Létra a ködbe

Balla D. Károly

Létra a ködbe

A jövő már megtörtént.
Csak mi még nem éltünk akkor.

A káderosztály terebélyes és szigorú főnökasszonya mintha már várta volna Trohánt. Azzal fogadta, hozzá ugyan hiába küldték, egy nem sok, de annyi betöltetlen laboránsi állása sincsen – ellenben, húzta a szót jelentőségteljesen, mégis akadna két lehetőség. Az egyik az állandó éjjeli ügyelet az egyetemi garázsban, a másik a Szeizmológiai és Műholdkövető Kutatóintézet, pontosabban annak helyi állomása, amelyet jobb híján az ő adminisztrációjuk alá rendeltek. Trohán gondolkodás nélkül az utóbbit választotta, mire a drobális hivatalnokasszony hevesen rábólintott és fontoskodva elmagyarázta, hová kell mennie.

A helyszín leírása már önmagában is felkeltette az érdeklődését. Kifejezetten kedvére szolgált, hogy el kell majd haladnia a temető mellett, fel kell kapaszkodnia a kaptatón, és egy burjánzó élő sövénytől benőtt vaskapun kell kitapogatnia a belülre szerelt csengőgombot.

A helyszín még a fantáziájában megjelent képnél is romantikusabb, vadregényesebb volt. Meglepetésére a rozsdás kapun csengetésére elektromos zár kattant, és ahogy a kilincset lenyomva nagy erővel betolta a mozdulni alig hajlandó súlyos szárnyat, mintha egészen enyhe, alig érezhető áramütés érte volna.

Vadrózsabokrok szúrós ágai között hajlongva és oldalozva haladt az épületig, vigyáznia kellett, véresre ne maródjon az arca. Pulóverébe még így is beleakaszkodtak a tövisek, csúnyán kihúztak egy-egy pamutszálat. Ez már kicsit sok volt neki a romantikából. Nem örült a kutya acsargásának sem, de elhitette magával, a véreb nem szakadhat le drótpályán futó láncáról, és semmiképpen nem érheti el a bejáratot.

Homályos lépcsőházban találta magát, a földszintről nem nyíltak ajtók, csak a sötét pincelejárat árasztotta az átható penészszagot. Felment az első emeletig, és itt komolyan elbizonytalanodott, vajon jó helyen jár-e. Hogy eddig egyetlen táblát, feliratot nem talált sem a kapun, sem a házon, az még nem tűnt fel, de hogy az itt sorjázó ajtók egyikén nincs kiírva: “titkárság” vagy “adminisztráció” vagy “igazgató”, egyáltalán: hogy semmi se legyen kiírva, azt felettébb furcsának találta. Elsétált a folyosó végéig, aztán vissza, majd rászánta magát és bekopogott az első ajtón. A túloldalon kulcs csörrent, kattant a zár, és megnyílt előtte egy lakás. Gyorsan bocsánatot akart kérni, úgy látszik, rossz helyen jár, ám megelőzték: jöjjön csak, már várták.

A rosszul világított előszobában sorakozó sáros cipők láttán maga is elkezdett lehuzakodni, de erélyesen rászóltak, hát abbahagyta.

Újabb ajtó mögött éles neonfény fogadta, szinte elvakította, így csak lassan bontakozott ki szeme előtt a félig iroda, félig labor benyomását keltő helyiség. Az egyik íróasztalnál feltehetőleg az intézmény vezetője ült. Fehér köpenye, aranykeretes szemüvege és kis kecskeszakálla igazi professzori megjelenést biztosított számára. Ugyanakkor ilyen figurákat Trohán eleddig nemigen látott ennek az egyetemnek a berkeiben, inkább filmekből volt ismert számára: a világhírű atomtudós, akit elrabol az ellenség és kényszeríti titka átadására; a látszatra szelíd, valójában sátáni természetű génsebész, aki az emberiség pusztulásával fenyegető mutánsokat hoz létre; a szórakozott matematikus, aki véletlenül megfejti az időutazás titkát… Feltűnt, hogy az egykedvűen üldögélő prof előtt üres asztal terpeszkedett, se telefon, se fax, se bélyegzők, se iratok. Kezében kis ceruzacsonkot forgatott, időnként az asztal lapjához koppintotta.

Kísérője Trohánt azonban a másik asztalhoz vezette. E mögött roppant elegáns, öltönyös-nyakkendős kis kopasz férfi izgágáskodott, hol a fiókokat húzogatta, hol a telefonkagyló után kapdosott, pakolgatta az irattartókat, felgyújtotta és leoltotta az asztali lámpát, aztán, mintha életbevágóan fontos lenne, a kurblis ceruzahegyezővel kezdett foglalatoskodni. Úgy festett, mintha az ő asztalára zsúfolódott volna mindaz, aminek kettőn kellett volna megoszlania, és neki az lenne a feladata, hogy bizonyos, a kívülálló számára kifürkészhetetlen egymásutánban sorra megérintse, kezébe vegye, használja vagy odább tegye a tárgyakat. Ültében is feltűnően alacsony termete és választékos öltözete, valamint szünet nélküli kapkodása egyszerre tette komikussá és félelmetessé – messzire sugárzott róla a rosszindulat és gonoszság. Erre nem is kívánt semmivel rácáfolni.

Már várták, erősítette meg a kopasz is, anélkül, hogy abbahagyta volna szapora koreográfiáját, aztán megkérdezte Trohántól, tudja-e, mi a különbség a szeizmológia és a szeizmográfia között. De mint aki nem vár választ, az asztalán heverő számos dosszié közül az egyiket előkapta, megoldotta zsinórját, felcsapta a fedelét, még ám olyan lendülettel, hogy a tartalmát képező iratok magasba röppentek, és a keletkező léghuzat szétterítette őket az asztalon, mindegyiket hátlapjával felfelé. Akár a bűvész a jól sikerült kártyatrükk után, elégedetten és titokzatosan elmosolyodott, és most emelte először a szemét a jövevényre.

– Van külföldön rokona?

Trohánt nem lepte meg különösebben a kérdés, megkérdezték tőle ezt akkor is, amikor laboránsi állást vállalt, pedig előzőleg mindent rávezettek a káderlapján, a megfelelő rubrikában ott a tagadó kijelentés.

– Nincsen.

– Aha. Szóval nincsen. És akkor ez mit jelentsen? – kérdezte kajánul a kopasz, és egyesével, mintegy találomra, kezdte színükre visszafordítani a szétrebbent lapokat.

Elsőre három kártyáját fedte fel, és hatásszünetet tartott. Szó se róla, Trohán alaposan meglepődött. A családi fényképalbum két féltett darabjának, továbbá egy számára ismeretlen képeslapnak a nem túl jó minőségű fénymásolata hevert előtte. Elérzékenyülve előbb a délvidéki dédmama fiatalkori, majd a felvidéki dédpapa öregkori arcmásán futtatta végig tekintetét. Az utóbbi felvételt különösen szerette. A jó öreg hatalmas ősz szakállába takarózva egy nyugszékben szendereg a ház udvar felőli bejárata előtt, fején kalap, éles árnyékok, tavaszi vagy inkább őszi napsütés, mellette két hordó, az egyik a tetőcsatorna lefolyója alá illesztve, benne feltehetően már kicsit poshadt esővíz, a másik hordón hangszóró, amely a benti rádióhoz kapcsolódik, fiai kifejezetten abból a célból tették ide, hogy a papa a vasárnapi istentiszteletet friss levegőn hallgathassa.

A felfedett harmadik darabot Trohán nem ismerte, fejét forgatva próbálta “lábra állítani” a képen látható alakokat, ám ebből szögből sem az előtérben beszélgetőket, sem a háttérben sétálókat nem sikerült jól megfigyelnie. A sebtében elolvasott feliratból csupán azt állapította meg, hogy a képeslap nagyjából a dédmama fiatalkori fotójával azonos időben és ugyanabban a városkában készült. Megkérdezte, megnézheti-e közelebbről, már nyújtotta is érte a kezét. Ám az izgága kopasz villámgyorsan visszafordította mind a három képet, elvigyorodott, és kiterjesztett két tenyerét a többi papír fölött kezdte járatni, mintha varázsolna.

– Nos, élnek külföldön rokonai? – kérdezte újra, és kivirította a következő három dokumentumot.

Trohán nagyot nyelt, mert szemmel láthatóan két születési anyakönyvi kivonat és egy házasságlevél fordult színére, és nemigen lehetett kétsége afelől, dédszülei nevét kanyarogja rajtuk a cikornyás kézírás.

– Akkor az még nem volt külföld… – kockáztatta meg, és mert a másiknak szeme sem rebbent, még hozzátette: – Esetleg harmadfokú unokatestvéreim érhetnek ott. De már az anyám sem tartotta a kapcsolatot az ottani rokonsággal.

A kopasz lassan elvigyorodott. – Nem akarja megtekinteni az okmányokat? – kérdezte, de mire a kérdezett nyúlt volna értük, gyorsan visszaforgatta őket.

– Nem is levelezik velük?

Na, akkor most már vigyázzunk. Trohán szeme az eddig még nem látott lapokra meredt, közben az emlékezetében kezdett kutatni. Egyikkel sem ment sokra. Az a még fel nem fedett néhány papírlap nyilván egy-egy fénymásolat, és ahogy sejti, alighanem levelek kópiája. Leveleké, amelyek rá nézve terhelők, és legkevesebb azt bizonyítják, hogy ő kapcsolatban áll a délvidéki rokonsággal. Pedig dehogy. Nem emlékszik, hogy valaha is érkezett volna hozzá Zentáról bármilyen üzenet, mint ahogy ő sem küldött oda soha semmit. Ugyanakkor erre az egész procedúrára, amely lassan rendőrségi kihallgatásra kezd hasonlítani, nyilván nem került volna sor, ha ezeknek itt (no de kik is ezek? nyilvánvaló, hogy nem szeizmológusok) nem lenne a kezükben valamilyen megdönthetetlen bizonyíték arra nézvést, hogy… Persze lehet valami félreértés is, ostoba tévedés, névazonosság, eltévesztett dátum, rosszul írt cím, átkeresztelt utcanév, és ha minden ellene szól is, egykönnyen tisztázhatja majd magát, vége lesz ennek a képtelen számonkérésnek. Csak tudná, miért olyan nagy baj, ha valakinek távoli unokatestvérei élnek egy tulajdonképpen nem is ellenséges országban, talán bizony olyan nagy dolog a Szeizmológiai Intézetben dolgozni, talán bizony államtitkokhoz lehetne hozzáférése egy legalsóbb beosztottnak, nevetséges ez az egész, nem is érti, hogy keveredett bele, pedig mennyire tetszett neki a kicsit vadregényes környezet, az élő sövény, a rozsdás kapu, az elvadult rózsalugas.

