Balla D. Károly

Létra a ködbe

A jövő már megtörtént.
Csak mi még nem éltünk akkor.

A káderosztály terebélyes és szigorú főnökasszonya mintha már várta volna Trohánt. Azzal fogadta, hozzá ugyan hiába küldték, egy nem sok, de annyi betöltetlen laboránsi állása sincsen – ellenben, húzta a szót jelentőségteljesen, mégis akadna két lehetőség. Az egyik az állandó éjjeli ügyelet az egyetemi garázsban, a másik a Szeizmológiai és Műholdkövető Kutatóintézet, pontosabban annak helyi állomása, amelyet jobb híján az ő adminisztrációjuk alá rendeltek. Trohán gondolkodás nélkül az utóbbit választotta, mire a drobális hivatalnokasszony hevesen rábólintott és fontoskodva elmagyarázta, hová kell mennie.

A helyszín leírása már önmagában is felkeltette az érdeklődését. Kifejezetten kedvére szolgált, hogy el kell majd haladnia a temető mellett, fel kell kapaszkodnia a kaptatón, és egy burjánzó élő sövénytől benőtt vaskapun kell kitapogatnia a belülre szerelt csengőgombot.

A helyszín még a fantáziájában megjelent képnél is romantikusabb, vadregényesebb volt. Meglepetésére a rozsdás kapun csengetésére elektromos zár kattant, és ahogy a kilincset lenyomva nagy erővel betolta a mozdulni alig hajlandó súlyos szárnyat, mintha egészen enyhe, alig érezhető áramütés érte volna.

Vadrózsabokrok szúrós ágai között hajlongva és oldalozva haladt az épületig, vigyáznia kellett, véresre ne maródjon az arca. Pulóverébe még így is beleakaszkodtak a tövisek, csúnyán kihúztak egy-egy pamutszálat. Ez már kicsit sok volt neki a romantikából. Nem örült a kutya acsargásának sem, de elhitette magával, a véreb nem szakadhat le drótpályán futó láncáról, és semmiképpen nem érheti el a bejáratot.

Homályos lépcsőházban találta magát, a földszintről nem nyíltak ajtók, csak a sötét pincelejárat árasztotta az átható penészszagot. Felment az első emeletig, és itt komolyan elbizonytalanodott, vajon jó helyen jár-e. Hogy eddig egyetlen táblát, feliratot nem talált sem a kapun, sem a házon, az még nem tűnt fel, de hogy az itt sorjázó ajtók egyikén nincs kiírva: “titkárság” vagy “adminisztráció” vagy “igazgató”, egyáltalán: hogy semmi se legyen kiírva, azt felettébb furcsának találta. Elsétált a folyosó végéig, aztán vissza, majd rászánta magát és bekopogott az első ajtón. A túloldalon kulcs csörrent, kattant a zár, és megnyílt előtte egy lakás. Gyorsan bocsánatot akart kérni, úgy látszik, rossz helyen jár, ám megelőzték: jöjjön csak, már várták.

A rosszul világított előszobában sorakozó sáros cipők láttán maga is elkezdett lehuzakodni, de erélyesen rászóltak, hát abbahagyta.

Újabb ajtó mögött éles neonfény fogadta, szinte elvakította, így csak lassan bontakozott ki szeme előtt a félig iroda, félig labor benyomását keltő helyiség. Az egyik íróasztalnál feltehetőleg az intézmény vezetője ült. Fehér köpenye, aranykeretes szemüvege és kis kecskeszakálla igazi professzori megjelenést biztosított számára. Ugyanakkor ilyen figurákat Trohán eleddig nemigen látott ennek az egyetemnek a berkeiben, inkább filmekből volt ismert számára: a világhírű atomtudós, akit elrabol az ellenség és kényszeríti titka átadására; a látszatra szelíd, valójában sátáni természetű génsebész, aki az emberiség pusztulásával fenyegető mutánsokat hoz létre; a szórakozott matematikus, aki véletlenül megfejti az időutazás titkát… Feltűnt, hogy az egykedvűen üldögélő prof előtt üres asztal terpeszkedett, se telefon, se fax, se bélyegzők, se iratok. Kezében kis ceruzacsonkot forgatott, időnként az asztal lapjához koppintotta.

Kísérője Trohánt azonban a másik asztalhoz vezette. E mögött roppant elegáns, öltönyös-nyakkendős kis kopasz férfi izgágáskodott, hol a fiókokat húzogatta, hol a telefonkagyló után kapdosott, pakolgatta az irattartókat, felgyújtotta és leoltotta az asztali lámpát, aztán, mintha életbevágóan fontos lenne, a kurblis ceruzahegyezővel kezdett foglalatoskodni. Úgy festett, mintha az ő asztalára zsúfolódott volna mindaz, aminek kettőn kellett volna megoszlania, és neki az lenne a feladata, hogy bizonyos, a kívülálló számára kifürkészhetetlen egymásutánban sorra megérintse, kezébe vegye, használja vagy odább tegye a tárgyakat. Ültében is feltűnően alacsony termete és választékos öltözete, valamint szünet nélküli kapkodása egyszerre tette komikussá és félelmetessé – messzire sugárzott róla a rosszindulat és gonoszság. Erre nem is kívánt semmivel rácáfolni.

