Napló: 1998. június

a vallás legnagyobb hibája az, hogy egy bizonyos ponton leállítja az ember gondolkodását, és elvárja, hogy az elme egészséges működése helyett a vakhit terpeszkedjen el az ember énjében

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. június

A vallásról Tornai esszékötete okán

Tornai József esszékötetét olvasom. Egy helyütt a Jó és a Rossz soha el nem dőlő, soha el nem dönthető harcáról ír. Nekem a magam megállapítása jut eszembe; valahol a Szembesülésben írom: „Nem hiszem, hogy alapvetően másképp alakult volna a világ sora akkor, ha a Jóisten helyett Lucifer mond vésőbe parancsolatokat Mózesnek. A szeretet és a gonoszság aránya nem változik a világban azáltal, hogy melyik kap legitimációt és melyik kerül törvényen kívülre. Ahogy a szeretet temploma tövében ott burjánzik a tiltott bűn és a fel nem számolható baj, úgy a gonoszság szentélye mellett is virágozna a tiltott erény és konspirálva ott szervezné titkos bandáit a kiirthatatlan szeretet.”

Az esszékötet tartalmának a jó részét egyébként ismerem korábbról: a Forrásban, a Kortársban és talán egyebütt is közöltek belőle részleteket. Amikor a Könyvfesztiválon találkoztunk, ezt említettem is Tornainak, nem hallgatva el, hogy nagy élvezettel olvastam pl. a vallásról, hitről szóló passzusait. Valahogy így fogalmaztam: „Nagy élmény volt számomra felismerni, hogy egy alapjában istenhívő (ő) és egy alapjában istentagadó (én) mennyire azonos következtetésekre juthat, ha az egészséges kétely vezeti gondolatait.” Igen, mondta, a vallás legnagyobb hibája az, hogy egy bizonyos ponton leállítja az ember gondolkodását, és elvárja tőle, hogy az elme egészséges működése helyett a vakhit terpeszkedjen el az ember énjében. Ezt nehéz elfogadni, nem elfogadni pedig veszélyes, mert a „továbbgondolkodás” egyenes úton vezet az „eretnekséghez”. Aki komolyan veszi az istenhitet, csapdában vergődik, a dolgok lényegét fürkésző gondolat és a dolgokat lényegüktől függetlenül, feltétel nélkül elfogadó hit között.

Tornai gondolatmenete – a fent idézett és a kötetében több helyütt is kifejtett – nemcsak logikájának tisztasága (és szépírói hitelességű megfogalmazottsága) miatt meggyőző, hanem azért is, mert példatárát nem csupán a kereszténység forrásvidékéről hozza; igen gyakran hivatkozik Buddhára, de jártas az egzotikusabb, így a törzsi vallásokban is. Jó ez a kötet, megerősít abban a nézetemben, hogy a szemlélődés, vizsgálódás és a gondolkodás mégis fontosabb a „hívés”-nél, amely – ha csak önmagáért van – óhatatlanul beszűkíti, falak közé zárja az emberi elme szárnyalását. (És itt még hadd teszem hozzá: nem a vallás miszticizmusával, a racionális gondolkodással szemben álló, a mindennapi és a tudományos tapasztalatoknak ellentmondó voltával van bajom. Ilyen alapon kárhoztatni lehetne akár a költészetet is. Míg azonban a költészet nem aspirál arra a szerepre, hogy a világról vallott nézeteinket megszabja, addig a vallási rendszerek elvárják követőiktől, hogy az általuk meghatározott módon viszonyuljanak ember-élet-természet dolgaihoz. Egy versbéli szimbólum nem gondolja azt magáról, hogy ő egy definíció, míg a „szeplőtelen fogantatás” vagy „szentháromság” a vallásos gondolkodás attribútumaként demonstrálódik.)

A vallással azonban – most már Tornai kötetétől függetlenül folytatva – nem is ez a fő bajom. Hanem ugyanaz, mint más ideológiákkal: az, hogy a mindennapi ember szintjén ez az ideológia primitív panelekben, előre gyártott prekoncepciókban, vulgárteóriákban ismerszik meg. Két módozat szerint is.