Kinézett az ablakon, meg akart bizonyosodni arról, hogy valóságos-e mindaz, ami körülveszi, valóban a régi szőlőhegyre jött-e fel a temető melletti kaptatón, nem csak érzéki csalódás-e minden, nem otthon a díványon szenderegve képzeli-e az egészet, és elég kicsit megráznia fejét, hogy a világ újra a helyére zökkenjen… A látvány, amely szeme elé tárult, egyszerre volt természetes és álomszerű. A völgyből még nem szállt fel a sűrű reggeli köd, a város nagy részét átláthatatlan fényes derengésbe vonta, de a fehérségből kiemelkedő szembülső hegyen minden tisztán látszott, a vár sötét tömbjei, a katedrális két égre törő tornya, az egyetemi könyvtárnak helyet adó egykori püspöki palota sárgán tüntető homlokzata… A mélyebb részek magasabb épületeinek is látszott a teteje, mint furcsa hajók, úgy úsztak a köd hómezeje fölött. Ahogy tovább vitte a tekintetét, a horizont vibráló vonala egy helyen megtört, mintha lecsorgott volna, valami fényes csík eredt belőle – vajon mi lehet ez? Hát persze, az Ung, ahogy a városon végigkanyarogva kicsordogál a képből, nem a horizont ömlik belé, hanem a folyó sziporkái szóródnak vízszintessé, akárha az idő folytonossága lényegülne kiterjesztett térré.

Összerezzent az éles telefoncsörgésre. A kopasz, mint aki már várta a hívást, felkapta a kagylót, belemondott néhány gyors igent, és már helyére is tette. Ahogy korábban, fiókjait kezdte húzogatni, lekapcsolta, majd újra felgyújtotta az asztali lámpát, aztán felállt, és jelentőségteljesen a professzorkülsejű társára nézett. Az megköszörülte a torkát, szintén felállt. – Itt várjon minket -, vakkantotta, és távoztak a szobából. A harmadik férfi, aki ide kísérte, már korábban kimehetett észrevétlenül. Trohán most egyedül maradt a helyiségben.

Ez valami trükk, gondolta, miközben újra az asztalon heverő papírlapokra esett tekintete. Direkt mentek ki, titkon figyelik valami rejtett kamerával, hogy megtudják, ő ezalatt színére fordítja-e a dokumentumokat. De vajon mivel mártja be jobban magát? Ha közömbösséget színlel és nem nyúl hozzájuk, vagy ha enged természetes kíváncsiságának?

Újra kinézett az ablakon, látta az égre folyó Ungot, aztán ismét az íróasztalra meredt. Amikor harmadszorra is megismételte ezt a műveletet, és szeme fókuszát a végtelenről fél méterre kellett átállítania, kicsit megszédült. Ugyanakkor, amint az egyensúlyvesztés első apró hulláma elérte, hirtelen eszébe jutott valami egészen képtelen dolog.

Nem, ez lehetetlen. Ennek a valószínűsége kisebb, mint hogy az ábécé véletlenszerű sorozatba állított betűiből a Száz év magány álljon össze.

És ha mégis?

Hiszen az Ung összefolyik a Latorcával és az Ondovával, így lesz belőle Bodrog, az Tokajnál belefolyik a Tiszába, a Tisza pedig, hát igen…

Mikor is? Tavaly történt, a télvégen, persze, hiszen jeges volt az út és a töltésoldal. Megállt a sétány szélén, hogy kifújja az orrát; a táskáját lába mellé tette a kőpadkára. Komoly, zárható, diplomata típusú táska volt, nem sokkal azelőtt vette, a kollégái ugratták is, hogy most már nem is egyetemistának, hanem egyenesen tanárnak akar látszani laboráns létére. De ő nem törődött vele, nagyon praktikusnak találta új portékáját, attól kezdve azzal járt, és nemcsak az elemózsiáját meg a jegyzetfüzeteit és a naplóját, hanem minden bizalmasabb holmiját, amit nem szívesen hagyott a szállásán, magával hordta, így a levelezését is, hiszen egyszer már leleplezte főbérlője eziránti tevőleges kíváncsiságát.

Amikor zsebkendőjét eltette és lenyúlt a táskáért, a lába szárával kicsit megbillentette a táskát, az eldőlt, a lendülettől csusszant egyet a jeges padkán, átbucskázott a peremén, és mint valami versenyszán, lesiklott a meredek töltésen, egyenesen bele a zajló folyóba. Kétségbeesésében kishíján maga is utána vetette magát, de időben megtorpant, szerencséjére, mert a meredek és jeges töltésoldalon ő sem tudott volna megkapaszkodni.

Egészen a második hídig követte a táskáját, amely, mintha erre tervezték volna, élére fordult, elcsípte a fősodort, és kissé ugyan bukdácsolva, de meggyőző elszántsággal haladt a töredező jégtáblák között titkos célja felé.

Vajon miért nem süllyed el, tűnődött Trohán, hiszen aligha vízhatlan. Aztán eszébe jutott, két szabályos úszóhólyag is található benne. Egyikben a levese, másikban befőtt volt; miután mindkettő kiürült, a kupakot gondosan visszapattintotta az üvegekre; kétszer hét deci levegő, hosszában a táska tetején, ezért állt a vízben az élére…

A második hídnál feladta. Kövek, jégdarabok dobálásával, kis hullámok keltésével semmire sem ment, rá kellett hát ébrednie, hasztalan kísérné akár a város határáig vagy tovább, a jeges vízbe sehol sem merészkedhetne, olyan hosszú husángot pedig nem találhat, amelyikkel a folyó közepéig benyúlhatna. Ha lenne kötele, próbálkozhatna azzal, de ugyan miféle kampó vagy hurok találna fogást a sima műbőrön?

Pár napig lógatta az orrát, aztán lassacskán újra beszerezte az odaveszett kisebb kellékeket, új spirálfüzeteket vett, új leveleket írt és kapott – legfeljebb a régebbiek felett nem tudott többé révedezni. Bízott abban, amiért évek óta vezetett naplója odaveszett, attól még múltja nem válik bizonytalanná.

Hát igen, Ung a Bodrogba, Bodrog a Tiszába…

Kicsit újra megszédült, hirtelen melege lett, úgy érezte, elfogy körülötte a levegő. Az ablakhoz lépett, kinyitotta. A helyiségbe becsapott a hűvös késő őszi szél, a fuvallat elért az asztalig és sorra színükre fordította a papírokat. De Trohán ott maradt az ablaknál, nem volt sem ereje, sem kedve, hogy megismerje a bizonyítékokat. Inkább a horizontot fürkészte újra, a fehérségbe vesző völgyet.

Az épületnek ez a része a hirtelen szakadó, meredek hegyoldalba nézett. Ami a frontról első emeletnek számított, itt sok-sok szintnyi magasságot jelentett. Hiába hajolt ki egészen mélyen, nem látta, mi van alatta, a mélység beleveszett a ködbe. Próbálta követni a falhoz támasztott létra vonalát, ám az fokról fokra homályosabb lett, aztán már csak sejlett, végül csupán képzeletben folytathatta az egyenest, tekintetével kereshette a helyet, vajon hol éri el a talajt. Megborzongott a hűvös levegőtől, épp behúzódott volna, amikor a dolog szöget ütött a fejébe. Egy létra. Épp ez alá az ablak alá állítva. Ez is csak trükk. Látni akarják, megpróbál-e szökni. Aztán nyomába engedik azt a vérebet, amelyik ott acsarog a bejáratnál drótpályára kikötve.

Eljött az ablaktól, de hirtelen megállt. Az asztalon továbbra is meg-meglebegnek a papírlapok, furcsa táncot járnának, hol a színükre, hol a fonákjukra feküdtek, mintha a szigorú kopasz forgatná őket pontos koreográfia szerint. Trohánt elfogta az undor, mindet kívánt, csak azt nem, hogy folytatódjon az ostoba kihallgatás. Visszalépett az ablakhoz, végighordozta tekintetét a vár sötét tömbjén, a kéttornyú katedrálison, a püspöki palota sárgán tüntető homlokzatán, majd követte a horizont káprázó csíkját egészen addig, amíg a folyót az égbe torkollni nem látta. Aztán gyors elhatározással átvetette magát a párkányon, lábával megkereste a létrafokot, kezével megragadta a két póznát – és ereszkedni kezdett, bele a ködbe.

A retusált fényképen senki sem fordította felé a fejét, amikor a tiszai tutaj fedélzetére száz évvel ezelőtt megérkezett.

Megjelent: zEtna webmagazin, 2003.
Könyvben: Huszonnyolc. Couleur totál c. prózaantológia (zEtna, Zenta-Újvidék, 2003)

Alább szerb fordításban:


Karolj D. Balla

Merdevine u magli

Budućnost se već dogodila.
Samo što mi tada nismo živeli.

Raskrošnjala i stroga šefica kadrovskog odeljenja kao da je već iščekivala Trohana. Dočekala ga je s tim da su ga, uzalud poslali k njoj, jedan, doduše, nije mnogo, ali čak ni toliko nepopunjenih radnih mesta za laborante nema, međutim – razvlačiše ona reči značajno – ipak bi se našle dve mogućnosti. Jedna je stalno noćno dežurstvo u univerzitetskoj garaži, a druga pak Istraživački institut za seizmologiju i nadziranje veštačkih satelita, tačnije lokalna ispostava istog, koju su u nedostatku boljeg rešenja podveli pod njihovu nadležnost. Trohan je bez razmišljanja odabrao ovu potonju mogućnost, našta mu je drobušinasta administartivka oštro klimoglavilala i objasnila mu gde treba da ide.

Opis mesta je sam po sebi pobudio njegovo interesovanje. Izrazito mu je bilo po volji to što treba da prođe pored groblja, popne se uz uzvišicu i na jednoj u bujnu živu ogradu zarasloj gvozdenoj kapiji napipa dugme zvonceta na njenoj unutrašnjoj strani. Lokalitet je bio romantičniji, divlje renesansniji čak i od one u mašti uobličene slike. Na njegovo poprilično iznenađenje, na zvonjavu je na zarđaloj kapiji šljocnula električna brava, a kada je pritisnuvši kvaku velikom snagom pogurao jedva pokretno krilo, kao da je zadobio i sasvim blagi, jedva zametljivi električni udar.

Saginjući se i idući postrance napredovao je ka zgradi kroz bodljikave grane grmova divljih ruža, pazeći da eventualno do krvi ne izgrebe lice. Bodlje su pak čak i tako zapinjale za njegov pulover, ružno izvlačeći pojedine pamučne niti. Bilo mu je već pomalo isuviše od te romantike. Nije se obradovao ni psećem režanju, no ubedio je samoga sebe da zver ne može da se otrgne sa po razapetoj žičnoj vođici trčećeg lanca, te da ni u kom slučaju ne može da dosegne do ulaza.

Obreo se na senovitom stepeništu, na prizemlju nije bilo vrata, samo je prodoran vonj memle izbijao iz mračnog podrumskog grotla. Popeo se na prvi sprat i tu se ozbiljno uznemirio, zapitavši se da li se našao na pravom mestu. To što do sada ni na kapiji niti na samoj zgradi nije naišao ni na jednu jedinu tablu ili pak natpis i nije mu bilo toliko upadljivo, ali to što ni na jednim vratima koja su se ovde ređala nije bilo ispisano “sekretarijat”, ili “administracija”, ili pak “direktor” – štaviše, da ama baš ništa ne bude ispisano – činilo mu se zaista više nego čudno. Odšetao se do kraja hodnika, a potom i nazad, doneo odluku i zakucao na prva. Na suprotnoj strani je zazveckao ključ, škljocnula je brava i pred njim se otvorio jedan stan. Hteo je brzo da zatraži izvinjenje, izgleda da se obreo na pogrešnom mestu, no preduhitriše ga: ta dođite samo, već smo vas čekali.

Videvši niz poređanih blatnjavih cipela u loše osvetljenom predsoblju i sam poče da se izuva, no oštro ga osloviše, te se tako on okane toga.