Már várták, erősítette meg a kopasz is, anélkül, hogy abbahagyta volna szapora koreográfiáját, aztán megkérdezte Trohántól, tudja-e, mi a különbség a szeizmológia és a szeizmográfia között. De mint aki nem vár választ, az asztalán heverő számos dosszié közül az egyiket előkapta, megoldotta zsinórját, felcsapta a fedelét, még ám olyan lendülettel, hogy a tartalmát képező iratok magasba röppentek, és a keletkező léghuzat szétterítette őket az asztalon, mindegyiket hátlapjával felfelé. Akár a bűvész a jól sikerült kártyatrükk után, elégedetten és titokzatosan elmosolyodott, és most emelte először a szemét a jövevényre.

– Van külföldön rokona?

Trohánt nem lepte meg különösebben a kérdés, megkérdezték tőle ezt akkor is, amikor laboránsi állást vállalt, pedig előzőleg mindent rávezettek a káderlapján, a megfelelő rubrikában ott a tagadó kijelentés.

– Nincsen.

– Aha. Szóval nincsen. És akkor ez mit jelentsen? – kérdezte kajánul a kopasz, és egyesével, mintegy találomra, kezdte színükre visszafordítani a szétrebbent lapokat.

Elsőre három kártyáját fedte fel, és hatásszünetet tartott. Szó se róla, Trohán alaposan meglepődött. A családi fényképalbum két féltett darabjának, továbbá egy számára ismeretlen képeslapnak a nem túl jó minőségű fénymásolata hevert előtte. Elérzékenyülve előbb a délvidéki dédmama fiatalkori, majd a felvidéki dédpapa öregkori arcmásán futtatta végig tekintetét. Az utóbbi felvételt különösen szerette. A jó öreg hatalmas ősz szakállába takarózva egy nyugszékben szendereg a ház udvar felőli bejárata előtt, fején kalap, éles árnyékok, tavaszi vagy inkább őszi napsütés, mellette két hordó, az egyik a tetőcsatorna lefolyója alá illesztve, benne feltehetően már kicsit poshadt esővíz, a másik hordón hangszóró, amely a benti rádióhoz kapcsolódik, fiai kifejezetten abból a célból tették ide, hogy a papa a vasárnapi istentiszteletet friss levegőn hallgathassa.

A felfedett harmadik darabot Trohán nem ismerte, fejét forgatva próbálta “lábra állítani” a képen látható alakokat, ám ebből szögből sem az előtérben beszélgetőket, sem a háttérben sétálókat nem sikerült jól megfigyelnie. A sebtében elolvasott feliratból csupán azt állapította meg, hogy a képeslap nagyjából a dédmama fiatalkori fotójával azonos időben és ugyanabban a városkában készült. Megkérdezte, megnézheti-e közelebbről, már nyújtotta is érte a kezét. Ám az izgága kopasz villámgyorsan visszafordította mind a három képet, elvigyorodott, és kiterjesztett két tenyerét a többi papír fölött kezdte járatni, mintha varázsolna.

– Nos, élnek külföldön rokonai? – kérdezte újra, és kivirította a következő három dokumentumot.

Trohán nagyot nyelt, mert szemmel láthatóan két születési anyakönyvi kivonat és egy házasságlevél fordult színére, és nemigen lehetett kétsége afelől, dédszülei nevét kanyarogja rajtuk a cikornyás kézírás.

– Akkor az még nem volt külföld… – kockáztatta meg, és mert a másiknak szeme sem rebbent, még hozzátette: – Esetleg harmadfokú unokatestvéreim érhetnek ott. De már az anyám sem tartotta a kapcsolatot az ottani rokonsággal.

A kopasz lassan elvigyorodott. – Nem akarja megtekinteni az okmányokat? – kérdezte, de mire a kérdezett nyúlt volna értük, gyorsan visszaforgatta őket.

– Nem is levelezik velük?

Na, akkor most már vigyázzunk. Trohán szeme az eddig még nem látott lapokra meredt, közben az emlékezetében kezdett kutatni. Egyikkel sem ment sokra. Az a még fel nem fedett néhány papírlap nyilván egy-egy fénymásolat, és ahogy sejti, alighanem levelek kópiája. Leveleké, amelyek rá nézve terhelők, és legkevesebb azt bizonyítják, hogy ő kapcsolatban áll a délvidéki rokonsággal. Pedig dehogy. Nem emlékszik, hogy valaha is érkezett volna hozzá Zentáról bármilyen üzenet, mint ahogy ő sem küldött oda soha semmit. Ugyanakkor erre az egész procedúrára, amely lassan rendőrségi kihallgatásra kezd hasonlítani, nyilván nem került volna sor, ha ezeknek itt (no de kik is ezek? nyilvánvaló, hogy nem szeizmológusok) nem lenne a kezükben valamilyen megdönthetetlen bizonyíték arra nézvést, hogy… Persze lehet valami félreértés is, ostoba tévedés, névazonosság, eltévesztett dátum, rosszul írt cím, átkeresztelt utcanév, és ha minden ellene szól is, egykönnyen tisztázhatja majd magát, vége lesz ennek a képtelen számonkérésnek. Csak tudná, miért olyan nagy baj, ha valakinek távoli unokatestvérei élnek egy tulajdonképpen nem is ellenséges országban, talán bizony olyan nagy dolog a Szeizmológiai Intézetben dolgozni, talán bizony államtitkokhoz lehetne hozzáférése egy legalsóbb beosztottnak, nevetséges ez az egész, nem is érti, hogy keveredett bele, pedig mennyire tetszett neki a kicsit vadregényes környezet, az élő sövény, a rozsdás kapu, az elvadult rózsalugas.