Egyrészt a mélységesen meggyőződéses emberek gyakran a viccbéli Mórickához hasonlatosak: szinte mindig mindenről ugyanaz jut eszükbe, mindenben a Jóisten megnyilvánulását keresik (és találják meg!), és hol a sorsot, az eleve elrendelést látják bekövetkezni, hol meg a Mindenható közbeavatkozását érik tetten. Ha valami nem sikerült: így volt megírva, az Isten ezt szabta ránk; ha valami sikerül: az Isten megsegített minket. És itt az ekként viselkedő-gondolkodó „mindennapi” embereken nem feltétlenül az ostoba, iskolázatlan, a világ dolgaitól elzárt vagy azok iránt nem érdeklődőket értem; átlagosaknak, hétköznapiaknak inkább atekintetben nevezhetők, hogy gondolat- és érzelemvilágukban valamely meggyőződés „mindennapisága” dominál a szabad vizsgálódás „különlegessége” helyett. Mindig azonos vágányon futó következtetéseik miatt az ilyen emberekkel vitatkozni sem igen lehet (nem is nagyon érdemes), mert gondolatmenetük nyomvonalából nem tudnak, nem is akarnak kitérni, és mindig mindenre ugyanaz a kész válaszuk van. Saját hitüket, meggyőződésüket egyfajta kész receptnek tekintik, amely minden körülmények között eligazítja őket afelől, mi miért van. Mélyen vallásos embert nehéz zavarba hozni, mint ahogy egy meggyőződéses marxistát sem könnyű: a világ dolgaiban eleve saját elvrendszerük érvényesülését látják, s bármi is kerüljön elébük, az számukra soha nem más, mint nézeteik manifesztálódása. Fel sem merül bennük a „talán mégsem”, nincs szükségük újraértelmezésre, kerülik a dolgok komplexicitását, érzéketlenek a finom árnyalatokra, hajlításokra, erősen idegenkednek attól, hogy az „igazságok” viszonylagosságát vagy visszáját, fonákságát is megvizsgálják. Eszméjük olyan rögeszmévé torzul, amely már-már automatikusan, tőlük függetlenül működik s reagál a külső ingerekre.

Másrészt a mindennapi emberek egy jelentős része nem mélyebb meggyőződése, hanem felületessége, gondolati restsége okán használ ideológiai (így vallási) paneleket. Az ő részükről még a saját elvrendszerük alapos elsajátításának igénye sem merül fel: ismereteik hiányosak és leegyszerűsítettek, fogalmaik pontatlanok. A „vulgárvallásosság” képviselői nem ismerik azon mélységében a Bibliát, nem látják át filozófiai értelmét sem a megváltásnak, sem az üdvösségnek, sem az eredendő bűnnek stb. Az ő hitükben a Jóisten megszemélyesül, emberi alakot ölt, és sok mindenben jobban hasonlít egy tröszt nagyhatalmú igazgatójához (a kisemberek őt sem látják soha), mint ama transzcendentális világeszméhez. (Itt kell megjegyeznem, hogy a vulgárteizmus kialakulásában alighanem jelentős szerepe van azoknak a „tanítóknak”, akik a „közérthetőség” kedvéért – vagy mert maguk is primitíven gondolkoznak – jelentősen leegyszerűsítik a vallási vagy más ideologisztukus elméleteket, a könnyű követhetőség kedvéért kisszámú lépésből álló egyenes következtetésekre korlátozzák magyarázataikat, a polemikus helyek fölött pedig bámulatos nagyvonalúsággal elsiklanak. Példázatokkal élnek, de a számos értelmezésre lehetőséget adó történetekből „az egyetlen helyes” konklúziót igyekeznek levonni, mintha a megvilágosodás valami számtani művelet lenne. Nem sok prédikációt hallgattam végig életemben, misét pedig alig kísértem figyelemmel néhányat, de még az oly képzettnek gondolt és a felekezeti hierarchiában magas rangra jutott teológusok által lebonyolított igehirdetésekből is azt kellett kihallanom, hogy az interpretátorok a hit lenyűgöző misztériumait, a filozófiai (és nem ideológiai) értelemben vett vallás transzcendens emelkedettségét, vagy akár az isteni mivolttal történő érintkezés katartikus élményét valami elképesztően alacsony „háztartási szinten” adják elő a nagyközönség számára, mintegy lerángatják a köznapiság porába. Azt, ami voltaképp felfoghatatlan, tapasztalaton túli, köznapi értelmünk feletti, azt nem költői metaforákban és nem is elvont fogalmakkal operáló elméletekben próbálják megragadni, hanem nagyon is felfogható, nagyon is tapasztalati, nagyon is köznapi reáliákhoz kötik, azok révén értelmezik. Az egész néha olyan, mintha egy karmester meg sem próbálná megszólaltatni a szimfóniát, hanem elmondaná, hogy a hegedűkön négy húr van, a harsonák rézből készültek, a kottákat pedig a Zenemű Kiadó rendezte sajtó alá. Az emberek ezután kijönnek a templomból, és azt hiszik, megtudták, hol lakik a Jóisten.