Oštra neonska svetlost dočekala ga je iza narednih vrata, gotovo ga oslepivši, te se stoga pred njegovim očima tek polagano stala ocrtavati prostorija koja je odavala utisak polukancelarije – polulaboratorije. Za jednim pisaćim stolom sedela je osoba za koju se moglo pretpostaviti da je rukovodilac ustanove. Njen beli mantil, naočare sa zlatnim okvirom i mala jareća bradica odavale su mu utisak pravog profesora. Istovremeno, ovakve likove Trohan do sada baš i nije viđao po zabranima ovog fakulteta, već su mu oni pre bili poznati iz filmova: atomista svetskog glasa kojeg je oteo neprijatelj koji ga primorava da preda svoju tajnu. Na prvi pogled skromni, no zapravo dijabolični genetičar, koji kreira mutante koji prete da istrebe čovečanstvo. Pasionirani matematičar, koji teoretskim putem razrešava tajnu NLO-a. Bilo je upadljivo da se pred ravnodušno sedećim profesorom prostirao potpuno prazan sto – nigde ni telefona, ni faksa, ni štambilja, ni spisa. U ruci je obrtao mali okrajak od olovke, kojim je povremeno lupkao po ploči od stola.

Međutim, Trohanov pratilac ga je odveo do drugog stola, za kojim je revstvovao jedan vanredno elegantan, u odelo sa kravatom odeven oniži ćelavac, koji je čas izvlačio fioke, čas posezao za telefonskom slušalicom, pakovao dosijee, palio i gasio stonu lampu, a potom se pak, kao da je u pitanju stvar od životne važnosti, počeo zanimati sa obrtaljkom opremljenim zarezivačem za olovke. Odavao je utisak kao da se na njegovom stolu nagomilalo sve ono što bi inače dvojica trebala da podele, a da bi njegov zadatak trebao da bude da po određenom, za osobe sa strane nedokučivom sukcesivnom redu dotakne, uzme u ruke, upotrebi ili pak odloži predmete. Njegova čak i u sedećem položaju upadljivo niska figura i elegantna odeća, kao i njegova neprestana užurbanost činili su ga u isti mah i komičnim i zastrašujućim – iz njega su nadaleko zračili zlonamernost i zloba. I to ničim nije želeo da opovrgava.

Već su ga iščekivali – ponovio je i ćelavko, bez toga da se okanuo svoje izdašne koreografije, a potom je pak upitao Trohana da li zna u čemu je razlika između seizmologije i seizmografije. No poput nekoga ko ni ne očekuje odgovor zgrabio je jedan od brojnih dosijea koji su se povlačili po stolu, razvezao pantljike, tresnuo omotom sa takvim elenom da su predmetni spisi prhnuli uvis, a stvoreni vazdušni kovitlac gotovo ih je razastro po stolu i to sa poleđinom okrenutom nagore. Zadovoljno se i zagonetno nasmešio, poput mađioničara nakon dobro izvedenog trika sa kartama i po prvi put podigao pogled na pridošlicu.

– Imate li rođake u inostranstvu?

Trohana nije osobito iznenadilo ovo pitanje, to su ga pitali i onda kada je prihvatio posao laboranta, premda su prethodno sve već zaveli u kadrovski evidencioni list, gde je u odgovarajućoj rubrici stajala negativna izjava.

– Nemam.

– Aha. Dakle, nemate. A šta onda ovo treba da znači? – zapitao je ćelavac pakosno i stao da pojedinačno, gotovo nasumice, okreće nazad na lice one raspršene spise.

Najpre je otkrio svoje tri karte i napravio efektivnu pauzu. Bez daljeg – Trohan je bio temeljito iznenađen. Pred njim su ležale dve raskriljene stranice iz porodičnog foto-albuma, te ne baš kvalitetna foto-kopija jedne njemu nepoznate razglednice. Ganuto je klizio pogledom ponajpre po mladolikom obličju njegove vojvođanske prababe, a potom pak po onom staračkom njegovog slovačkog pradede. Osobito je voleo ovaj potonji snimak. Dobri starac, prekriven svojom ogromnom belom bradom, drema u naslonjaču ispred dvorišne kapije, na glavi mu je šešir, oštre senke, prolećno ili pre jesenje sunce, kraj njega dva bureta – jedno od njih smešteno ispod olučnog slivnika, u njemu je, verovatno, pomalo već ustajala voda, a na drugom buretu je pak zvučnik, koji je povezan sa radio – aparatom u kući, njegovi sinovi izričito su ga postavili tamo kako bi deka na čistom vazduhu mogao da sluša nedeljnu službu božiju.

Onaj treći razotkriveni komad Trohan nije poznavao, okrećući glavu pokušavao je da “postavi na noge” na slici vidljive figure, no iz tog ugla nije mogao da identifikuje ni ljude koji su razgovarali u prednjem planu, niti pak one koji su šetali u pozadini. Iz natpisa je ustanovio samo to da je, generalno, razglednica nastala u isto ono vreme i u istoj onoj varošici u kojoj je nastala fotografija prababe iz njenih mladalačkih dana. Upitao je može li da je pogleda izbliza, čak je ispružio i ruku k njoj. No raspomamljeni ćelavko je munjevito okrenuo sve tri slike, zacerekao se i počeo da ispruženim dlanovima kruži nad ostalim papirima, baš kao da vrača.

– Dakle, žive li vam rođaci u inostranstvu? – zapitao je iznova i zorno razastro naredna tri dokumenta.

Trohan je progutao knedlu, pošto su na njegove oči na lice bila okrenuta dva izvoda iz matične knjige rođenih i jedna potvrda o sklapanju braka, pri čemu nije moglo biti dvojbe o tome da cifrasti rukopis eventualno ne izvija imena njegovih praroditelja.

– Tada to još nije bilo inostranstvo – reskirao je, a potom pak, pošto onaj drugi nije ni trepnuo, dodao još i sledeće: moguće je da tamo žive moji bratanci i sestričine u trećem kolenu. No već ni moja majka nije održavala kontakt sa tamošnjim rođacima.

Ćelavko se polagano nacerio. – Zar ne želite da pogledate dokumente? – zapitao je, no brzo ih je preokrenuo, pre nego što je upitani i mogao da posegne za njima.

– Zar se ni ne dopisujete sa njima?

No, sada bi već morali da pripazimo. Trohanove oči bile su fiksirane za do sada neprezentovane stranice, a u međuvremenu je stao da pretražuje po svojim sećanjima. Ni sa jednim nije daleko dogurao. Onih nekoliko još neotkrivenih listova hartije zacelo predstavljaju pojedine foto-kopije i to – kako naslućuje – po svoj prilici kopije pisama. Pisama koja su po njega optužujuća, a koja pak u najmanju ruku dokazuju da je on u vezi sa svojim rođacima iz Vojvodine. Ali to uopšte nije moguće. Ne seća se da mu je ikada iz Sente prispela ma kakva poruke, baš kao što ni on tamo nije otposlao ništa. Istovremeno do ove cele procedure, koja polako počinje da liči na policijsko saslušanje, verovatno ne bi ni došlo da ovi ovde (i ko li su zapravo oni – evidentno je da nisu seizmolozi) nemaju u svojim rukama neki neoborivi dokaz koji ukazuje na suprotno. Naravno, moguće je i da je u pitanju nekakav nesporazum, neka glupa greška, identičnost imena, pogrešan datum, loše ispisana adresa, prekršteni naziv ulice, a čak i ukoliko sve bude govorilo protiv njega, moći će srazmerno lako da se opere, doći će kraj ovom besmislenom polaganju računa. Kada bi samo znao zbog čega predstavlja toliko veliki problem ako nekome dalji bratanci žive u jednoj drugoj državi, koja inače nije ni neprijateljska. Biće da rad u Institutu za seizmologiju predstavlja uistinu veliku stvar, verovatno bi jedan nameštenik najnižeg ranga mogao da dođe do određenih državnih tajni – sve ovo je smešno, zaista ne shvata kako se upetljao u sve ovo, premda su mu se dopadali pomalo divlje romaneskna okolina, živa ograda, zarđala kapija, podivljali ružičnjak.

Pogledao je kroz prozor, pošto je želeo da se uveri da li je zaista stvarno sve ovo što ga okružuje, da li je zaista dospeo na stari Grožđani breg uspevši se uz uzvišicu pokraj groblja, da nije sve ovo tek puka čulna opsena, ne zamišlja li on sve ovo dremajući na divanu u svome domu, pri čemu bi bilo dovoljno tek malčice mrdnuti glavom kako bi svet iznova bio postavljen na svoje mesto. Prizor koji se prostirao pred njegovim očima bio je u isti mah i prirodan i somnabulan. Gusta jutarnja magla još se nije bila podigla iz doline, obavijala je veliki deo grada u neprozirnu, svetlucavu koprenu, no na sučeličnom brdu koje se izdizalo iz beline sve se jasno videlo – crni blokovi tvrđave, dva put neba stremeća tornja katedrale, manifestantno žuto pročelje negdašnje biskupske palate, koja je ustupila svoje prostorije univerzitetskoj biblioteci. Videli su se krovovi u dubljim delovima počivajućih viših zgrada, koji su poput nekih čudnih brodova plivali nad zasneženom površi magle. Bludeći dalje pogledom, opazio je kako se vibrantna linija horizonta na jednom mestu prelomila, kao da je iz nje oticala, izvirala, nekakva blistava pruga – šta li bi to moglo da bude? Pa naravno, to je Ung, on se nakon krivudanja kroz grad izliva iz slike, horizont se ne stapa s njim, već se iskrice reke rasipaju vodoravno, baš kao da se vremenski kontinuum supstancira u raskriljenom prostoru.

Prenuo se na oštru zvonjavu telefona. Ćelavko je dograbio slušalicu poput nekoga ko je već iščekivao poziv, izgovorio je u nju nekoliko brzih “da” i već ju je položio na njeno mesto. Počeo je, kao i ranije, da izvlači fioke, isključio je, a potom iznova uključio stonu lampu, potom je ustao i veoma značajno pogledao svog kolegu profesorskog izgleda. Taj je pročistio grlo, takođe ustao, prozborio “sačekajte nas ovde”, te se oni udaljiše iz sobe. Onaj treći muškarac koji ga je dopratio dovde verovatno je već ranije neopaženo izišao. Sada je Trohan ostao sam u prostoriji.

Ovo je neki trik – pomislio je, dočim je njegov pogled iznova pao na listove papira, koji su razbacani ležali po stolu. Samo su zato i izašli iz sobe, potajno ga motre nekom skrivenom kamerom, kako bi saznali hoće li on za to vreme okrenuti dokumente na lice. No čime li će sebe bolje uplatkati? Ako odglumi ravnodušnost i ne posegne za njima, ili ako pak udovolji svojoj prirodnoj radoznalosti?

Iznova je pogledao kroz prozor, posmatrao je u nebo otičući Ung, a potom se iznova ekstatično zagledao u sto. Kada je po treći put ponovio ovu operaciju i kada je fokus svojih očiju trebao sa beskraja da adaptira na razdaljinu od pola metra, dobio je blagu vrtoglavicu. Odjednom, u istom onom trenutku u kojem je do njega dopro prvi talasić gubljenja ravnoteže, pala mu je na pamet jedna nemoguća stvar.

Ne, to je nemoguće. Verovatnoća da se nešto takvo dogodi manja je od mogućnosti da se od slučajnim putem poređanih slova abecede sastavi “Sto godina samoće”.

A ako je ipak tako?

