Anna Ahmatova (1889–1966) költeményeiből egy csokrot az 1970-es, -80-as években fordítottam magyarra, s ezek megjelentek az Új Írásban (1980), majd a Színkép (1984) és A forradalom bíbora (1987) Móra, Kozmosz antológiákban Budapesten. Az Új Írás1989-ben is publikált az itt lévő versek közül. Nemrég, 2001 áprilisában a Nagyvilág is közölt párat olyan fordításaimból, amelyek még sehol nem jelentek meg. A jelen összeállításban először szerepelnek olyan új fordítások, amelyek még máshol nem láttak napvilágot.
(Jelzések az első közlések esetén: * = a fordítás eddig nem jelent meg sehol; ** = az adott Ahmatova-vers magyarul most jelenik meg először!)
A klasszikus költő életművének gondozója Rab Zsuzsa volt. Az Idők futása (1967), majd a Lyra Mundi (Európa, 1979) kötetekben jellemző áttekintést nyújtott az ahmatovai líráról. Kvázi örökül hagyta a még lefordítatlan költemények átültetésének feladatát.
1989 – Anna Ahmatova születésének századik évfordulója – jó alkalmat kínált volna olyan Ahmatova-kötet kiadására, amelyik részint pótolhatta volna az életműfordítás hiányait – eközben megtörténhetett volna a korábbi fordítások felülvizsgálata is –, és teljesebb, hitelesebb, jobb minőségű fordítás-gyűjteményt adott volna közre magyarul.
Az Európa Könyvkiadó csak 1999-ben adott ki egy ugyancsak Lyra Mundi-kötetet Anna Ahmatovától. Megismételte Rab Zsuzsa előző műfordításait és felvett néhány verset Lator László átültetésében. Közölt más munkákat is.
A jelen közleménnyel – az eddig magyarul sehol nem publikált versek mellett – összehasonlítási lehetőséget is kínálok Ahmatova költeményeinek bizonyos próbálkozásokban 1999-ben történt közlései és saját 1984; 1987-beli fordításaim között.
A fordításaimhoz használt orosz könyv címe: Anna Ahmatova, Szocsinyenyija v dvuh tomah, Hudozsesztvennaja Lityeratura, 1987. Az előszót M. Dugyin írta. A verseknek magyar címet csak ott adtam, ahol a szerző is külön címmel látta el őket. Korábbi fordításaimon javítottam, követtem azt a szokást, hogy a cím nélküli verseknél („Zárójelben közlöm a kiemelt első sort…” ) és fordításközléseim korábbi (szerkesztői) következetlenségeit azzal is kijavítottam, hogy a keletkezési dátumokat mindenütt feltüntettem. A dátum szerves része Anna Ahmatova verseinek. A cirill címek és verssorok latin betűs átírásának problémáit az olvasható módon oldottam meg. Minden esetben megadtam a forrásul használt kötet vonatkozó oldalszámát is.
A HAMLETET OLVASVA
(Csitaja Gamleta, 21.) **
1.
Kopár föld porzott a temetőtől jobbra –
A szél, odébb, kék vizet fodroz.
Azt mondtad nekem: ”Hát, eriggy kolostorba*,
Vagy ha férjhez, menj csak, de… bolondhoz!”
Nem felejtem szavad, megjegyezlek.
Dőljön hát folyvást ily’ jótanács.
Ezer éve így szól királyfi vagy herceg.
Vállán hóhullám-hermelinpalást.
2.
És… mintha csak véletlenül,
Letegeztelek,
Mosoly árnya-fénye derült,
Arcod és szemed.
Ó , hogy megbotlott a nyelvem,
Mást is szégyen ér,
Jaj, úgy szeretlek, mint negyven
Aranyos nővér.
1909.
*A shakespeare-i utalásban a „kolostor”
a korabeli „vöröslámpás ház” – argóban.
ÉLEK, MINT ÓRÁBAN A KAKUKK…
(„Ja zsivu, kak kukuska v csaszah…”, 30.) **
Élek, mint órában a kakukk,
Nem irígylem én az erdő lombjában lakót.
Felhúznak, s szólok.
De, lásd, ezt a sorsot
Az egész világon
Az ellenségnek kívánom.
(„A lágy fényhez fohászkodom…”)
(„Moljusz okonnomu lucsu…”, 20.)
A lágy fényhez fohászkodom,
Szitál az ablakon.
S egész nap nincs mit mondanom,
A szív dereng-borong.
Kis fémlavórom peremén,
Hol zöldre vált a réz,
Úgy játszadoz a könnyű fény,
Vidáman elbecéz.
Ily egyszerű és bűntelen
A csendes alkonyon,
E profán szentély szűntelen,
S miként aranynak ünnepe,
Oly hű vigasztalóm.
1909.
KÉT KÖLTEMÉNY
(Dva sztyihotvorenyija, 21.)
1.
A kispárnám tüzes, tüzes,
Mindkét oldalán.
Második gyertyám füstje ez,
S kinn varjú szól a fán.
Mind tisztábban hallani…
Éjjel nem aludtam én.
S aludni már nem fogok.
Ti, kibírhatatlan fehér
Függöny, fehér ablakok,
Ébresztő!
2.
Hangod, pillantásaid,
Ismerős hajad sűrűje.
Mint egy éve ugyanitt.
Ablakon fény hull belülre.
Meszelt fehér fal vakít,
Orgona illatozik,
S amint beszélsz, egyszerűen.
1909.
(„Ajtó, félig tárva…”)
(„Dverj, poluotkrüta…”, 27.)
Ajtó, félig tárva,
Hársfa, mintha hárfa
Suttog… Asztal, kesztyű
És lovaglópálca.
Sárga lámpafényben
Lépteidet érzem.
Ülök. Mért mentél el?
Nem értem, nem értem…
Örömben meg fényben
Jön a reggel értem
Holnap. Szép az élet.
Bölcs vagy szívverésem.
Megdobbansz fáradtan,
Lelassul az élet…
Tudod, azt olvastam,
Hogy a lelkek élnek.
1911.