*

Válasz Lengyel János és [Bakos] Kiss Károly levelére

– amely a versküldemények mellett bizonyos számonkérést is tartalmazott, hogy mifélét, kiderül válaszomból, további kissé nyakatekerten irodalomelméleti kérdéseket is pedzegetett.

Kedves Fiatal Barátaim!

A küldeményre, amelyet kézhez kaptam, roppant hosszan és roppant röviden is lehetne válaszolni. A rövid válasz valahogy úgy szólna, hogy L. J. versei sajnos reménytelenül rosszak, K. K. írásai viszont okot adnak a visszafogottabb biztatásra, ám a Pánsípban való közléssel még korai lenne kacérkodni. Ugyanez a rövid válasz valószínűleg reagálás nélkül hagyná a fiatalok felkarolásáról írtakat, az irodalomelméleti kérdésekről pedig az állhatna benne: idő hiányában sajnos… stb.

A hosszú válasz alaposan elemezné a verseket, L.J. munkáiban kimutatná az eredetiség hiányát, a képzavarokat, az erőltetett szófűzést, a döcögő ritmust, a rossz rímeket – és azt a poros érzelemvilágot is, amely nem érdemes arra, hogy modern (ha jobban tetszik: korszerű) versekben kapjon kifejezést. K.K. verseit tárgyalva a hosszú levél kimutatná a jobb ritmusérzéket, a megcsillanó költői képeket, és mindenképpen értékelné az eredetiségre és a korszerű látásmódra való törekvést. A fiatalok felkarolása kérdésében a hosszú levél néven nevezné a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának két választott tisztségviselőjét, megadná címüket, telefonszámukat (napilapnál dolgoznak mindketten, egyikük Beregszászban!), akik egyrészt az „alapelvek” dolgában lehetnek illetékesek, másrészt a „felkarolás” ügyében is bizonyára szívesen nyilatkoznának. Szerepelhetne a levélben az írócsoport további tíz tagjának a neve, akiket ugyanilyen eredménnyel lehetne számonkérni. Nyilván szóba kerülne a hosszú válaszban három ifjúsági lap, a Délibáb, a Nyomkereső és a Bóbita is, mint olyan fórumok, amelyek felkarolás ügyében hivatalból élen járnak. Szó esnék egyéb lapokról, olyanokról, amelyek szerkesztősége Beregszászban működik, és élükön versekhez igencsak értő költők állnak, ezek egyike kifejezetten irodalmi lap, sok verset közöl és gyakrabban jelenik meg a Pánsípnál, így több szempontból is alkalmasabb a szerencse próbálás színteréül. Ugyanezen hosszú levél kísérletet tenne arra, hogy 20-25 oldalba belesűrítse az irodalomelméleti kérdésekre adandó választ, és sűrűn utalna arra, hogy a szépirodalom kritériumairól komoly tudósok vaskos köteteket írtak már, mégsem sikerült megnyugtató választ adniuk minden kérdésre. A kárpátaljai magyar irodalom kapcsán a levélíró véleményének aprólékos kifejtése során megadná három nagyobb tanulmányának a forráshelyét (Bárka, 1996, 3-4. szám; Forrás, 1997, 5. szám, Pánsíp 1997/3), amelyek a felvetett problémákat elemzik, ide értve az esetleges továbblépés lehetséges útjait is. Bármilyen hosszú is lenne a válasz, a „posztmodern antipoetikus irányzatokról” szólva nemigen tudná magát a kérdést értelmezni, mint ahogy igen bajosan adna okos választ arra is, mi a véleménye a fehér szőrű fekete kutyák nyávogásáról.

