Létra a ködbe

Balla D. Károly

Létra a ködbe

A jövő már megtörtént.
Csak mi még nem éltünk akkor.

A káderosztály terebélyes és szigorú főnökasszonya mintha már várta volna Trohánt. Azzal fogadta, hozzá ugyan hiába küldték, egy nem sok, de annyi betöltetlen laboránsi állása sincsen – ellenben, húzta a szót jelentőségteljesen, mégis akadna két lehetőség. Az egyik az állandó éjjeli ügyelet az egyetemi garázsban, a másik a Szeizmológiai és Műholdkövető Kutatóintézet, pontosabban annak helyi állomása, amelyet jobb híján az ő adminisztrációjuk alá rendeltek. Trohán gondolkodás nélkül az utóbbit választotta, mire a drobális hivatalnokasszony hevesen rábólintott és fontoskodva elmagyarázta, hová kell mennie.

A helyszín leírása már önmagában is felkeltette az érdeklődését. Kifejezetten kedvére szolgált, hogy el kell majd haladnia a temető mellett, fel kell kapaszkodnia a kaptatón, és egy burjánzó élő sövénytől benőtt vaskapun kell kitapogatnia a belülre szerelt csengőgombot.

A helyszín még a fantáziájában megjelent képnél is romantikusabb, vadregényesebb volt. Meglepetésére a rozsdás kapun csengetésére elektromos zár kattant, és ahogy a kilincset lenyomva nagy erővel betolta a mozdulni alig hajlandó súlyos szárnyat, mintha egészen enyhe, alig érezhető áramütés érte volna.

Vadrózsabokrok szúrós ágai között hajlongva és oldalozva haladt az épületig, vigyáznia kellett, véresre ne maródjon az arca. Pulóverébe még így is beleakaszkodtak a tövisek, csúnyán kihúztak egy-egy pamutszálat. Ez már kicsit sok volt neki a romantikából. Nem örült a kutya acsargásának sem, de elhitette magával, a véreb nem szakadhat le drótpályán futó láncáról, és semmiképpen nem érheti el a bejáratot.

Homályos lépcsőházban találta magát, a földszintről nem nyíltak ajtók, csak a sötét pincelejárat árasztotta az átható penészszagot. Felment az első emeletig, és itt komolyan elbizonytalanodott, vajon jó helyen jár-e. Hogy eddig egyetlen táblát, feliratot nem talált sem a kapun, sem a házon, az még nem tűnt fel, de hogy az itt sorjázó ajtók egyikén nincs kiírva: “titkárság” vagy “adminisztráció” vagy “igazgató”, egyáltalán: hogy semmi se legyen kiírva, azt felettébb furcsának találta. Elsétált a folyosó végéig, aztán vissza, majd rászánta magát és bekopogott az első ajtón. A túloldalon kulcs csörrent, kattant a zár, és megnyílt előtte egy lakás. Gyorsan bocsánatot akart kérni, úgy látszik, rossz helyen jár, ám megelőzték: jöjjön csak, már várták.

A rosszul világított előszobában sorakozó sáros cipők láttán maga is elkezdett lehuzakodni, de erélyesen rászóltak, hát abbahagyta.

Újabb ajtó mögött éles neonfény fogadta, szinte elvakította, így csak lassan bontakozott ki szeme előtt a félig iroda, félig labor benyomását keltő helyiség. Az egyik íróasztalnál feltehetőleg az intézmény vezetője ült. Fehér köpenye, aranykeretes szemüvege és kis kecskeszakálla igazi professzori megjelenést biztosított számára. Ugyanakkor ilyen figurákat Trohán eleddig nemigen látott ennek az egyetemnek a berkeiben, inkább filmekből volt ismert számára: a világhírű atomtudós, akit elrabol az ellenség és kényszeríti titka átadására; a látszatra szelíd, valójában sátáni természetű génsebész, aki az emberiség pusztulásával fenyegető mutánsokat hoz létre; a szórakozott matematikus, aki véletlenül megfejti az időutazás titkát… Feltűnt, hogy az egykedvűen üldögélő prof előtt üres asztal terpeszkedett, se telefon, se fax, se bélyegzők, se iratok. Kezében kis ceruzacsonkot forgatott, időnként az asztal lapjához koppintotta.

Kísérője Trohánt azonban a másik asztalhoz vezette. E mögött roppant elegáns, öltönyös-nyakkendős kis kopasz férfi izgágáskodott, hol a fiókokat húzogatta, hol a telefonkagyló után kapdosott, pakolgatta az irattartókat, felgyújtotta és leoltotta az asztali lámpát, aztán, mintha életbevágóan fontos lenne, a kurblis ceruzahegyezővel kezdett foglalatoskodni. Úgy festett, mintha az ő asztalára zsúfolódott volna mindaz, aminek kettőn kellett volna megoszlania, és neki az lenne a feladata, hogy bizonyos, a kívülálló számára kifürkészhetetlen egymásutánban sorra megérintse, kezébe vegye, használja vagy odább tegye a tárgyakat. Ültében is feltűnően alacsony termete és választékos öltözete, valamint szünet nélküli kapkodása egyszerre tette komikussá és félelmetessé – messzire sugárzott róla a rosszindulat és gonoszság. Erre nem is kívánt semmivel rácáfolni.

Már várták, erősítette meg a kopasz is, anélkül, hogy abbahagyta volna szapora koreográfiáját, aztán megkérdezte Trohántól, tudja-e, mi a különbség a szeizmológia és a szeizmográfia között. De mint aki nem vár választ, az asztalán heverő számos dosszié közül az egyiket előkapta, megoldotta zsinórját, felcsapta a fedelét, még ám olyan lendülettel, hogy a tartalmát képező iratok magasba röppentek, és a keletkező léghuzat szétterítette őket az asztalon, mindegyiket hátlapjával felfelé. Akár a bűvész a jól sikerült kártyatrükk után, elégedetten és titokzatosan elmosolyodott, és most emelte először a szemét a jövevényre.

– Van külföldön rokona?

Trohánt nem lepte meg különösebben a kérdés, megkérdezték tőle ezt akkor is, amikor laboránsi állást vállalt, pedig előzőleg mindent rávezettek a káderlapján, a megfelelő rubrikában ott a tagadó kijelentés.

– Nincsen.

– Aha. Szóval nincsen. És akkor ez mit jelentsen? – kérdezte kajánul a kopasz, és egyesével, mintegy találomra, kezdte színükre visszafordítani a szétrebbent lapokat.

Elsőre három kártyáját fedte fel, és hatásszünetet tartott. Szó se róla, Trohán alaposan meglepődött. A családi fényképalbum két féltett darabjának, továbbá egy számára ismeretlen képeslapnak a nem túl jó minőségű fénymásolata hevert előtte. Elérzékenyülve előbb a délvidéki dédmama fiatalkori, majd a felvidéki dédpapa öregkori arcmásán futtatta végig tekintetét. Az utóbbi felvételt különösen szerette. A jó öreg hatalmas ősz szakállába takarózva egy nyugszékben szendereg a ház udvar felőli bejárata előtt, fején kalap, éles árnyékok, tavaszi vagy inkább őszi napsütés, mellette két hordó, az egyik a tetőcsatorna lefolyója alá illesztve, benne feltehetően már kicsit poshadt esővíz, a másik hordón hangszóró, amely a benti rádióhoz kapcsolódik, fiai kifejezetten abból a célból tették ide, hogy a papa a vasárnapi istentiszteletet friss levegőn hallgathassa.

A felfedett harmadik darabot Trohán nem ismerte, fejét forgatva próbálta “lábra állítani” a képen látható alakokat, ám ebből szögből sem az előtérben beszélgetőket, sem a háttérben sétálókat nem sikerült jól megfigyelnie. A sebtében elolvasott feliratból csupán azt állapította meg, hogy a képeslap nagyjából a dédmama fiatalkori fotójával azonos időben és ugyanabban a városkában készült. Megkérdezte, megnézheti-e közelebbről, már nyújtotta is érte a kezét. Ám az izgága kopasz villámgyorsan visszafordította mind a három képet, elvigyorodott, és kiterjesztett két tenyerét a többi papír fölött kezdte járatni, mintha varázsolna.

– Nos, élnek külföldön rokonai? – kérdezte újra, és kivirította a következő három dokumentumot.

Trohán nagyot nyelt, mert szemmel láthatóan két születési anyakönyvi kivonat és egy házasságlevél fordult színére, és nemigen lehetett kétsége afelől, dédszülei nevét kanyarogja rajtuk a cikornyás kézírás.

– Akkor az még nem volt külföld… – kockáztatta meg, és mert a másiknak szeme sem rebbent, még hozzátette: – Esetleg harmadfokú unokatestvéreim érhetnek ott. De már az anyám sem tartotta a kapcsolatot az ottani rokonsággal.

A kopasz lassan elvigyorodott. – Nem akarja megtekinteni az okmányokat? – kérdezte, de mire a kérdezett nyúlt volna értük, gyorsan visszaforgatta őket.

– Nem is levelezik velük?

Na, akkor most már vigyázzunk. Trohán szeme az eddig még nem látott lapokra meredt, közben az emlékezetében kezdett kutatni. Egyikkel sem ment sokra. Az a még fel nem fedett néhány papírlap nyilván egy-egy fénymásolat, és ahogy sejti, alighanem levelek kópiája. Leveleké, amelyek rá nézve terhelők, és legkevesebb azt bizonyítják, hogy ő kapcsolatban áll a délvidéki rokonsággal. Pedig dehogy. Nem emlékszik, hogy valaha is érkezett volna hozzá Zentáról bármilyen üzenet, mint ahogy ő sem küldött oda soha semmit. Ugyanakkor erre az egész procedúrára, amely lassan rendőrségi kihallgatásra kezd hasonlítani, nyilván nem került volna sor, ha ezeknek itt (no de kik is ezek? nyilvánvaló, hogy nem szeizmológusok) nem lenne a kezükben valamilyen megdönthetetlen bizonyíték arra nézvést, hogy… Persze lehet valami félreértés is, ostoba tévedés, névazonosság, eltévesztett dátum, rosszul írt cím, átkeresztelt utcanév, és ha minden ellene szól is, egykönnyen tisztázhatja majd magát, vége lesz ennek a képtelen számonkérésnek. Csak tudná, miért olyan nagy baj, ha valakinek távoli unokatestvérei élnek egy tulajdonképpen nem is ellenséges országban, talán bizony olyan nagy dolog a Szeizmológiai Intézetben dolgozni, talán bizony államtitkokhoz lehetne hozzáférése egy legalsóbb beosztottnak, nevetséges ez az egész, nem is érti, hogy keveredett bele, pedig mennyire tetszett neki a kicsit vadregényes környezet, az élő sövény, a rozsdás kapu, az elvadult rózsalugas.

Kinézett az ablakon, meg akart bizonyosodni arról, hogy valóságos-e mindaz, ami körülveszi, valóban a régi szőlőhegyre jött-e fel a temető melletti kaptatón, nem csak érzéki csalódás-e minden, nem otthon a díványon szenderegve képzeli-e az egészet, és elég kicsit megráznia fejét, hogy a világ újra a helyére zökkenjen… A látvány, amely szeme elé tárult, egyszerre volt természetes és álomszerű. A völgyből még nem szállt fel a sűrű reggeli köd, a város nagy részét átláthatatlan fényes derengésbe vonta, de a fehérségből kiemelkedő szembülső hegyen minden tisztán látszott, a vár sötét tömbjei, a katedrális két égre törő tornya, az egyetemi könyvtárnak helyet adó egykori püspöki palota sárgán tüntető homlokzata… A mélyebb részek magasabb épületeinek is látszott a teteje, mint furcsa hajók, úgy úsztak a köd hómezeje fölött. Ahogy tovább vitte a tekintetét, a horizont vibráló vonala egy helyen megtört, mintha lecsorgott volna, valami fényes csík eredt belőle – vajon mi lehet ez? Hát persze, az Ung, ahogy a városon végigkanyarogva kicsordogál a képből, nem a horizont ömlik belé, hanem a folyó sziporkái szóródnak vízszintessé, akárha az idő folytonossága lényegülne kiterjesztett térré.

Összerezzent az éles telefoncsörgésre. A kopasz, mint aki már várta a hívást, felkapta a kagylót, belemondott néhány gyors igent, és már helyére is tette. Ahogy korábban, fiókjait kezdte húzogatni, lekapcsolta, majd újra felgyújtotta az asztali lámpát, aztán felállt, és jelentőségteljesen a professzorkülsejű társára nézett. Az megköszörülte a torkát, szintén felállt. – Itt várjon minket -, vakkantotta, és távoztak a szobából. A harmadik férfi, aki ide kísérte, már korábban kimehetett észrevétlenül. Trohán most egyedül maradt a helyiségben.

Ez valami trükk, gondolta, miközben újra az asztalon heverő papírlapokra esett tekintete. Direkt mentek ki, titkon figyelik valami rejtett kamerával, hogy megtudják, ő ezalatt színére fordítja-e a dokumentumokat. De vajon mivel mártja be jobban magát? Ha közömbösséget színlel és nem nyúl hozzájuk, vagy ha enged természetes kíváncsiságának?

Újra kinézett az ablakon, látta az égre folyó Ungot, aztán ismét az íróasztalra meredt. Amikor harmadszorra is megismételte ezt a műveletet, és szeme fókuszát a végtelenről fél méterre kellett átállítania, kicsit megszédült. Ugyanakkor, amint az egyensúlyvesztés első apró hulláma elérte, hirtelen eszébe jutott valami egészen képtelen dolog.

Nem, ez lehetetlen. Ennek a valószínűsége kisebb, mint hogy az ábécé véletlenszerű sorozatba állított betűiből a Száz év magány álljon össze.

És ha mégis?

Hiszen az Ung összefolyik a Latorcával és az Ondovával, így lesz belőle Bodrog, az Tokajnál belefolyik a Tiszába, a Tisza pedig, hát igen…

Mikor is? Tavaly történt, a télvégen, persze, hiszen jeges volt az út és a töltésoldal. Megállt a sétány szélén, hogy kifújja az orrát; a táskáját lába mellé tette a kőpadkára. Komoly, zárható, diplomata típusú táska volt, nem sokkal azelőtt vette, a kollégái ugratták is, hogy most már nem is egyetemistának, hanem egyenesen tanárnak akar látszani laboráns létére. De ő nem törődött vele, nagyon praktikusnak találta új portékáját, attól kezdve azzal járt, és nemcsak az elemózsiáját meg a jegyzetfüzeteit és a naplóját, hanem minden bizalmasabb holmiját, amit nem szívesen hagyott a szállásán, magával hordta, így a levelezését is, hiszen egyszer már leleplezte főbérlője eziránti tevőleges kíváncsiságát.