Ta Ung se sliva sa Latorcom i Ondom, tako od njega nastaje Bodrog, koji se kod Tokaja uliva u Tisu, a Tisa pak… pa da.

I kad li to beše? Naravno, dogodilo se prošle godine, krajem zime, pošto su put i nasip bili zaleđeni. Zastao je na ivici šetališta da izduva nos. Svoju je tašnu stavio kraj nogu, na kameni ivičnjak. Bila je to ozbiljna, zabravljiva tašna diplomatskog tipa, kupio ju je nedugo pre toga, a kolege su ga zadirkivale da sada – premda je laborant – ne želi da izgleda čak ni kao student, već baš kao profesor. No on se nije brinuo zbog toga, svoj novi aksesoar smatrao je veoma praktičnim, te je počev od tada stalno išao s njim i ne samo da je sa sobom nosio svoje jestvine, beležnice i dnevnik, već i sav svoj intimni bagaž – uključujući tako i svoju korespondenciju – koji nije rado ostavljao u svom konačištu, budući da je jednom već razotkrio spram ovih stvari ispoljenu naopaku znatiželju svog glavnog zakupodavca.

Kada je odložio svoju maramicu i posegao za tašnom, nogom je malčice iskrenuo tašnu, ona se prevrnula, od zamaha se pokliznula na zaleđenom ivičnjaku, prebacila se preko oboda i poput nekakvih trkačkih sanki otklizala niz strmi nasip, pravo u zahuktalu ledoplovnu reku. U svom očajanju umalo da se i sam nije bacio za njom, no na svoju se sreću zaustavio na vreme, pošto se ni on ne bi mogao uspeti po strmoj i zaleđenoj pobočnici nasipa. Sledio je svoju tašnu sve do drugog mosta, koja se pak, kao da su je za to projektovali, postavila na brid, dohvatila se matice i – istina,pomalo se spotičući – ipak sa impresivnom odlučnošću napredovala između izlomljenih santi leda ka svom tajanstvenom cilju.

Zašto li ne tone? – razmišljao je Trohan, ta jedva da je vodonepropusna. Potom mu pade na pamet da su u njoj i dva propisna plovka: u jdenom se nalazila njegova supa, a u drugom pak kompot. Nakon što su oba ispražnjena, poklopce je brižljivo vratio na termos-boce. Dva puta po 7 dl vazduha, uzdužno, pri vrhu tašne – zbog toga se ona u vodi i postavila na brid.

Odustao je kod drugog mosta. Bacanjem kamenja, komada leda, stvaranjem malih talasa nije postigao ništa, morao je da shvati da bi bez ikakve koristi mogao da je prati sve do gradske međe, pa i dalje – u ledenu vodu ne bi se smeo drznuti da uđe, a tako dugačku močugu kojom bi mogao doseći do polovine reke ne bi pak mogao da nađe. Mogao bi da pokuša da ima konopac, ali kakva bi to kuka ili udica bila u stanju da nađe hvatište na glatkoj veštačkoj koži?

Par dana je išao pokunjenog nosa, a potom je pak polako iznova pribavio manje, onomad propale sitnice – kupio je nove sveske sa spiralnom obrubnicom, pisao je i dobijao nova pisma – jedino što o onim starim više nije mogao da sanjari. Bio je uveren da njegova prošlost neće postati nesigurna zbog toga što mu je godinama vođeni dnevnik tada propao.

Pa da, Ung u Bodrog, Bodrog u Tisu.

Iznova mu se pomalo zavrtelo u glavi, odjednom mu je postalo vruće, osećao je kao da oko njega nestaje vazduha. Koraknuo je ka prozoru, otvorio ga. U prostoriju je nahrupio hladni kasnojesenji vetar, kovitlac je dospeo do stola i redom izokrenuo papire na lice. No Trohan je ostao tamo, kod prozora, nije imao ni snage ni volje da se upozna sa dokazima. Radije je iznova bludeo po horizontu, po dolini koja se gubila u belini.

Ovaj deo zgrade gledao je u naprasno raskoljeni, strmi obronak. Ono što je s prednje strane izgledalo kao prvi sprat, ovde je značilo visinu od tušta i tma nivoa. Uzalud se on maksimalno presamitio, nije video šta se nalazi ispod njega, dubina se gubila u magli. Pokušavao je da prati liniju merdevina koje su bile prislonjene uz zid, no ona je postajala sve nejasnija, a potom ju je samo naslućivao, da bi naposletku, dok je pogledom tražio mesto na kojem bi mogla da dodiruje tlo, tek u svojoj uobrazilji mogao da nastavi njenu duž. Naježio se od hladnog vazduha, uptravo je hteo da se povuče nazad, kada je stvar kod njega pobudila sumnju. Merdevine. Postavljene baš pod ovaj prozor. I ovo je samo trik. Žele da vide da li će pokušati da pobegne. Potom će njegovim tragom da pošalju onu zver, koja vezana za žicu reži tamo kod ulaza.

Odmaknuo se od prozora, no odjednom je zastao. Na stolu su i nadalje lebdeli listovi hartije, igrajući neki čudni ples – polegali bi čas na lice, čas na naličje, baš kao da ih strogi ćelavko obrće po nekoj preciznoj koreografiji. Trohana je obuzelo gnušanje, želeo je sve drugo izuzev nastavka tog idiotskog saslušanja. Vratio se do prozora, prešao do kraja pogledom po tamnim blokovima tvrđave, po katedrali sa dva tornja, po manifestantno žutom pročelju biskupske palate, te je potom pratio zasenjujuću traku horizonata sve dotle dok nije ugledao reku kako se uliva u nebo. Tada se rapidnom odlučnošću prebacio preko simsa, nogom potražio prečagu merdevina, rukama dograbio obe grednice i počeo da se spušta – u maglu.

Niko se na retuširanoj fotografiji nije ni osvrnuo na njega kada je stotinu godina ranije stigao na palubu splava na Tisi.

 

Prevod sa mađarskog: Predrag Popović


Eredetileg a régi oldalamon itt: Létra a ködbe

Tsúszó Sándor hét hónapja Ungváron

Balla D. Károly:

„Mindig-volt emberek”

Tsúszó Sándor hét hónapja Ungváron

Mind Sáfáry Lászlóról és Győry Dezsőről, mind Tsúszó Sándorról abban a Mozi utca 43 alatti népi barokk házikóban hallottam először, amelynek lakója az örök pedagógus, Drávai Gizella volt.

tsúszó 7 hónapja ungváron tsúszó sándor balla d. károly tsúszó mindig volt emberek tsúszó ungvár tsúszó bdk tsúszó jegyzetek tsúszó vers tsúszó sándor vers tsúszó sándor versei hirdetésElőször megjelent: Szabolcs-Szatmári szemle, 1991/2. szám

szabolcs szatmári szemle tsúszó ungváron

A fentebbi fénymásolatok a második megjelenésről készültek:

Tsúszó emlékkönyvLegyél helyettem én
Tsúszó Sándor Emlékkönyv
Szerk: Hodossy Gyula
Lilium Aurum Kft. Kiadás éve: 1992

Tsúszó Sándor piréz identitású avantgárd költő, egzisztencialista gondolkodó, a felvidéki magyar irodalom nagy alakja Kárpátalján is megfordult, 1979-ben vette nőül Blau Borbálát Ungváron.

Internacionalizmus és nemzeti önismeret

Első publicisztikai írásom 1987-ban jelent meg az egyetlen kárpátaljai magyar napilap, a Kárpáti Igaz Szó július 18-i számában. Akkor, amikor a glasznoszty és a peresztrojka előre haladtávál már megkockáztathatóvá vált a nemzetiségi kérdések feszegetése – akár a pártlapban is. A cikk, amelynek megírására az ukrán írószövetség kijevi kongresszusán elhangzottak bátorítottak fel,  élénk vitát váltott ki: a lapban tíznél több szerző reagálása jelent meg az elkövetkező hónapokban. Amikor fél év múltán a vitát részben összefoglalva és számos “rendszer szintű” problémát élesebben felvetve magam is újra meg akartam szólalni, cikkem már fennakadt a szerkesztői cenzúrán; hosszú hónapokig tartó egyeztetés, huzavona kezdődött, de a többször átdolgozott új cikk a KISZóban végül is nem jelent meg. Nagy késéssel a magyarországi Olvasó Nép 1989/1. száma hozta le; címe ez volt: (?) Kötődés (!). Nézzük azonban a még sokkal óvatosabban fogalmazott első fecskét (lásd a cikk alatti jegyzetet is).

Balla D. Károly

Internacionalizmus és nemzeti önismeret

– Privit!
– Szervusz!

Úgy gondolom, vidékünkön szokványos üdvözlési forma e kétnyelvű „párbeszéd”. Érdekessége talán csak annyi, hogy én, a magyar, mondom a „privit”-et, és ukrán barátom a „szervusz”-t. Aprócska gesztus: saját nyelvén üdvözöljük a másik nemzet fiát. Mindennapi internacionalizmus.

1.

Ülök az Ukrajnai Írószövetség vezetőségének plénumán. A beszámolót tartó akadémikuson kívül olyan „élő klasszikusok” kapnak szót, mint Dracs Iván, Pavlicsko Dmitro. Bár az ülés fő témája az internacionalizmus és hazafiság, ez óhatatlanul magával hoz olyan kérdéseket, mint az anyanyelv, a nemzeti önismeret problémája. Alig akad a felszólalók között, aki ne hangsúlyozná: igazi internacionalizmus, azaz igazi nemzetköziség csak nemzetek között lehet. A nemzetnek pedig legfőbb ismérve a megtartott anyanyelv, a nemzeti identitástudat és önismeret. S ha ebből az aspektusból vesszük szemügyre köztársaságunkat, akkor bizony – így a felszólalók – nem a legfényesebb a helyzet. A nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságának elvi leszögezése ugyanis – úgy tűnik – kevés: a gyakorlat sajnos anomáliákat mutat. És nem is keveset. Ezek egyike: az ukrajnai orosz iskolákban az ukrán nyelv oktatása fakultatív. Azaz a tanuló szülei eldönthetik: tanuljon-e ukrán nyelvet gyermekük avagy sem. A felszólaló Honcsar Oleszt idézi, aki szerint ez az „engedmény” antidemokratikus és képmutató. Majd hozzáteszi: a matematika vagy a fizika oktatása miért nem fakultatív? Miért épp a köztársaság nyelve a „kiváltságos”? Amely egyébként a tanulók óriási hányadának egyben anyanyelve. (A Pavlicsko által felolvasott statisztika ugyanis meggyőz minket arról, hogy – a köztársaság nemzetiségi összetételét és az ukrán, illetve orosz iskolák számát tekintve – az orosz iskolákba is főleg ukrán gyerekek járnak.) Mindez azt jelenti, hogy Ukrajnában érettségit szerezhet olyan – ukrán vagy nem ukrán – fiatal is, aki nem beszéli köztársasága nyelvét. És elboldogul nélküle felnőttként is: ezt a köztársaság fennálló intézményrendszere lehetővé teszi. Vajon megakadályozható-e ilyen körülmények között a nyelv romlása, sorvadása? Aligha. Azaz: a nemzetek és nyelvek egyenjogúságának elvi hangsúlyozása mellett konkrét gyakorlati intézkedésekre van szükség. Még ám sürgősen.

Ülök a plénumon. Hallgatom a felszólalókat. És közben eszembe jut: az iskolában, amelybe jártam, egyetlen szót sem tanultam ukránul. Még fakultatíve sem.

Magyar tannyelvű iskola volt.

