előtti naplófeljegyzésekből

1999. május

PIM: X eszélget Y-nal

Roppant kellemes alkalom: a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Kortárs Irodalmi Központ rendezésében hosszabb ideje zajló X beszélget Y-nal sorozatban Lator László beszélgetőtársa lehettem. Én voltam egyébként a rendezvénysorozat utolsó vendége, még a patinás Károlyi Palotából is kiszorultunk (tatarozzák), helyette egy közeli zeneiskola előadótermében került sor a találkozóra. „Gyülekezés közben” megkérdeztem Latortól, nem lenne-e szükséges ezt-azt egyeztetnünk, mégis, miket akar tőlem kérdezni, hogyan építsük fel az estet. Azt mondta, hogy inkább legyen spontán a dolog. Ebben egyetértettem vele és teljesen rá hagyatkoztam. Persze nagyon jókat kérdezett, olyanként, aki pontosan és „belülről” ismeri a problémáinkat. Bár nem biztos, hogy a közönség nagyon örült ennek, de az életrajzi vonatkozások vagy a kárpátaljai „élet” túlrészletezése helyett irodalmi, alkotáslélektani, stiláris kérdéseket taglaltunk, s nekem nagyon jólesett, hogy kifejthettem nézeteimet a modern költészetről, írói szerepről, saját alkotásmódomról. Külön öröm, hogy közben-közben néhány versemet elmondta Mácsay Pál.

A beszélgetés szövege rövidesen könyvben is megjelenik, a szervező-műsorvezető Havas Judit megígérte, majd küldik a korrektúrát, hogy az élőbeszéd pongyolaságait szerzői igazításokkal kiküszöbölhessük.

[A Párbeszélgetések c. kötetben ezzel a címmel jelent meg: Sem béklyót, sem koronát. Balla D. Károly beszélgetőtársa Lator László; a szöveg digitális formában sajnos nincs meg.]

Utas és holdvilág: irány Olaszország

Ma Csönge a könyvtárból elhozta rég nem látott nagy szerelmemet, Szerb Antal Utas és holdvilágát, kései kamaszidőm (én 25 éves koromig voltam tizenéves!) rajongott kedvencét.

Egy ideje már kerestem ezt a könyvet; főleg, amióta kiderült, hogy talán valóban sikerül eljutnunk Olaszországba (ez most már szinte biztos: vízumunk is megvan; bár ahogy azt valamelyik magyarországi sportvezető mondta csapata tagjainak a hatvanas években: egy nyugati út akkor biztos, ha már visszajöttünk róla). Én nagyon úgy emlékeztem, hogy nekünk is meg kell lennie az Utasnak, de Éva évek óta nem találja. És nem tudták ideadni a könyvtárban sem, bár Ili, a magyar osztály vezetője sejtette, hogy mindenképpen van belőle legalább egy példányuk, de a nagy költözködés után (új épületbe kerültek) még nem jöttek egyenesbe, így nem találták.

Most a napokban, ahogy közeledik az olasz út, újra szóba hoztam és Éva újra megkérdezte Ilitől, aki ma fel is hívott minket: megvan! Csönge át is ment érte.

Az időzítés tökéletes: holnapután indulunk a nagy útra. Igaz, az első napon csak Pestig jutunk el, de másnap Kende Péter – Párizsban és Pesten vegyesen élő szociológus-politológus professzor, rangos fuvarosunk – korán akar indulni, és ha sikerül, már Torre Pelicében, a konferencia helyszínén akar aludni. Mi titkon reméljük, hogy ez nem jön össze: legalább valamit lássunk Itáliából, ha meg kell szállnunk útközben egy kisvárosban.

Eredeti tervünk az volt, hogy saját kocsival vágunk neki, de aztán – külső figyelmeztetésre – ezt túl kockázatosnak találtuk s letettünk róla, főleg, hogy Péter felajánlotta a lehetőséget. A társaság kitűnő lesz: a negyedik utas Kőszegi Ábel, rádiós jó barátunk. Péter pedig vélhetően végigsziporkázza az utat – ám ezúttal ez aligha kárpótol bennünket Velencéért, Cremonáért, Veronáért, Milánóért – ott húzunk majd el közvetlen közelükben.