Kinézett az ablakon, meg akart bizonyosodni arról, hogy valóságos-e mindaz, ami körülveszi, valóban a régi szőlőhegyre jött-e fel a temető melletti kaptatón, nem csak érzéki csalódás-e minden, nem otthon a díványon szenderegve képzeli-e az egészet, és elég kicsit megráznia fejét, hogy a világ újra a helyére zökkenjen… A látvány, amely szeme elé tárult, egyszerre volt természetes és álomszerű. A völgyből még nem szállt fel a sűrű reggeli köd, a város nagy részét átláthatatlan fényes derengésbe vonta, de a fehérségből kiemelkedő szembülső hegyen minden tisztán látszott, a vár sötét tömbjei, a katedrális két égre törő tornya, az egyetemi könyvtárnak helyet adó egykori püspöki palota sárgán tüntető homlokzata… A mélyebb részek magasabb épületeinek is látszott a teteje, mint furcsa hajók, úgy úsztak a köd hómezeje fölött. Ahogy tovább vitte a tekintetét, a horizont vibráló vonala egy helyen megtört, mintha lecsorgott volna, valami fényes csík eredt belőle – vajon mi lehet ez? Hát persze, az Ung, ahogy a városon végigkanyarogva kicsordogál a képből, nem a horizont ömlik belé, hanem a folyó sziporkái szóródnak vízszintessé, akárha az idő folytonossága lényegülne kiterjesztett térré.

Összerezzent az éles telefoncsörgésre. A kopasz, mint aki már várta a hívást, felkapta a kagylót, belemondott néhány gyors igent, és már helyére is tette. Ahogy korábban, fiókjait kezdte húzogatni, lekapcsolta, majd újra felgyújtotta az asztali lámpát, aztán felállt, és jelentőségteljesen a professzorkülsejű társára nézett. Az megköszörülte a torkát, szintén felállt. – Itt várjon minket -, vakkantotta, és távoztak a szobából. A harmadik férfi, aki ide kísérte, már korábban kimehetett észrevétlenül. Trohán most egyedül maradt a helyiségben.

Ez valami trükk, gondolta, miközben újra az asztalon heverő papírlapokra esett tekintete. Direkt mentek ki, titkon figyelik valami rejtett kamerával, hogy megtudják, ő ezalatt színére fordítja-e a dokumentumokat. De vajon mivel mártja be jobban magát? Ha közömbösséget színlel és nem nyúl hozzájuk, vagy ha enged természetes kíváncsiságának?

Újra kinézett az ablakon, látta az égre folyó Ungot, aztán ismét az íróasztalra meredt. Amikor harmadszorra is megismételte ezt a műveletet, és szeme fókuszát a végtelenről fél méterre kellett átállítania, kicsit megszédült. Ugyanakkor, amint az egyensúlyvesztés első apró hulláma elérte, hirtelen eszébe jutott valami egészen képtelen dolog.

Nem, ez lehetetlen. Ennek a valószínűsége kisebb, mint hogy az ábécé véletlenszerű sorozatba állított betűiből a Száz év magány álljon össze.

És ha mégis?

Hiszen az Ung összefolyik a Latorcával és az Ondovával, így lesz belőle Bodrog, az Tokajnál belefolyik a Tiszába, a Tisza pedig, hát igen…

Mikor is? Tavaly történt, a télvégen, persze, hiszen jeges volt az út és a töltésoldal. Megállt a sétány szélén, hogy kifújja az orrát; a táskáját lába mellé tette a kőpadkára. Komoly, zárható, diplomata típusú táska volt, nem sokkal azelőtt vette, a kollégái ugratták is, hogy most már nem is egyetemistának, hanem egyenesen tanárnak akar látszani laboráns létére. De ő nem törődött vele, nagyon praktikusnak találta új portékáját, attól kezdve azzal járt, és nemcsak az elemózsiáját meg a jegyzetfüzeteit és a naplóját, hanem minden bizalmasabb holmiját, amit nem szívesen hagyott a szállásán, magával hordta, így a levelezését is, hiszen egyszer már leleplezte főbérlője eziránti tevőleges kíváncsiságát.

Amikor zsebkendőjét eltette és lenyúlt a táskáért, a lába szárával kicsit megbillentette a táskát, az eldőlt, a lendülettől csusszant egyet a jeges padkán, átbucskázott a peremén, és mint valami versenyszán, lesiklott a meredek töltésen, egyenesen bele a zajló folyóba. Kétségbeesésében kishíján maga is utána vetette magát, de időben megtorpant, szerencséjére, mert a meredek és jeges töltésoldalon ő sem tudott volna megkapaszkodni.