(„Hogy volt? Kíváncsi vagy-e a szóra?…”)
(„Hocses znaty, kak vszjo eto bülo?…”, 28.)
Hogy volt? Kíváncsi vagy-e a szóra?
Hármat ütött az óra.
Búcsúzott, a karfát fogta,
Szinte kínban, mégis eldadogta:
„Ez minden… Ó nem, elfeledtem,
Én szerete… Én önt szerettem
Nemrégiben.” –
„Igen.”
1911.
CSALÁRDSÁG
(Obman, 32.)
I.
Tavaszi nappal mámoros a reggel,
Mindent elönt az illat és a fény,
derűs az ég, mint kék fajánszedény,
S látom: egy könnyű szattyánbőrfüzetben,
Stanzák, elégiák, pár költemény,
A nagymamának írtam őket én.
S az útat látom és a kapuszárnyat,
Állnak itt a friss gyepen kis oszlopok fehéren,
S, oh, szeret, édesen s vakon szívem.
S oly’ boldogok a tarka virágágyak,
S rút hollókárogás hallik az égben,
S a fasor mélyén kripta boltíve.
II.
Nehéz a szél, fülled, porzik,
Nap barnítja kezemet,
Fölöttem az égi boltív
Tiszta, mint a kék üveg.
Száraz szagú szalmarózsa
Nyújtózik a hajamon,
S ágas-bogas fenyőtorzsra
Hangyaösvény kanyarog.
Nézek únott ezüst tóba,
S annyi könnyű vágyam van.
Ugyan kiről álmodom ma
Halászháló-ágyamban?
III. **
Derűs esten, csendben enyhe fénnyel
Hazafelé hívogat a ház,
S tűnődöm: Talán a vőlegényem
ott, a vőlegényem az?
Terraszunkon árnyékokat látok,
Alig hallik halk beszélgetés,
S ilyen varázslatos bénaságot
Most először érzek én.
S felsustorog hirtelen a nyárfa,
gyengéd álmaimmal csillogó,
S acél égbolt varjútollszín árnya,
Sápadt-szürke csillagok…
Fehér tátikát hozok csokorral,
Titkos tüze mögé rejtezem.
S amikor a virágot megfogja,
Érinti forró kezem.
IV. **
Én írtam e szavakat,
Mert hosszan beszélni félek,
Fejem kínzóan szaggat,
S az egész testem jég lett.
Távol-kürtszó elpihen,
Szívem talánya átjárja.
S egy könnyű őszi tollpihe
Hull a krokettpályára.
Szívem az őszbe takarni!
IIy’ végső érzés eltakar!
Én nem akartam zavarni
Azt, ki nevetni akar.
Ajkadnak bocsájtok én meg,
Bár bántott rossz szavával,
Gyere el, nagyon kérlek,
Holnap hajnalban szánnal.
Hotelban gyertyák remegnek,
Nappal a fényük csak vibráló,
De nagy csokrot teremnek
Sárga narancsvirágból.
1910.
(„Rézcsatos szíjával a férjem…”)
(„Muzs hlesztal menyja uzorcsatüm…”, 34.) **
Rézcsatos szíjával a férjem
Alaposan eltángált,
Várlak éjszaka lámpafénnyel
Két szárnyra tárt ablaknál.
Hajnalodik. Kis füstgomolyag
Száll a kovácsműhelynél.
Jaj nekem, siralmas fogolynak,
Hozzám megint nem jöttél.
Csak bánatot adhatok neked,
Keserű sorsot, talányt,
Az aranyszőkét szereted?
Vagy a vöröshajú lányt?
Jaj, nyögdelésem, hevületem,
Vágyam fülledt búja nyom.
És gyengéd fények terülnek el
Felbontatlan ágyamon.
1911.
CARSZKOJE SZELÓBAN
(V Carszkom szele, 23.) **
I.
Lovacskák a liget fasorában,
Sima sörényük hosszan lebeg.
Jaj, rejtélyek fogság-városában
Búsongok, mert megszerettelek.
Emlékszem, hogy’ gyötrődött a lelkem.
Halálfélelemben elszorult.
Most pedig már játékszerré lettem,
Mint kis rózsaszínű kakadú.
…Nem szorítja szívemet a bánat,
Bár rámnézel. Nem szerettem én,
Csak azt a percét a napnyugtának,
Hogy mondtad: ”Menj!”… S tengerről a szél.
II.
Ikrem e tört márványszobor,
A tóparton, hol vén juharfa… –
És tükörmása lett komor
Arcom, a zöld susogást hallva.
És édes esők hullanak
Sebére, mely gyógyul, beforr,
Ó, hűs kő! Nemsokára majd
Én is hűvössé változom.
III.
A parkban barna arcú ifjú.
Leült a parton, elmerengett.
S az elszállt századot gyanítjuk,
Amikor régi léptek lengtek.
Fenyőfa éles tűit szórja,
Takarja lenn a rönköket…
Az ő háromszög-vonalzója
Feküdt itt. S könyve. Nyűtt kötet.
1911.
(„Őrült vagyok, te végzetes fiú…”)
(„Ja sz uma szosjol, o malcsik sztrannüj…”, 29. ) **
Őrült vagyok, te végzetes fiú…
Háromkor, egy szerdai napon
Egy zöngicsélő méhecske megszúrt
Itt, a gyűrűsujjamon.
Gyorsan rácsaptam, ő belepusztult,
Véletlen, de ebbe halt bele,
Ám az a kis fullánk hegyesebb volt,
Mint egy orsó tű-hegye.
S miért neked panaszkodom erről?
Mosolyog-e rám szemed, szavad?
Idenézz hát! Nem látod e gyűrűt?
Ujjamon gyűrű a daganat.
1911.
(„Veled lenni mámoros-vidám…”)
(„Mnye sz toboju pjanüm veszelo…”, 31.) **
Veled lenni mámoros-vidám –
Gondolat sincs szavaidban.
S a koraősz a lombos szilfán
Sárga kis zászlókat villan.
Csalárdság-országba tévedünk.
Beismerni keserű-komoly.
Miért van hát mégis jégrehült
Ajkunkon e különös mosoly?
