Napló: 1998. szeptember

Hinni és érezni talán egészségesebb. Ám tudni általában mégis hasznosabb.

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti, de már számítógépes évekből

1998. szeptember

Quasimodo-díj – Balatonfüred

quasimodo-díj 1998

Salvatore Quasimodo Balatonfüreden, 1961-ben

Értesítést kaptam arról, hogy a Balatonfüredi Költőverseny szakmai zsűrije a beküldött pályázatok közül az én versemnek ítélte az idei Qasimodo-díjat. (A Nobel-díjas költő anno kezeltette magát a füredi szívkórházban, ültetett egy hársfát a Balaton-parti sétányon, verset is írt erről – ebből az eseményből táplálkozik a hagyomány és ebből nőtt ki a rendezvény és a díj.) Hó végén a szokásos több napos nagyszabású rendezvénysorozat záró napján, a műsoros gálaesten adják át a fődíj mellett a különdíjakat is. Úgyhogy utazunk újra – majd beszámolok. [Lentebb külön alcím alatt olvasható.]

E siker mellett jó kilátásaim vannak arra, hogy jövőre két könyvem is megjelenjen. Válogatott verseimet (Halott madárral) a pécsi Pro Pannonia vállalta fel; publicisztikai írásaim, esszéim, kritikáim összegyűjtött kötetét pedig (A hontalanság metaforái) az Anyanyelvi Konferencia jelentetné meg. Az előbbi, kell-e mondanom, pályázati úton remél támogatást szerezni, az AK azonban, úgy tűnik, ennek hiányában is vállalná a kiadást. Ha még a Szembesülés ügye is révbe érne… És ha már dicsekvés: két novellámat is németre fordítják, két különböző, a Frankfurti Könyvvásár alkalmából megjelenő gyűjtemény számára. Az egyikben Évával együtt szereplünk.

A topáz illemtana

Közös könyvünk terve is egyre inkább kibontakozik. Mivel kiadónknak nincsenek pályázati forrásai (etikai okokból jó ideje kiléptem a határon túli magyar könyvek kiadását támogató pályázati rendszerből), ezért a nyomdaköltség előteremtésére előfizetők és mecénások gyűjtésére adtam a fejem. A topáz illemtana a terveim szerint albumszerű, bőven illusztrált, elegáns megjelenésű lenne, így talán szélesebb ismerősi körömből többen is vállalják, hogy arany-, ezüst- és bronz-fokozatú mecénásként nevük szerepeljen a könyvben, amennyiben a nem túl magas, de nekünk nagy segítséget jelentő összeg mértékében támogatják a kiadót.  Barátaim és ismerőseim, valamint az ő barátaik is ismerőseik szélesebb köréből pedig talán kikerül az a néhány száz előfizető, akik megadják a bizalmat – cserébe egy szép, színes, exkluzívnak szánt kiadványt vehetnek át jövőre Éva legjobb novelláival és az én legújabb verseimmel. Úgy kalkuláltam, hogy a könyv ára 1999-ben legyen 1999 Ft. Néhány mecénás és 200 előfizető esetén a vállalkozás pénzügyi mérlege nullára fut, ha fölé megyünk, illetve ha eladásra is számítva nagyobb példányszámot kockáztatunk meg és mondjuk 100 példányt sikerül értékesíteni, még kis haszna is lehet a kiadónak (személyi kifizetés kizárt…), amelyet egy későbbi könyv költségvetésébe forgathatunk bele. Nyereséget képezni igencsak bajos, mert ilyen kis példányszámnál a könyv árának a felét teszi ki a nyomdaköltség, másik felét meg elviszi a terjesztői jutalék (pl. Budapesten a nagykereskedők 45-50%-kal veszik át, a mi költségünk az odaszállítás, és csak utólag fizetnek, amiért újra oda kell autózni; 20-36%-kal dolgozó kiskereskedőket, könyvesboltokat pedig kinek van ideje végigjárni 2-5 példány átvétele reményében; ennél jobb az esély, ha magunk árusítjuk író-olvasó találkozóinkon).