Amikor zsebkendőjét eltette és lenyúlt a táskáért, a lába szárával kicsit megbillentette a táskát, az eldőlt, a lendülettől csusszant egyet a jeges padkán, átbucskázott a peremén, és mint valami versenyszán, lesiklott a meredek töltésen, egyenesen bele a zajló folyóba. Kétségbeesésében kishíján maga is utána vetette magát, de időben megtorpant, szerencséjére, mert a meredek és jeges töltésoldalon ő sem tudott volna megkapaszkodni.

Egészen a második hídig követte a táskáját, amely, mintha erre tervezték volna, élére fordult, elcsípte a fősodort, és kissé ugyan bukdácsolva, de meggyőző elszántsággal haladt a töredező jégtáblák között titkos célja felé.

Vajon miért nem süllyed el, tűnődött Trohán, hiszen aligha vízhatlan. Aztán eszébe jutott, két szabályos úszóhólyag is található benne. Egyikben a levese, másikban befőtt volt; miután mindkettő kiürült, a kupakot gondosan visszapattintotta az üvegekre; kétszer hét deci levegő, hosszában a táska tetején, ezért állt a vízben az élére…

A második hídnál feladta. Kövek, jégdarabok dobálásával, kis hullámok keltésével semmire sem ment, rá kellett hát ébrednie, hasztalan kísérné akár a város határáig vagy tovább, a jeges vízbe sehol sem merészkedhetne, olyan hosszú husángot pedig nem találhat, amelyikkel a folyó közepéig benyúlhatna. Ha lenne kötele, próbálkozhatna azzal, de ugyan miféle kampó vagy hurok találna fogást a sima műbőrön?

Pár napig lógatta az orrát, aztán lassacskán újra beszerezte az odaveszett kisebb kellékeket, új spirálfüzeteket vett, új leveleket írt és kapott – legfeljebb a régebbiek felett nem tudott többé révedezni. Bízott abban, amiért évek óta vezetett naplója odaveszett, attól még múltja nem válik bizonytalanná.

Hát igen, Ung a Bodrogba, Bodrog a Tiszába…

Kicsit újra megszédült, hirtelen melege lett, úgy érezte, elfogy körülötte a levegő. Az ablakhoz lépett, kinyitotta. A helyiségbe becsapott a hűvös késő őszi szél, a fuvallat elért az asztalig és sorra színükre fordította a papírokat. De Trohán ott maradt az ablaknál, nem volt sem ereje, sem kedve, hogy megismerje a bizonyítékokat. Inkább a horizontot fürkészte újra, a fehérségbe vesző völgyet.

Az épületnek ez a része a hirtelen szakadó, meredek hegyoldalba nézett. Ami a frontról első emeletnek számított, itt sok-sok szintnyi magasságot jelentett. Hiába hajolt ki egészen mélyen, nem látta, mi van alatta, a mélység beleveszett a ködbe. Próbálta követni a falhoz támasztott létra vonalát, ám az fokról fokra homályosabb lett, aztán már csak sejlett, végül csupán képzeletben folytathatta az egyenest, tekintetével kereshette a helyet, vajon hol éri el a talajt. Megborzongott a hűvös levegőtől, épp behúzódott volna, amikor a dolog szöget ütött a fejébe. Egy létra. Épp ez alá az ablak alá állítva. Ez is csak trükk. Látni akarják, megpróbál-e szökni. Aztán nyomába engedik azt a vérebet, amelyik ott acsarog a bejáratnál drótpályára kikötve.

Eljött az ablaktól, de hirtelen megállt. Az asztalon továbbra is meg-meglebegnek a papírlapok, furcsa táncot járnának, hol a színükre, hol a fonákjukra feküdtek, mintha a szigorú kopasz forgatná őket pontos koreográfia szerint. Trohánt elfogta az undor, mindet kívánt, csak azt nem, hogy folytatódjon az ostoba kihallgatás. Visszalépett az ablakhoz, végighordozta tekintetét a vár sötét tömbjén, a kéttornyú katedrálison, a püspöki palota sárgán tüntető homlokzatán, majd követte a horizont káprázó csíkját egészen addig, amíg a folyót az égbe torkollni nem látta. Aztán gyors elhatározással átvetette magát a párkányon, lábával megkereste a létrafokot, kezével megragadta a két póznát – és ereszkedni kezdett, bele a ködbe.

A retusált fényképen senki sem fordította felé a fejét, amikor a tiszai tutaj fedélzetére száz évvel ezelőtt megérkezett.

Megjelent: zEtna webmagazin, 2003.
Könyvben: Huszonnyolc. Couleur totál c. prózaantológia (zEtna, Zenta-Újvidék, 2003)

Alább szerb fordításban:


Karolj D. Balla

Merdevine u magli

Budućnost se već dogodila.
Samo što mi tada nismo živeli.

Raskrošnjala i stroga šefica kadrovskog odeljenja kao da je već iščekivala Trohana. Dočekala ga je s tim da su ga, uzalud poslali k njoj, jedan, doduše, nije mnogo, ali čak ni toliko nepopunjenih radnih mesta za laborante nema, međutim – razvlačiše ona reči značajno – ipak bi se našle dve mogućnosti. Jedna je stalno noćno dežurstvo u univerzitetskoj garaži, a druga pak Istraživački institut za seizmologiju i nadziranje veštačkih satelita, tačnije lokalna ispostava istog, koju su u nedostatku boljeg rešenja podveli pod njihovu nadležnost. Trohan je bez razmišljanja odabrao ovu potonju mogućnost, našta mu je drobušinasta administartivka oštro klimoglavilala i objasnila mu gde treba da ide.

Opis mesta je sam po sebi pobudio njegovo interesovanje. Izrazito mu je bilo po volji to što treba da prođe pored groblja, popne se uz uzvišicu i na jednoj u bujnu živu ogradu zarasloj gvozdenoj kapiji napipa dugme zvonceta na njenoj unutrašnjoj strani. Lokalitet je bio romantičniji, divlje renesansniji čak i od one u mašti uobličene slike. Na njegovo poprilično iznenađenje, na zvonjavu je na zarđaloj kapiji šljocnula električna brava, a kada je pritisnuvši kvaku velikom snagom pogurao jedva pokretno krilo, kao da je zadobio i sasvim blagi, jedva zametljivi električni udar.

Saginjući se i idući postrance napredovao je ka zgradi kroz bodljikave grane grmova divljih ruža, pazeći da eventualno do krvi ne izgrebe lice. Bodlje su pak čak i tako zapinjale za njegov pulover, ružno izvlačeći pojedine pamučne niti. Bilo mu je već pomalo isuviše od te romantike. Nije se obradovao ni psećem režanju, no ubedio je samoga sebe da zver ne može da se otrgne sa po razapetoj žičnoj vođici trčećeg lanca, te da ni u kom slučaju ne može da dosegne do ulaza.

Obreo se na senovitom stepeništu, na prizemlju nije bilo vrata, samo je prodoran vonj memle izbijao iz mračnog podrumskog grotla. Popeo se na prvi sprat i tu se ozbiljno uznemirio, zapitavši se da li se našao na pravom mestu. To što do sada ni na kapiji niti na samoj zgradi nije naišao ni na jednu jedinu tablu ili pak natpis i nije mu bilo toliko upadljivo, ali to što ni na jednim vratima koja su se ovde ređala nije bilo ispisano “sekretarijat”, ili “administracija”, ili pak “direktor” – štaviše, da ama baš ništa ne bude ispisano – činilo mu se zaista više nego čudno. Odšetao se do kraja hodnika, a potom i nazad, doneo odluku i zakucao na prva. Na suprotnoj strani je zazveckao ključ, škljocnula je brava i pred njim se otvorio jedan stan. Hteo je brzo da zatraži izvinjenje, izgleda da se obreo na pogrešnom mestu, no preduhitriše ga: ta dođite samo, već smo vas čekali.

Videvši niz poređanih blatnjavih cipela u loše osvetljenom predsoblju i sam poče da se izuva, no oštro ga osloviše, te se tako on okane toga.

Oštra neonska svetlost dočekala ga je iza narednih vrata, gotovo ga oslepivši, te se stoga pred njegovim očima tek polagano stala ocrtavati prostorija koja je odavala utisak polukancelarije – polulaboratorije. Za jednim pisaćim stolom sedela je osoba za koju se moglo pretpostaviti da je rukovodilac ustanove. Njen beli mantil, naočare sa zlatnim okvirom i mala jareća bradica odavale su mu utisak pravog profesora. Istovremeno, ovakve likove Trohan do sada baš i nije viđao po zabranima ovog fakulteta, već su mu oni pre bili poznati iz filmova: atomista svetskog glasa kojeg je oteo neprijatelj koji ga primorava da preda svoju tajnu. Na prvi pogled skromni, no zapravo dijabolični genetičar, koji kreira mutante koji prete da istrebe čovečanstvo. Pasionirani matematičar, koji teoretskim putem razrešava tajnu NLO-a. Bilo je upadljivo da se pred ravnodušno sedećim profesorom prostirao potpuno prazan sto – nigde ni telefona, ni faksa, ni štambilja, ni spisa. U ruci je obrtao mali okrajak od olovke, kojim je povremeno lupkao po ploči od stola.

Međutim, Trohanov pratilac ga je odveo do drugog stola, za kojim je revstvovao jedan vanredno elegantan, u odelo sa kravatom odeven oniži ćelavac, koji je čas izvlačio fioke, čas posezao za telefonskom slušalicom, pakovao dosijee, palio i gasio stonu lampu, a potom se pak, kao da je u pitanju stvar od životne važnosti, počeo zanimati sa obrtaljkom opremljenim zarezivačem za olovke. Odavao je utisak kao da se na njegovom stolu nagomilalo sve ono što bi inače dvojica trebala da podele, a da bi njegov zadatak trebao da bude da po određenom, za osobe sa strane nedokučivom sukcesivnom redu dotakne, uzme u ruke, upotrebi ili pak odloži predmete. Njegova čak i u sedećem položaju upadljivo niska figura i elegantna odeća, kao i njegova neprestana užurbanost činili su ga u isti mah i komičnim i zastrašujućim – iz njega su nadaleko zračili zlonamernost i zloba. I to ničim nije želeo da opovrgava.

Već su ga iščekivali – ponovio je i ćelavko, bez toga da se okanuo svoje izdašne koreografije, a potom je pak upitao Trohana da li zna u čemu je razlika između seizmologije i seizmografije. No poput nekoga ko ni ne očekuje odgovor zgrabio je jedan od brojnih dosijea koji su se povlačili po stolu, razvezao pantljike, tresnuo omotom sa takvim elenom da su predmetni spisi prhnuli uvis, a stvoreni vazdušni kovitlac gotovo ih je razastro po stolu i to sa poleđinom okrenutom nagore. Zadovoljno se i zagonetno nasmešio, poput mađioničara nakon dobro izvedenog trika sa kartama i po prvi put podigao pogled na pridošlicu.

– Imate li rođake u inostranstvu?

Trohana nije osobito iznenadilo ovo pitanje, to su ga pitali i onda kada je prihvatio posao laboranta, premda su prethodno sve već zaveli u kadrovski evidencioni list, gde je u odgovarajućoj rubrici stajala negativna izjava.

– Nemam.

– Aha. Dakle, nemate. A šta onda ovo treba da znači? – zapitao je ćelavac pakosno i stao da pojedinačno, gotovo nasumice, okreće nazad na lice one raspršene spise.

Najpre je otkrio svoje tri karte i napravio efektivnu pauzu. Bez daljeg – Trohan je bio temeljito iznenađen. Pred njim su ležale dve raskriljene stranice iz porodičnog foto-albuma, te ne baš kvalitetna foto-kopija jedne njemu nepoznate razglednice. Ganuto je klizio pogledom ponajpre po mladolikom obličju njegove vojvođanske prababe, a potom pak po onom staračkom njegovog slovačkog pradede. Osobito je voleo ovaj potonji snimak. Dobri starac, prekriven svojom ogromnom belom bradom, drema u naslonjaču ispred dvorišne kapije, na glavi mu je šešir, oštre senke, prolećno ili pre jesenje sunce, kraj njega dva bureta – jedno od njih smešteno ispod olučnog slivnika, u njemu je, verovatno, pomalo već ustajala voda, a na drugom buretu je pak zvučnik, koji je povezan sa radio – aparatom u kući, njegovi sinovi izričito su ga postavili tamo kako bi deka na čistom vazduhu mogao da sluša nedeljnu službu božiju.

Onaj treći razotkriveni komad Trohan nije poznavao, okrećući glavu pokušavao je da “postavi na noge” na slici vidljive figure, no iz tog ugla nije mogao da identifikuje ni ljude koji su razgovarali u prednjem planu, niti pak one koji su šetali u pozadini. Iz natpisa je ustanovio samo to da je, generalno, razglednica nastala u isto ono vreme i u istoj onoj varošici u kojoj je nastala fotografija prababe iz njenih mladalačkih dana. Upitao je može li da je pogleda izbliza, čak je ispružio i ruku k njoj. No raspomamljeni ćelavko je munjevito okrenuo sve tri slike, zacerekao se i počeo da ispruženim dlanovima kruži nad ostalim papirima, baš kao da vrača.

– Dakle, žive li vam rođaci u inostranstvu? – zapitao je iznova i zorno razastro naredna tri dokumenta.

Trohan je progutao knedlu, pošto su na njegove oči na lice bila okrenuta dva izvoda iz matične knjige rođenih i jedna potvrda o sklapanju braka, pri čemu nije moglo biti dvojbe o tome da cifrasti rukopis eventualno ne izvija imena njegovih praroditelja.

– Tada to još nije bilo inostranstvo – reskirao je, a potom pak, pošto onaj drugi nije ni trepnuo, dodao još i sledeće: moguće je da tamo žive moji bratanci i sestričine u trećem kolenu. No već ni moja majka nije održavala kontakt sa tamošnjim rođacima.