Mi szánalom kínját kívántuk
A lázadatlan boldogság helyett,
S én nem bocsátom el velem társult
Kicsapongó gyengédségedet.
1911.
(„Nincs a szív a szívhez kötve tán…”)
(„Szerdce k szerdcu nye prikovanno…”, 27.)
Nincs a szív a szívhez kötve tán,
Ha akarod, jobb, ha mész,
Boldogság itt arra vár csupán,
Aki elszánt, s útra kész.
Szót se szólok, s nem rimánkodom,
Boldogság rám nem talál.
Csók se kell, bú ül a vállamon,
Majd megcsókol a halál.
Szívem szörnyű kínokban búsong,
Fehér téllel élve már.
De mitől vagy te, mitől vagy te, mondd,
Jobb a választottamnál.
1911.
(„Kis felhő szürkéllett az ég-magasban…”)
(„Vüszoko v nyebe oblako szerelo…”, 26.) **
Kis felhő szürkéllett az ég-magasban.
Mint mókusbőr-darabka, szertefeslett.
És azt mondta: ”Nem baj, hogy márciusban
Elolvad, gyenge Hópehely, a tested”.
A szőrme-muff oly’ hideg volt kezemnek,
Álltam, s mintha most is zavarban volnék…
Ó, gyorsan ellobbant lelkes szerelme
Futó heteit visszahozhatom még?
De nem adom meg magam búnak, haragnak,
Csak múljak el az utolsó nagy hóval.
Vízkereszt volt, őt jósoltam magamnak.
S már januárban barátnője voltam.
1911.
(„És amikor elátkoztuk egymást…”)
(„I kogda drug druga proklinali…”, 22.)
És amikor elátkoztuk egymást,
Dühünk fehérizzásig hevült,
Nem értettél, s nem értettelek, lásd,
Két embernek mily’ kevés e föld.
Ó, a gyötrő emlék hogy’ megkínoz,
Vergődik az ember, lázbeteg,
Sötét éjben a szív így tanít most
Kérdezni: barátom hol lehet?
S amikor a tömjén illatán át
Kórus zeng, hars vádakkal tele,
Szigora a lélekmélyig átlát,
S mágnes tapad rám… az ő szeme.
1909.
(„Hazug szerelem győz le téged…”)
(„Ljubov pokorjaet obmanno…”, 25.)
Hazug szerelem győz le téged,
Egyszerű, sivár dallamú,
Még nem is olyan nagyon régen
Nem voltál ősz, sem szomorú.
Amikor ő még rádmosolygott,
Járva kertet, házat, mezőt,
Még boldognak érezted sorsod,
Még szabad voltál, volt erőd,
Boldog voltál, mert mélyen átjárt
Lénye, mint mérgező derű,
Még ragyogtak a csillagpályák,
Még máshogyan virult a fű,
Az őszi fű.
1911.
(„Mint szalmaszállal, szívod lelkemet…”)
(„Kak szolominkoj, pjos moju dusu…”, 28.)
Mint szalmaszállal, szívod lelkemet,
Mely keserű és csípős, mint a komló,
Gyötrelmeden én nem enyhíthetek,
Nem lendít ki semmi nyugalmamból.
Ha abbahagytad, beszélj, de ne búsulj,
Hogy lelkem nincsen, nem is létezett,
Hát mit mondjak? Az ember félrefordul,
És nézi a játszó gyermekeket.
Ott a köszméte bokrokban virágzik,
S a kőfal mögé téglát hordanak.
De ki vagy te? Fivérem? Vagy a másik?
A szerelmem? Nem kell hogy tudjalak.
Ó, milyen béke van, a csend nyugalma,
Itt fáradt testem megpihen, szellőzhet…
És azt hiszik rólam, tovább haladva,
Úgy ül ott, tán tegnap óta özvegy.
1911.
(„Gyászcsipkés csuklómat megragadta…”)
(„Szzsala ruku pod tyomnoj vualju…”, 25.) **
Gyászcsipkés csuklómat megragadta:
„Ma oly’ nagyon sápadt vagy. Mitől?”
– Attól, hogy a keserű bánattal,
Részegségig leitattam őt.
S hogy’ felejtsen? Nagy bódulatában
Ajka legörbedt szomorúan.
Rohantam a lépcsőn le, utána,
S amint beértem a kapuban,
Elfulladva kiáltottam: „Vicc volt,
S ha elmégy, majd halottan találsz.”
Félelmetes nyugalommal így szólt:
„Hátrább lépnél? A huzatban állsz.”
1911.
DALOCSKA
(Peszenyka, 34.) **
Szerelemről dalolgatok
Fényes délelőtt,
Kiskertemben a laboda
Már magasra nőtt.
Kitépdesem, eldobálom,
Megbocsát nekem,
A sövénynél kislány áll ott
Sír keservesen.
Iszonyú a jajgatása,
Nyűgös panasza,
Fülledt, fojtó szagot áraszt
Rám a laboda.
Ily’ gonosz az ajándékom,
Kő a kenyerem,
Fölöttem csupán az égbolt,
Shangod van velem.
1911.
(„Szőllőfürtök édes illatában…”)
(„Szladok zapah szinnyih vinogragyin…”, 44.) **
Szőllőfürtök édes illatában
leng a részegítő messzeség,
tompa hangod örömtelen-fáradt,
senkit, senkit nem sajnálok én.
Pókháló rezg szőllő gerezdjén át,
karó mellett karcsú venyigék,
s ablakok úsznak, mint kicsi táblák,
tiszta patak hűs vizén a jég.
Nap ragyog fönn. Messze-messze fénylik,
menj a habhoz, súgd meg bánatod,
s meglátod majd, válasza sem késik,
s meg is csókol, bizton várhatod.
1912.
ÉJJEL
(Nocsju, 133.)
Kicsinyke tündöklő felhők között
Úgy jár a hold, akárha élő volna,
S a toronynál a zord őrszem dühödt
Pillantást vet az óramutatóra.
A léha, hűtlen asszony hazamegy,
Elszánt és szigorú az arca éle,
A hű pedig rossz álomban remeg,
Kiolthatatlan rémületben élve.