A hosszú levél sort kerítene arra is, hogy beszámoljon arról, L.J. négy évvel ezelőtti (!) küldeménye bizonyára nem keltette fel a szerkesztők érdeklődését, és emlékeztetne rá, hogy a lap impresszumában hosszabb ideig fel volt tüntetve a következő szempont: „A meg nem rendelt anyagokat nem őrizzük meg és nem küldjük vissza, levélben reagálni rájuk csak akkor tudunk, ha a feladó megcímzett, felbélyegzett válaszborítékot mellékelt”, a továbbiakban pedig hosszan fejtegetné a levél, hogy az elmaradt válasz is egyfajta válasz, főleg, ha elmarad a fenti szövegből a válaszadással való kecsegtetés.

Végül: lehetne erre a küldeményre se nem hosszú, se nem rövid választ küldeni, ebben a megszólított azt sorolná el, mi tartalmazna egy roppant rövid, és mit egy roppant hosszú válasz.
Jó munkát kívánva, baráti üdvözlettel: [aláírás]

PS. Egyszer egy híres muzsikustól megkérdezte egy fiatalabb kollégája: „Mondja, mester, hogyan kell komponálni?” „Én erre nem tudok válaszolni.” „Hogyhogy, hiszen a mester a mi életkorunkban már szimfóniákat írt?!” „Az igaz, de én nem kérdeztem senkitől, hogyan kell.”

Voltaképp teljesen érthető, hogy ezzel a válaszommal nem loptam be magamat a szívükbe.

Levél Kobzos Kiss Tamásnak

Kedves Tamás,

lapodat megkaptam, ezen új elérhetőségedet is, amelyen most jelentkezem. Valóban jó lenne már valahol összefutnunk egy kicsit, az már-már fantasztikus, ahogy mi elkerüljük egymást. (Pár éve pl. Vaskúton. Fábri Géza zenésztársaddal egy házban lakott a bátyám, s ha ott voltunk pár napig, mindig szerét ejtettük a közös udvaron szalonnasütésnek, borozásnak-éneklésnek, amikor Géza rábeszélésünkre a húrok közé csapott. Persze szóba kerültél te is többször, s egy alkalommal elkottyintotta: Tamás, persze, tegnap volt itt – és azonnal észbe is kapott, milyen hülye, hogy nekem nem szólt át a szomszédba, biztosan szívesen találkoztunk volna… – Hát persze, hogy!) No de ami késik, az nem múlik. Szinte nincs olyan hónap, hogy mi elő ne fordulnánk Budapesten; keresni fogunk. A nyár most valamivel lazább, július 24-én Oroszlányban leszünk (Rákóczi Nap), aztán meg augusztusban a Tokaji Írótáborban múlatjuk időnket. Őszre viszont akár össze is hozhatnánk valami közös programot, ahogy említeted – nekünk nagy dicsőség lenne veled együtt szerepelni valahol. És ha szerinted rád se vetnénk nagyon rossz fényt, akkor talán lehetne gondolkozni ilyesmin.