Windows 95?

Fejlődik-gazdagodik számítástechnikai gépparkunk. Most éppen egy lapszkenner, egy külső Zip meghajtó és egy fax-modem lett a beszerzésünk tárgya. Sajnos azonban ezúttal nem voltam eléggé körültekintő, mert ezekhez a ketyerékhez már olyan installációs programokat mellékelnek, amelyek a 3.11-es Windows-zal nem értenek szót. Eljött egy hozzáértő srác, megpróbált kicsit manipulálni a programokkal, de nem sok eredménnyel. És mindenképpen 3.11-esre akarom kapni a faxokat? – húzta el a száját, és javasolta, hogy ideje beszereznem a Windows 95-öt; fel is rakta volna, de neki csak angol és orosz verziója van. Mondtam, nem azért van nekem Nyíregyházán egy kiváló barátom, hogy holmi ánglus avagy moszkovita verziókra legyek rászorulva. Rendben, így ő, de ha már ilyen remek kapcsolatom van, akkor ne bármelyik, hanem kizárólag a Windows 95 OSR2 jelzésű változatot kérjem. Így kedves Méhész János barátunk számíthat Nyíregyházán látogatásunkra. A számítógépünket is rajta keresztül vásároltuk tavalyelőtt, még azt is megtette, hogy áthozta a határon.

A megértés szellemi gyorsbüféje

Ideje lenne belátnom, hogy „az emberek” (egy korábbi jegyzetemben „mindennapi”-nak nevezettek) – talán önvédelemből? – nem hajlandóak azon összetettségében kezelni a világ dolgait. Saját érzelmeik és erősen leegyszerűsítő következtetéseik szintjén appercipiálják mindazt, amivel találkoznak, óvakodnak a mélyebb megértéstől. Mindez még azzal tetéződik, hogy saját érzékelésüket és sémákhoz igazodó meglátásaikat viszont igazságokként tudatosítják. Többször – de hányszor! – megtörtént velem, hogy valaki elmondja, mit olvasott az újságban. Én kételkedem a dologban, vagy mert magam is olvastam a hivatkozott cikket és másképp emlékszem rá, vagy mert az elmondottak valamiért kételyt keltenek bennem. Előkeresem az írást, és nem egyszer épp az ellenkezője áll benne annak, amit ismerősöm, barátom, hozzátartozóm kiolvasott belőle. Egyszerű figyelmetlenség? Nem hiszem. Hanem: a mindennapi ember azon beállítottsága, hogy mindent a lehető leggyorsabban saját gondolati-érzelmi rendszerébe asszimiláljon. Így aztán kialakult személyiségük „a maga képére” egyszerűsíti a világot, hogy ne kelljen rajta tépelődni, ne kelljen vele foglalkozni.

Önvédelem, írtam fentebb. S talán valóban az. A gyors és felületes ítélet, a szinte az információktól függetlenül levont következtetés megóvja az elmét attól, hogy az elemzés csapdáiba bonyolódjon, hogy a részleteknél leragadjon. Az akár hibásan is, de gyorsan és megnyugtató biztonsággal lezajló szintézis győz a fáradságos és kétes eredményű analízis felett. „Biológiailag” ez valószínűleg így egészségesebb.

Sikereseknek pedig minden bizonnyal azok „az emberek” mondhatók, akik ebben a szellemi gyorsbüfében sorra ráhibáznak a helyes, megfelelő, beigazolódó következtetésekre. A boldog és sikeres élethez végül is nem feltétlenül kell nagy tudás. Lottón sem a valószínűségelméletből doktorált professzornak lesz telitalálata, hanem a szerencsés bútorszállítónak.

És ez így van rendjén, mondhatnám poénként, ha nem tudnám, hogy a főnyereményt megütő „ráhibázóra” hány százezer hasztalanul próbálkozó jut, s ha nem kellene belátnom: a szerencsés nyertesnél is jobban jár az, akié maga a lottó. A bankot soha nem a ráhibázók adják, s végképp nem „az emberek”, hanem a legtöbb információból legtöbb munkával legtöbb helyes következtetést levonók.