De mi dolgom velük? Hét napja már,
Hogy engedelmet kértem a világtól,
Benn fülledt volt, kijöttem, este várt,
A kertben. Lírám pendül, hold világol.
1918.
(„Egy hang hívott…”)
(„Mnye golosz bül…”, 135.) *
Egy hang hívott. Vígasztalóan
szólított: „Jöjj el énvelem,
Oroszország bűnös és tompa
érzelmű föld, hagyd el, igen.
én kezedről a vért lemosnám,
s szíved sötétlő szégyenét,
fájdalmad új névvel lefognám,
a bajokét, sérelmekét.”
Ám szenvtelen egykedvűséggel
befogtam mindkét fülemet,
hogy ilyen méltatlan beszéddel
ne szégyenítse lelkemet.
1917.
(„Hitszegő, te, zöld sziget kedvéért…”)
(„Tü, otsztupnyik, za osztrov zeljonnüj…”, 349.)
Hitszegő, te, zöld sziget kedvéért
Elárultad a szülőhazát,
Dalainkat és a szentek képét,
És a tavat, hol fenyőfa állt.
Elvetemült! Jaroszláv szülötte,
Ha egy szikra értelmed maradt,
Bámultad sorra a vörösszőke
Nőket meg a pompás házakat…
Így tehát csak káromkodj, gyalázkodj,
Pravoszláv hitünket megtagadd.
Szeresd azt a királyi fővárost
S korlátlan nagy szabadságodat.
Miért jössz most ide nyöszörögni
Emeleti ablakom alá?
Nem fogsz te a tengerbe merülni,
Nem véres harc néked a halál.
Se tenger, se harc nem árt meg annak,
Ki az áldást elvesztette rég.
Mégis, imaórámon magamban
Imádkoztam lelkiüdvödért.
1917. Szlepnyevo
(„Nem maradsz életbe’ hát…”)
(„Nye büvaty tyebe v zsivüh…”, 161.)
Nem maradsz életbe’ hát,
Hóról föl nem állsz,
Huszonnyolcszor szúrtak át
Öt lövés talált.
Barátomnak varrtam én
Ezt a gyászlepelt,
Orosz földanyánk a vért
Mohón issza fel.
1917.
(„Elfeketült, eltorzult a gerendahíd…”)
(„Pocsernyel, iszkrivilszja brevencsatüj moszt…”, 165.) **
Elfeketült, eltorzult a gerendahíd,
a lapu embermagasra tolakodik,
erdővé bozontosult csalán dalol,
kasza rá nem suhint és közé sem hatol,
esti tó fölött lélegzést hallani,
mohával benőtt öreg ház falai. –
Huszonegyedik
születésnapom
sűrű méze itt
volt az ajkamon.
Szép selyemruhám
tépte ág, bokor,
fenyőn, görbe fán
csalogány dalolt.
Erdei madár
most is ugyanazt
fújja, ámde már
rég nem ugyanaz.
Fuss hát hegyre fel,
s csobbanj, mint patak,
hangom nem felel,
s nem mondom: maradj.
1917.
MESE A SÖTÉTKÖVES GYŰRŰRŐL
(Szkazka o csornom kolce, 150.)
1.
Tatárhitű nagyanyámtól
Az ajándék ritkaság volt:
Miért hullt rám keresztvíz.
Kesergett és perelt is.
De mielőtt meghalt volna,
Így becézett sajnálkozva,
Sóhajtozva: „Jaj, idő!
Unokám már ifjú nő.”
S megbocsátva, ím, új, heves
Hitvallásom, sötétköves
Gyűrűt hagyott rám: ”Tiéd.
E gyűrűvel boldog légy.”
2.
Mondtam néhány barátomnak:
„Öröm kevés, bánat sok van.”
S mentem tovább dühösen,
Nincs a gyűrű sehol sem.
S mondta is pár jóbarátom:
„Jaj, a gyűrűt nem találom,
Tengerparton, homokban,
Fenyők közt a tócsákban.”
S a fasorban utolért egy,
Az, aki a legmerészebb,
Úgy gondolta, rábeszél,
Együtt várjuk be az éjt.
Ajánlatán csodálkoztam,
Haragosan toppantottam,
Ne nézzen rám kedvesen:
„Mire volnál jó nekem?
Ti mindenen csak nevettek,
Ti egymásnak hízelegtek,
S jöttök hozzám virággal,
Menjetek a csudába!”
3.
Majd hálószobámba térve,
Akár fészkére a vércse,
Úgy hulltam ágyamra, és
Elgondoltam százszor is,
Hogy’ ültünk le estebédre,
Hogy’ néztem a két szemébe,
Hogyan vártam: rám pillant?
S nem ettem és nem ittam.
S virágdíszes abrosz alatt
Hogy’ fogta meg az ujjamat,
S hogy’ húztam el – pillanat –,
És a gyűrű ott maradt.
——————–
Nem jönnek, hogy: ”Megtaláltuk.”
S messze egy gyors hajót látok.
S egek felvöröslenek.
Vitorlák fehérlenek.
1917-1936.
(„Vélük? Soha!…”)
(„Nye sz tyemi ja, kto broszil zemlju…”, 139.)
Vélük? Soha! Földem veszejtik:
szaggassák ellenség-hadak,
nevem goromba bókkal ejtik,
nem adom büszke dalomat.
Én száműzöttért sírom búmat,
mint egy rabért vagy betegért,
vándor, koromsötét az útad
és keserű a más kenyér.
S mi kiállunk tűzláng-viharba,
erőnk morzsáit élve fel,
de ifjú hittel és akarva,
s egy csapást sem kerülve el.
Tudjuk, hisszük, itt minden órát
Az idő egykor igazol,
Ember, ki méltóbb s tiszta volnál,
Rajtunk kívül nem élsz sehol.
1922.
JÓSLAT
(Predszkazanyije, 137.) **
Láttam én az aranyból vert koronát.
Rosszul teszik, akik irígylik,
mert hiszen azt a koronát úgy lopták,
és az archoz sehogy nem illik.