Ćelavko se polagano nacerio. – Zar ne želite da pogledate dokumente? – zapitao je, no brzo ih je preokrenuo, pre nego što je upitani i mogao da posegne za njima.

– Zar se ni ne dopisujete sa njima?

No, sada bi već morali da pripazimo. Trohanove oči bile su fiksirane za do sada neprezentovane stranice, a u međuvremenu je stao da pretražuje po svojim sećanjima. Ni sa jednim nije daleko dogurao. Onih nekoliko još neotkrivenih listova hartije zacelo predstavljaju pojedine foto-kopije i to – kako naslućuje – po svoj prilici kopije pisama. Pisama koja su po njega optužujuća, a koja pak u najmanju ruku dokazuju da je on u vezi sa svojim rođacima iz Vojvodine. Ali to uopšte nije moguće. Ne seća se da mu je ikada iz Sente prispela ma kakva poruke, baš kao što ni on tamo nije otposlao ništa. Istovremeno do ove cele procedure, koja polako počinje da liči na policijsko saslušanje, verovatno ne bi ni došlo da ovi ovde (i ko li su zapravo oni – evidentno je da nisu seizmolozi) nemaju u svojim rukama neki neoborivi dokaz koji ukazuje na suprotno. Naravno, moguće je i da je u pitanju nekakav nesporazum, neka glupa greška, identičnost imena, pogrešan datum, loše ispisana adresa, prekršteni naziv ulice, a čak i ukoliko sve bude govorilo protiv njega, moći će srazmerno lako da se opere, doći će kraj ovom besmislenom polaganju računa. Kada bi samo znao zbog čega predstavlja toliko veliki problem ako nekome dalji bratanci žive u jednoj drugoj državi, koja inače nije ni neprijateljska. Biće da rad u Institutu za seizmologiju predstavlja uistinu veliku stvar, verovatno bi jedan nameštenik najnižeg ranga mogao da dođe do određenih državnih tajni – sve ovo je smešno, zaista ne shvata kako se upetljao u sve ovo, premda su mu se dopadali pomalo divlje romaneskna okolina, živa ograda, zarđala kapija, podivljali ružičnjak.

Pogledao je kroz prozor, pošto je želeo da se uveri da li je zaista stvarno sve ovo što ga okružuje, da li je zaista dospeo na stari Grožđani breg uspevši se uz uzvišicu pokraj groblja, da nije sve ovo tek puka čulna opsena, ne zamišlja li on sve ovo dremajući na divanu u svome domu, pri čemu bi bilo dovoljno tek malčice mrdnuti glavom kako bi svet iznova bio postavljen na svoje mesto. Prizor koji se prostirao pred njegovim očima bio je u isti mah i prirodan i somnabulan. Gusta jutarnja magla još se nije bila podigla iz doline, obavijala je veliki deo grada u neprozirnu, svetlucavu koprenu, no na sučeličnom brdu koje se izdizalo iz beline sve se jasno videlo – crni blokovi tvrđave, dva put neba stremeća tornja katedrale, manifestantno žuto pročelje negdašnje biskupske palate, koja je ustupila svoje prostorije univerzitetskoj biblioteci. Videli su se krovovi u dubljim delovima počivajućih viših zgrada, koji su poput nekih čudnih brodova plivali nad zasneženom površi magle. Bludeći dalje pogledom, opazio je kako se vibrantna linija horizonta na jednom mestu prelomila, kao da je iz nje oticala, izvirala, nekakva blistava pruga – šta li bi to moglo da bude? Pa naravno, to je Ung, on se nakon krivudanja kroz grad izliva iz slike, horizont se ne stapa s njim, već se iskrice reke rasipaju vodoravno, baš kao da se vremenski kontinuum supstancira u raskriljenom prostoru.

Prenuo se na oštru zvonjavu telefona. Ćelavko je dograbio slušalicu poput nekoga ko je već iščekivao poziv, izgovorio je u nju nekoliko brzih “da” i već ju je položio na njeno mesto. Počeo je, kao i ranije, da izvlači fioke, isključio je, a potom iznova uključio stonu lampu, potom je ustao i veoma značajno pogledao svog kolegu profesorskog izgleda. Taj je pročistio grlo, takođe ustao, prozborio “sačekajte nas ovde”, te se oni udaljiše iz sobe. Onaj treći muškarac koji ga je dopratio dovde verovatno je već ranije neopaženo izišao. Sada je Trohan ostao sam u prostoriji.

Ovo je neki trik – pomislio je, dočim je njegov pogled iznova pao na listove papira, koji su razbacani ležali po stolu. Samo su zato i izašli iz sobe, potajno ga motre nekom skrivenom kamerom, kako bi saznali hoće li on za to vreme okrenuti dokumente na lice. No čime li će sebe bolje uplatkati? Ako odglumi ravnodušnost i ne posegne za njima, ili ako pak udovolji svojoj prirodnoj radoznalosti?

Iznova je pogledao kroz prozor, posmatrao je u nebo otičući Ung, a potom se iznova ekstatično zagledao u sto. Kada je po treći put ponovio ovu operaciju i kada je fokus svojih očiju trebao sa beskraja da adaptira na razdaljinu od pola metra, dobio je blagu vrtoglavicu. Odjednom, u istom onom trenutku u kojem je do njega dopro prvi talasić gubljenja ravnoteže, pala mu je na pamet jedna nemoguća stvar.

Ne, to je nemoguće. Verovatnoća da se nešto takvo dogodi manja je od mogućnosti da se od slučajnim putem poređanih slova abecede sastavi “Sto godina samoće”.

A ako je ipak tako?

Ta Ung se sliva sa Latorcom i Ondom, tako od njega nastaje Bodrog, koji se kod Tokaja uliva u Tisu, a Tisa pak… pa da.

I kad li to beše? Naravno, dogodilo se prošle godine, krajem zime, pošto su put i nasip bili zaleđeni. Zastao je na ivici šetališta da izduva nos. Svoju je tašnu stavio kraj nogu, na kameni ivičnjak. Bila je to ozbiljna, zabravljiva tašna diplomatskog tipa, kupio ju je nedugo pre toga, a kolege su ga zadirkivale da sada – premda je laborant – ne želi da izgleda čak ni kao student, već baš kao profesor. No on se nije brinuo zbog toga, svoj novi aksesoar smatrao je veoma praktičnim, te je počev od tada stalno išao s njim i ne samo da je sa sobom nosio svoje jestvine, beležnice i dnevnik, već i sav svoj intimni bagaž – uključujući tako i svoju korespondenciju – koji nije rado ostavljao u svom konačištu, budući da je jednom već razotkrio spram ovih stvari ispoljenu naopaku znatiželju svog glavnog zakupodavca.

Kada je odložio svoju maramicu i posegao za tašnom, nogom je malčice iskrenuo tašnu, ona se prevrnula, od zamaha se pokliznula na zaleđenom ivičnjaku, prebacila se preko oboda i poput nekakvih trkačkih sanki otklizala niz strmi nasip, pravo u zahuktalu ledoplovnu reku. U svom očajanju umalo da se i sam nije bacio za njom, no na svoju se sreću zaustavio na vreme, pošto se ni on ne bi mogao uspeti po strmoj i zaleđenoj pobočnici nasipa. Sledio je svoju tašnu sve do drugog mosta, koja se pak, kao da su je za to projektovali, postavila na brid, dohvatila se matice i – istina,pomalo se spotičući – ipak sa impresivnom odlučnošću napredovala između izlomljenih santi leda ka svom tajanstvenom cilju.

Zašto li ne tone? – razmišljao je Trohan, ta jedva da je vodonepropusna. Potom mu pade na pamet da su u njoj i dva propisna plovka: u jdenom se nalazila njegova supa, a u drugom pak kompot. Nakon što su oba ispražnjena, poklopce je brižljivo vratio na termos-boce. Dva puta po 7 dl vazduha, uzdužno, pri vrhu tašne – zbog toga se ona u vodi i postavila na brid.

Odustao je kod drugog mosta. Bacanjem kamenja, komada leda, stvaranjem malih talasa nije postigao ništa, morao je da shvati da bi bez ikakve koristi mogao da je prati sve do gradske međe, pa i dalje – u ledenu vodu ne bi se smeo drznuti da uđe, a tako dugačku močugu kojom bi mogao doseći do polovine reke ne bi pak mogao da nađe. Mogao bi da pokuša da ima konopac, ali kakva bi to kuka ili udica bila u stanju da nađe hvatište na glatkoj veštačkoj koži?

Par dana je išao pokunjenog nosa, a potom je pak polako iznova pribavio manje, onomad propale sitnice – kupio je nove sveske sa spiralnom obrubnicom, pisao je i dobijao nova pisma – jedino što o onim starim više nije mogao da sanjari. Bio je uveren da njegova prošlost neće postati nesigurna zbog toga što mu je godinama vođeni dnevnik tada propao.

Pa da, Ung u Bodrog, Bodrog u Tisu.

Iznova mu se pomalo zavrtelo u glavi, odjednom mu je postalo vruće, osećao je kao da oko njega nestaje vazduha. Koraknuo je ka prozoru, otvorio ga. U prostoriju je nahrupio hladni kasnojesenji vetar, kovitlac je dospeo do stola i redom izokrenuo papire na lice. No Trohan je ostao tamo, kod prozora, nije imao ni snage ni volje da se upozna sa dokazima. Radije je iznova bludeo po horizontu, po dolini koja se gubila u belini.

Ovaj deo zgrade gledao je u naprasno raskoljeni, strmi obronak. Ono što je s prednje strane izgledalo kao prvi sprat, ovde je značilo visinu od tušta i tma nivoa. Uzalud se on maksimalno presamitio, nije video šta se nalazi ispod njega, dubina se gubila u magli. Pokušavao je da prati liniju merdevina koje su bile prislonjene uz zid, no ona je postajala sve nejasnija, a potom ju je samo naslućivao, da bi naposletku, dok je pogledom tražio mesto na kojem bi mogla da dodiruje tlo, tek u svojoj uobrazilji mogao da nastavi njenu duž. Naježio se od hladnog vazduha, uptravo je hteo da se povuče nazad, kada je stvar kod njega pobudila sumnju. Merdevine. Postavljene baš pod ovaj prozor. I ovo je samo trik. Žele da vide da li će pokušati da pobegne. Potom će njegovim tragom da pošalju onu zver, koja vezana za žicu reži tamo kod ulaza.

Odmaknuo se od prozora, no odjednom je zastao. Na stolu su i nadalje lebdeli listovi hartije, igrajući neki čudni ples – polegali bi čas na lice, čas na naličje, baš kao da ih strogi ćelavko obrće po nekoj preciznoj koreografiji. Trohana je obuzelo gnušanje, želeo je sve drugo izuzev nastavka tog idiotskog saslušanja. Vratio se do prozora, prešao do kraja pogledom po tamnim blokovima tvrđave, po katedrali sa dva tornja, po manifestantno žutom pročelju biskupske palate, te je potom pratio zasenjujuću traku horizonata sve dotle dok nije ugledao reku kako se uliva u nebo. Tada se rapidnom odlučnošću prebacio preko simsa, nogom potražio prečagu merdevina, rukama dograbio obe grednice i počeo da se spušta – u maglu.

Niko se na retuširanoj fotografiji nije ni osvrnuo na njega kada je stotinu godina ranije stigao na palubu splava na Tisi.

 

Prevod sa mađarskog: Predrag Popović


Eredetileg a régi oldalamon itt: Létra a ködbe

Napló, 1999. szeptember

 a művészetben a hogyan nélkül nincs értelme egyéb értékekről beszélni

<< az UngParty Manzárd archívumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

Az internetes korszakom előtti naplójegyzetekből

1999. szeptember

Könyvkritika regényemről

Megjött a Kortárs augusztusi száma, benne Tarján Tamás alapos, elemző kritikája tavalyi könyvemről (Élted volt regénye, 1998). Elismerései jólestek, a hiányosságokra tett megjegyzéseit elfogadom.

Ami pl. nagyon tetszett:

Balla D. Károly szándéka, koncepciója szerint az Élted… feladványként is megfogalmazza, mintázza önmagát, az írástevékenység e detektívhistóriájáról nem is ránthatjuk le a leplet. Ha akarnánk, se tudnánk. Az író (Balla D.) oly rétegezetten ágyazza be a tapasztalati és a műbeli valóság közé a közölteket, hogy e két valóság átcsúszik egymásba, s ezzel kialakul egy olyan epikai játéktér, amelyben bármiféle „valóság” feltételezése otromba találgatás, személyek, helyzetek, sorsok, művek inszinuálása lehetne. (A valóságszintek e relativizálásának műszavaként Milosevits Péter készülő habilitációs előadásának vázlata a posztmodern trükkregény terminus használatát ajánlja.)

Kiemelés tőlem. A valóságra-vonatkoztatást/vonatkoztathatatlanságot pontosan ilyennek terveztem.

Apró érdekesség. Tamás magánlevelet is küldött pár napja, nem tudva, hogy már kezemhez jutott a Kortárs. Kicsit szabadkozik benne: „A regény tulajdonképpen jobb – és egyértelműen jelentékeny –, mint ami a bírálatból kivehető.” …hát, éppenséggel írhatta volna olyanra, hogy ez a jelentékenység kiderüljön… Éva szerint viszont a könyvkritika műfajában Tamás írása erősebb, színvonalasabb, mint a regény műfajában az én regényem.

Felkérések, szervezősdi

Szaporodó felkérések, meghívások, szervezés. Egy svédországi magyar kiadvány számára már elkészültem anyagommal, el is küldtem, a Tiszatáj megkeresésére reagálni és kérdéssorára válaszolni is lenne ambícióm, de ha minden felvetésükre részletesen kitérek, tele kellene írnom a folyóiratot – ez ügyben egyelőre tisztázó szándékú levelet írtam: mégis, mi lenne a terjedelmi határ, és tárgyszerű, leíró tanulmányt várnak-e avagy afféle írói véleményt inkább. Írást kér a most induló Tisztás is, naplórészleteket ajánlottam Ungvári levelek cím alatt. Verset kér az Árgus, holott előző két publikációm honoráriumáról megfeledkeztek.