2.

Ülök a mikrofon előtt. A Magyar Rádió moszkvai tudósítójának – Barát Józsefnek – adok interjút. Kérdései őszinték és élesek. Az utóbbi években a legizgalmasabb társadalmi változásokról tudósít fővárosunkból. Lételeme a peresztrojka, vérébe szívódott a glasznoszty. Éles és őszinte kérdéseire csak élesen és őszintén tudok válaszolni. Igyekszem megfogalmazni, mit jelent számomra az, hogy a Szovjetunió a hazám és a magyar az anyanyelvem. Igyekszem kifejteni, hogy az állampolgári determináltság és a nemzeti hovatartozás kettős gravitációjában élő – és író – ember csak akkor maradhat tisztességes, ha egyik kötöttségét sem akarja a másik ellen kijátszani, fölé helyezni: ha életében és műveiben megtalálja és megtartja azokat a formákat, amelyeknek mértékegysége az egyenes gerinc: az egyforma büszkeséggel vállalt hazafiság és nemzeti identitás. Riporterem bólogat. Aztán megkér, hogy beszéljek a magyar történelemről, mondjam el, mit jelentenek számomra nemzetem történetének dátumai. Hallatlanul nehéz helyzetbe kerülök. Be kell vallanom, hogy e tekintetben az ismereteim – nemzeti önismeretem! – meglehetősen hiányosak. Ugyanis az iskolában, amelybe jártam, nem tanultam magyar történelmet. Még fakultatíve sem. Pedig:

Magyar tannyelvű iskola volt.

3.

– Privit! – mondom.

– Szervusz! – üdvözöl Petróci Iván, ukrán költőbarátom, és elújságolja, hogy verseim – ukrán fordításában – megjelentek egy kijevi folyóiratban. Szép publikáció, egy teljes oldalt szenteltek írásaimnak. Természetesen nagyon örülök… ugyanakkor cseppnyi üröm keveredik az örömbe. Arra gondolok, ahhoz, hogy magyarul is folyóiratban jelenhessenek meg műveim, Magyarországra kell küldenem kéziratot. A vidékünkön élő magyarok csak napilapokból ismerhetik írásainkat. Egyetlen napig élő újságból. Esetleg könyveinkből. De melyik verseskötetünk kapható akár csak néhány hónappal megjelenése után? És hány eredeti szépirodalmi mű kerül évente nagy tekintélyű – népek barátságára érdemrendes, köztársasági – kiadónk gondozásában olvasóink asztalára?

Az ukrajnai irodalom soknemzetiségű irodalom – hangzott el az írószövetség plénumán.

A nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságának elvi leszögezése mellett konkrét gyakorlati intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy minden szovjet állampolgár megtarthassa anyanyelvét és elmélyítse nemzeti önismeretét – hangzott el az írószövetség plénumán.

A kárpátontúli írók – olvasóik igénye alapján – kérik a Kiadói Főigazgatóság illetékeseit és az Ukrajnai Írószövetség Titkárságát, hogy ne vegye le a napirendről egy magyar nyelvű időszaki kiadvány szükségességének kérdését és tegye meg a kellő intézkedéseket létrehozása érdekében – hangzott el az írószövetség plénumán.

4.

Az országunkban folyó forradalmi jelentőségű gazdasági és társadalmi átalakulások, úgy vélem, szükségszerűen azzal járnak, hogy a pangás időszakának hibáit feltárva rámutatunk egyes kérdések megoldásának hosszú évek óta folyó stagnálására is, így például arra, hogy a nemzetek és nemzetiségének lenini értelemben vett egyenjogúságnak érvényesítése érdekében is lépéseket kell tennünk. Még ám olyanokat, hogy az e tekintetben is tapasztalható pangás (sőt: elképesztő anomáliák – lásd Kazahsztán) helyett a körülményekhez igazodó lehetőségek a további fejlődést szolgálják.

A fent vázolt három probléma – magyar tannyelvű iskoláinkban az ukrán nyelv és magyar történelem oktatásának, illetve egy időszaki magyar irodalmi kiadványnak a hiánya – azt hiszem, sokunkat foglalkoztató és valós. Megoldásán munkálkodniuk kell az illetékeseknek. Még akkor is, ha közben hasonló fajsúlyú gondok kerülnek felszínre (például az, hogy magyar iskoláinkban a magyar nyelv és irodalom oktatására sokkal kisebb óraszám esik, mint az ukrán és orosz iskolákban a megfelelő tantárgyakra), még akkor is, ha közben anyagi vagy más természetű nehézségeket kell megoldani. Minderre azonban égető szükség van annak érdekében, hogy a kárpátontúli magyarság anyanyelvének és nemzeti önismeretének tudatos, büszke birtokosaként vehessen részt abban a gigantikus folyamatban, amelyet az átépítés és a nyíltság fémjelez, s amelynek megvalósítása lehetetlen népeink legszorosabb összefogása nélkül. Ebben az összefogásban azonban ki-ki csak önmagát nyújtva, legszebb, leggazdagabb arcát felmutatva, az egymás iránti tisztelet legmesszebbmenő érvényesülése közepette vehet részt.

És bizakodásunkat van mire alapozni, hiszen:

– !!!
– !!!

(1987. júl.)

Először megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 1987, július 18.
Könyvben először: Kis(ebbségi) magyar skizofrénia, Ungvár-Bp., 1993

A fenti cikk 2005-ben CD-n, első elektronikus könyvemben is megjelent a CyberBooks Kiadó gondozásában, akkor fűztem hozzá ezt a jegyzetet:

Az írás 1987-ben jelent meg Ungváron, a kárpátaljai megyei pártbizottság és tanács Kárpáti Igaz Szó című napilapjának július 18-i számában. És bár nem annak szántam, amolyan vitaindítónak bizonyult: azzal, hogy olyan kérdéseket érintettem, amelyek azelőtt tabunak számítottak, „kiszabadult a szellem a palackból”, és hónapokig tartó nyilvános polémia indult a lap hasábjain a nemzetségi kérdésekről, a magyar identitásról, a lakossági igényekről és arról, hogy ezek teljesítése miért nem történt meg eddig. A vitát összefoglaló Dalmay Árpád így írt később:

„…a magyar nemzeti önismeret, identitástudat kérdése is napirendre került a Kárpáti Igaz Szóban. Balla D. Károlyé az érdem, hogy a lap 1987. július 18-i számában szóvá tette az internacionalizmus és a nemzetiségi lét kölcsönhatásának problémáit.”

A továbbiakban kivonatolja írásomat, majd a tízegynéhány (!) hozzászóló fontosabb (többnyire egyetértő és új kérdéseket felvető) megállapításait, állásfoglalásait ismerteti, végül ezzel zárja összegzését:

„…jóleső érzéssel állapíthatjuk meg, hogy a glasznoszty jegyében olyan helyi jellegű problémák felvetése is lehetővé vált, amelyek eddig tabunak, nem létezőknek számítottak Megoldásuk előbb vagy utóbb elkerülhetetlen, mert egyrészt a területünkön élő magyar lakosság nemzeti önismeretének, azonosságtudatának javulását, másrészt pedig az együtt élő nemzetiségek közötti kapcsolatok további tökéletesítését, magas fokú kultúráltságának elérését szolgálják.”

(Évgyűrűk ’88, Uzsgorod, Kárpáti Kiadó, 1988.)

Cikkem egyben híven tükrözi az 1987-ben még kötelező szóhasználatot: kárpátontúli, írom ahelyett, hogy kárpátaljai, és az ukrán neveket is az akkor szokásos „magyar sorrendben” használom. Az pedig szinte természetes, hogy a téma felvetésekor nemcsak az ukrán reformer írókra, hanem Lenin nemzetiségi politikájára is hivatkozom, ezzel igyekezve kivédeni bizonyos támadásokat. Azt azonban, hogy a Szovjetunió a hazám, akkoriban komolyan gondoltam…

(A vitában fél év múltán magam is újra meg akartam szólalni, de az akkor írt cikkem már fennakadt a szerkesztői cenzúrán.)


Kulcsszavak Google-kereséshez: Kárpáti Igaz Szó, a Szovjetunió Kommunista Pártja megyei szervezetének és a megyei tanácsnak a lapja, 1987-es cikkek, magyarság, kárpátalja, bdk, balla d. károly, internacionalizmus, nemzeti önismeret, nemzetiségi, ukrajna, szovjet, szovjetunió, peresztrojka, glasznoszty

Bodor Béla: Gravitációs csapda (Balla D. Károly: Szembesülés)

Bodor Béla:

Gravitációs csapda

(Balla D. Károly: Szembesülés)

balla d. károly - szembesülés - regény, könyvMeglehetősen problematikus dolog kritikát írni Balla D. „regényéről”. Egyrészt azért, mert a legfontosabb elmondhatókat maga a szerző beleírta könyvébe, afféle kritika-paródiák formájában. Másrészt azért, mert a könyv egy meglehetősen konkrét kontextusba illeszkedik, és ebben a tekintetben szigorúan referenciális olvasatot indukál. Röviden: a Szembesülés nem regény, hanem egy regény bekerített helye, jelzett hiánya. A könyvben foglalt szövegegyüttes nem más, mint a Szembesülés című „hiányregény”-ről szóló naplójegyzetek, kommentárok, jegyzetek, beszámolók, kritika-részletek és a nemlétező szövegből kiemelt, csonkított vagy torzított idézetek, szövegváltozatok és szemelvények összessége. Történései azonban minden misztifikáció, ironizáló gesztus és görögösítés ellenére (ami abban nyilvánul meg, hogy a városoknak és a szereplőknek görög nevük van, és az események gyakran a görög drámák, elsősorban Euripidész Élektrájának fordulatait idézik) a kárpátaljai történelem elmúlt évtizedeinek abban a gondolati terében bontakoznak ki, amit Balla László és Kovács Vilmos konfliktusa határozott meg. Ezt tehát meg kell próbálnom összefoglalni, hogy aztán zárójelbe tehessem és elfordulhassak tőle, és a művet autonóm szövegvilágnak tekinthessem.

Kárpátalja magyar világa nagyon pici. 160-200-ezer fős lélekszámával abszolút értelemben sem nagy, de még kisebbnek látszik, ha arra gondolunk, hogy a Birodalom egyik alávetett népén belüli minoritás: a Szovjetunióban az oroszokkal mindig szembe feszülő Ukrajna kisebbségi közössége volt. Olyan típusú saját regionális kultúra, mint az erdélyi, természetesen nem alakult ki itt; és évtizedek során át komoly irodalmi teljesítményekkel sem találkozhattunk. (Ugyanakkor ennek a kicsi irodalomnak nagyon jellegzetes hangvétele alakult ki az 1950-60-as években, amit a szociografikus témaválasztás, fojtott indulatosság, a célratörő, egyszerű nyelv, rövidmondatos, drámaiságra törekvő narráció és a párbeszédek igen nagy aránya jellemez. Az 1980-as évek elejétől éppen Balla D. Károly, és a nála néhány évvel idősebb, de a pályát kissé nehezebben kezdő Nagy Zoltán Mihály fordult szembe ezzel az írásmóddal.)