Ágas-tüskés vessző – szorosra fonva,
ez a koronám, s nézd, hogy’ ragyog,
az a fény hull fehér, finom arcomra,
hűs árnyékok, rózsa-bíborok.
1922. május 8.
ÚJÉVI BALLADA
(Novogodnaja ballada, 169.) **
Unatkozik, felhők között, a hold
bágyadtan egy szobába les,
ott hat teríték áll az asztalon,
s az egyik teríték üres.
Ez férjem, ez én s a barátaink,
Így köszöntjük az új évet,
De ujjunkat vérbe kell mártani,
S a bor, mint a méreg, úgy éget.
A gazda emeli telt poharát,
méltósággal és mozdulatlan:
„Földre, tisztásra, mert e föld – hazánk,
s mert itt fekszünk alatta.”
S barátunk úgy szólal, mint az ima,
Ám tűzzel az arcomba lobban,
S így kiált: ”Iszom a dalaira,
Mert itt élünk mind mi azokban.”:
S a harmadik, az, aki itthagyott
Nem is sejtve tán, hogy élte letűnt,
Gondolataimra feleletül
Így szól: ”Azokra kell hogy igyatok,
Akik még nincsenek velünk.”
1923.
VERS AZ ÚTILAPU CÍMŰ KÖTETRE
(Nadpisz na knyige ”PODOROZSNYIK”, 188.)
Nem az jut eszembe, az a titokzatos út,
Amely felszántotta Hoffmann álmait,
Felérzem újra egy idegen és távoli
Tavaszból a békés, zöld útilaput.
Kinőtt mindenünnen, ellepte zöldjével
A várost, a széles kőlépcsők sorát,
Mintha erőm visszaadni régi jóbarát,
Psyché jött volna hozzám, s vele a tűz, az ének.
S a negyedik udvarkörön, messze lenn, a mélység
Alján fa alatt táncolt a gyermeknépség,
Az egylábú verkli dalát lelkesülten fújta,
S ezer haranggal zendült az élet,
És hozzád vitt lobogó, őrült vérem,
Az egyetlen úton, amely mindenki útja.
1941.
KLEOPÁTRA
(Kleopatra, 183.)
A termet Alexandriában
Gyönyörű árny takarta el
Puskin
Már csókolta Antonius hideg ajkát,
Már hullatta könnyeit térden Augustus előtt.
Szolgák – eladják, győzedelmi harsonák kikacagják
A római sasjel alatt, és terjeng az esteli köd.
Végül – ki még mindig szépsége foglya – egy ifjú is eljő.
Délceg és férfias, mégis… így suttog zavarodottan:
”Diadalmenete előtt fog hajtani téged, mint rabnőt…”
S hattyúi kellemmel hajlik, fogadja ezt is megadóan.
Holnap a gyermekeket verik láncra. Ó, jaj, milyen semmi
Dolga maradt a világon – a fiúnak suttogni választ,
S a fekete kiskígyót telt barna mellére venni
Kezének egykedvű mozdulatával.
1940.
CINQUE
(Cinque, 219.)
Amilyen hű vagy hozzá, ő olyan hű
Ő olyan hű… lesz a halálig.
Baudelaire
1.
Mint felhő csendes éjjelen –
A szavadra emlékezem,
S a beszédemtől teneked
Fénylenek az éjjelek.
Mi ketten a földtől elszakadva
Mint csillagok szálltunk magasra.
A kétségbeesés? A szégyen?
Se most, se ezután ne érjen.
Ki él, őt mondom éberen,
S hallod, hogy hívlak? Édesem.
S az ajtót, mit tártál elébb,
Erőm, bezárni, nincs elég.
1945. november 26.
2.
Ti széjjelfolyt hangok a légben,
Hajnal, ki köddé elvetél,
Az örökre elnémult térben
Két hang, a tiéd és enyém.
S a láthatatlan Ladogáról,
Mintha harangzúgás alatt,
Két átfénylő szivárványt látok
Éjjel, hol párbeszéd fakad.
1945. december 20.
3.
Én nem kívántam azt sosem,
Hogy sajnáljanak engem,
Sajnálatoddal, kedvesem,
Megyek, napfény e testben.
Íme, így hajnal vesz körül,
És csodát hagyok örökül,
S hát lásd, miért! –
1945. december 20.
4.
Te jól tudod, hogy nem dícsérem
A randevúink napjait.
Hogy neked hagynám, mint emlékem,
Árnyékom. Árnyékom? De mit?
Neked? Ez ellobbanó drámát?
Amelynek hamva sem marad?
Avagy: portrét – széttörve rámát?
Újévi, szörnyű pillanat?
Vagy alig-alig hallhatóan
A fűzfás, rejtett berkeket,
Vagy azt, hogy nem tudtam, valóban,
Láttatni más szerelmeket?
1945. január 6.
5.
Mi nem sóhajtottunk be kába mákot,
És nem tudjuk a bűneinket,
Hogy milyen csillagzat alá vont
A bánat. Mire szült meg minket.
Micsoda ritka különösség
Ködölt. Január lénye.
És micsoda furcsa vörösség
Őrjített a fényre.
1946. január 11.
NÉGYSOROSOK VERSFŰZÉRE
(Verenyica csetverosztyisij, 211.)
1.
Mit a háború vagy pestis? Hamar végbemennek.
Korán meghozzák az ítéletet.
Ám hogyan legyünk meg a rémülettel?
Idő futásán gerjedett.
1961.
2. **
Mindenik kereszten Krisztus szenved,
S Krisztus teste éled mindenik kalászban,
Könyörgő imának ősi tisztasága
Enyhíti a szenvedő, szent testet.
1946.
3. VERSEIMHEZ
Mint rossz utakon, vízen, sáron
Vezet hullócsillag-csoda,
Versek! – epém és hazudásom,
Csak a megnyugvásom: soha!
4. A DÉMON PUSZTULÁSA
A holdfény, mint lelkes Vrubelünk,
Egy arcot élesre rajzolt,
S boldog szél mondta el nekünk,
Miről Lermontov sem szólt.
1961.
5.