Egészen a második hídig követte a táskáját, amely, mintha erre tervezték volna, élére fordult, elcsípte a fősodort, és kissé ugyan bukdácsolva, de meggyőző elszántsággal haladt a töredező jégtáblák között titkos célja felé.

Vajon miért nem süllyed el, tűnődött Trohán, hiszen aligha vízhatlan. Aztán eszébe jutott, két szabályos úszóhólyag is található benne. Egyikben a levese, másikban befőtt volt; miután mindkettő kiürült, a kupakot gondosan visszapattintotta az üvegekre; kétszer hét deci levegő, hosszában a táska tetején, ezért állt a vízben az élére…

A második hídnál feladta. Kövek, jégdarabok dobálásával, kis hullámok keltésével semmire sem ment, rá kellett hát ébrednie, hasztalan kísérné akár a város határáig vagy tovább, a jeges vízbe sehol sem merészkedhetne, olyan hosszú husángot pedig nem találhat, amelyikkel a folyó közepéig benyúlhatna. Ha lenne kötele, próbálkozhatna azzal, de ugyan miféle kampó vagy hurok találna fogást a sima műbőrön?

Pár napig lógatta az orrát, aztán lassacskán újra beszerezte az odaveszett kisebb kellékeket, új spirálfüzeteket vett, új leveleket írt és kapott – legfeljebb a régebbiek felett nem tudott többé révedezni. Bízott abban, amiért évek óta vezetett naplója odaveszett, attól még múltja nem válik bizonytalanná.

Hát igen, Ung a Bodrogba, Bodrog a Tiszába…

Kicsit újra megszédült, hirtelen melege lett, úgy érezte, elfogy körülötte a levegő. Az ablakhoz lépett, kinyitotta. A helyiségbe becsapott a hűvös késő őszi szél, a fuvallat elért az asztalig és sorra színükre fordította a papírokat. De Trohán ott maradt az ablaknál, nem volt sem ereje, sem kedve, hogy megismerje a bizonyítékokat. Inkább a horizontot fürkészte újra, a fehérségbe vesző völgyet.

Az épületnek ez a része a hirtelen szakadó, meredek hegyoldalba nézett. Ami a frontról első emeletnek számított, itt sok-sok szintnyi magasságot jelentett. Hiába hajolt ki egészen mélyen, nem látta, mi van alatta, a mélység beleveszett a ködbe. Próbálta követni a falhoz támasztott létra vonalát, ám az fokról fokra homályosabb lett, aztán már csak sejlett, végül csupán képzeletben folytathatta az egyenest, tekintetével kereshette a helyet, vajon hol éri el a talajt. Megborzongott a hűvös levegőtől, épp behúzódott volna, amikor a dolog szöget ütött a fejébe. Egy létra. Épp ez alá az ablak alá állítva. Ez is csak trükk. Látni akarják, megpróbál-e szökni. Aztán nyomába engedik azt a vérebet, amelyik ott acsarog a bejáratnál drótpályára kikötve.

Eljött az ablaktól, de hirtelen megállt. Az asztalon továbbra is meg-meglebegnek a papírlapok, furcsa táncot járnának, hol a színükre, hol a fonákjukra feküdtek, mintha a szigorú kopasz forgatná őket pontos koreográfia szerint. Trohánt elfogta az undor, mindet kívánt, csak azt nem, hogy folytatódjon az ostoba kihallgatás. Visszalépett az ablakhoz, végighordozta tekintetét a vár sötét tömbjén, a kéttornyú katedrálison, a püspöki palota sárgán tüntető homlokzatán, majd követte a horizont káprázó csíkját egészen addig, amíg a folyót az égbe torkollni nem látta. Aztán gyors elhatározással átvetette magát a párkányon, lábával megkereste a létrafokot, kezével megragadta a két póznát – és ereszkedni kezdett, bele a ködbe.

A retusált fényképen senki sem fordította felé a fejét, amikor a tiszai tutaj fedélzetére száz évvel ezelőtt megérkezett.

Megjelent: zEtna webmagazin, 2003.
Könyvben: Huszonnyolc. Couleur totál c. prózaantológia (zEtna, Zenta-Újvidék, 2003)

Alább szerb fordításban:

Karolj D. Balla

Merdevine u magli

Budućnost se već dogodila.
Samo što mi tada nismo živeli.

Raskrošnjala i stroga šefica kadrovskog odeljenja kao da je već iščekivala Trohana. Dočekala ga je s tim da su ga, uzalud poslali k njoj, jedan, doduše, nije mnogo, ali čak ni toliko nepopunjenih radnih mesta za laborante nema, međutim – razvlačiše ona reči značajno – ipak bi se našle dve mogućnosti. Jedna je stalno noćno dežurstvo u univerzitetskoj garaži, a druga pak Istraživački institut za seizmologiju i nadziranje veštačkih satelita, tačnije lokalna ispostava istog, koju su u nedostatku boljeg rešenja podveli pod njihovu nadležnost. Trohan je bez razmišljanja odabrao ovu potonju mogućnost, našta mu je drobušinasta administartivka oštro klimoglavilala i objasnila mu gde treba da ide.