Alig vártam, hogy belelapozhassak az Utasba. És mi az első két mondata? „A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.”

Hát ez a könyv lesz nekem sikátorok és lagúnák helyett, már látom.

Az Utas egyébként kicsit nálam Kiskovács Évát is jelenti. Ő nyomta a kezembe, meglehetős célzattal: az Utas Évájában magára ismert, s nekem ajánlotta a regényt „használati utasításként” őhozzá. Őszintén szólva sem erre, sem a regény történéseiből nem emlékszem szinte semmire; ellenben a könyv hangulatára nagyon is, pontosabban inkább arra az érzelmi állapotra, amelybe engem a regény juttatott. Valami szerelmes elfogódottság volt ez is, édes, felemelő érzés – vajon húsz év múltán is nyújt-e ilyen élményt?


Kapcsolódó későbbi szövegek:

Napló 1999. április

imádkozunk vagy baszunk?

<< az UngParty Manzárd archivumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

Az internetes korszakom előtti naplófeljegyzések

1999. április

Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál

Két újabb könyvvel sikerült kirukkolnunk a jeles alkalomra

A topáz illemtanaA topáz illemtana

Évával egy reprezentatívnak szánt, kicsit albumszerű közös könyvbe gyűjtöttük az utóbbi években írt fontosabbnak gondolt opuszainkat, még ám úgy, hogy az ő novellái és az én verseim valahogy tartalmilag-hangulatilag kiegészítsék egymást. A topáz illemtanát Medveczky Ági és Kovách A. Vadim festményeinek a reprodukcióival illusztráltuk. Az alacsony példányszám ellenére azt reméljük, megtérül a nyomdaköltség (és talán szerkesztői.kiadói munkánk is), mivel a kiadásaink egy részének fedezéséhez előzőleg szponzorokat is toboroztunk, akiknek nevét feltüntettük a kötetben (nekik dedikált ajándékpéldányt postázunk vagy adunk át). Előzőleg kis bosszúságunk is adódott, a nyomda nem végzett hibátlan munkát, a példányok egy részében elcsúszott a színnyomás, ezeket ki kellett selejteznünk; ígéretünk van arra, hogy a nyomda vagy újranyomja a kieső példányszámot, vagy visszatéríti a selejtesekre eső fajlagos költséget; vagy – ami a legvalószínűbb – a nyomdai közvetítőnk, akinek könyvesboltja van Gyöngyösön, vásárlási barter üzletet köt velünk, így kompenzálva a veszteséget.

Reggel madár, délben kötél

Reggel madár, délben kötélA másik, szerényebb kis könyvecske: Füzesi Magda versei, Berniczky Éva novellái és tőlem egy terjedelmes Kárpátalja-tanulmány (az, amelyikkel nagydíjat nyertem a Magyar Napló esszépályázatán). Amolyan ízelítő Kárpátaljáról: vers, próza, esszé. Címe: Reggel madár, délben kötél. Eredetileg főleg üzleti megfontolásból adtuk ki, tervezett közös svédországi utazásunkra készülve – ám, miután már elfogadtuk a meghívást és már nyomták a könyvet, Magdi visszamondta a meghívást, nem vállalta az utazást. Ezen olyan nagyon mi sem bánkódtunk, dehogy volt kedvünk Kijevbe utazni a vízumért, holott a várható svédországi élmények persze így elmaradtak, akárcsak a szerepléseink alkalmából az ottani könyvárakhoz igazított szinten eladható könyvekből remélt bevétel is. Így viszont az utazás el-, a könyv pedig megmaradt. Hoztuk hát a Könyvfesztiválra. Mindkét könyvnek megtartottuk a premierjét, a dedikálásra Magdi is eljött családi-baráti kísérettel.

Levél: Rövid beszámolóm hazaérkezésünk után

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, Zentai Péter László

Tisztelt Igazgató Úr, Kedves Péter!