Nagyban szervezzük a Hatvant és Szolnokot érintő közel egyhetes programunkat, mindkét helyen a könyvtár vendégei leszünk Évával, az utóbbi helyszín esetében a környéket is bejárjuk, többek között jászsági iskolákban, művházakban lesznek találkozóink. Aztán Frankfurt… Aztán Varsó…

Szövögetem álmomat: szeretném létrehozni a Pánsíp Irodalmi Szalont. Pályázgatok, hogy tervezett havi-kéthavi összejöveteleinkhez kis pénzmag is legyen: előadók útiköltségére, tiszteletdíjára, kis kínálnivalóra.

Még mindig NZM és a realizmus

Nem tudok zöldágra vergődni Zolival [Nagy Zoltán Mihály, NZM].  Hiába bizonygatom, hogy én továbbra is mindent a maga műfajában, a maga stílusában igyekszem megmérni, és a novellájába nem azért kötök bele, mert realista és Csékát nem azért közlöm le, mert avantgárd, Pócsot nem azért, mert posztmodern. Hanem azért, mert az ő novellája realizmuson belül nem eléggé erős, mert nyelvezetében disszonáns elemek zavarnak, mert nagyon a szájamba rágja azt, amit inkább magam szeretnék kiharapni a szövegből; ellenben Cséka, Lengyel, Bagu, Pócs a saját műfajában bőven teljesíti és túlteljesíti azt, amit az avantgárd és a modernizmus jegyében fogant írásoktól elvárni lehetséges. Továbbra sem hiszi el, hogy nem a műfajjal, stílussal van bajom, hanem azzal, ami ennek keretein belül megvalósul. Az írja, hogy utolsó leheletéig vallja, az írásnak „szólnia kell valamiről valakinek” – ám kihagyja, hogy „valahogy”. Pedig a művészetben a hogyan nélkül nincs értelme egyéb értékekről beszélni. Egy hegedűn lehet gyönyörűen népdalt játszani, lehet dzsesszt és lehet Paganinit. De ha a hangszer nincs felhangolva vagy ha a zenész folyton hamis hangot fog, akkor egyiket sem lehet élvezni. Ha valaki hamisan játssza a legszebb népdalokat, akkor számára nem mentség, hogy a népi kultúra elkötelezettje. Ha aztán egy koncerten nem léphet fel, hanem csupa dzsesszista uralja a pódiumot, az nem feltétlenül azért van, mert a klubvezetőnek előítéletei vannak a népzenével szemben!

Lehet, hogy ha a Pánsípba már csak egyetlen írás fér be, akkor két egyformán jó mű közül inkább a modernet választom. De amíg két írásnak jut tér, addig a másik mindig lehetne hagyományos. Nem én tehetek róla, hogy Fábián Laci nem ír (vagy nem ad írást); hogy Magdi alig produkál valamit, s ha igen, azt vagy nem nekünk adja, vagy szintén messze alulmúlja vele saját fénykorát; hogy Horváth Sanyi és Tárczy Bandi írásművészete végképp elsekélyesedett, hogy Balla Teri tehetségtelen, hogy Czébely igen szerény képességű, hogy amit Szőllősy ír, az roppant érdekes a tényanyaga miatt, de sajnos semmilyen szépirodalmi szintet nem üt meg; hogy Dupka, Kőszeghy, Bartha Guszti stb. végképp elhallgatott (olyikért nem nagy kár). A Fiúk viszont írnak, termékenyek, és az esetek többségében nagyon jók. (Van egyébként hiány a „másik oldalon” is: nem ír – vagy nem ad írást – a modernebb, intellektuálisabb műfajban alkotó Fodor Géza és Penckófer sem.)

Újra és újra leírom, hogy nekem nem a novellája realizmusával vagy egyenes vonalúságával van bajom, hanem azzal, hogy ezen a műfajon belül csak akkor állja meg a helyét, ha nagyobb engedményeket teszek, mint amekkorákat szeretnék. A posztmodern értékrendjében Lengyel Tomi közölt írásai esetén nem kellett engedményt tennem, vagy közel sem kellett akkorákat, amelyek túllépnék a magam-állította mértéket. Ami viszont túllépte, azt Tomi is és Cséka is visszakapta (aztán egyik megjelent a Hatodik Sípban, másik a Véletlen Balettban…). EZ A KÜLÖNBSÉG! Két malomban őrlünk, írja NZM. Lehet, de nekem az egyik malommal nem az a bajom, hogy vízi, s a másikkal nem az, hogy szél-; én mindig csak a lisztet nézem.

Szinte szégyellem, hogy újra leírom neki: amiért valami az életben megtörtént, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy megtörténhet egy novellában! A legrealistább művészet sem abban mérhető, hogy miben mennyi köze van a valósághoz, hanem abban, hogy a saját (ez esetben realista) eszközeivel mennyire tudja kifejteni esztétikai hatását. Az irodalomról vallott felfogásban lassan másfél évszázada (mondjuk Baudelair óta) kezdődött és ma is zajló átrendeződést nem lehet figyelmen kívül hagyni azoknak sem, akik a hagyományokhoz jobban ragaszkodnak és elzárkóznak mindenféle modernizmustól. Ma már túlhaladottnak számít a „klasszikus modern” is, amit a prózában mondjuk Proust jelentett, mert azóta sokkal több újítás és kísérlet történt, sok olyasmi, amit nem lehet egyszerűen lemosni még a realizmus asztaláról sem. Déry Tibornál nem kell realistább író – de hol van már ez a realizmus a Móricz Zsigmondétól. Kell-e jobb realista regény, mint Ottlik Iskola a határon-ja – de ez már köszönőviszonyban is alig van Veres Péter „sültrealizmusával”.  Böll vagy Hrabal az évszázad legjobb prózaírói közé tartozik. Realista regényeket írtak! De milyen sokszólamú, mennyire finomszerkezetű, mily árnyalt ez a realizmus! Ehhez képest NZM körülveszi magát a közérthetőség, a valóság-hűség, a valamiről-szólás, a valakinek-szólás zászlóival. Megmakacsolta magát és olyasmihez ragaszkodik, ami bezárja, lefogja tehetségét. Pedig egyik elkötelezettsége sem követeli tőle azt, hogy egyszerre közhelyesen és szóvirágosan írjon a földhözragadtság poráról és hol cirádás, hol lapos mondatokat írjon azokról, akik fuldokolnak benne – anélkül, hogy művészi hitelességüket megteremtené. Aki ennél többet akar láttatni, annak vagy a dolgok fölébe kell emelkednie, vagy alá kell merülnie a mélybe. Leginkább pedig: amit meglátott, azt jó mondatokkal kell leírnia.

Napló 1999. augusztus

épp ezek a dolgok azok, amelyekről ők, „elhivatottak”, nem szívesen beszélnek

<< az UngParty Manzárd archívumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

Az internetes korszakom előtti naplófeljegyzésekből

1999. agusztus

Tokaji Írótábor, 1999

A kárpátaljai magyar irodalomról

Tokaji Írótábor… Számolgatom, hogy hányadszor. Először talán 88-ban. Azóta kihagytam legfeljebb kettőt. Ezek szerint kilencedszer. Ebből legalább öt alkalommal előadó is voltam. Mindig, ahányszor csak felkértek.

Mint most is. A tanácskozás keretéül kínált téma izgalmas. Irodalmi nemzet? Hagyományok, kérdések, távlatok az ezredfordulón.

Mi másról beszélhetnék, mint az egyetlenről, amit nagyjából ismerek: a kárpátaljai magyar irodalom sajátos helyzetéről, hiányosságairól.

A felolvasott írásom kicsit provokatívnak szánt címe: Hagyomány-e a provincializmus? Már előre láttam a rosszalló tekinteteket, de sejtettem, hogy lesznek, akik elismeréssel nyugtázzák az elmondottakat. A józanabbul gondolkodók mindig belátják: fölösleges feltupírozni az eredményeinket, tetszetősre felfújni-kitömni ez erényeinket. Előbbre mutató gesztus, ha kíméletlenül szembenézünk gyengéinkkel. Ezt legkevésbé a „sajátjaim”, a kárpátaljai kollégák akarják megérteni.

Előadásom fő megállapításai a következők voltak:

  1. Kárpátalján soha nem volt igazi hagyománya a nívós irodalomnak: kulturális szempontból mindig is perifériának számítottunk. A hosszabb-rövidebb ideig itt élt írók nem kötődtek szervesen a vidékhez, a kötődők viszont nem voltak jelentősek.
  2. 1945 után irodalmunkra rátelepedett a szocreál, a zsdanovi kultúrpolitika; a moszkvai magyar emigrációt állították példaképünkül: a szovjet ideológia laboratóriumában Zalka Máté és Illés Béla lett a lombik-atyáink; az 50-es években megjelent művek jól példázzák ezt az igazodást.
  3. A 60-as évek másféle tájékozódása (Kovács Vilmos, Forrás Stúdió) helyrebillenthette volna ezt a torzulást, ha a hatalom ezt megengedte volna.
  4. Utólag visszatekintve úgy tűnik, a kollaborálók és az ellenzékiek között már akkor, a 60-70-es években sem volt döntő különbség, mert az elkötelezettség közös nevezőre hozta munkásságukat: a különbség nagyjából annyi, hogy az előbbiek a tupírozott szovjet valóság, az utóbbiak a magyar közösség iránt voltak elkötelezettek. A szocialista kultúra azonban, mint tudjuk, igen fontosnak tartotta a népiséget, a tömegekkel való szoros kapcsolatot, így ez a különbség a mából nézve egyáltalán nem tűnik áthidalhatatlannak. Ezért fordulhatott elő, hogy a két elkötelezettség a Forrásosoknál óvatosabban fellépőknél akár egyazon írói művön belül is azonos intenzitással ölthetett alakot. (Itt említem Füzesi Magda, Horváth Sándor, Dupka György akkori verseit, illetve közismertebb nem-kárpátaljai példával élve: Váci Mihály életművét, amelyben nagyjából azonos súllyal esett a szocialista eszmék és a magyar nép iránti elkötelezettség.)
  5. A 80-as évekre végképp konszolidálódik a helyzet, az ellenzéki magatartásúak elhagyják radikalizmusukat, a pártosak pedig a kötelező penzum teljesítése mellett igyekeznek őszintébb hangot megütni. Eközben mit sem változik elkötelezettségük, mindannyian a közösség szolgálatában állnak, a különbség lassan már csak annyi, hogy egyesek eleinte inkább a szovjet nép részeként kezelik a kárpátaljai magyarságot, mások ellenben inkább a magyar nemzethez tartozását tartják fontosnak. Ám az ellentétek közelednek egymáshoz és az átfedődések ekkor már egyre nagyobbak: a pártosabb oldalon a forradalmi múlt, a munkásmozgalom és a békeharc megéneklése mellett egyre több a tájvers, a gondolati líra, és feltűnnek – például – a mitológiai alakok; míg a másik, a nemzetibb oldalon a magyar történelem és irodalom alakjai mellett a versekben megjelenik Majakovszkij, megjelenik a Béke-távvezeték és a bányászsors. És amit előbb lassan közös nevezőre hozott az elkötelezettség, azt utóbb szinte teljesen kiegyenlíti a kettős kötődés közös felvállalása.
  6. Nagyjából ekkorra véglegesedik és rögzül a tartalmi és formai jegyek azon összessége, amely a kárpátaljai magyar irodalom meghatározó kánonját képezi: erre a magunk számára már-már kötelezőnek gondolt hangra – például költészetünkben – mindenekelőtt továbbra is az elkötelezettség a legjellemzőbb: maradéktalan elfogadása annak a tételnek, hogy a költő a közösség nevében és érdekében szól. A verseket átitatja a küldetéses felelősségtudat, a történelmi múlt felvállalása, ott tolong egymás sarkára taposva a tájélmény, a szülőföld iránti hűség, a historikus magyarságtudat, a nyelvművelő szándék, az identitásformáló akarat, a nemzetmentő elhivatottság.
  7.  A kilencvenes évek beköszöntével, amikor Kárpátalján húsznál is több aktív költőt tartottunk számon, joggal gondoltuk úgy, hogy a demokratizálódás útjára lépő független Ukrajna megalakulásával és a cenzúra megszűnésével immár semmi akadálya nem lehet tehetségük még teljesebb kibontakoztatásának: nyilván megered a pennájuk, születnek majd a remekművek és az íróasztalfiókból is előkerülnek a korábban publikálhatatlan írások. Ehelyett azonban először is kiderült: az íróasztalfiókok üresek. Azaz: sem a korábban az ellenzékiséget felvállalók, sem azok, akik állítólag csak színleg tettek eleget az elvárásoknak, nem írtak (igen csekély kivételtől eltekintve) a diktatúra évtizedei alatt publikálhatatlan műveket. Másodszor: a tény, hogy kitört a szabadság, alkotóinkat nem felszabadította, hanem inkább zavarba ejtette és sokukat megbénította. Harmadszor: a kilencvenes évek elején megjelenő kötetek anyagából kiderült: mind a legjobbjaink, mind a középmezőnyt alkotók teljes addigi életműve nagyjából egyetlen verseskötetnyi (akkor is, ha ez az anyag két-három kötetben variálódik). Negyedszer: több alkotónk beállt politikusnak, s mint a gyakorlat mutatja, az ilyesmi ritkán segíti elő az írói elmélyülést. Ötödször: akadt, aki a határok átjárhatóbbá válását kihasználva – elkötelezettségéről bámulatos gyorsasággal megfeledkezve – végleg búcsút mondott Kárpátaljának. Hatodjára kiderült az is, hogy a mindennapi megélhetési gondok erősebben visszafogják az írói ihletet, mint a politikai presszió. Végül pedig – hetedszerre – kiderült az is, hogy a kollektív nemzeti-nemzetiségi tudatra épített azon költői magatartás, amely az individuumot, az alkotói autonómiát háttérbe szorítja – nos, ez az attitűd a megváltozott körülmények között valahogy nem képes új energiákat felszabadítani. Míg ugyanis a politikai lefojtás idején minden apró történelmi utalás, a sorsverések, kisebbségi sérelmek minden metaforába-rejtése, a hűség, az elhivatottság minden példázata jelentős versszervező helyzeti energiát hordozott, addig a szorítás megszűntével ez a potenciál megszűnt, és ha a felhajtó erő a korábbi költeményeket magasra röpítette, akkor a hasonló tartalommal manapság születő versek sután vergődnek a porban.