A szovjet megszállástól az 1980-as évekig két, Magyarországon is észlelt (az ismert rettentő túlzás lenne) írója volt a régiónak: Balla László és Kovács Vilmos. Balla László a Parázs a hóban és A világóra ketyegése kisprózáival, Kovács Vilmos a Holnap is élünk című regénnyel írta be magát az irodalomtörténetbe, bár mindketten sok mást is írtak, novellát, verset, tankönyvet, publicisztikát. Irodalomtörténetet. (M. Takács Lajos szerzőtársaként Kovács írta a „sóska” Kárpátalja-fejezetét.) Lektori jelentést. (Elutasítót. Kovács regényéről, 1964-ben, Balla.) Utószót. (Balla novelláihoz, 1970-ben, Kovács.)

Ha analógiákat keresek, azt mondanám, hogy Balla novellisztikája talán leginkább Bertha Bulcsúéra, Kovács Vilmos munkája egyes Galgóczi Erzsébet-regényekre emlékeztet. Erős közéleti elkötelezettség, „haladó gondolatok” exponálása jellemzi őket, Ballánál villanásnyi jelenetekben, életképekben, Kovácsnál egy festőművész élettörténetére fűzve. A magyar irodalom egészében ezek a művek nem látszanak kiemelkedőknek, de a Holnap is élünk, mint az első olyan mű, mely nyíltan beszélt eufemisztikus kifejezéssel élve „a szovjet rendszer túlkapásairól”, és mert megírása után szerzője üldöztetéseket szenvedett, bizonyos irodalomtörténeti rangot kap ma is a szakmai diskurzusban.

A régió posztkommunista mitológiájában Kovács Vilmos mártírként, Balla László a sátáni hatalom kiszolgálójaként jelenik meg, és ez meghatározza művük olvasási lehetőségeit. Holott a két életrajz igen sok ponton hasonlít. Mindketten 1927 nyarán születtek. Balla szobrászként végzett, majd tanár lett és 1951-től újságíró. Kovács pénzügyi főiskolára járt, tanácsi vb-titkár, adóhivatali főreferens, 1954-től az ukrán járási lap könyvelője, munkatársa; 1958-tól 1971-ig a Kárpáti Kiadó szerkesztője, vezető szerkesztője lett. Balla 1951-től dolgozott szerkesztőként a kiadónál, magyar tankönyveket írt, magyar irodalmat tanított az ungvári egyetemen. 1965-től 1987-ig a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője volt. Kovácsot pályakezdése idején Balla támogatta, és úgy tűnik, hogy (a Holnap is élünk kapcsán támadt nézeteltérés ellenére) az 1970-es évek elejéig kollegiális kapcsolatban álltak. Mindketten intenzíven foglalkoztak az új nemzedékekkel: Kovács a Forrás Stúdió fiatal alkotóinak mentoraként 1967-től, Balla a József Attila Irodalmi Stúdió néven szervezett fiatal írói csoport vezetőjeként 1971-től. Kovácsot 1971-ben eltávolították állásából (a pletyka úgy tudja, hogy ebben Balla keze is benne volt), szegényen, egyre betegebben és magányosabban a magyar őstörténetet kutatta; e tárgyban fogant roppant terjedelmű és balsejtelemmel emlegetett munkája kiadatlan. Balla is egyre kevesebbet publikált, a térség magyar szellemi életének pártmandarinjává nőtte ki magát. Ma úgy mondják: élet-halál ura volt. Ez természetesen metafora. A változások óta alig hallani róla, csak egykori pártfogoltjai emlegetik olykor, gyűlölködve. Kovács szörnyű szenvedések között 1977-ben meghalt.

Hogy miért kellett mindezt elmondani? Azért, mert ez az a történet, amit Balla D. Károly regénye nem beszél el. Ő ugyanis Balla László fia, de sokkal inkább Kovács Vilmos „tanítványa”. Persze majdnem gyerek volt még, amikor Kovács meghalt, így helyesebb lenne azt mondani, hogy az ő tanítványaival rokonszenvezett, és velük szervezte az új szellemi fórumokat, a megújuló kárpátaljai irodalmi életet nagyjából az 1980-as évektől az ezredforduló környékéig. Azóta pályatársai közül sokan fordultak el tőle (és a „haladó hagyománynak” megfelelően jobbadán az irodalomtól is), hogy inkább politikai és alapítványi csatákban vitézkedjenek. A kiemelkedő műveket nem a Lendület, a Forrás, a Hatodik Síp egykor ígéretes fiataljai írják. Hanem például Berniczky Éva. De ez már más történet.

Nem tudom, hogy akárhogyan is irodalommá lehetne-e formálni Balla László és Kovács Vilmos nyomorult, provinciális tragédiáját. Szerintem ennyi is sok belőle. Arra viszont éppen elég, hogy egy közéleti érdeklődésű írónak (és Balla D. ilyen alkat) megbénítsa az alkotó energiáit. Ebben látom a lélektani okot, ami arra késztette őt, hogy feldolgozza ezt a történetet; és az is kiviláglik az elmondottakból, hogy ha van író, aki ezt a történetet nem tudja megírni, az is éppen ő. A Szembesülés tehát megkerülhetetlen, ugyanakkor kudarcra ítélt vállalkozás.

Visszatérve most már a könyvhöz: a Szembesülés paratextus-rendszere úgy fogja körül elmond(hat)atlan tárgyát, hogy nemcsak az elbeszélhetetlenség motívumai válnak nyilvánvalóvá, tehát nemcsak az általában vett hallgatás finomul artikulált és pontos valamiről-hallgatássá, hanem a hallgatást megtörő kísérletek törlésnyoma is kivehetővé teszi az eltörölt szöveg gondolatiságát, sőt nyelvének jellegét is. Mondok egy példát. A nemlétező szöveg legtöbbet emlegetett szegmense a kezdő- és zárómotívum, az a jelenet, amikor a főszereplő, „Oresztész”, egy forrás tükrében megpillantja magát. Az író önkommentárjaiban részletesen és több helyütt is kifejti, hogy miféle elvont vagy enigmatikus jelentései vannak ennek a motívumnak: a tisztaság, átláthatóság metaforája, az élet, sőt az öröklét szimbóluma; a dolgok eredetét megelevenítő kép, ide vonva a bartóki áthallásokat is. Több változatban is megtalálható a jelenet szó szerinti idézete. Ez az egyik regénykezdet:

„A forráshoz hajlik. Arca néz vissza. Inna, de mikorra a vizet ajkával eléri, összetörik a tükör. Ezer szilánkja remeg, emlékek mozaikcserepei. Most, most leshet be a felszín alá! Arca foszlányai mögött ott lapul a lényeg. Iszik és közben tágra nyílt szemmel néz. Két szomjat olt egyszerre.

Visszaadja a forrást önmagának. Felegyenesedik. Mintha most mindent értene. Száját is nyitná, hogy elmondja neked. De nem lehet. Páfrányok levele alatt lapul a csend és denevérszárnyán érkezik a kétség.”

Hasonlóan elvont, álomszerű, de talán kissé kevésbé modoros a kép leírása a záró bekezdésben. Kétféle enigmatikussága okán is idézem:

„A tiszta víztükör mégis azt csillámolta, a fák mégis azt sóhajtozták, az ég fáradt szürkesége mégis azt hunyorogta, felejtett pergamenekről időn áthajló üzenetként mégis az káprázott elém, hogy:

folytatas

Elindultam hát, lassan elhagyva a kiserdőt, amerre a denevérek utamat kirajzolták, amerre páfrányok levele eligazított.”

Az idézett részek stilizációja többféle távolító gesztust is magában foglal. Egyrészt a szóképek használata, a jelentéssel túltelített szimbolikusság, a felülemelkedő, mindenütt összefüggéseket éreztető látásmód mind a kamaszpróza stiláris attribútuma. Vagyis egyfelől ironikusan tekint az író egykori magára, túlérzelgő kamaszként láttatva alakját. Másfelől magával a „nagy titokkal” is ironikusan bánik, amikor értelmetlen karakterek sorával kódolja; és még ez a gesztus is kétarcú, hiszen a jelsor viszonylag könnyen megfejthető, részint a karakterek hasonlósága, részint a görög betűk kiolvasása útján: „Mert kezdet nincs, csak folytatás.” Ez az írás rajzolódik ki a kezdetet megjelenítő forrás tükrén.

Végül az egyik olyan jegyzetben, mely ezt a jelenetet kommentálja, és a forrás-szimbólum jelentését igyekszik megfejteni, megjelenik egy olyan dekódolási lehetőség is, ami a fentebb vázolt eseményekhez köti az értelmezést: „az Agamemnont követő Tanítványok ezen a néven hoztak létre irodalmi csoportosulást, és a Forrás működése, majd későbbi felszámolása élezte ki a végsőkig Agamemnon és Egiszthosz ellentétét.” Ezen a szálon elindulva válik (fokozódik le) az egész történet kulcsregénnyé, melyben a szereplők személye kikövetkeztethető (Agamemnon: Kovács Vilmos, Egiszthosz: Balla László, stb.), más tulajdonnevek pedig másképp dekódolhatók. Például a görögösen hangzó Kidotaphisz néven emlegetett folyóirat a Hatodik Síp – a név anagrammaként fejthető meg (síp helyett szíp alakban, mert a görögök nem ismertek s hangot). Ez a dekódolási lehetőség mindvégig jelen van a könyvben, mely valójában ezért íródott, de mindig ironizálva, sokszor szatirikus távolító gesztusok mögé rejtve. Ugyanakkor az író, ahol csak lehet, elhatárolódik ettől az olvasásmódtól. Van is egy ilyen szócikk a könyv egyik „Hiánylexikon”-fejezetében: „Kulcsregény – Fantáziaszegény és félénk író olyan prózaműve, amelynek szereplőiben ráismerni egy vagy több kortársára.”

Két probléma rajzolódik ki tehát, ha ezeket az idézeteket és a rájuk vonatkozó jegyzeteket, kommentárokat, feljegyzéseket áttekintjük. Az első a narrátor, a másik a szerző identifikációjának ellentmondásossága.

Egyrészt, mint láttuk, a különböző szövegek rendszerint más szövegek pozícióját igyekeznek meghatározni, azok narrátorával folytatott polémia formájában. Nagyon hasonlít ez arra a diskurzusra, ami egy-egy irodalmi mű vagy közösségi probléma megvitatása során bontakozik ki, amikor különböző vitapartnerek mondják el érveiket, arra törekedve, hogy egyes kérdésekben közös nevezőre jussanak, másokban olyan ellentmondásokat tartsanak fenn, amelyek nem teszik lehetetlenné a további gondolatcserét vagy a közös cselekvést, mégis artikulálják a vitázók különállását. Jelen vitában azonban csak egy ember vesz részt, igaz, hogy folytonosan váltogatva imágóit.