Opis mesta je sam po sebi pobudio njegovo interesovanje. Izrazito mu je bilo po volji to što treba da prođe pored groblja, popne se uz uzvišicu i na jednoj u bujnu živu ogradu zarasloj gvozdenoj kapiji napipa dugme zvonceta na njenoj unutrašnjoj strani. Lokalitet je bio romantičniji, divlje renesansniji čak i od one u mašti uobličene slike. Na njegovo poprilično iznenađenje, na zvonjavu je na zarđaloj kapiji šljocnula električna brava, a kada je pritisnuvši kvaku velikom snagom pogurao jedva pokretno krilo, kao da je zadobio i sasvim blagi, jedva zametljivi električni udar.

Saginjući se i idući postrance napredovao je ka zgradi kroz bodljikave grane grmova divljih ruža, pazeći da eventualno do krvi ne izgrebe lice. Bodlje su pak čak i tako zapinjale za njegov pulover, ružno izvlačeći pojedine pamučne niti. Bilo mu je već pomalo isuviše od te romantike. Nije se obradovao ni psećem režanju, no ubedio je samoga sebe da zver ne može da se otrgne sa po razapetoj žičnoj vođici trčećeg lanca, te da ni u kom slučaju ne može da dosegne do ulaza.

Obreo se na senovitom stepeništu, na prizemlju nije bilo vrata, samo je prodoran vonj memle izbijao iz mračnog podrumskog grotla. Popeo se na prvi sprat i tu se ozbiljno uznemirio, zapitavši se da li se našao na pravom mestu. To što do sada ni na kapiji niti na samoj zgradi nije naišao ni na jednu jedinu tablu ili pak natpis i nije mu bilo toliko upadljivo, ali to što ni na jednim vratima koja su se ovde ređala nije bilo ispisano “sekretarijat”, ili “administracija”, ili pak “direktor” – štaviše, da ama baš ništa ne bude ispisano – činilo mu se zaista više nego čudno. Odšetao se do kraja hodnika, a potom i nazad, doneo odluku i zakucao na prva. Na suprotnoj strani je zazveckao ključ, škljocnula je brava i pred njim se otvorio jedan stan. Hteo je brzo da zatraži izvinjenje, izgleda da se obreo na pogrešnom mestu, no preduhitriše ga: ta dođite samo, već smo vas čekali.

Videvši niz poređanih blatnjavih cipela u loše osvetljenom predsoblju i sam poče da se izuva, no oštro ga osloviše, te se tako on okane toga.

Oštra neonska svetlost dočekala ga je iza narednih vrata, gotovo ga oslepivši, te se stoga pred njegovim očima tek polagano stala ocrtavati prostorija koja je odavala utisak polukancelarije – polulaboratorije. Za jednim pisaćim stolom sedela je osoba za koju se moglo pretpostaviti da je rukovodilac ustanove. Njen beli mantil, naočare sa zlatnim okvirom i mala jareća bradica odavale su mu utisak pravog profesora. Istovremeno, ovakve likove Trohan do sada baš i nije viđao po zabranima ovog fakulteta, već su mu oni pre bili poznati iz filmova: atomista svetskog glasa kojeg je oteo neprijatelj koji ga primorava da preda svoju tajnu. Na prvi pogled skromni, no zapravo dijabolični genetičar, koji kreira mutante koji prete da istrebe čovečanstvo. Pasionirani matematičar, koji teoretskim putem razrešava tajnu NLO-a. Bilo je upadljivo da se pred ravnodušno sedećim profesorom prostirao potpuno prazan sto – nigde ni telefona, ni faksa, ni štambilja, ni spisa. U ruci je obrtao mali okrajak od olovke, kojim je povremeno lupkao po ploči od stola.

Međutim, Trohanov pratilac ga je odveo do drugog stola, za kojim je revstvovao jedan vanredno elegantan, u odelo sa kravatom odeven oniži ćelavac, koji je čas izvlačio fioke, čas posezao za telefonskom slušalicom, pakovao dosijee, palio i gasio stonu lampu, a potom se pak, kao da je u pitanju stvar od životne važnosti, počeo zanimati sa obrtaljkom opremljenim zarezivačem za olovke. Odavao je utisak kao da se na njegovom stolu nagomilalo sve ono što bi inače dvojica trebala da podele, a da bi njegov zadatak trebao da bude da po određenom, za osobe sa strane nedokučivom sukcesivnom redu dotakne, uzme u ruke, upotrebi ili pak odloži predmete. Njegova čak i u sedećem položaju upadljivo niska figura i elegantna odeća, kao i njegova neprestana užurbanost činili su ga u isti mah i komičnim i zastrašujućim – iz njega su nadaleko zračili zlonamernost i zloba. I to ničim nije želeo da opovrgava.