Ezúton köszönöm meg az újabb lehetőséget, hogy a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében bemutathattuk a kárpátaljai könyv- és lapkínálatot. Szíves tájékoztatásodra közlöm, hogy saját kiadói műhelyünk (Pánsíp–UngBereg) mellett a következő kiadók könyveit és lapjait állítottuk ki (s részben árusítottuk):

  • Intermix Kiadó (Ungvár)
  • Mandátum Kiadó – Hatodik Síp Alapítvány (Beregszász–Budapest)
  • Tárogató Köny- és Lapszerkesztőség (Ungvár)
  • Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség–Ugocsa Print (Ungvár–Nagyszőlős)
  • Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség–Irka szerkesztősége (Beregszász)
  • Szvit Tankönyvkiadó (Lviv–Ungvár)
  • Véletlen Balett szerkesztősége (Kárpátalja–Budapest)

Továbbá kiállítottuk néhány nem-kárpátaljai székhelyű kiadó kárpátaljai vonatkozású könyvét, így például: az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem gondozásában Bonkáló Sándor: Ruténok c. művét és Balla D. Károly regényét, az Osiris Kiadó–MTA gondozásában megjelent A magyar nyelv Ukrajnában c. Csernicskó-kötetet, a Kortárs Kiadó Lengyel Tamás-kötetét, a Háttér és a Hungarovox kiadó Balla László-köteteit. A bemutatott könyveken kívül standunkon megtalálható volt több kárpátaljai időszaki kiadvány, így például: Kárpátaljai Szemle, Irka, Közoktatás, Bóbita-füzetek, Bereg-Info, továbbá két saját periodikánk, a Pánsíp és az UngBereg almanach. Összesen száznál jóval több cím volt megtalálható standunkon.

Kiadói műhelyünk most már harmadik éve kifejezetten a Könyvfesztivál idejéhez igazítja új könyveinek megjelenését. Így két könyvpremiert is tarthattunk; négy szerző dedikált standunknál (Füzesi Magda, Csernicskó István, Berniczky Éva, Balla D. Károly), volt egy sajtótájékoztatónk és egy folyóirat-premierünk. Standunk „gazdái” és vendégei a Duna TV-nek, az Magyar Rádiónak (Irodalmi Osztály), a Magyar Nemzetnek és más orgánumoknak adtak interjút.

Standunk három napon át a Kárpátaljáról elszármazott alkotók, itteni kötődésű irodalombarátok és a határon túli magyar irodalom iránt érdeklődő szakemberek és olvasók zarándokhelye volt.

Köszönjük, hogy ott lehettünk. Tisztelettel, barátsággal:

Balla D. Károly
a Pánsíp kiadója, az UngBereg Alapítvány elnöke

Újabb levélváltások NZM-mel

avagy imádkozunk vagy baszunk?

Nagy Zoltán Mihály barátom továbbra sem érti, mi a bajom novelláival. Én rossz mondatait sorolom, ő azzal vág vissza, hogy nem ismerem a népéletet. Utoljára már eléggé keményen fogalmaztam szörnyszülött szóvirágait olvasván:

„…Nem hiszem, hogy a kéjesen kék felhőcske, a behemótosan terpeszkedő nagyház, a csobogástalanul vonuló víz, vagy pláne a megtáltosodó és felnyihogó, ágaskodó és vágtázni kezdő, elmébe hasító felismerés a te természetességet-kedvelő ízlésednek megfelel! Meg aztán, egy mondatban: hugyoznia gyakran kellett, ellenben: visszatartani a kikívánkozó folyadékot; másutt ráadásul egyetlen kifejezésben: elodázhatatlan szükségét érezte a húgyozás­nak.