Mindez kb. 25 percben részletezően előadva, néhány konkrétummal is kiegészítve.

És bár előre tartottam a rosszalló tekintetektől, ezek most valahogy nem találtak rám. Még azok is elismeréssel nyilatkoztak, akik kifejezetten az elkötelezett, szolgálatos irodalomnak a szószólói. Görömbei gratulált, Ács Mara pedig azt mondta, Görömbeivel megbeszélték, hogy épp ezek a dolgok azok, amelyekről ők, „elhivatottak”, nem szívesen beszélnek. [Ács Mara vagy 2 évvel később, amikor ebből a naplómból részletek jelentek meg a sajtóban, magánlevélben visszavonta gratulációját… – 2006.] Raffai Pista, a kozmopolitizmussal nem vádolható Új Horizont főszerkesztője azonnal elkérte az előadásom anyagát lapja részére, és amire ritkán van példa, még a honort is nyomban kifizette. Ez persze roppant hízelgő volt számomra és nem érveltem azzal, hogy egy előadást az ember másképpen fogalmaz, mint egy publikálásra szánt cikket. Előbbiben él bizonyos retorikai fordulatokkal (költői kérdés, ellenpontozás), megenged magának túlzásokat, olykor poénokat, gegeket is, amelyeket az utóbbi esetben igyekezne elkerülni.

Itthon aztán újraolvastam az anyagot, kicsit még dolgoztam rajta, elláttam jegyzetekkel, de meghagytam „előadás-ízét”. Így él igazán a szöveg. [Furcsaság: Raffai évekkel később kijelentette, hogy annak idején túlfizette a tanulmányomat, és még 2 verssel tartozom az akkori pénzért. Elküldtem hát két új opuszt, 2005-ben meg is jelentek, így már nem vagyok adósa… – 2006.]

Napló 1999. június

régiónkban nem a műveknek, hanem a hiányuknak van igazi súlyuk

<< az UngParty Manzárd archívumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

Az internetes korszakom előtti naplófeljegyzésekből

1999. június

Táj metaforákkal: a Füzesi-szótár

Elküldtem a Forrásnak Füzesi Magda Táj gesztenyékkel c. kötetéről írt kritikámat. Igazából inkább afféle tanulmány kerekedett belőle, amely Magdi költészetén mutatja be a Kárpátalján megjelenő versek egy típusának jellegzetességeit (ha tetszik: gyengéit), jelesül azt, hogy a tájélményből fakadó metafora-világ egyszerű megfeleltetéssel lapos közhelyeket variál.

A hosszú felvezetésben általános megállapításokat tettem, megpróbálva csoportokba sorolni költőinket. Ez így szól:

Kárpátalján kevés a magyar író, kevés a jó mű. Költészet-központúnak nevezett kis irodalmunkban már a lírikusok is megfogyatkoztak: meghaltak, elköltöztek, elhallgattak – él-, másod- és sokadvonalbeliek egyaránt. A még itt maradt és aktív, fiatalnak már egyáltalán nem nevezhető poéták zömének életműve pedig igen vékonyka: legtöbbjük nem jutott túl az első-második, esetleg harmadik önálló (olykor füzetnyi) versesköteten, ráadásul a megjelenő könyvekben gyakran ugyanazok a régebbi versek jelennek meg újra és újra, netán néhány frissebb opusszal kiegészülve. Aki eredményeinket igyekszik számba venni, joggal érezheti úgy: régiónkban nem a műveknek, hanem a hiányuknak van igazi súlyuk.

Ha nem annyira minőségi és mennyiségi szempontból, hanem stílusjegyeik alapján, a hangütésükben és verselési módjukban észlelhető különbségek szerint próbáljuk elkülöníteni a Kárpátalján élő magyar költők teljesítményét, akkor egy jól körülhatárolható és néhány bizonytalanabb kontúrú csoportot alkothatunk. Ezek nagyjából ugyanazon törésvonal két oldalán helyezkednek el, amely a magyar irodalom egészén is végighúzódni látszik. Így az egyik oldalon a közösségi tudattal áthatott, népinek nevezhető, a hagyományosabb verselési módot preferáló és jelentős mértékben a közérthetőség igényével fellépő, a “sorsvállaló” költői szerepre alapozott irányzatot (I) helyezhetjük el, a másik oldalt meghagyva az individuálisabb és filozofikusabb tudattartamokra épített, ezek kifejezését egyfajta intellektuális kontextusban nagyobb absztrakcióval megoldó, modernebb kifejezésmódokkal operáló – és így talán nehezebben befogadható -, jobb híján általában urbánusnak nevezett vonulatnak (II).

Ez a különbségtétel azért kívánkozik ezen írás élére, mert míg a második csoport kárpátaljai reprezentánsai bizonyos szempontok alapján általában alaposan “kilógnak” saját kategóriájukból, addig az elsőt minden kétséget kizáróan egy tipikusan népi költő, Füzesi Magda neve fémjelezheti a legmarkánsabban – s az ő 1998-ban megjelent kötetéről szólunk az alábbiakban. Mielőtt azonban verseinek anyagában elmerülnénk, kíséreljük meg költőink néhányát besorolni valamely csoportba, illetve említsük meg, milyen új, a fentiektől eltérő gyűjtőhely rendelhető számukra.

Nyilvánvalóan az I. csoporton belül lenne tárgyalható Vári Fábián László munkássága, ám esetében sietve azt is le kell szögeznünk, hogy lírájában népdalszerű könnyedség helyett inkább a balladák súlyosságát, veretességét találjuk, s közösségi felelősségtudata sem valami hétköznapi kötődést, hanem sokkal inkább historikus távlatú, már-már genetikai örökség-vállalást jelent. Eközben írásai nem nélkülözik a misztikus-szürreális és mitologikus elemeket sem, s költői asszociációinak elvontsága gyakran a modern európai irányzatokat idézi.

Ha Vári Fábián László költészete a népi hangvétel felől közelít az intellektuális lírához, akkor ennek szinte az ellenkezője mindható el Fodor Géza II. csoportba sorolható írásművészetéről. Versei általában távoli, nehezen felfejthető asszociációkra épülnek, elvont gondolatait látomásos képi formában adja elő, és szövegeit megterheli nem csupán mitológiai, irodalmi, képzőművészeti, színházi, történelmi áthallásokkal, hanem természettudományos terminológiával is (gondoljunk például az ásványnevek gyakori előfordulására vagy a csillagászat, optika, radiológia tárgyköréből vett kifejezésekre). Mindazonáltal a Fodor-mű nem helyezhető el teljes megnyugvással az “urbánus” oldalon, mert minden intellektualizmusa és üzeneteinek absztraháltsága ellenére a költői oeuvre-ét áthatja a közösség, a szülőföld, a nemzeti hagyomány iránti mélységes tisztelet, ragaszkodás és felelősségérzet – s ez fentebb említett költőtársaival rokonítja akkor is, ha versei “nem a nép nyelvén” szólnak, s befogadásuk nem csupán magasabb iskolázottságot előfeltételez, hanem szellemi erőfeszítést is igényel.

Mint említettük, nehezebben körülhatárolhatók a további csoportok, ám létezésüket művek sokasága igazolja, s az is, hogy a fentebb említett két nagy csoport egyikében sem helyezhetők el. Ilyenek például az – ugyancsak jobb híján – közéletinek nevezhető költői megnyilvánulások, a “publicisztikai líra” (III), amelyre az aktuális témaválasztásnál is jellemzőbb az egyenesvonalúság, az egyértelműség, a fogalmiság erős túlsúlya a képiséggel szemben; olykor ide kell sorolnunk az elbeszélő jellegű és epigramma-szerű vagy parodisztikus verseket is. S hogy a kárpátaljai irodalom egyik sajátos ellentmondását is felvállaljuk, külön polcot kell adnunk az avantgárd-modern-posztmodern irányzatoknak (IV), tudva és megengedve, hogy ezeket formálisan a népivel szemközt elhelyezkedő intellektuális-urbánus irányzat oldalán, sőt: azon belül kellene – több alcsoportban! – elhelyeznünk, ám ezt mégsem tehetjük meg, ugyanis képviselői mind az irodalomról vallott nézeteikkel, mind költői attitűdjeikben élesen elhatárolódnak mindattól, ami Kárpátalján az elmúlt évtizedekben irodalom címén – bármely oldalon, bármely irányzat és stílus keretében – létrejött.

Említsünk azonban további neveket. Az irodalmunkban egyértelműbben körülhatárolható I. csoporttal könnyebb a dolgunk: fenntartások nélkül ide sorolhatjuk Ferenczi Tihamér, Czébely Lajos, Balla Teréz művét, továbbá a publicisztikusságuk vagy intellektuális-urbánus beütéseik miatti kisebb-nagyobb fenntartásokkal a költőként hosszabb ideje hallgatók vagy ritkán jelentkezők (Nagy Zoltán Mihály, Dupka György, Bartha Gusztáv, Kőszeghy Elemér, Demjén Miklós, Balogh Miklós…) verseit. A Fodor Géza költészetéhez fűzött megjegyzésekhez hasonló kiegészítésekkel a II. kategóriába illeszthető Penckófer János gondolati lírája és a több éve Magyarországra áttelepült Finta Éváé. A publicisztikus jellegű, “egy az egyben kimondó” versek csoportjába sorolható Balla László legtöbb költői műve, s ide vehetjük Tárczy Andor és Horváth Sándor utóbbi években keletkezett opuszait is. A nagyjából a IV. kategóriába vonható költői megnyilvánulásokról elsőkötetes költőink – Cséka György, Pócs István, Bagu László, Lengyel Tamás – bemutatása kapcsán külön tanulmányban szóltunk. Közülük egy, Bagu László nem tipikus képviselője e csoportnak, ide leginkább egyes (poszt)modernista jegyei alapján – merész, szokatlan hangütés, vulgáris kifejezések, szójátékok, amerikanizmusok, sőt: egy kritikusa szerint: heavymetáll-beütés – sorolható; verseinek tartalmi jegyei, bölcseleti mélysége azonban inkább az intellektuális gondolati “klasszikus modern” lírához közelítik.

A tárgyalásban sok verset jellemzek, a legélesebb bírálat pedig talán ez a végkövetkeztetés:

a Táj gesztenyékkel c. kötet legtöbb darabja ráhúzható ugyanarra a kaptafára. Mindig a fű-fa-virág-madár-pillangó-bóbita-vetés-mező-határ-táj a kiszolgáltatott, a szenvedő; mindig a szél, a fagy, a tél, a hó, az éj, a jelen az, ami gyötri, fenyegeti. A nyár máglya, az ősz megvált, a fejszeélű alkonyat az arcunkba mar, belefagyunk a szürkületbe, s az éj meghozza a halált. Mindenütt – még a szerelmes versekben is – ugyanaz a képlet, ugyanaz a megfeleltetés, ugyanazok a panelek. A szavak szótári jelentését elég egyszer behelyettesíteni a Füzesi-fogalomtár megfelelő elemével, s azonnal lefordíthatjuk a verseket prózára, a hétköznapi banalitások nyelvére.

Ezt sajnos ki kellett egyszer mondania valakinek. Ám zárásként a felmentést is megadom:

Végül: bizonyos behatároltsága ellenére Füzesi Magda költészete a kárpátaljai magyar irodalom legőszintébb, legtisztább hangját jeleníti meg előttünk. Versei igen pontos, krónikási hűségű lenyomatai annak az érzés- és gondolatvilágnak, amely az itt élő kisebbségi nemzeti közösséget jellemzi. A bánatát a maga módján kiéneklő és a reménybe haláláig kapaszkodó egyszerű ember emelkedett hangú zsoltárai ezek, amelyek létjogosultságához nem férhet kétség, zengjenek fel bár a forró beregi mezőkön vagy akár a hűvös könyvtárszobákban. Ahol megszólalnak, ott teremtik meg maguk körül – súlyos hiányok helyén – a szellem madárrebbenésnyi templomát.

Miért nem leszek bedolgozó szerkesztő

Felkérés Nyíregyházáról, jeles irodalomtörténésztől, a Főiskolán magas pozícióban működő barátfélémtől: legyek afféle regionális társszerkesztője egy most induló-újrainduló-újra(át)alakuló, Kárpát-medencei kitekintésűvé formálandó irodalmi folyóiratnak. A kárpátaljai régió magyar irodalmának sokszínű reprezentáltatása lenne a feladatom. Válaszlevelemben pontokba foglaltam, miért nem vállalhatom:

  • Az első, hogy alig maradtunk itt aktív írók és roppant nehéz új és jó írásokat szerezni a szóba jöhető kevesektől. A legtehetségesebbek szava elapadni látszik: Vári Fábián Laci már az évi 1-2 versét sem írja meg, s egy ideje ugyanez áll Fodor Gézára is. Nagy Zoltán Mihály olykor ír egy-egy új novellát – de a többévi kihagyás után valahogy nem tud a hangjára találni, igencsak gyengék az opuszai, saját lapunkba se tudom betenni. Füzesi Magditól is alig látni új verset, a régiek jelennek meg újra s újra (mint Fodor Géza köteteiben is), és valahogy ő is kicsit belesüppedni látszik a maga teremtette költői világba. Penckófer János néhány éve különlegesen jó novelláival hívta fel magára a figyelmet – most már évek óta nem lehet tőle anyagot szerezni; egy-egy verset néha kiad a kezéből, de ezek nem elég jók. Magam ott bábáskodtam négy igen tehetséges fiatal pályára-indításánál (Cséka, Bagu, Pócs, Lengyel) – a négyből mára mind a négy Magyarországra helyezte át fő működési területét – leginkább még tőlük lehet és érdemes anyagot kérni, de őhozzájuk már nem kell kárpátaljai közvetítő. A néhány éve még elfogadhatóan író szerzőink jónáhánya vagy meghalt (Sütő Kálmán, Kecskés Béla), vagy elhallgatott (Kőszeghy, Bartha Gusztáv), vagy végképp elsekélyesedett (Horváth, Tárczy), vagy a tehetsége eleve nem volt eléggé átütő (Dupka, Balla Teréz, Zseliczky, Czébely stb.)
  • Ódzkodásom második oka az, hogy az ilyen szervezést vagy felelős személyként lehet végezni – vagy sehogy. Úgy nem, hogy én szervezek-választok X-től és Y-tól néhány anyagot, esetleg magam is juttatom el – aztán meg sem jelennek, vagy ha mégis, akkor valami ijesztően hosszú átfutási idővel, netán megcsonkítva. Már több szerzőtársam megorrolt rám korábban ilyesmiért; én kértem tőlük az anyagot, rajtam kérték tehát számon a késedelmet vagy a közlés elmaradását. Azaz ilyesfajta feladatot csak akkor vállalnék el, ha ezt valamiféle jogokkal felhatalmazva tehetném, tehát valóban felelős külső társszerkesztőként, akinek vannak kötelességei a szerkesztőséggel szemben – s ennek másik oldalán ott a lehetősége, hogy a maga-szervezte (vagy írta) anyagok közléséhez ragaszkodhasson, de az úgy nem megy, hogy én bedolgozóként szállítom az anyagot, ti meg majd válogattok belőle kedvetekre. Ha elvállalnám a felkérést, ragaszkodnék ahhoz, hogy ami az én szűrőmön átment, az csak igen nyomós ellenérvek és az én utólagos belátásommal legyen kihagyható.
  • Tartózkodásom harmadik oka: amióta a szűk családunkon belül most már három aktív szerzővel is számolni kell (miközben a még színvonal szerint szóba jöhető szerzők roppant passzívak és számuk csekély), azóta a kárpátaljai irodalmi anyag-szervezés óhatatlanul ön- és család-menedzselésnek hat. Ugyanis apámnak kötetre való publikálatlan novellája, tucatnyi verse, memoárja, kis- és nagyregénye hever asztalfiókban, bőven lenne ezekből mit ajánlanom, feleségem meg prózaíróként le is körözött: pályadíjas volt az ÉS-nél, két novelláját is hozták, és ő az egyetlen kárpátaljai író, akit Frankfurtba meghívtak felolvasni. Az ő novelláit mindenhová merném ajánlani – viszont ő a feleségem. Én meg én vagyok, nekem is van mindig parlagon írásom, így – más szerzők passzivitása miatt is – állandóan a magam és családtagjaim dolgait is fel kellene ajánlanom „kárpátaljai anyagok” címén. És az nem venné jól ki magát, ha mondjuk a szóba jöhető 5-6 szerzőből 3 mindig mi lennénk.
  • Végül – negyedikként – hadd említem azt, hogy a mi kis szerény folyóiratunkat, a most már negyedik éve feleségem által szerkesztett és általam kiadott Pánsípot (és annak tavaly indult UngBereg c. almanachját) is roppant nehéz jó és változatos anyaggal megtölteni, így hát ha szerzőtársaimat arra ösztönözném, hogy a ti átalakuló-újrainduló lapotokba dolgozzanak, azzal még magunk alatt is vágnám a fát.

Húst enni nem muszáj

Tanár-barátom keserű leveléből:

Jól tudod, hogy a vidéki-falusi lakosság itt mindig egy kicsit igénytelen volt, ami a civilizációs komfortot illeti. Fürdőszobát még azok sem építtettek maguknak, akik megtehették volna, sok portán még szivattyús kutat sem fúrattak, megtette a kerekes kút a csorba vederrel (ha meg mégis volt szivattyú, de elromlott, akkor lehet, hogy soha többé nem javíttatták meg), a tisztaszobában fóliával letakargatták a bútorokat és laktak az olvasztott zsír szagától soha nem szabaduló, legyek-járta nyári konyhában, kilátással a disznóólra. Nyaralni, világot látni még azok sem jártak, akiknek ez idejébe és anyagi keretébe belefért volna – ha megtakarított pénzük volt, inkább „letették” (hogy aztán a hiperinfláció 89-90-ben elvigye az egészet). S mára ahelyett, hogy az igényeiket felkeltette volna az átalakult világ, a megnyílt lehetőségeket elkönyvelték anyagilag elérhetetlen luxusnak – és még lejjebb adták, hiszen semmire nincs pénzük. …én valahogy nem látom buzogni az emberekben azt a szándékot, hogy ebből a helyzetből kitörjenek. Lefokozták az életüket, beletörődni látszanak a teljes nincstelenségbe, már tévézni sem mernek: pánikolnak, hogy nagy lesz a villanyszámla. És persze sajnos ez is igaz, meg az is, hogy ahol nincs munkalehetőség, ott nehéz kitörési pontot találni. De a föld még mindig adva van – viszont nincs pénz új szerszámra (pláne kisgépre), vetőmagra, vegyszerre; így aztán nem lesz semmiből semmi – jó esetben azt a kevés krumplit, kukoricát, babot tudják rossz hatásfokkal megtermelni, amit meg is esznek. Ha tapasztalataim nem csalnak: egyre kevesebben tartanak disznót (drága a tartása), félek, hogy tehenet is. Olcsóbb, igénytelenebb a kecske – tejet ad, amennyi kell, húst enni pedig nem muszáj.

Ellenvetésül csak annyit írtam, tojással, túróval, zöldséggel, gyümölccsel, krumplival, babbal, dióval az ungvári piacot bőven ellátják a környékbeli magyar falvakból érkező asszonyok. Felpakolva érkeznek, üresen távoznak. Eközben férjeik olcsó benzint hordanak át a határon, átveszik tőlük duplájáért odaát…

Persze létezik ennél lélekemelőbb munka, és persze tudok a szűkölködőkről, de talán lehet bízni az emberi leleményességben.


20 éve írtam, füzesi magda, irodalom, kárpátaljai, könyv, vers, folyóirat, napló, bdk, balla d. károly, jegyzet, kritika, levél – az UngParty Portál weboldalai keresőoptimalizálás alatt állnak – aktuális SEO-projektum: agorafóbia kezelése házilag – pánikrendelő

Napló 1999. május

Valami szerelmes elfogódottság

<< az UngParty Manzárd archívumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

Az internetes korszakom előtti naplófeljegyzésekből

1999. május

PIM: X eszélget Y-nal

Roppant kellemes alkalom: a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Kortárs Irodalmi Központ rendezésében hosszabb ideje zajló X beszélget Y-nal sorozatban Lator László beszélgetőtársa lehettem. Én voltam egyébként a rendezvénysorozat utolsó vendége, még a patinás Károlyi Palotából is kiszorultunk (tatarozzák), helyette egy közeli zeneiskola előadótermében került sor a találkozóra. „Gyülekezés közben” megkérdeztem Latortól, nem lenne-e szükséges ezt-azt egyeztetnünk, mégis, miket akar tőlem kérdezni, hogyan építsük fel az estet. Azt mondta, hogy inkább legyen spontán a dolog. Ebben egyetértettem vele és teljesen rá hagyatkoztam. Persze nagyon jókat kérdezett, olyanként, aki pontosan és „belülről” ismeri a problémáinkat. Bár nem biztos, hogy a közönség nagyon örült ennek, de az életrajzi vonatkozások vagy a kárpátaljai „élet” túlrészletezése helyett irodalmi, alkotáslélektani, stiláris kérdéseket taglaltunk, s nekem nagyon jólesett, hogy kifejthettem nézeteimet a modern költészetről, írói szerepről, saját alkotásmódomról. Külön öröm, hogy közben-közben néhány versemet elmondta Mácsay Pál.

A beszélgetés szövege rövidesen könyvben is megjelenik, a szervező-műsorvezető Havas Judit megígérte, majd küldik a korrektúrát, hogy az élőbeszéd pongyolaságait szerzői igazításokkal kiküszöbölhessük.

[A Párbeszélgetések c. kötetben ezzel a címmel jelent meg: Sem béklyót, sem koronát. Balla D. Károly beszélgetőtársa Lator László; a szöveg digitális formában sajnos nincs meg.]

Utas és holdvilág: irány Olaszország

Ma Csönge a könyvtárból elhozta rég nem látott nagy szerelmemet, Szerb Antal Utas és holdvilágát, kései kamaszidőm (én 25 éves koromig voltam tizenéves!) rajongott kedvencét.

Egy ideje már kerestem ezt a könyvet; főleg, amióta kiderült, hogy talán valóban sikerül eljutnunk Olaszországba (ez most már szinte biztos: vízumunk is megvan; bár ahogy azt valamelyik magyarországi sportvezető mondta csapata tagjainak a hatvanas években: egy nyugati út akkor biztos, ha már visszajöttünk róla). Én nagyon úgy emlékeztem, hogy nekünk is meg kell lennie az Utasnak, de Éva évek óta nem találja. És nem tudták ideadni a könyvtárban sem, bár Ili, a magyar osztály vezetője sejtette, hogy mindenképpen van belőle legalább egy példányuk, de a nagy költözködés után (új épületbe kerültek) még nem jöttek egyenesbe, így nem találták.

Most a napokban, ahogy közeledik az olasz út, újra szóba hoztam és Éva újra megkérdezte Ilitől, aki ma fel is hívott minket: megvan! Csönge át is ment érte.

Az időzítés tökéletes: holnapután indulunk a nagy útra. Igaz, az első napon csak Pestig jutunk el, de másnap Kende Péter – Párizsban és Pesten vegyesen élő szociológus-politológus professzor, rangos fuvarosunk – korán akar indulni, és ha sikerül, már Torre Pelicében, a konferencia helyszínén akar aludni. Mi titkon reméljük, hogy ez nem jön össze: legalább valamit lássunk Itáliából, ha meg kell szállnunk útközben egy kisvárosban.

Eredeti tervünk az volt, hogy saját kocsival vágunk neki, de aztán – külső figyelmeztetésre – ezt túl kockázatosnak találtuk s letettünk róla, főleg, hogy Péter felajánlotta a lehetőséget. A társaság kitűnő lesz: a negyedik utas Kőszegi Ábel, rádiós jó barátunk. Péter pedig vélhetően végigsziporkázza az utat – ám ezúttal ez aligha kárpótol bennünket Velencéért, Cremonáért, Veronáért, Milánóért – ott húzunk majd el közvetlen közelükben.

Alig vártam, hogy belelapozhassak az Utasba. És mi az első két mondata? „A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.”

Hát ez a könyv lesz nekem sikátorok és lagúnák helyett, már látom.

Az Utas egyébként kicsit nálam Kiskovács Évát is jelenti. Ő nyomta a kezembe, meglehetős célzattal: az Utas Évájában magára ismert, s nekem ajánlotta a regényt „használati utasításként” őhozzá. Őszintén szólva sem erre, sem a regény történéseiből nem emlékszem szinte semmire; ellenben a könyv hangulatára nagyon is, pontosabban inkább arra az érzelmi állapotra, amelybe engem a regény juttatott. Valami szerelmes elfogódottság volt ez is, édes, felemelő érzés – vajon húsz év múltán is nyújt-e ilyen élményt?


Kapcsolódó későbbi szövegek:

Napló 1999. április

imádkozunk vagy baszunk?

<< az UngParty Manzárd archivumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

Az internetes korszakom előtti naplófeljegyzések

1999. április

Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál

Két újabb könyvvel sikerült kirukkolnunk a jeles alkalomra

A topáz illemtanaA topáz illemtana

Évával egy reprezentatívnak szánt, kicsit albumszerű közös könyvbe gyűjtöttük az utóbbi években írt fontosabbnak gondolt opuszainkat, még ám úgy, hogy az ő novellái és az én verseim valahogy tartalmilag-hangulatilag kiegészítsék egymást. A topáz illemtanát Medveczky Ági és Kovách A. Vadim festményeinek a reprodukcióival illusztráltuk. Az alacsony példányszám ellenére azt reméljük, megtérül a nyomdaköltség (és talán szerkesztői.kiadói munkánk is), mivel a kiadásaink egy részének fedezéséhez előzőleg szponzorokat is toboroztunk, akiknek nevét feltüntettük a kötetben (nekik dedikált ajándékpéldányt postázunk vagy adunk át). Előzőleg kis bosszúságunk is adódott, a nyomda nem végzett hibátlan munkát, a példányok egy részében elcsúszott a színnyomás, ezeket ki kellett selejteznünk; ígéretünk van arra, hogy a nyomda vagy újranyomja a kieső példányszámot, vagy visszatéríti a selejtesekre eső fajlagos költséget; vagy – ami a legvalószínűbb – a nyomdai közvetítőnk, akinek könyvesboltja van Gyöngyösön, vásárlási barter üzletet köt velünk, így kompenzálva a veszteséget.

Reggel madár, délben kötél

Reggel madár, délben kötélA másik, szerényebb kis könyvecske: Füzesi Magda versei, Berniczky Éva novellái és tőlem egy terjedelmes Kárpátalja-tanulmány (az, amelyikkel nagydíjat nyertem a Magyar Napló esszépályázatán). Amolyan ízelítő Kárpátaljáról: vers, próza, esszé. Címe: Reggel madár, délben kötél. Eredetileg főleg üzleti megfontolásból adtuk ki, tervezett közös svédországi utazásunkra készülve – ám, miután már elfogadtuk a meghívást és már nyomták a könyvet, Magdi visszamondta a meghívást, nem vállalta az utazást. Ezen olyan nagyon mi sem bánkódtunk, dehogy volt kedvünk Kijevbe utazni a vízumért, holott a várható svédországi élmények persze így elmaradtak, akárcsak a szerepléseink alkalmából az ottani könyvárakhoz igazított szinten eladható könyvekből remélt bevétel is. Így viszont az utazás el-, a könyv pedig megmaradt. Hoztuk hát a Könyvfesztiválra. Mindkét könyvnek megtartottuk a premierjét, a dedikálásra Magdi is eljött családi-baráti kísérettel.

Levél: Rövid beszámolóm hazaérkezésünk után

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, Zentai Péter László

Tisztelt Igazgató Úr, Kedves Péter!