S volt úgy a szív, hogy most már semmi nem kell,
Midőn e méreg-tűz belém szökött,
S a lelkéből tolongott fellegekkel
Az „Anyegin” állt a fejem fölött.
1962.
6.
Saját bánatomon már nem sírnék,
De jaj, bárcsak ne látnám sehol
Arany bélyeged, sikertelenség
A fellázadatlan homlokon.
1962.
7.
Tűzzel kacagó
Leila-szempár, tréfa, fény,
Meg ne csaljatok
Április elsején!
1963.
8.
…S ezen a léghuzaton
Széthull mind a gond, az érzés,
A művészi örök szépség
Is könnyedébb valahogy.
9. **
A szív fukar és nagyon gazdag.
Őrizd hát kincses titkait.
S te, bűnös képpel miért hallgatsz?
Mért kellett nékem rád pillantani?
Tizes évek
10. A NÉV
Tatárból jött, tehát vadabb,
Hát jött a semmiből.
Átokhoz, nyűghöz jól tapad.
Hisz nyűg-baj, semmi több.
1958.
11.
S a dicsőség, mint hattyú szállt
Az arany füstben, és
Szerelem, mindig egy voltál,
A kétségbeesés.
A NÉGYSOROSOKBÓL
(Iz csetverosztyisij, 338.)
S mindenből a földön egy maradt meg,
A te száraz kenyered,
Vígasztaló szava embereknek,
Mező tiszta éneke.
1941.
E furcsa lírától, hol minden lépésem titok,
Mely jobbról is és balról is lever,
Hol a dicsőség, mint lehullt lomb hever,
Már látható, hogy nem tágíthatok.
1944.
Ne mondogasd, hisz lelked gazdag, érett,
Mit egyszer régen már el- s elbeszéltek,
Ám meglehet, a költészet maga
Sem más, csupán egy pompás szép idézet.
1956. szeptember 4.
Menj ismét a mély, erdei éjbe,
Szökött fülemüle ott dalol,
Méz vagy szamóca nem olyan édes,
S nem oly édes féltékeny dalom.
Dátum nélkül
Megyek, s oda, ahol már semmi nem kell,
Hol legkedvesebb barátom – csak árny.
Hol szél zendül a visszhangtalan kertben,
És kriptalépcső nő a láb alá.
1965.?
VIRÁGZIK A VADRÓZSA
(Sipovnyik cvetjot, 221.)
Az Elégetett füzetből
And thou are distant in humanity
Keats*
Hát semmi ünnepélyes ünnep
E szél – szigorral, itt van.
Csak tűzparázs-szagot hoz önnek
S füstöt: verseim ízeit,
Amit kezemmel írtam.
1961. december 24.
* Keats: És távol vagy az emberségben
1. Az Elégetett füzet
Már díszelegnek könyvespolcomon
Jóval szerencsésebb nővéreid,
Fölötted csillagnyáj, forgácshalom,
Alattad tábortűz virít.
Könyörögtél, élni hogy’ akartál,
Hogy’ rettegted a falánk tüzet,
De hirtelen ropogva lángba haltál,
És megátkoztál engemet.
És hirtelen – a fenyők felzizegtek,
Mind holdas vízben susogott,
Körül a tűz szent tavaszai zengtek,
Mint temetői kórusok.
1961.
2. Éberen
Idő és térségek, félre veletek,
A fehér éjszakába dermedek:
Kristályvázádban asztalodon nárcisz,
És kék füst, cigaretta –
S tükör, mintha tiszta vízben máris
Arcod lenne alatta.
Idő s térség is – félre veletek –
Te az vagy, ki rajtam nem segíthetett.
1946.
3. Álomban
Fekete és kemény bánatomban
Amit te sírsz, sírom ugyanazt,
Ne zokogj, nyújtsd kezedet még jobban,
S ígérd, álmomban meglátogatsz.
Én, veled? Mint két hegycsúcsnyi távlat.
Találkoznom véled nem lehet.
Csak – mintha átszelve éjszakámat –
Csillagból szállna üdvözleted.
1946.
4. Első számú dalocska
Egymást nem látásunk
Puszta ünnepe,
Semmit nem mondásunk,
E hangtalan zene,
A pogány pillantások,
Hogy hová hulljanak,
S az öröm: könnyfolyások,
Hogy bőven folyjanak,
S e Moszkva-táji rózsa,
E vadrózsa, mely itt –
S mert szerelem a sorsa,
Hát örökkön virít.
5. Egy másik dalocska
Én mondatlan szavad
Már nem mondogatom,
S hogy nem találtalak,
Borítsa rózsalomb.
Hogy’ ragyogott és énekelt –
Találkozás-csoda,
És semmi más nem érdekelt,
Mert én mindig oda –
Bár gyönyöröm: keserűség,
Hogy nem cselekszem szépen,
Munkám helyett vele még,
S még és még beszélek,
Im: választ követelhet
Szerelmes a kín –.
Mi nem vagyunk csak lelkek
A fény határain.
1956.
6. Álom
Édes-e, hogyha az álom az ég?
A. Blok
Ez álom üzenet volt, vagy nem az volt?
A Mars felvillant égi csillagok közt.
Szikrázó-vörös félelmes égbolt
Ragyogott – s én álmodtam, hogy eljössz.
Téged ígért!… Ott volt és lám szólt is
A rózsa, mely hiába éledett,
És a falusi csendes harangszó is
Az ázott puha, sötét föld felett.
S az őszben, amely oly’ közel elomlott,
S gyorsan, tűnődvén, újra rejtezett,
Ó, augusztus, honnan tudtál ily’ rontott
Évfordulót? Szörnyű képzelet.
E győzedelmességért mint fizessek?
Ó, hová menjek, s kivel kell nekem
Ünnepelnem? Hogy hibát sem ejtek,
S írom – hamvadni – versfüzetem.
1956. augusztus 14.
7.
Az út mentén, ahol Donszkoj
Népes hadat vitt egykoron,
Hol szél emlékszik a porról,
Szarvat hord sárga holdkorong,
Mentem, mintha tengermélyben –
Vadrózsa szórta szerteszét
Az illatát, mintha beszélne,
S én elfogadni voltam készen
Sorsom kilencedik körét.