Másrészt: a könyv formálódása másfél évtizedig tartott. (Nota bene: Kovács Vilmos a polémia tárgyát képező regényt két hónap alatt írta meg…) Kérdés, hogy mennyiben tekinthetjük önmagával azonosnak magát a szerzőt ennek a hosszú folyamatnak az egészében. Hasonló problémára talált izgalmas megoldást Ferdinandy György, amikor A Pourtalés-kastély lakói című kvázi-regényben a saját, ötven év alatt keletkezett szövegeit montírozta. Ő azt az utat választotta, hogy egy konszenzuális-fiktív „nagy elbeszélés” (az ’56-os emigránsok sorsa: erről mind gondolunk valamit) kontextusába helyezi a fragmentumokat, a narratívát az álarcváltó narrátor időbelisége fölé emeli, és az olvasó figyelmét nem az egész szerkezet egységére, hanem annak (Kulcsár Szabó Ernőtől kölcsönzött szóval élve) modulszerűen összeillesztett egységeire igyekszik irányítani. Így remek, élvezhető olvasmányt alakított régebbi szövegeiből is, mert a gyengébben stilizált részek elbeszélője (mint a szociográfiákban:) kvázi-adatközlőként tud megnyilatkozni. Balla D.-nél ennek éppen az ellenkezőjét látjuk. A szövegkészlet számos szintre épül, minden szintnek megvan a maga narrátora, aki ironikusan interpretálja a többi szint szövegeit és azok narrátorának beszédpozícióját. Így a hiányregény hiány-mozzanata szinte teljessé válik: nemcsak a virtuális regény hiányzik az elbeszélés centrumából, de az ironizáló eljárások a periférikumok hangját is tovább távolítják. Vagyis immár nem arról van szó, hogy elképzelünk egy regényt, mely köré koncentrikus körökben építünk fel segédszövegeket – előszót, jegyzeteket, naplót, dokumentumokat, stb. –, hanem arról, hogy maga az így alakuló paratextus-rendszer kerül a virtuális könyv helyére, majd tűnik el azzal együtt a koncepció gravitációs csapdája mélyén. És még ezt a jelenséget is beleírja a könyvbe a szerző, amikor elmondja azt a történetet, hogy a könyv véglegesnek szánt szövegét a különféle számítógépeken át- meg átkonvertálva végül, amikor a lemezről meg akarta nyitni a kész művet, mindössze ennyit talált rajta: madar. (Mindjárt meg is fejti a jelcsoportot, és ezt kommentálva mondja el a Madár című példázatos távolkeleti mesét.)

Vagyis ugyanabban a jelrendszerben kódolt üzenethez vezetett a mű alakulástörténete, mint a legironikusabban tárgyalt érzelgős, túlírt változat kulcsszövege. Más szóval: a szerző a saját szövegének egyetlen elemét, rétegét vagy beszédmódját sem fogadja el sajátjaként, mindegyiket eltávolítja. Nem marad más, csak a puszta szerkezet.

Igen, a szerkezet. De mi ennek a szerkezetnek a funkciója, ha mindaz, amit hordoz, a szerző nyelvi pozícionálása folytán jelentéktelennek, másodlagosnak, lényegében véve mellékesnek tűnik? A céltalan szerkezet: szobor. Erre mindjárt visszatérek.

Ahogy haladtam a könyvben, egyre erősebbé vált az a benyomásom, hogy szándékos távolítás/rombolás tanúja vagyok. Egy olyan ponton, ahol a szerző éppen azonosul szereplőjével (hogy aztán magát narrátorrá lefokozva együtt taszítsa el őket magától) így határozza meg alakjai iránti vegyes érzelmeit: „Az idő a Szembesülésben felváltva igazolja és cáfolja a kétféle igazságot. Agamemnon mártíriumhoz vezető hajthatatlan szembenállása hol erkölcsi tőkét kamatozik és felemeli a szellemi örökösöket, hol pedig állandósulni látszó, tartósan terméketlen sérelmi magatartásba sodorja őket. Egiszthosz megalkuvása hol erkölcsi tehertételként ismerszik meg, hol pedig olyan szükséges rosszként, amelynek jóvátételi szándéka új és új teljesítményeket inspirál mindkét oldalon. (…) a két magatartás, amit képviselnek, nem sorolható a »jó« és a »rossz« kategóriájába. (…) Oresztész egyre kevésbé tud és akar közöttük választani, a regény végére pedig kialakítja a saját maga számára egyetlen érvényes attitűdöt: nem szembenállni vagy együttműködni, hanem kívülhelyezkedni, elkülönülni mind a szembenállóktól, mind az együttműködőktől.” Korábban jeleztem, hogy ez a két szembenálló alak egyértelműen felismerhető. Másutt így folytatja: „A Szembesülés jelene … előtti időt Agamemnon és Egiszthosz előbb baráti, majd ellenséges kapcsolatának korszaka képezi. Az akkori események mint tudott dolog jelennek meg a műben… A szerző olybá veszi, mintha olvasói számára mindaz evidencia lenne, ami Argoszban az ötvenes és hatvanas években történt, ugyanakkor Oresztész teljesen beavatatlan…” Egy ismeretlen (persze nem létező) szöveghelyhez fűzött lábjegyzet pedig ezt mondja: „Oresztész ekkor érti meg: ő így nem állíthat méltó emléket (kiem. tőlem B. B.) Agamemnonnak. Neki legalább egy regényt kell írnia.” Vagyis, ha egy oldallal odébb a program így hangzik: „A Szembesülés mint speciális regényforma végső soron a wittgensteini állítás (»Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell«) tagadási kísérlete. (…) a regénykísérlet egy (vagy több) erkölcsi tétel személyes érzékenységek és érintettségek miatti kimondhatatlanságát próbálja feloldani épp a nyelvi dimenziók teljes értékkészletének alkalmazása révén. A hallgatás és beszéd közti kényszerű választás helyett tehát más alternatívát ajánl: a primer módon kimondhatatlan tartalom közvetett (ha tetszik: derivált, származtatott) megjelenítését.” – ha tehát a program ez volt, akkor azt kell látnunk, hogy a feladat imaginárius elvégzése sokkal inkább rituális, mint produktív tevékenység. Balla D. regénye nem mű, hanem emlékmű, nem narratíva, hanem szignatúra, megalkotása nem a szó hagyományos értelmében vett írás, hanem inkább performance. A létrejött objekt nem maga a műalkotás, csak a művészi alkotómunka dokumentuma, hasonló a Hajas Tibor „alagsori akciói”-ról készült fotókhoz. Csakhogy, míg a performance-művész fizikai jelenlétével, testének műtárggyá, jellé alakításával sokkolja közönségét, addig Balla D. éppen a jelenlét, az (ön)azonosság minden formájának felszámolásával gyakorol gesztust: követ el virtuálisan rituális öngyilkosságot. Kiürített regényteréből elillan a történet, a tartalom, egy ponton maga a szövegállomány is elszáll (csupán a jelsort hagyva a hajlékonylemezen). A könyv utolsó lapjain pedig a személyiség felbomlásának precíz leírása is olvasható: az én-tudat kettéválása során „énemnek az imaginárius része egyre gyarapodni, gazdagodni látszik, míg önvalóságom fogyni, szegényedni kezdett.” Ha ehhez hozzávesszük azt a kijelentést, hogy Oresztész egy nappal sem érzi hosszabb életre jogosultnak magát, mint amennyi „Agamemnonnak” adatott, illetve a groteszk programot: „Nem bíbelődöm futó depressziókkal és múló tudatzavarokkal. Úgy tervezem, hogy egyszerre, teljesen és visszavonhatatlanul fogok megőrülni.” – nos, író ennél teljesebben és körültekintőbben ezt a többszörösen összetett feladatot nem végezhette volna el. Azt azután, hogy ezt a gesztussorozatot egyenértékűnek tekinthetjük-e akár egyetlen tényleges cselekedettel, hogy több-e a célzott, koncepcionális elmondani-képtelenség, a visszaéneklés (palinodia), az örökhajtós csendwerkli a hallgatásnál – az már nem tudom megmondani.

(Pannónia Könyvek)

Megjelent: Alföld, 2006/szeptember

Portréfilm: Egy manzárd-őr feljegyzései

A sütik használatára való figyelmeztetés elfogadása után a teljes film egyben megnézhető

 A Duna TV portréfilmje rólam 2007-ből (50 éves voltam abban az évben, részben ennek is köszönhető a film elkészülése) – Ha a beágyazott videó nem indulna, arra az esetre lentebb öt részre tagolva a Youtube-ról megnézhető.

Leírás:

Egy manzárd-őr feljegyzései – Portréfilm Balla D. Károlyról

Négyszemközti “chatelés” Balla D. Károllyal

Áll Ungváron egy vadszőlővel befutott ház, manzárdjának lakója a kárpátaljai irodalom legszelídebb “fenegyereke” Balla D. Károly. Szűkebb pátriájában magányos farkasnak számít, ugyanakkor internetes “virtuáléjának” naponta több száz látogatója van. Félszázadik születésnapjának apropóján beszélgetünk vele irodalomról: versről, kulcsregényéről, a Szembesülésről, Ungvár macskaköveiről, a nevickei nyarakról, s arról, hogy miért mégsem mindegy, hogy hol van az a bizonyos “manzárd”.

  • rendező: Medgyesi Gabriella
  • operatőr: Sibalin György
  • narrátor: Albert Gábor
  • gyártásvezető: Aranyosi Éva
  • riporter: Virág Anita
  • szereplő:  Balla D. Károly; feltűnik a filmben többek között még Lőkös Ildikó, Szunyogh Szabolcs, Berniczky Éva, Iirinyi József (zene)

Ha fenti videó nem töltődne be vagy nem indulna el:

Egy manzárd-őr feljegyzései – Portréfilm Balla D. Károlyról – a Duna TV 41 perces filmje, 2007. Rendezte Meggyessy Gabriella. BDK 50 éves – televíziós portré. Videó a NAVA archívumából.

A város

Balla D. Károly

A város

szeret
nem szeret
akácok levele hullik a porba
szeretem gyűlölöm
fordul az idő is derűsről komorra
szeretem
gyűlölöm
százados köveken kopog a léptem
valahol félrevert Európa-harangok
riadva kondulnak értem

szeret
nem szeret
tétova ujjával tűnődve rám mutat
sziszegve
suttogva
titokban kiszámol
tátongó értelem
skizofrén öntudat
mi vonhat hozzá
mi tarthat távol
hogy is lett idegen
az ami közel volt
élőből
halottból
egyaránt hogyan lett
eleven félholt

szeretem
gyűlölöm
szemembe füstje csap
iszapos medrében szennyezett víz apad
patkányok falkája
szeméten megterem
mégis a vegytiszta hajlamok szava zeng
s harsogó megafon lobogós ünnepen

szeret
nem szeret
városom levelet tépeget
miközben panelbe szorít lelket az átok
itt is csak vak lehet
az aki jósol
szemedet behunyjad
eposzi látnok

szeretem
gyűlölöm
enyém és mégsem
szándékom elfolyik
fejekbe likacsolt résen

szeretem
gyűlölöm
utcája ringat
felborzolt hársain megpihen álmom
hitemet ébreszti
esküvő torony
s múlt idők csorbuló tégelye
százados várrom

szeret
nem szeret
tenyerem térkép
varázsos jelekkel erezve
szeretem
gyűlölöm
sorsomhoz szegezve

(1989)

Ungvár

Balla D. Károly

Ungvár

Én itt lakom a lompos Várhegyen,
ahol a kőbe eltemetett múltak
erényei már régen megfakultak,
de szellemjáró bolyhos éjjelen

– ha ónkupáért rezge kezek nyúlnak –
még megretten a józan értelem,
s a várfok árnya búsan, fénytelen
vetül az ólomszínű lusta Ungra.

A víz nem tartja égre tükreit,
nem látszik benne hold, sem csillagok,
csak jámbor arcok néznek vissza itt,

s a tépett lomb, amit még meghagyott
sok költöző madár, hogy gallya közt
megüljön szürkén, hangtalan a köd.