Ezúton köszönöm meg az újabb lehetőséget, hogy a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében bemutathattuk a kárpátaljai könyv- és lapkínálatot. Szíves tájékoztatásodra közlöm, hogy saját kiadói műhelyünk (Pánsíp–UngBereg) mellett a következő kiadók könyveit és lapjait állítottuk ki (s részben árusítottuk):

  • Intermix Kiadó (Ungvár)
  • Mandátum Kiadó – Hatodik Síp Alapítvány (Beregszász–Budapest)
  • Tárogató Köny- és Lapszerkesztőség (Ungvár)
  • Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség–Ugocsa Print (Ungvár–Nagyszőlős)
  • Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség–Irka szerkesztősége (Beregszász)
  • Szvit Tankönyvkiadó (Lviv–Ungvár)
  • Véletlen Balett szerkesztősége (Kárpátalja–Budapest)

Továbbá kiállítottuk néhány nem-kárpátaljai székhelyű kiadó kárpátaljai vonatkozású könyvét, így például: az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem gondozásában Bonkáló Sándor: Ruténok c. művét és Balla D. Károly regényét, az Osiris Kiadó–MTA gondozásában megjelent A magyar nyelv Ukrajnában c. Csernicskó-kötetet, a Kortárs Kiadó Lengyel Tamás-kötetét, a Háttér és a Hungarovox kiadó Balla László-köteteit. A bemutatott könyveken kívül standunkon megtalálható volt több kárpátaljai időszaki kiadvány, így például: Kárpátaljai Szemle, Irka, Közoktatás, Bóbita-füzetek, Bereg-Info, továbbá két saját periodikánk, a Pánsíp és az UngBereg almanach. Összesen száznál jóval több cím volt megtalálható standunkon.

Kiadói műhelyünk most már harmadik éve kifejezetten a Könyvfesztivál idejéhez igazítja új könyveinek megjelenését. Így két könyvpremiert is tarthattunk; négy szerző dedikált standunknál (Füzesi Magda, Csernicskó István, Berniczky Éva, Balla D. Károly), volt egy sajtótájékoztatónk és egy folyóirat-premierünk. Standunk „gazdái” és vendégei a Duna TV-nek, az Magyar Rádiónak (Irodalmi Osztály), a Magyar Nemzetnek és más orgánumoknak adtak interjút.

Standunk három napon át a Kárpátaljáról elszármazott alkotók, itteni kötődésű irodalombarátok és a határon túli magyar irodalom iránt érdeklődő szakemberek és olvasók zarándokhelye volt.

Köszönjük, hogy ott lehettünk. Tisztelettel, barátsággal:

Balla D. Károly
a Pánsíp kiadója, az UngBereg Alapítvány elnöke

Újabb levélváltások NZM-mel

avagy imádkozunk vagy baszunk?

Nagy Zoltán Mihály barátom továbbra sem érti, mi a bajom novelláival. Én rossz mondatait sorolom, ő azzal vág vissza, hogy nem ismerem a népéletet. Utoljára már eléggé keményen fogalmaztam szörnyszülött szóvirágait olvasván:

“…Nem hiszem, hogy a kéjesen kék felhőcske, a behemótosan terpeszkedő nagyház, a csobogástalanul vonuló víz, vagy pláne a megtáltosodó és felnyihogó, ágaskodó és vágtázni kezdő, elmébe hasító felismerés a te természetességet-kedvelő ízlésednek megfelel! Meg aztán, egy mondatban: hugyoznia gyakran kellett, ellenben: visszatartani a kikívánkozó folyadékot; másutt ráadásul egyetlen kifejezésben: elodázhatatlan szükségét érezte a húgyozás­nak.

Hát nem érzed a disszonanciát? Most imádkozunk vagy baszunk? – kérdezné az egyszeri lány, akit elcsábított plébános, de a pap ahelyett, hogy nekikezdett volna a lényegnek, előbb a fennlévőhöz akart szólni. Te is: ha mindenáron finomkodni akarsz, akkor így fogalmazhatnál: elodázhatatlan szükségét érezte a vizelet ürítésének; ha pedig parasztosan nyers vagy, akkor viszont: már nagyon kellett hugyoznia, esetleg: húgyozhatnékja volt; alig várta, hogy hugyozhasson stb. De egy kifejezésbe hogy jön össze a körülményeskedés és az ordináré szókimondás?

Ugyanez másutt: szabad folyást engedve a kicsorduló nyálnak. A kép gusztustalan, nyers. Helyes, mert illik ide, de akkor ne szépelegj a szabad folyással. Kicsordult és kész.

Ami pedig már röhögtető:

A kecskék tavaszra felzabálták a skatulyás-sarkos, gótikus ívet formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát.

Ismét kérdem: imádkozunk vagy baszunk? Zabálunk vagy gótikusan ívelünk? Ehhez a (nem is gót, hanem beteges rokokó) tirádához mondjuk ez illenék: isten kecskeformára gyúrott oktalan teremtményei mohó igyekezettel táplálék gyanánt hiánytalanul magukhoz vették… Méghogy felzabálták! (Persze jól értsed: nem a zabálással van a baj, hanem a gótikus blablával.) És hát akadna még más is, kicsit közhelyes dolgok: érzékelte a készülődő eső szagát, előbújt a nap, megcsillogtatta a nedves ablaküveget; meg számomra mesterkéltnek tűnő jelzős szerkezetek, pl.: fényesen villogó (lehet-e mattul villogni? – kérdeznéd te), sárgásan zavaros, kalászoló búzavetés. Néha az a benyomásom, hogy a közhely után nálad azonnal a szóvirág következik, mintha a kettő közül hiányozna az egyéni, természetes hang, a saját meglátás. Vagy leírod lelkiismeret-furdalás nélkül a szövegpanelt, hogy előbújik a nap, vagy hogy elkerüld a köznapi szófűzést, hát inkább suhintatod és nyerítteted a felismerést és  középpontot testesíttetsz meg a táskával, ami már szóvirág. Mindezt teszed akkor, amikor van saját stílusod, szikár nyelvezeted, amely – ha hagyod, hogy érvényesüljön – kiveti magából a „behemótosan terpeszkedő” szörnyszülötteket.

Magyar ember így nem beszél, mondanám nagyképűen.

Mert ha például a kiemelt példamondatban a szóvirágtól eltekintünk, akkor is marad a magyartalanul nyakatekert hivatalos ügyiratokra jellemző többszörös alárendelés. Mert hogy: mit zabáltak fel a kecskék? Kazlacskát. Milyen kazlacskát? Összevillázott kazlacskát. Mivel (vagy hogyan) összevillázott kazlacskát? Tetőzettel összevillázott kazlacskát. Milyen tetőzettel összevillázott kazlacskát? Formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát. Mit formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát? Ívet formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát. Milyen ívet formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát? Gótikus ívet formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát. A kecskék mindenesetre szerinted nem panaszkodtak. És az olvasó?

Frankfurti Könyvfesztivál

A dolog véglegesedni látszik: ősszel ott lehetünk a Frankfurti Könyvfesztiválon. Én kiadóként, az UngBereg-Pánsíp kiadói műhely képviseletében és új könyveinket bemutatva, Éva pedig íróként – szereplései is lesznek. Ezt eléggé nehezen tudja megemészteni; zavarja, hogy valamelyik Nagy Kárpátaljai Költő/Író helyett ő kapott meghívást. Voltaképp megértem, és biztosan lesznek, akik felhúzzák az orrukat. Vele ellentétben én azonban azt mondom, hogyha a borzalmas kivitelezésű és szerkesztetlen könyveket megjelentető kiadók helyett éppen engem hívtak meg, azt egyáltalán nem veszem zokon, sőt, méltányosnak találom. Őszintén szólva az Intermix zöld sorozatát nem tudom elképzelni egy európai könyvfesztivál standján… Sáros csizma lenne az ünnepi asztalon.

Napló: 1997. november

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. november

Vajon meddig lehet javítgatni egy regény? Mikor jutok el oda, hogy kijelenthessem: kész. És vajon simítgatnám, javítgatnám-e ilyen buzgalommal, ha nem számíthatnék megjelenésére? Bármilyen szép is az, amit az irodalom függetlenségéről, az alkotó autonómiájáról gondolok – mégis egészen más úgy dolgozni egy szövegen, hogy már sajtó alá szánom. Bárhogy is küzdöm ellene: kidugja fejét a könyvespolc mögül, rám pillant a billentyűk közül, ujját felemelve figyelmeztet a vendégfotelból, bekopog az ablakon, aláereszkedik egy pókszálon, a hátam mögül les szövegembe az olvasó. Kis kaján, álnok figura, cvikkerén meg-megvillan a cinizmus. Kopasz fejét csóválgatja, hunyorogva simogatja rőtes szakállát. Nem tetszik neki a regényem.

*

Körkérdéseivel keresett meg a magyar kultuszminisztérium “Határon Túli Magyarok Főosztálya”. Miközben én már kiléptem a támogatási rendszerből etikai fenntartásaim miatt. Osztályvezetőjüknek, akivel baráti lábon állok, ezeket írtam a válaszaimat tartalmazó kísérőlevélben:

Kedves A!

Nem tudom, milyen szándék vezérelt Benneteket, amikor ezeket a túl általánosan és tágan értelmezhetően feladott kérdéseket megfogalmaztátok és szétküldtétek. Valahogy az a sejtésem: igen kevesen válaszoltak rá érdemben, hiszen üres kérdéseitek egyszerűen elvárják a semmitmondó, általános reagálásokat, amelyekkel magatok és feljebbvalóitok előtt igazolhatjátok munkátok megfelelő színvonalát (talán ez is volt eredendő célotok). Aztán meg: ha valaki mégis vette a fáradságot, hogy konkrétumokat is említve és a problémák lényegéhez eljutva igyekezzen válaszolni: azzal meg, gondolom, amúgy sem tudtok mit kezdeni. Az MKM és a Főosztály munkája nem azért olyan, amilyen, mert eddig nem kaptatok jó válaszokat. Munkátokat igen szigorú politikai elvárások határozzák meg, amelyben nagyon jól kitapinthatóak a „magasabb körű” érdekek, amelyek együtt érvényesülnek a „saját” érdekekkel. Ez alakította ki a munkátok irányvonalait, tevékenységetek gyakorlatát.

Mit tudna ezen változtatni egy ungvári magyar író véleménye?

Ennek ellenére megpróbáltam komolyan venni a dolgot. Nem annyira a Főosztály miatt, hanem az irántad érzett tisztelet a jó barátság okán.

Szíves tájékoztatásodra mellékelek egy kis szóróanyagot, amelyet az ominózus (lásd válaszaim 3. oldalát) idei Könyvnap alkalmából készítettem. A könyvlista egyik oldala a támogatott, másik az MKM által nem támogatott kiadványaink teljes jegyzéke.

Az idén sajnos nem lesz több könyvünk, de jövőre talán sikerül megjelentetni régi szerkesztői-kiadói álmomat, a Száz szomorú szonett c. antológiát. És, ha minden igaz, talán egy új mesekönyvet is… (Mindezeket persze MKM-támogatások nélkül!)

Személyes beszámolóként most csak annyit, hogy két kiadatlan regényem közül az egyik talán kijön a 98-as Ünnepi Könyvhétre egy nyugati (!) kiadó gondozásában. Összeállítottam új verseskötetem anyagát is (erre még nincs kiadóm) és egy újabb publicisztikai kötet tervével is foglalkozom. A legfrissebb hír pedig, hogy a Holmi novellapályázatának díjazottjai közé kerültem (jeligés pályázat volt, ezért még büszkébb vagyok rá!), ezt megyek átvenni a napokban (a Debreceni Irodalmi Napok keretében osztják ki), levelemet is akkor postázom majd. Pesten nov. 21-23-án leszek legközelebb, a PEN-konferencián, egy héttel később pedig Veszprémbe utazunk, ahol feleségemnek lesz könyvbemutatója (Égen járó Kismanó).
Remélve, hogy mielőbb személyesen is találkozunk, barátsággal: Balla D. Károly

*

November 13-án a Debreceni Irodalmi Napok keretében átvehettem a Holmi novellapályázatának III. díját. (Első díjat nem osztottak ki, igaz, II-at és III-at többet is.) Szó se róla, jólesett a szakmai nagy öregeinek (Domokos Mátyás, Réz Pál) értékelése és persze maga a díj is.

Az Irodalmi Napok egésze vegyes érzéseket keltett bennem. A sok irodalomelmélet kicsit megfeküdte a gyomromat. Az Alföld szerkesztőségében tartott kis fogadás ellenben kifejezetten kellemes volt.

Ja, egy kis profán felütés. Debrecenbe érkezésünk első programjaként egy cipőboltba vezetett az utunk, mert agyonhordott lábbelim egyszerűen kilukadt. Éva már azelőtt is mondogatta, nincs egy rendes cipőm, ami illenék az alkalomhoz. Így a kipurcant (de addig nagyon kényelmes) ócskaság nájlonzacskóba került és egy kukában végezte hűséges szolgálatát, én pedig a rendezvényre már vadiúj (bár kicsit feszes) csukámban vonultam be.

*

Az lehetetlen, hogy a sematizmusba csapó, erőlködő újrealizmusnak csupán a szellemes, bravúros mellébeszélés lehessen az alternatívája. Lehetetlen, hogy a mélyrepülő tömegkultúra és a vájtfülűek beltenyészete között ne legyen semmi. Mintha a magyar ugaron e percben csak hitvány krumpli és bőlevű ananász teremne. Sehol egy dús karfiol, sehol egy ízletes körte, és a búzamezőket is vagy felveri a gaz, vagy pálmafák tetszelegnek helyükön.

*

Megkeresés a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt egyik vezetőjétől. Párdelegációjuk érkezik Kárpátaljára a KMKSZ vendégeként és engem is felkeresnének, hogy tájékozódjanak kárpátalja magyar kulturális életéről. Ezeket válaszoltam:

Nyitott, előítéletektől mentes embernek tartom magam; talán ezért is igyekszem a közvetlen politizálástól hosszabb ideje tudatosan távol tartani magamat; ezzel együtt persze vannak a politikai palettán számomra szimpatikusabb vagy elfogadhatóbb, valamint kevésbé szimpatikus, nehezen elfogadható politikai erők.

Nos, úgy tartom tisztességesnek, ha nem hallgatom el, hogy az FKgP politikájával (és főleg az elnök úr megnyilatkozásaival) igen nehéz lenne azonosulnom, így a magam részéről némi fenntartásokkal fogadom azt, ha pártpolitikusok – pártpolitikusként! – akarnak találkozni velem.

Másik aggályom az, hogy a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség működését sem tudom elfogadni, és ahogy sejtem, ők sem örülnének annak, ha azt tapasztalnák, hogy vendégeik éppen éntőlem kívánnak tájékozódni szellemi életünk problémáiról. A KMKSZ egyik legfőbb hibája éppen az, hogy igyekszik lefedi, kisajátítani a kárpátaljai magyar kultúra ügyét, és kapcsolatrendszerét a saját érdekeiben igyekszik kihasználni. Így – tudva, hogy milyen véleményen vagyok – bizonyára neheztelnének rátok, amiért a kárpátaljai helyzetről nem kizárólag az ő interpretációjukban akartok tájékozódni.