Mi a mostoha itteni viszonyok ellenére aránylag jól megvagyunk. Az embert azonban saját boldogulása csak részben deríti jó kedvre, ha maga körül pusztulást, leépülést, nyomorúságot lát. Elképesztő szintre süllyedtek a magyar falvak, siralmas állapotban van Beregszász, demoralizálódik az értelmiség – néhány látványos eredmény ellenére ez az általános megfigyelésem. Erről több hosszabb-rövidebb cikket-tanulmányt írtam, többek között egy 40 oldalas „nagyesszét” is. Egy sokkal rövidebbet láthatsz az Új Horizont ez idei „48-as” különszámában.

Irodalmi sikereinkre sem panaszkodhatom. 96-ban verseskötetem, az idén regényem jelent meg (utóbbi éppen az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában). Évának tavaly saját erőből kiadtuk első meséskönyvét, szép sikere lett, gyakorlatilag a teljes példányszám elfogyott és éppen nullszaldós lett a vállalkozás. Második mesefüzérét felvállalta egy kiadó, talán a támogatást is sikerült megszereznie rá, így 99-re ebből is könyv lehet. Most egy merész terven dolgozunk: egy „reprezentatív” közös könyvet akarunk kiadni az én legújabb 60 verseimmel és Éva 12 novellájával, mindezt egy fiatal festőművész-házaspár színes táblaképeivel (16 db) szeretnénk illusztrálni. Az album-minőségű, kemény táblába kötött könyv kiadása persze egy nagy kalap pénzbe kerül, ezért azt találtam ki, hogy az 1999-re tervezett könyvből 199 példányt sorszámozunk és a négy szerző névre szólóan dedikálja arany (1–9. példány) és ezüst kategóriájú mecénásainknak (10–99. példány), illetve személyes előfizetőinknek (100–199. példány) (nevük belekerül a könyvbe a megfelelő megjelöléssel). Az arany fokozatot vállalóktól 199 DM, az ezüstöktől 99 DM, a személyes előfizetőktől pedig 29 DM összegű hozzájárulást kérünk (ezt persze bármilyen pénznemben el tudjuk fogadni). Ezen kívül a számozatlan példányokra is elfogadunk előfizetéseket, a kemény kötésűek ára 19 DM, a puha kötésűeké 15 DM. Az egész „rendszert” még csak most dolgoztam ki, eddig csupán néhány nyugati barátunknak küldtem el a felhívást – visszajelzés még nem érkezett.

Lapunk, a Pánsíp átmeneti, de évente megújuló anyagi válságát most úgy oldottam meg, hogy évi 3-4 megjelenésű folyóiratból éves almanachhá alakítottam. Egy teljes év alatt talán könnyebben sikerül annyi pénzt összeszednem, amennyi a kiadásához kell. A szerkesztőséget is átalakítottam: másfél évvel ezelőtt három fiatalnak adtam át a szerkesztést (egyikük Éva volt), most visszavettem, mivel évi egyszeri megjelenéshez fölösleges szerkesztőséget fenntartani. Évával ketten lazán megcsináljuk – ezzel is pénzt takarítunk meg. (Két éve magunk szedjük-tördeljük az anyagot.)