8.
Te gondoltál ki, és – a földön nincs ilyen.
Mert ilyen nő már képtelenség,
Hogy nem segíthet orvos s költő semmiben,
Hogy érzem napra éj kísértő árnyad csöndjét.
Egy hihetetlen évben találtalak én,
A világ minden ereje elsorvadt.
És minden gyászban állt, és nem maradt remény,
És friss és párolgó a sírgödörszag volt csak.
Egy utcalámpa-fény sincs. A Névapart sötét,
A süket éjszaka, körül, mint fal, megállt.
Én szólító szavam takartam tán köréd,
És magam sem tudtam, hogy szavam mit csinált.
S te lépkedtél felém, mint csillag-jövevény
Az őszből egy zokogó éjszakán,
S az örökre elnémult házat láttam én,
S a lángmart szárnyú versek zúduló hadát.
9. TÖRÖTT TÜKÖRBEN
A megválthatatlan szavak
Hangzottak felém az éjben,
S megszédültem, mint a vak,
A vulkánmély meredélyen
Sötét éj huhhant, mint bagoly,
Lábamnál nyítt a pusztulás,
A város lassan haldokolt,
Trójánál régibb lángolás.
Elviselhetetlen fény volt,
Az sajtol éles könnyeket,
S nem adtad azt az ajándékot,
Mit messziről hoztál nekem.
Az, az volt, lelketlen szeszélyed
A fény, a lángolás oka,
Mely áthatja most, mint a méreg
Megfejthetetlen sorsomat,
Ám bajom mind eltékozolta –
S a „nem-randevú”, hogy se ott,
Nem láttuk egymást, se azóta,
Az utcasarkon túl zokog.
1956.
10.
Velem vagy ismét, barátnőm, nyárvég.
Annyenszkij
Legyen csak délen bárki – több a fény,
Heverjen édeni kertben,
Itt északon ősz van, s az őszt az idén
Magam mellé vettem.
Járok, mint idegen, az álomba hullt házban,
Már nem is élek. (Meglehet.)
Ahol csillámló-éles esti lázak
Éledeztetik a tükröket.
Sötét fenyőfák közt sétálok a dombon,
A fű közt esti szellő zizzen át,
S egy szilánk szikrázik csupán a holdból,
Hasonlítja sarló, vagy görbe kés fokát.
Ide hoztam el egy most is áldott emlék
Töredékét: utoljára nem szóltam veled
– hideg, tiszta, lángoló könnyedség –
E sors fölötti győzedelmemet.
11.
Ne rémülj el – én még a kezemmel
Leírom azt, ki olyan, mint te, én…
Kísértet lennél, vagy csak egy járókelő ember?
Árnyékodat miért őrzöm én?
Aeneisem voltál – nem sokáig.
Tűzmáglyám hozott feloldozást.
Miénk az egymásról hallgatás is.
Átkozott házam ne tudd tovább.
De elfelejtetted a kín és rémület
Közben a lángon át feléd nyújtott kezet,
És elhullok makacs reményemen.
Te nem tudtad, hogy megbocsátás várt.
Róma áll! Látni hajóhadát.
És hízelgő szó zengi: – Győzelem.
12.
Lám, verset követelsz kertelés nélkül…
Valahogy megleszel nélküle is.
Ne legyen a vérben egy grammnyi se végül,
Ha nincsenek keserűségei.
El kell hogy égessük egy ábrándos élet
Aranyló, pompás nappalait,
S hogy találkozunk ott fenn, az otthonos égben,
Éji lángok már nem hirdetik.
Saját nagyszerűségünk is így volt.
Áradt belőlünk valami jeges hullám,
Mintha titokzatos és mély sírbolt
Mellett összerezzennénk és neveket olvasnánk.
Nem lehet kín mérhetetlenebb már.
Jobb lett volna akkor, hirtelen…
S akkor szétszakítottabb nálunknál
Nem lett, nem lett volna senki sem.
Moszkva, 1963.
13.
S ez olyan lesz az embereknek,
Mint Vespasianus kora,
S ez seb és kín. Csak akkora,
Mint kis felhő felette.
Róma.
Éjszaka, 1964. december 18.
(„Jósoltam én kedveseimnek…”)
(„Ja gibelj naklinala milüm…”, 163.)
Jósoltam én kedveseimnek
Halált, s meghaltak sorra mind,
Jaj, jaj nekem, e sok sírvermet
Előre látták szavaim.
Keringnek, mint hollók, kavarva
A vért, mely frissen párolog,
Jaj, szívem kéjes riadalma
Zúdítja őket, vad dalok.
Mint szív a mellemben, közel vagy,
Oly’ édes nékem ily’ közel.
Jöjj és hallgass meg – engem elhagyj,
Bűvöllek – menj, menj tőlem el.
Ne tudjalak, úgy küldenélek,
Jaj, Múzsa, ne hívd őt sosem,
Éljen, s ne mondja őt az ének,
Ki ismeretlen kedvesem.
1921.
(„Minden kifosztva, föladva, eladva…”)
(„Vszjo raszhisseno, predano, prodano…”, 155.)
Natalja Rikovának
Minden kifosztva, föladva, eladva,
Sötét halál szárnya suhogott,
Kiéhezett kín mindent fölfalna,
Honnan hát mégis e mosolyok?
Nappalonként meggyvirágillat suhan,
Városszéli sok fa áll amott,
Éjjelenként tündökölnek párosan
Júliusi tiszta csillagok.
S lám, e csoda mily közelről érinti
A rossz házakat, a háztetőt…
Senki sem tud róla, meg sem értheti,
Mi kívántuk így, rég, azelőtt.
1921.
(„Visszanézett, s mondta, vár rám…”)
(„Na poroge belom raja…” 162.)
Visszanézett, s mondta, vár rám,
Mennynek fehér küszöbén.
S megjósolta haldokolván
Jóságos leszek s szegény.
Áttetsző ég lágyan reszket,
Hallom zúgni szárnyait,
S kenyérhéjat felezek meg
Azzal, aki éhezik.