Već su ga iščekivali – ponovio je i ćelavko, bez toga da se okanuo svoje izdašne koreografije, a potom je pak upitao Trohana da li zna u čemu je razlika između seizmologije i seizmografije. No poput nekoga ko ni ne očekuje odgovor zgrabio je jedan od brojnih dosijea koji su se povlačili po stolu, razvezao pantljike, tresnuo omotom sa takvim elenom da su predmetni spisi prhnuli uvis, a stvoreni vazdušni kovitlac gotovo ih je razastro po stolu i to sa poleđinom okrenutom nagore. Zadovoljno se i zagonetno nasmešio, poput mađioničara nakon dobro izvedenog trika sa kartama i po prvi put podigao pogled na pridošlicu.

– Imate li rođake u inostranstvu?

Trohana nije osobito iznenadilo ovo pitanje, to su ga pitali i onda kada je prihvatio posao laboranta, premda su prethodno sve već zaveli u kadrovski evidencioni list, gde je u odgovarajućoj rubrici stajala negativna izjava.

– Nemam.

– Aha. Dakle, nemate. A šta onda ovo treba da znači? – zapitao je ćelavac pakosno i stao da pojedinačno, gotovo nasumice, okreće nazad na lice one raspršene spise.

Najpre je otkrio svoje tri karte i napravio efektivnu pauzu. Bez daljeg – Trohan je bio temeljito iznenađen. Pred njim su ležale dve raskriljene stranice iz porodičnog foto-albuma, te ne baš kvalitetna foto-kopija jedne njemu nepoznate razglednice. Ganuto je klizio pogledom ponajpre po mladolikom obličju njegove vojvođanske prababe, a potom pak po onom staračkom njegovog slovačkog pradede. Osobito je voleo ovaj potonji snimak. Dobri starac, prekriven svojom ogromnom belom bradom, drema u naslonjaču ispred dvorišne kapije, na glavi mu je šešir, oštre senke, prolećno ili pre jesenje sunce, kraj njega dva bureta – jedno od njih smešteno ispod olučnog slivnika, u njemu je, verovatno, pomalo već ustajala voda, a na drugom buretu je pak zvučnik, koji je povezan sa radio – aparatom u kući, njegovi sinovi izričito su ga postavili tamo kako bi deka na čistom vazduhu mogao da sluša nedeljnu službu božiju.

Onaj treći razotkriveni komad Trohan nije poznavao, okrećući glavu pokušavao je da “postavi na noge” na slici vidljive figure, no iz tog ugla nije mogao da identifikuje ni ljude koji su razgovarali u prednjem planu, niti pak one koji su šetali u pozadini. Iz natpisa je ustanovio samo to da je, generalno, razglednica nastala u isto ono vreme i u istoj onoj varošici u kojoj je nastala fotografija prababe iz njenih mladalačkih dana. Upitao je može li da je pogleda izbliza, čak je ispružio i ruku k njoj. No raspomamljeni ćelavko je munjevito okrenuo sve tri slike, zacerekao se i počeo da ispruženim dlanovima kruži nad ostalim papirima, baš kao da vrača.

– Dakle, žive li vam rođaci u inostranstvu? – zapitao je iznova i zorno razastro naredna tri dokumenta.

Trohan je progutao knedlu, pošto su na njegove oči na lice bila okrenuta dva izvoda iz matične knjige rođenih i jedna potvrda o sklapanju braka, pri čemu nije moglo biti dvojbe o tome da cifrasti rukopis eventualno ne izvija imena njegovih praroditelja.

– Tada to još nije bilo inostranstvo – reskirao je, a potom pak, pošto onaj drugi nije ni trepnuo, dodao još i sledeće: moguće je da tamo žive moji bratanci i sestričine u trećem kolenu. No već ni moja majka nije održavala kontakt sa tamošnjim rođacima.

Ćelavko se polagano nacerio. – Zar ne želite da pogledate dokumente? – zapitao je, no brzo ih je preokrenuo, pre nego što je upitani i mogao da posegne za njima.

– Zar se ni ne dopisujete sa njima?

No, sada bi već morali da pripazimo. Trohanove oči bile su fiksirane za do sada neprezentovane stranice, a u međuvremenu je stao da pretražuje po svojim sećanjima. Ni sa jednim nije daleko dogurao. Onih nekoliko još neotkrivenih listova hartije zacelo predstavljaju pojedine foto-kopije i to – kako naslućuje – po svoj prilici kopije pisama. Pisama koja su po njega optužujuća, a koja pak u najmanju ruku dokazuju da je on u vezi sa svojim rođacima iz Vojvodine. Ali to uopšte nije moguće. Ne seća se da mu je ikada iz Sente prispela ma kakva poruke, baš kao što ni on tamo nije otposlao ništa. Istovremeno do ove cele procedure, koja polako počinje da liči na policijsko saslušanje, verovatno ne bi ni došlo da ovi ovde (i ko li su zapravo oni – evidentno je da nisu seizmolozi) nemaju u svojim rukama neki neoborivi dokaz koji ukazuje na suprotno. Naravno, moguće je i da je u pitanju nekakav nesporazum, neka glupa greška, identičnost imena, pogrešan datum, loše ispisana adresa, prekršteni naziv ulice, a čak i ukoliko sve bude govorilo protiv njega, moći će srazmerno lako da se opere, doći će kraj ovom besmislenom polaganju računa. Kada bi samo znao zbog čega predstavlja toliko veliki problem ako nekome dalji bratanci žive u jednoj drugoj državi, koja inače nije ni neprijateljska. Biće da rad u Institutu za seizmologiju predstavlja uistinu veliku stvar, verovatno bi jedan nameštenik najnižeg ranga mogao da dođe do određenih državnih tajni – sve ovo je smešno, zaista ne shvata kako se upetljao u sve ovo, premda su mu se dopadali pomalo divlje romaneskna okolina, živa ograda, zarđala kapija, podivljali ružičnjak.