Talán tudod, hogy 1995-től működik egy alapítványunk is (UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány), ez Budapesten van bejegyezve, és a mostani átalakítás nyomán közhasznú társaságként működik. Az alapítvány, amellett, hogy jogi szempontból keretül szolgál lap- és könyvkiadói munkánkhoz, sok más egyébbel is foglalkozik. Több kárpátaljai kulturális ügyet „menedzselünk”, támogatásokat próbálunk megszerezni itteni íróknak, tanároknak, iskolák pályázatait bonyolítjuk, rendezvényeket szervezünk és támogatunk. Leglátványosabb ügyünk a Kárpátaljai Magyar Irodalmi Nívódíj (KÁRMIN-díj) megalapítása volt, ezt évente ünnepélyes keretek között (baráti fogadás keretében) adjuk át annak, akit a KÁRMIN-díj évente változó 4-7 tagú Bizottsága erre érdemesnek talál. Eddig Penckófer János, Bagu László és P. Punykó Mária kapták meg. Különdíjunk is van, ezt az irodalomhoz csak részben kapcsolódó tevékenység művelői kaphatják meg, 96-ban Vidnyánszky Attila, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház főrendezője, 98-ban Németh István könyvkiadó volt a különdíjas. Eddig mindig sikerült a díjak (itteni viszonylatban igen szép!) összege mellett az átadási ünnepség költségeit is előteremtenem, s most azon dolgozom, hogy különdíjunkat nevesítsem, és önálló, rangos díjjá tegyem. Elnevezni a hat éve eltávozott Váradi Sternberg János történész-professzorról akarom (családjával egyetértésben), aki jövőre lenne 75 éves, épp ezért a díjat 75.000 Ft-ra szeretném feltornászni. Benyújtottam tucatnyi pályázatot – egyelőre eredmény nélkül. (Itt most hadd kérdezzem meg – zárójelben –, hogy ha az 1999 januárjában esedékes átadási ünnepségre meghívnálak, hajlandó lennél-e ingyen eljönni? Netán: ha szerveznék valami kis jótékonysági koncertet, azon vállalnál-e fellépést?) Ezen kívül az alapítványunk bérmunkát is végez: szedést, tördelést, kiadványtervezést, teljes nyomdai előkészítést és kitűnő nyomdai kapcsolataink révén nyomdáztatást is szívesen vállalunk – ebből nagyjából annyi „csapódik le” alapítványi számlánkon, amiből a működési költségeket – így például a havi 10.000 Ft-os könyvelési díjat – fedezni tudjuk.

Hát talán beszámolónak ennyit. Még valamit családunkról: anyámnak két éve súlyos emlőműtétje volt (rosszindulatú daganat!), ebből már felépült, de egyre gyengébb, lassan teljes ellátásra szorul (73 éves); apám viszont fáradhatatlan, 10 év alatt, amióta nyugdíjban van, 8 regényt írt meg, ebből eddig 5-öt sikerült kiadatnia. Gyerekeim nőnek, mint a gomba, 14 éves fiunk (Kolos) focizik és komputerezik, 10 éves Csönge lányunk zongorázgat és fest (nyárra mindkettőt lehagyta, most úszni tanul). Talán sikerül augusztusra valamilyen magyarországi táborba elhelyezni őket – ez mindig nagy élmény nekik. Évám mindenben legfőbb segítőtársam, amellett, hogy 6 ember-re főz-mos-takarít, gyereket nevel, amellett, hogy „vállalati sofőr” és hogy szerkesztői munkát is folyamatosan végez, még írni is marad ideje. Én az egészségi állapotomra nem panaszkodhatom, bár egyre nehezebben járok és segítség nélkül már egyáltalán nem boldogulok (pl. reggeli felöltözés), de azzal vigasztalom magam, hogy az én betegségem tipikus lefolyása sokkal súlyosabb, 40 éves koromra már ágyhoz lehetnék kötve és nyelési-légzési zavaraim is lehetnének. Mázlimra erről egyelőre szó sincs (bár 100 méter gyorson, félő, már nem leszek olimpikon), és eddig mindig tudtam saját állapotomat nagy-nagy derűvel kezelni. És, bizony mondom, sok teszetosza és ötletszegény, rest gondolkodású barátomnál-alkotótársamnál érzem magam egészségesebbnek, és ezt mintha teljesítményem is igazolná. Olyankor is mindig kacagok, amikor 2-3 titkárnővel, irodavezetővel, elnöki és egyéb testületekkel, tagszervezetekkel, székházzal, szolgálati kocsikkal és magas működési költségvetéssel rendelkező szervezetek szerencsétlenkedését, ügyetlenkedését, körülményeskedését látom valami ügy körül, mert tudom, hogy magam tízed ennyi erőfeszítéssel másod-harmadmagammal hamarább megmozdítanám a dolgot. Így hát nyugodtam állíthatom, hogy duzzadok az erőtől!

Ha van időd, írj, ha nincs, akkor majd dumálunk valahol-valamikor. Szia, ölel
Balla D. Károly
Ungvár, 1998. június 26.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.