Máskor, mintha csata után
Felhő száll vér tavain
Ő hallhatja csendes imám
S szerelmes szép szavaim.
1921.
(”Kedves vándor, messze jársz már…”)
(„Putnyik milüj, tü dalecse…” 155.)
Kedves vándor, messze jársz már,
Mégis hozzád szólok én,
Kigyulladnak rád a lámpák,
Hajnalt hozó égi fény.
Én vándorom, inkább jobbra
Vessed pillantásodat,
Sárkány lakik itt, s a foglya
Vagyok én már napra nap.
Jaj, a sárkány barlangjának
Nincs törvénye, nincs bocsánat,
Korbács függ a főfalon,
Ne hangozzék föl dalom.
Szárnyas sárkány kínoz engem,
Tanítgat, hogy legyek csendben,
Megvető kacaj helyett
Alázattal jó legyek.
Kedves vándor, messze tájon
Mondd el, mondd el szavamat,
Hogy még gyászosabbá váljon,
Ki reményt még élni ad.
1921.
(„Rémület kavarta éji árnyak…”)
(„Sztrah vo tyme perebiraja vesi…”, 157.)
Rémület kavarta éji árnyak,
Hullongó holdfényben fejszefej.
Házfal mögött zajok motoszkálnak.
Patkány? Szellem? Tolvaj illan el?
Fülledő konyhámon vízbe csobban,
Rozzant padlón számvevést kopog,
Szikrázó koromszakállat ontva
Szökken túl a padlásablakon.
Villan föl, de elhalványul nyomban,
Gyufám dugta el, gonosz manó,
Mécslángom kioltja. Csillanó
Fegyver jobb – puskák mellembe nyomva.
Volna jobb csak zöldellő mezőben
Nyers, ácsolt vérpadra dőlve, kint
Örömszó és nyögdelések közben
Piros vérem elfolyatni mind.
Én keresztem, szívemhez szorítlak,
Isten, add, jaj, vissza lelkemet,
Édes-rothadó enyészetillat
Émelyít. S az ágyam jéghideg.
1921.
(„Eztán a földi öröm már minek?…”)
(„Zemnoj otradoj szerdca nye tomi…”, 138.)
Eztán a földi öröm már minek?
Asszony s az otthonod nélkül megélve
Gyermekedtől vedd el a kenyeret,
És add egy idegen kezébe.
Annak leghűbb szolgálatára térj,
Ki ellensége volt az életednek,
Erdő vadját kell testvérként szeretned,
És istentől többé semmit se kérj.
1921.
(„Sok ígérettelen napom…”)
(„O zsizny bez zavtrasnyego dnya…”, 158.)
Sok ígérettelen napom,
Csak álnokságtokat lelem,
S látom felkelni féktelen
Gyilkos-szerelmű csillagom.
Jaj, észrevétlen szállni el,
Nem látni őt találkozáskor,
De csókom, bágyadt izzadásból
Éjente mégis rálehel.
Sosem voltál kedves nekem,
Utállak, s mégis folytatódott,
S mint elnyomott nő sosem boldog,
Csak bűn, csak bűn e szerelem.
S van úgy – szúr a szem, ha látlak,
Mégis, miként ha tán… fivérem…
Az ég szelíd színét igérem,
Gránit enged így a lángnak.
1921.
(„Szent Szmolenszki Szűznek névnapja van mostan…”)
(„A Szmolenszkaja nüncse imenyinyica…” 160.)
Szent Szmolenszki Szűznek névnapja van mostan,
Kék tömjénfüst ömlik el a sűrű fűben.
Szárnyal fel magasra a húsvéti ének,
Nem siralmas ének, ez most könnyed-fényes.
Pirospozsgás özvegyecskék kézen vezetik
Temetőbe leányukat és a fiukat.
Látni-látogatni apák sírjait.
És a temető, a pacsirtaliget
Napsugaras ragyogásban hideg-rideg lett.
Itt hozzuk szmolenszki védszentünkhöz el,
Szent Istenanyához, íme, hoztuk el,
Két vállunkon hozzuk, ezüstkoporsóban
Fényes napunkat, a kínban kioltottat –
Ő – Alekszandr, a szép, tiszta hattyú.
1921.
RÁGALOM
(Kleveta, 164.)
Örökké rágalom kísért az útamon,
Mint csúszómászó-zaj, hangzott át álmomon,
A város is halott, és ennem semmi nem volt,
Csak támolyogtam ott, tetőm csupán az égbolt.
S az ő visszfényeit ragyogták fel szemek,
Miként ha árulás vagy árva rémület.
De nem, nem félem őt, minden merész fogása
Számíthat a szigor méltó válasz-szavára.
Ám látható a nap, amely beér, s ha – ím –
egy reggel jönnek majd hozzám barátaim,
Zokogva megzavarják a legszebb álmomat,
Kihült mellemre szent ikont állítanak.
S egy ismeretlen is, majd eljön akkor ő,
A jóllakatlan száj, a bennem rejtező,
Nemvolt sérelmeket hosszan elősorol,
Csendes beszéde ott húsvét-imába foly’
Mindenki érti majd szégyenpír-álmait,
S majd senki nem merész körülpillantani,
S üres mezőn e test marad csak tőlem el,
De még utolszor is lelkemben láng ölel,
Testem terhén kívül, szállván a fényen át,
S vad szánalomban még a messzi föld iránt.
1922.
(„Úgy szolgállak, mint hűséges szolga…”)
(„Szoszluzsu tyebe vernuju szluzsbu…”, 156.)
Úgy szolgállak, mint hűséges szolga,
Ne félj, hogy szerelmem keserű,
Minden szentek elé leomolva
Imádkozom, szálljon ránk derű.
Teérted az elsőszülött jogról
Lemondtam, s nem kértem semmit én,
Árvaságom rongyait így hordom
Mennyegzői fényes ruhaként.
1921.
Konczek József fordításai
1913.
Ford. Kassai Kelemen János
1915. VIBORGBA N
Ford. Veress Miklós
Ford. Veress Miklós
Ford. Veress Miklós
Ford. Kassai Kelemen János
Ford. Kassai Kelemen János