Pogledao je kroz prozor, pošto je želeo da se uveri da li je zaista stvarno sve ovo što ga okružuje, da li je zaista dospeo na stari Grožđani breg uspevši se uz uzvišicu pokraj groblja, da nije sve ovo tek puka čulna opsena, ne zamišlja li on sve ovo dremajući na divanu u svome domu, pri čemu bi bilo dovoljno tek malčice mrdnuti glavom kako bi svet iznova bio postavljen na svoje mesto. Prizor koji se prostirao pred njegovim očima bio je u isti mah i prirodan i somnabulan. Gusta jutarnja magla još se nije bila podigla iz doline, obavijala je veliki deo grada u neprozirnu, svetlucavu koprenu, no na sučeličnom brdu koje se izdizalo iz beline sve se jasno videlo – crni blokovi tvrđave, dva put neba stremeća tornja katedrale, manifestantno žuto pročelje negdašnje biskupske palate, koja je ustupila svoje prostorije univerzitetskoj biblioteci. Videli su se krovovi u dubljim delovima počivajućih viših zgrada, koji su poput nekih čudnih brodova plivali nad zasneženom površi magle. Bludeći dalje pogledom, opazio je kako se vibrantna linija horizonta na jednom mestu prelomila, kao da je iz nje oticala, izvirala, nekakva blistava pruga – šta li bi to moglo da bude? Pa naravno, to je Ung, on se nakon krivudanja kroz grad izliva iz slike, horizont se ne stapa s njim, već se iskrice reke rasipaju vodoravno, baš kao da se vremenski kontinuum supstancira u raskriljenom prostoru.

Prenuo se na oštru zvonjavu telefona. Ćelavko je dograbio slušalicu poput nekoga ko je već iščekivao poziv, izgovorio je u nju nekoliko brzih “da” i već ju je položio na njeno mesto. Počeo je, kao i ranije, da izvlači fioke, isključio je, a potom iznova uključio stonu lampu, potom je ustao i veoma značajno pogledao svog kolegu profesorskog izgleda. Taj je pročistio grlo, takođe ustao, prozborio “sačekajte nas ovde”, te se oni udaljiše iz sobe. Onaj treći muškarac koji ga je dopratio dovde verovatno je već ranije neopaženo izišao. Sada je Trohan ostao sam u prostoriji.

Ovo je neki trik – pomislio je, dočim je njegov pogled iznova pao na listove papira, koji su razbacani ležali po stolu. Samo su zato i izašli iz sobe, potajno ga motre nekom skrivenom kamerom, kako bi saznali hoće li on za to vreme okrenuti dokumente na lice. No čime li će sebe bolje uplatkati? Ako odglumi ravnodušnost i ne posegne za njima, ili ako pak udovolji svojoj prirodnoj radoznalosti?

Iznova je pogledao kroz prozor, posmatrao je u nebo otičući Ung, a potom se iznova ekstatično zagledao u sto. Kada je po treći put ponovio ovu operaciju i kada je fokus svojih očiju trebao sa beskraja da adaptira na razdaljinu od pola metra, dobio je blagu vrtoglavicu. Odjednom, u istom onom trenutku u kojem je do njega dopro prvi talasić gubljenja ravnoteže, pala mu je na pamet jedna nemoguća stvar.

Ne, to je nemoguće. Verovatnoća da se nešto takvo dogodi manja je od mogućnosti da se od slučajnim putem poređanih slova abecede sastavi “Sto godina samoće”.

A ako je ipak tako?

Ta Ung se sliva sa Latorcom i Ondom, tako od njega nastaje Bodrog, koji se kod Tokaja uliva u Tisu, a Tisa pak… pa da.

I kad li to beše? Naravno, dogodilo se prošle godine, krajem zime, pošto su put i nasip bili zaleđeni. Zastao je na ivici šetališta da izduva nos. Svoju je tašnu stavio kraj nogu, na kameni ivičnjak. Bila je to ozbiljna, zabravljiva tašna diplomatskog tipa, kupio ju je nedugo pre toga, a kolege su ga zadirkivale da sada – premda je laborant – ne želi da izgleda čak ni kao student, već baš kao profesor. No on se nije brinuo zbog toga, svoj novi aksesoar smatrao je veoma praktičnim, te je počev od tada stalno išao s njim i ne samo da je sa sobom nosio svoje jestvine, beležnice i dnevnik, već i sav svoj intimni bagaž – uključujući tako i svoju korespondenciju – koji nije rado ostavljao u svom konačištu, budući da je jednom već razotkrio spram ovih stvari ispoljenu naopaku znatiželju svog glavnog zakupodavca.