BDK eligazító – Főbb weboldalaim

bdk blogok, honlapok, web>> Névjegy (elérhetőségek) >> Üzenet Balla D. Károlynak

BDK blogok, tematikus honlapok

Néhány fontosabb blog és tematikus weboldal:

új: BDK blog elipszilon nélkül
2018 őszén indított új főblog, a szeméjes bejegyzések mellett megjelent nem-szépiroalmi írásaim újraközlő heje
BDK napi BLOG
2011-2019 között: BéDéKá FŐBLOG – irodalmi, közéleti, személyes bejegyzések, webakciók
BDK bázis Blog + SEO
komplex blog – korábbi főblog, nagy archívummal – keresőmarketing célokra is használom: statikus oldalak
Egy piréz Kárpátalján
ez + az, személyes és közéleti dolgok, apróságok, oldalági közlemények, újraközlések, sztorik, anekdoták
Balládium Blog
csak szépirodalom – novellák, új versek, a Kő és árnyék könyv versei kilistázva, írói archívum
Honlap keresőoptimalizálás
Google-helyezés javítása: 1. hely. SEO szakmai blog: honlap optimalizálás és szemantikus linképítés
Vipera: Kárpáty News
Valami Kárpátalja – sajtósziszegés, kekecblog. Irónia, sajtóbakik, lapszusok – sajtó zsemle
Kárpátalja – magyarok
Magyar nyelv, kárpátaljai magyar irodalom, könyvek, hagyomány Kárpátalján – Ungvár
Honlap optimalizálás
a balla.biz portál alatt tematikus weboldalak szolgálnak keresőmarketing célokat
Google első hely – BDK SEO
Honlapoptimalizálás, első oldalra kerülés – Balla D. Károj önéletrajza

 © Balla D. Károly 2001-2019
Az oldalaimon közölt szerzői tartalmak jogvédelem alá esnek, utánközlés bármilyen formában csak engedélyemmel jogszerű. – Jelenlét az interneten, web. Fontosabb blogok. Tematikus SEO weboldal: Google helyezés javítás. BDK bázis Blog, napi blog: optimalizált honlapok. Irodalom, közélet, politika. Kárpátalja magyarsága. Piréz Balládium Web.

Honlap keresőoptimalizálás

keresőoptimalizálás - weblap seo“A weboldalak Google-pozíciója a tartalom minőségétől, az általános és kulcsszavas keresőszempontoknak való megfeleléstől és backlink-támogatás erejétől függ.” – weblap.org

Önélet

jo_bdk_karikat

bdk piréz

Balla D. Károly piréz identitású posztumusz író szeret magáról harmadik személyben beszélni olyankor, ha biográfiájának főbb epizódjait fogalmazza, nem ritkán inkább költi. Merthogy bizonyos mértékig az önéletrajzát is irodalmi munkássága részének tekinti, csakúgy mint a művei nyomán kirajzolódó alkotói énjét is.  A szerzői szerep multiplikációja legalább akkora mániája, mint a létezés komplex elmélete vagy a kreatív honlapoptimalizálás. Alább azon kevés szövegek egyike olvasható, amelyben egyes szám első személyben mond magáról szellemesnek és önironikusnak vélt, valójában laposan humorizáló dolgokat. A felét se higgyék el!

Önélet

portre

Balla D. Károly (Keisz Gellért rajza)

Becsületes nevem BéDéKá (bdk), de az irodalomban Balla D. Károly néven bujkálok, emellett szívesen bújok a magam teremtette alteregóim álarca mögé – de ezt mindig úgy teszem, hogy kilóra kibújjon a szög a lólábból.

Ungváron születtem és élek immáron közel hatvan esztendeje.  Szülővárosomban lettem érett és folytattam egyetemi tanulmányokat tíznél is több esztendőkön át, de mindvégig diplomamentesen. Előbb kis híján fizikus lettem, aztán  alig sikerült ellenállnom, hogy a tehetellenségi erő ne tegyen bölcsésszé. Közben voltam illegális távírdai segédműszerész, szerződéses laboráns, majd évekig tankönyvkiadói korrektorként és szerkesztőként éltem mások hibáiból. 1989-től szabadon úszom, ha nem is mindig árral szemben.

Középiskolás koromtól publikálok. Verseim, novelláim, esszéim, publicisztikai írásaim, műfordításaim, színpadi műveim és regényeim közel 30 alig hozzáférhető kötetben jelentek meg.

Személyiségem határait az Ungon kívül számos környezeti ártalom mossa (úgy mint állam, többségi nacionalizmus, szakmai féltékenység, dilettantizmus és provincializmus), ezek ellen nagyrészt írással (és kisebb részt olvasással) védekezem. Szép kilátásom van. Ennél szebb csak a belátásom.

Kudarcaim sorából raktam össze rövid és már lezárt sikertörténetemet. Annyi hendikepet gyűjtöttem össze, hogy mára páholyból nézhetem a világot.

Ha csodabogár nem is, legszebb hal a nyúlpiacon feltétlenül vagyok. Hízelgő rám nézve, hogy sokan honi irodalmunk különc fenegyerekének tartanak.

Bő húsz éven át a kárpátaljai magyar irodalom kibontakoztatásán (eredménytelenül) fáradozva elsőként alapítottam folyóiratokat (Hatodik Síp, Pánsíp), könyvkiadót, kulturális alapítványt, irodalmi díjat, baráti összejövetelből protokoll-eseménnyé vált könyvvásárt, a kibékíthetetlen szemléleti ellentétek elsimítására alkalmatlannak mutatkozó irodalmi szalont – majd némi zajt keltve sikerrel kilovagoltam Perzsiából. Amit megtartottam, az mára csupán tobzódó (de olykor lankadni látszó) jelenlétem a virtuális világban, plusz az Évával megosztott, igen termékeny és intenzív alkotói magány.

Virtuális öngyilkosságom óta világszerte én vagyok a legaktívabb posztumusz író (nemkülönben Első Piréz, magányblogger, önkéntes mérvadó, önrezgő webrátor, blogfő nemes és  nyugdíjas manzárdőr).

Digitálok, nem tehetek másként.

BDK – Balla D. Károly

< elérhetőségeim | fontos oldalaim | főblogom | üzenet nekem  >

bdk-balla-d-karoly

bdk – balla d. károly – posztumusz piréz író

Becsületes nevem BDK, de Balla D. Károly név alatt bujkálok az irodalmi berkekben, mint a legaktívabb posztumusz író. 30 könyvet követtem el, mostanában inkább a weben hemzsegek mint piréz blogfő nemes és önkéntes mérvadó. És ha már szerencsémül adatott akkor haldokolni e fizikai világban, amikor a Gutenberg-galaxis Neumann-univerzummá tágul, élek a lehetőséggel, hogy digitalizáljam és virtualizáljam magam: halálom után szövegállomány szeretnék lenni. Rólam többet: BDK | Részletes életrajz  | Önélet


bdk-manzardor

Balla Dé a Duna TV-ben

A Duna TV 41 perces portréfilmet készített rólam 2007-ben. Fontos év volt az! Ötvenedik születésnapon alkalmából akkor hajtottam végre sikeres virtuális öngyilkosságot (lásd alább részletesebben), s abban az évben lettem piréz. Az Egy manzárd-őr feljegyzései c.  film naplósorozatom címét vette át. Hosszan beszélek benne főleg  különböző írói meg internetezős és kisebb részt magánéleti dolgokról, elhangzik sok aforizmám, de vers, regény- és esszérészlet is. Jól sikerült anyag, szokásomtól eltérően kevéssé vagyok benne maníros,  kihozták belőlem az őszintét: Portréfilm rólam, 2007


kő és árnyék - versek

Legutóbbi verskötetembe 33 év terméséből válogattam be a 200-nál is több legjobbnak gondolt költői opuszt. A könyv egy furcsa kiadói konstrukció miatt kereskedelmi forgalomba nem kerül (csak könyvtárak és társadalmi szervezetek, hivatalok kaptak belőle), ezért is kezdtem el verseit a weben érhetővé tenni a Balládium Blogban.  2015 tavaszára még félszázig sem jutottam… Címek szerint kilistázva a már olvashatókat itt találod: >> Kő és árnyák // Korábbi könyvem, a Tejmozi regény posztmodern gesztusból fogant, mégis vallomásos aparegény lett belőle. // Utolsó esszékötetemben sokakat ingerelve magyarul beszélő magyarokat emlegetek. További részletek >> KÖNYVEIM


bdkblogA BDK napi BLOGban teszem közzé friss jegyzeteimet. Ez élcelődéseim, internetes akcióim, dohogásaim, játékaim színtere, itt írok filmekről, irodalomról, művészetről, de témám a közélet és politika is. Figyelem az internetet, tűnödöm a web lehetőségeiről, számot adok halálaimról. | Újabban számos más blogot is indítottam, de a főblog lehetőséget ad olvasómnak arra, hogy másutt írt frisseimet is megtalálják: blogom jobb hasábján ott sorakoznak az új posztok linkjei. Aki tudni akar rólam, itt követ – és itt mondhat véleményt hozzászólásaiban: BDK BLOG


tejmozi - regény, könyvTejmozi című regényem egy posztmodern szövegjátékban fogant. 2004-ben arra kértem idegen nyelveket is beszélő kollégáimat, hogy valamely kortárs prózaműből fordítsanak le számomra egy-egy általuk fontosnak tartott mondatot. Harmincan reagáltak felkérésemre és 19 nyelvből 53 szövegrészt tolmácsoltak számomra. Ezek felhasználásával én hosszú elbeszélést írtam. Aztán kimetszettem a vendégmondatokat és ezzel egy tömörebb novellát kaptam, amely azonban magán viselte az inspiráló mondatok hiányát. Később a szöveget regénnyé fejlesztettem: vallomásos aparegény lett a multi-kulti szövegjátékból. A Magvető 2010-ben adta ki, külön blogot szenteltem neki: Tejmozi – könyv, regény


bdk posztumusz2007-től vagyok posztumusz író. 50. születésnapomon sikeres virtuális öngyilkosságot követtem el. Azóta minden posztumusz… A sokak számára érthetetlen posztmodern írói gesztuson túl ennek az akciónak igen komoly irodalomtörténeti háttere is volt, Szembesülés c. regényem is ezt készített elő, amely egy kritikusom szerint „nem mű, hanem emlékmű (…) megalkotása nem a szó hagyományos értelmében vett írás, hanem inkább performance. … míg a performance-művész fizikai jelenlétével, testének műtárggyá, jellé alakításával sokkolja közönségét, addig Balla D. éppen a jelenlét, az (ön)azonosság minden formájának felszámolásával gyakorol gesztust: követ el virtuálisan rituális öngyilkosságot.” – bővebben: BDK posztumusz


pirez - pirézek2007-ben lelkiismereti okokból piréznek nyilvánítottam magam, bizonyos mértékben elindítva vagy legalábbis megelőzve azt, hogy a pirézekkel szembeni ellenszenv nyilvánosságra kerülését (Tárki 2006, 2007) követően a fogalom a kirekesztés, az idegengyűlölet elleni fellépés szimbólumává vált. Piréznek lenni annyi – vallom azóta -, mint szembefordulni az előítéletekkel. Annyi, mint a másságot értéknek tekinteni, a hátrányosan megkülönböztetett kisebbségekkel elvi alapon szolidaritást, ha kell: ezonosságot vállalni. Piréznek lenni annyi, mint szemébe röhögni az összes fajvédőnek, rasszistának, antiszemitának, sovinisztának, nácinak. Piréznek lenni annyi, mint átélni a szabad identitásgyakorlás felemelő érzését. – A piréz mivolttal kapcsolatos bizonyos írások itt érhetők el: Pirézek – Piréz blog | Illetve van egy ilyen webhelyem is: Egy piréz Kárpátalján