Hát nem érzed a disszonanciát? Most imádkozunk vagy baszunk? – kérdezné az egyszeri lány, akit elcsábított plébános, de a pap ahelyett, hogy nekikezdett volna a lényegnek, előbb a fennlévőhöz akart szólni. Te is: ha mindenáron finomkodni akarsz, akkor így fogalmazhatnál: elodázhatatlan szükségét érezte a vizelet ürítésének; ha pedig parasztosan nyers vagy, akkor viszont: már nagyon kellett hugyoznia, esetleg: húgyozhatnékja volt; alig várta, hogy hugyozhasson stb. De egy kifejezésbe hogy jön össze a körülményeskedés és az ordináré szókimondás?

Ugyanez másutt: szabad folyást engedve a kicsorduló nyálnak. A kép gusztustalan, nyers. Helyes, mert illik ide, de akkor ne szépelegj a szabad folyással. Kicsordult és kész.

Ami pedig már röhögtető:

A kecskék tavaszra felzabálták a skatulyás-sarkos, gótikus ívet formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát.

Ismét kérdem: imádkozunk vagy baszunk? Zabálunk vagy gótikusan ívelünk? Ehhez a (nem is gót, hanem beteges rokokó) tirádához mondjuk ez illenék: isten kecskeformára gyúrott oktalan teremtményei mohó igyekezettel táplálék gyanánt hiánytalanul magukhoz vették… Méghogy felzabálták! (Persze jól értsed: nem a zabálással van a baj, hanem a gótikus blablával.) És hát akadna még más is, kicsit közhelyes dolgok: érzékelte a készülődő eső szagát, előbújt a nap, megcsillogtatta a nedves ablaküveget; meg számomra mesterkéltnek tűnő jelzős szerkezetek, pl.: fényesen villogó (lehet-e mattul villogni? – kérdeznéd te), sárgásan zavaros, kalászoló búzavetés. Néha az a benyomásom, hogy a közhely után nálad azonnal a szóvirág következik, mintha a kettő közül hiányozna az egyéni, természetes hang, a saját meglátás. Vagy leírod lelkiismeret-furdalás nélkül a szövegpanelt, hogy előbújik a nap, vagy hogy elkerüld a köznapi szófűzést, hát inkább suhintatod és nyerítteted a felismerést és  középpontot testesíttetsz meg a táskával, ami már szóvirág. Mindezt teszed akkor, amikor van saját stílusod, szikár nyelvezeted, amely – ha hagyod, hogy érvényesüljön – kiveti magából a „behemótosan terpeszkedő” szörnyszülötteket.

Magyar ember így nem beszél, mondanám nagyképűen.

Mert ha például a kiemelt példamondatban a szóvirágtól eltekintünk, akkor is marad a magyartalanul nyakatekert hivatalos ügyiratokra jellemző többszörös alárendelés. Mert hogy: mit zabáltak fel a kecskék? Kazlacskát. Milyen kazlacskát? Összevillázott kazlacskát. Mivel (vagy hogyan) összevillázott kazlacskát? Tetőzettel összevillázott kazlacskát. Milyen tetőzettel összevillázott kazlacskát? Formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát. Mit formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát? Ívet formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát. Milyen ívet formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát? Gótikus ívet formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát. A kecskék mindenesetre szerinted nem panaszkodtak. És az olvasó?

Frankfurti Könyvfesztivál

A dolog véglegesedni látszik: ősszel ott lehetünk a Frankfurti Könyvfesztiválon. Én kiadóként, az UngBereg-Pánsíp kiadói műhely képviseletében és új könyveinket bemutatva, Éva pedig íróként – szereplései is lesznek. Ezt eléggé nehezen tudja megemészteni; zavarja, hogy valamelyik Nagy Kárpátaljai Költő/Író helyett ő kapott meghívást. Voltaképp megértem, és biztosan lesznek, akik felhúzzák az orrukat. Vele ellentétben én azonban azt mondom, hogyha a borzalmas kivitelezésű és szerkesztetlen könyveket megjelentető kiadók helyett éppen engem hívtak meg, azt egyáltalán nem veszem zokon, sőt, méltányosnak találom. Őszintén szólva az Intermix zöld sorozatát nem tudom elképzelni egy európai könyvfesztivál standján… Sáros csizma lenne az ünnepi asztalon.