Kada je odložio svoju maramicu i posegao za tašnom, nogom je malčice iskrenuo tašnu, ona se prevrnula, od zamaha se pokliznula na zaleđenom ivičnjaku, prebacila se preko oboda i poput nekakvih trkačkih sanki otklizala niz strmi nasip, pravo u zahuktalu ledoplovnu reku. U svom očajanju umalo da se i sam nije bacio za njom, no na svoju se sreću zaustavio na vreme, pošto se ni on ne bi mogao uspeti po strmoj i zaleđenoj pobočnici nasipa. Sledio je svoju tašnu sve do drugog mosta, koja se pak, kao da su je za to projektovali, postavila na brid, dohvatila se matice i – istina,pomalo se spotičući – ipak sa impresivnom odlučnošću napredovala između izlomljenih santi leda ka svom tajanstvenom cilju.

Zašto li ne tone? – razmišljao je Trohan, ta jedva da je vodonepropusna. Potom mu pade na pamet da su u njoj i dva propisna plovka: u jdenom se nalazila njegova supa, a u drugom pak kompot. Nakon što su oba ispražnjena, poklopce je brižljivo vratio na termos-boce. Dva puta po 7 dl vazduha, uzdužno, pri vrhu tašne – zbog toga se ona u vodi i postavila na brid.

Odustao je kod drugog mosta. Bacanjem kamenja, komada leda, stvaranjem malih talasa nije postigao ništa, morao je da shvati da bi bez ikakve koristi mogao da je prati sve do gradske međe, pa i dalje – u ledenu vodu ne bi se smeo drznuti da uđe, a tako dugačku močugu kojom bi mogao doseći do polovine reke ne bi pak mogao da nađe. Mogao bi da pokuša da ima konopac, ali kakva bi to kuka ili udica bila u stanju da nađe hvatište na glatkoj veštačkoj koži?

Par dana je išao pokunjenog nosa, a potom je pak polako iznova pribavio manje, onomad propale sitnice – kupio je nove sveske sa spiralnom obrubnicom, pisao je i dobijao nova pisma – jedino što o onim starim više nije mogao da sanjari. Bio je uveren da njegova prošlost neće postati nesigurna zbog toga što mu je godinama vođeni dnevnik tada propao.

Pa da, Ung u Bodrog, Bodrog u Tisu.

Iznova mu se pomalo zavrtelo u glavi, odjednom mu je postalo vruće, osećao je kao da oko njega nestaje vazduha. Koraknuo je ka prozoru, otvorio ga. U prostoriju je nahrupio hladni kasnojesenji vetar, kovitlac je dospeo do stola i redom izokrenuo papire na lice. No Trohan je ostao tamo, kod prozora, nije imao ni snage ni volje da se upozna sa dokazima. Radije je iznova bludeo po horizontu, po dolini koja se gubila u belini.

Ovaj deo zgrade gledao je u naprasno raskoljeni, strmi obronak. Ono što je s prednje strane izgledalo kao prvi sprat, ovde je značilo visinu od tušta i tma nivoa. Uzalud se on maksimalno presamitio, nije video šta se nalazi ispod njega, dubina se gubila u magli. Pokušavao je da prati liniju merdevina koje su bile prislonjene uz zid, no ona je postajala sve nejasnija, a potom ju je samo naslućivao, da bi naposletku, dok je pogledom tražio mesto na kojem bi mogla da dodiruje tlo, tek u svojoj uobrazilji mogao da nastavi njenu duž. Naježio se od hladnog vazduha, uptravo je hteo da se povuče nazad, kada je stvar kod njega pobudila sumnju. Merdevine. Postavljene baš pod ovaj prozor. I ovo je samo trik. Žele da vide da li će pokušati da pobegne. Potom će njegovim tragom da pošalju onu zver, koja vezana za žicu reži tamo kod ulaza.

Odmaknuo se od prozora, no odjednom je zastao. Na stolu su i nadalje lebdeli listovi hartije, igrajući neki čudni ples – polegali bi čas na lice, čas na naličje, baš kao da ih strogi ćelavko obrće po nekoj preciznoj koreografiji. Trohana je obuzelo gnušanje, želeo je sve drugo izuzev nastavka tog idiotskog saslušanja. Vratio se do prozora, prešao do kraja pogledom po tamnim blokovima tvrđave, po katedrali sa dva tornja, po manifestantno žutom pročelju biskupske palate, te je potom pratio zasenjujuću traku horizonata sve dotle dok nije ugledao reku kako se uliva u nebo. Tada se rapidnom odlučnošću prebacio preko simsa, nogom potražio prečagu merdevina, rukama dograbio obe grednice i počeo da se spušta – u maglu.

Niko se na retuširanoj fotografiji nije ni osvrnuo na njega kada je stotinu godina ranije stigao na palubu splava na Tisi.

Prevod sa mađarskog: Predrag Popović

Eredetileg a régi oldalamon itt: Létra a ködbe