Hinni és érezni talán egészségesebb. Ám tudni általában mégis hasznosabb.

Balatonfüredi Költőverseny – Quasimodo-emlékdíj – fura interjú

Eddigi pályám legjelentősebb irodalmi díját vehettem át e hónapban. A Quasimodo Emlékdíjat azért becsülőm sokra, mert egyrészt nem valamilyen „érdemekre” való tekintettel, hanem a benyújtott versek minősége alapján ítélik oda; másrészt valóban szakmai – írókból, költőkből, irodalomtörténészekből – álló (ráadásul magyar-olasz) zsűri hozza a döntést; harmadrészt pedig, hát igen: a díj összege is imponálóan magas (amennyire tudom, kb. 3 József Attila-díjat tesz ki).

A Balatonfüreden évente sorra kerülő költőverseny és megemlékezés a kísérőrendezvényeivel együtt igen kellemes alkalom. Pár évvel ezelőtt nyert különdíjam okán szinte minden évben ott voltunk. A mostani persze alaposan meglegyezte a hiúságomat. Ami külön öröm volt: Mácsay Pál mondta el díjnyertes versemet; este aztán együtt ültünk a vacsoránál, jót beszélgettünk, összebarátkoztunk.

Ilyen alkalmakkor néhány interjút is készítenek az emberrel, ami a dolog általam kevésbé kedvelt részéhez tartozik. Nem igazán szeretem azokat a rádióriportereket és újságírókat, akik orrom alá dugják a mikrofonjukat vagy diktafonjukat és feltesznek néhány olyan kérdést, amelyből pontosan tudhatom, alig tudják, hogy ki vagyok, soha egy sort nem olvastak tőlem, egyetlen könyvemet nem tartották kezükben, de mert az eseményről beszámolót készítenek, és ennek az eseménynek én történetesen kitüntetett személye vagyok, hát illik néhány mondatot idézni majd tőlem a riportban, cikkben. „Milyen körülmények közt írta a díjnyertes versét?” – kérdezte most egyikőjük. „Ültömben, egy meleg szobában, erős tea és könnyű dzsessz társaságában” – mondtam nem túl barátságosan. Kicsit zavarba jön, „Úgy értem, hogy melyek azok a különleges élethelyzetek, amelyeket rögzíteni kívánt a költeményében”. Biztosítanom kellett volna, hogy ha valami legkevésbé sem állt szándékomban, akkor az a különleges élethelyzetek rögzítése volt, de nem akartam tovább húzni a dolgot, letettem hát arról, hogy a líra mibenlétére és a művészet lényegére hirtelenjében rádöbbentsem, de olyasmiket mondtam, amit alighanem ugyanúgy ki kellett végül hagyni a riportból, semmint ha a poézis átlényegítő és absztraháló jellegéről kezdtem volna értekezni. Valami olyasmit válaszoltam, hogy az íróember általában folyamatosan alkot az év során, ír verseket és prózákat, tanulmányokat és cikkeket, ezekkel reagál a külvilág ingereire, és ha májusban megjelenik egy költészeti pályázat, akkor végignézi frissebb verstermését, mi az, amit ebből leginkább alkalmasnak talál arra, hogy beküldje az erőpróbára. Aztán hónapok telnek el az eredményhirdetésig és jó esetben a szerző már nem is emlékszik a pályaművére, amikor a díjat átveszi. Én legalábbis nem élem újra a verseimet, mindegyiket úgy írom, hogy előtte az összes előzőt elfelejtem.

Kérdezőm látható csalódottsággal kapcsolta ki a magnóját.


BDK napló 1998. szeptember. Kulcsszavak Google-kereséshez: naplójegyzetek, blog 1998, balatonfüred – költőverseny, quasimodo-díj, emlékdíj – a topáz illemtana – tervezés, mecénások, előfizetők. Balla D. Károly: UngParty Manzárd.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.