Kérlek, a fentiek ismeretében döntsd, döntsétek el, hogy célszerű-e engem megkeresnetek.

Ha igen, akkor magam szívesen látlak benneteket egy kávéra és egy beszélgetésre a családi házunk padlásszobájában kialakított szerkesztőségi szobánkban – feltéve, hogy pártpolitikusi mivoltotokat a télikabátokkal együtt fogasra akasztjátok előszobánkban.

*

Egyre elképesztőbb viszonyok. Áramszünet, vízhiány, akadozó benzinellátás. Sehol nincs fűtés, iskolákban, kórházakban sem. Azt írják az újságok, Ukrajna ezen a télen fázni és éhezni fog.

Engem ennél is jobban elkeserít, ami a választások okán kis magyar szemétdombunkon történik. Tóth Mihály függetlenként indul, állítólag nem egyeztetett a KMKSZ-szel, amiért alaposan megvádolják. Mihály visszavág, leszedi a keresztvizet a KMKSZ-ről. Fodó Sándor pedig – megáll az ész! – még a sajátjaival sem egyeztetve „az ellenség”, a Szocdem listáján indul. Ha valaki ezt tíz évvel ezelőtt megjósolja neki, szembeköpte volna. A KMKSZ persze azonnal kikiáltja árulónak saját alapítóját és tiszteletbeli elnökét. Kész hányinger.

A legnagyobb lokálpatrióta és legelhivatottabb vátesz-magyar, a beregszászi magyarok pajzsra emelt vezére pedig családostul kispriccel Magyarországra. (A többiek egyelőre csak a gyerekeiket menekítik át.)

*

Ha valaki túl sokáig visel álarcot, ráég a bőrére. Ha aztán nagy hirtelen lerántja, vele tépi valaha volt vonásait is. Ami alatta marad, az se nem arc, se nem álarc. Csoda-e, ha ezután ujjal mutogatnak rá az utcán – és már kinézik az álarcosbálból is.

*

Egy gyöngyösi könyvterjesztővel és -kiadóval nagyon előnyös megállapodást kötöttünk. Átvette Éva meséskönyvének egy jelentős példányszámát; az eladási bevételre nem tartunk igényt, mert azonnal visszaforgattatjuk egy régen tervezett könyvünk, a Száz szomorú szonett nyomdaköltségébe. Ennek példányszámain majd osztozunk a vállalkozóval, ő az újabb eladásból számít némi nyereségre, mi pedig a saját 300 példányunkat a szerkesztésbe fektetett munka és a szerzői tiszteletdíjak ellenértékének tekintjük. Pénzt végül is megint nem látunk, de lesz egy új könyvünk…

*

Belefáradván és -fásulván a Kárpátaljai Magyar Könyvnapok minden évi megszervezésébe tavaly átadtam a rendezvény szervezési jogát a legifjabb nemzedék képviselőinek, személy szerint Dupka Zsoltnak, aki a kiadói szakmában tavaly debütált Délibáb c. diáklapjával. „Belefáradván és –fásulván”, írom, és a részletezésébe nyilván beletartozna az is, hogy az évekig családi(as) rendezvény (csupán barátainknak szerveztük eleinte) 300 főt mozgósító protokolláris presztízs-eseménnyé vált és olyan társadalmi és udvariassági kötelezettségeket rótt rám és a Vár utca 8-ra, amelyet elviselni már terhes volt. Hogy mást ne mondjak: kötelességszerűen meg kellett hívni az alkalomra szinte mindenkit: közelebbi és távolabbi barátokat, az összes szakmabelit plusz mindenféle főmuftit az illetékes hivatalokból és a helyi szervezetekből. A szervezéssel nyakig elfoglalva alig tudtunk személyes vendégeinkkel foglalkozni, és a velük való „törődés” emiatt igen terhes volt.

Ezek miatt történt, hogy tavaly már messzebb vittük a rendezvényt: a könyvtárba, és protokollvendégeket sem igen hívtam. Ám azzal, hogy az alkalmat elvittem a Vár utcából, ahol korábban évente felvertük a könyvsátrakat, s a rideg könyvtár-terem lett a helyszín, az egész el is vesztette báját… Már nem találtam semmi örömömet benne.

No és aztán abból is bőven elegem volt, hogy a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége évek óta az én „privát” könyvnapomhoz társította a maga értelmiségi találkozóját, minek következtében a Könyvnap mindig belekerült az éves MÉKK-beszámolókba, mint „saját” rendezvény.

Így aztán végül átadtam az egészet. Tudtam, persze, hogy tudtam: soha többet nem lesz olyan, mint tavalyelőtt az utcán, sátor alatt. De hogy ilyen kiábrándító is lehet…

Be kellene részletesen számolnom, de nincs túl sok gusztusom hozzá… Az egész a MÉKK-közgyűléssel kezdődött (a Petőfi téri irodaház tanácstermében), ahol Dupka György elnök tartott elkeserítően unalmas beszámolót (ennek a háromnegyedénél eljöttem), ezt egy igen gazdag fogadás követte (láttam a megterített asztalokat kijövet). Az elhúzódó beszámolók és az eszem-iszom miatt a könyvnap megnyitása a Könyvtárban másfél órát késett (mi és pár vendég ennyit vártunk a díszes társaság megérkezésére). Az ennél is elképesztőbb az volt, hogy ott állt hat felállított „stand” (két-két összetolt asztal a kiadók nevének feliratával), és ezek közül négy hótt üresen tüntetett. Egyedül a Dupka vezette Intermix Kiadó könyvei voltak előre adjusztálva, megérkezvén mi is kitettük a magunkéit, és néhányat a Mandátum Kiadóéból is. (Ezeket a kiadót vezető Penckófer János, miután eldöntötte, hogy ők nem vesznek részt személyesen a rendezvényen, bízta ránk: ha szükséges, tegyük ki.) Üres maradt a Tárogató, a Kárpáti Kiadó, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség standja. Hogy miért? Leginkább azért, mert senki nem szervezte meg, hogy ne legyenek üresek. Emlékszem, én tavaly-tavalyelőtt hányszor hívtam fel a kiállítóimat: hány könyvet hozzanak, főleg melyeket, mennyi hely lesz majd árusításra, minimum hány órával előbb érkezzenek meg, hogy nyugodtan kirakhassák portájukat, hány szerzőjük fog dedikálni… stb. Most ilyesmiről szó sem volt. A szervező jószerével meg sem hívta tisztességesen a kiadókat és (rajtam kívül?) talán senkinek nem mondta egyértelműen, hogy könyveket is hozzon. Talán én is csak mint korábbi rendező tudtam, hogy kellene vinni valamit… Aztán meg: a Tankönyvkiadónak még üres standja sem volt (holott nem csak tankönyveket adnak ki), és nem volt a Hungarológiai Központnak sem (két-három kiadványuk nekik is van évente), a nyomdákról már nem is beszélve (nálam ezek mind-mind helyet-szerepet kaptak). Szinte végig láthatatlanok maradtak a fiatalok, pedig én nekik adtam át a stafétabotot; helyettük a MÉKK sajátította ki a rendezvényt, s az egészre rátelepedett áporodott szellemiségük… Nem volt az idén sem dedikálás, sem könyvbemutató, nem kaptak szót sem a szerzők, sem a kiadói műhelyek, szerkesztőségek, senki nem lobogtatta meg folyóiratának legújabb számát, és egyáltalán: nem volt semmi… Azaz dehogy nem: folytatódott a fogadás; étellel-itallal háromszor annyi asztal volt befedve, mint könyvvel. Amikor végre elhangzott a pár semmitmondót megnyitó szó (a rangos magyarországi vendégé – Pomogátsé – is!), a mintegy hatvan résztvevő – holott többségük már fogadásról jött! – rárontott a svédasztalokra. A könyvek nagyjából senkit sem érdekeltek, még a könyvtáros lányok által az üresen maradt standokra kirakott remittenda-hegyek sem (Kiskegyed és társai). Még az eszem-iszom előtt én is szót kaptam. Horváth Sándor, a MÉKK társelnöke valahogy úgy konferált be, mintha az irántam érzett „kegyeletből” tenné. Én ki sem mentem a standunk mögül, ezzel is jelezve, hogy nem igazán azonosulok a rendezvénnyel. Mondani pedig bizony elmondtam, hogy eléggé csalódott vagyok… De ez nem igazán érdekelt senkit, mert már párologtak a töltött káposzták.

A VI. Kárpátaljai Magyar Könyvnap csúcsát az a pillanat képezte, amikor Ádám Barnabás (vállalkozó, a gazdaszövetség elnöke, a MÉKK elnökségi tagja) behozta a frissen csapra vert söröshordót és a könyvtár padlószőnyeggel borított nagytermének a közepén elkezdte csapolni a sört…

Kifelé menet egyik barátunk kimondta a nap tanulságát: „Az idén csak azt jöttem megnézni, jövőre hová nem érdemes már elmennem.”

Én meg lelki szemeimmel már láttam azt a szakmai és pénzügyi beszámolót, amelyet a magyarországi támogatónak benyújtanak a rendezők…

*

Tele van a tököm Dupka Gyuri szellemi ámokfutásával és a MÉKK-kel… Elnökként most „könyvalakban” is kiadta éves beszámolóját. Félelmetes! Hemzseg mindenféle hibától: stiláris, helyesírási, szedési. A tördelés elképesztően dilettáns (Dupka Zsolt hozzáértését dicséri). Arról nem is beszélve, hogy tele van csúsztatásokkal és olybá fest, mintha a MÉKK már Noé bárkájában megalakult volna és most „ő” lenne a világ közepe. Tiszta undormány.

Valamelyik nap kezembe veszem az Intermix legújabb Kovács Vilmos-gyűjteményét (ez már a harmadik válogatott verseskötete!), és a második oldalon szó szerint ezt olvasom:

Felelős kiad: Dupka György
Felelős kiadó: Buleca Rozália

– nem én gépeltem félre! Ebben a két sorban semmi sincs jól. A könyv felelős „kiad”-ja valóban Gyuri, de a sorban betűhiba van. Rózsika néni nem kiadó, hanem szerkesztő, és a neve cz-vel írandó.

A hátsó borító szövegéről azt is megtudom, hogy Kovács Vilmos gáton született. Így, kisbetűvel. Azaz mégsem a mezőn.

Elment a kedvem, hogy belepörgessek a könyvbe.

*

Megjelent az új Hatodik Síp. A versemből (Asztalra borulva) kimaradt egy szótag, így értelemzavaró lett (a lapban szép számmal vannak elírások – Öcsi szedi újabban –, de az értelmet nem zavarják). Ennél azonban sokkal nagyobb baj, hogy elképesztően rossz anyagok is vannak benne. Folytatásokban közlik Szöllősy Tibi „regényét”. Az első közlemény még elviselhető volt. Ez már igazi kontármunka. (Képzelem, milyen lehetett azelőtt, hogy N.Z.M. megszerkesztette.) A csúcs Balla Teri elképesztően rossz verse.

*

Olvasom a Kárpáti Igaz Szóban, hogy Palkó Pisti ukrán–magyar—magyar–ukrán szótárt készített és adott ki (apjával, Palkó Gyulával, akit a vele készült interjúban nem „édesapámként” említ, hanem nyugdíjas pedagógusként). A szótárban a magyar igék főnévi igenévi alakjukban szerepelnek. „Így könnyebb használni.” Megdöbbenek, holott emlékszem: egy 30 évvel ezelőtti, Bibikov által szerkesztett iskolai szótárban is infinitívuszok voltak. Akkor talán még beszélhettünk kommunista kontraszelekcióról: nem baj, hogy nem ért a szótárkészítéshez a szerző, de megbízható elvtárs és jó ivócimbora. De Palkóékat ki és mi konraszelektálta szótárkészítővé?

Egy komoly cím a KISzóban: Ránduljunk ki a szabadba.

Itt már mindenkinek kirándult a helyéről a nyelvérzéke?

Ez vesz körbe mindenütt: a diadalmaskodó dilettantizmus. Continue reading

Kecskés Béla halálára

kecskés béla halálára

Kecskés Béla

Balla D. Károly

Súlyosnak találtatott

Kecskés Béla halálára, 1997. január

Meghalt egy költő. Kecskés Bélának hívták, 56 éves volt. A kárpátaljai Beregsomban született, 1941-ben, s itt is halt meg, alig hogy beléptünk az 1997-es esztendőbe. Mindössze három kötet tartalmazza életművét, egyik sem túl vastag…

Akkor kezdett publikálni, még iskolásként, amikor a kárpátaljai magyar irodalom mint fogalom épp csak megszületőben volt. Öt évvel később már egy karcsú verseskönyvet tett le az olvasók asztalára (Izzó parazsak, 1963), s ezzel egyike lett azon keveseknek, akik már önálló kötettel rendelkeztek akkor, amikor a hatvanas évek végén, hetvenesek elején új raj indult. Az ifjabbak keltette szellemi pezsgéshez már mint „öreg” csatlakozott.

Csatlakozott, írom, pedig soha nem állt be semmilyen hadba. Ekkor már – haláláig – a Beregsommal szomszédos Csonkapapi iskolájában tanított történelmet, s ha felelősséggel végzett munkája mellett el is járt összejövetelekre s ha fel is vették névsorukba irodalmi csoportosulások – megmaradt kívülállónak. Hasonló volt a viszonya közélethez, politikához, egyházhoz: autonóm személyisége, állandó (és nem is igen titkolt) ellenvéleménye nem engedte egyiknek sem közelébe.

Mi, a hetvenes években indult költősüvölvények bátyánkként szerettük és felnéztünk rá. Verseire mint követendő példára tekintettünk, s ha egy-egy írásunkat megdicsérte, az rangos szakmai elismerésnek számított.

Holott – talán nem kegyeletsértés leírni – Kecskés Béla nem volt jó költő.

Történt aztán, hogy nem sokkal a mi indulásunk után Béla elhallgatott. Egyszerűen abbahagyta a versírást.

Ez akkor nekem nem fért a fejembe. És úgy is, mint aki már részt vett a Kárpáti Igaz Szó irodalmi anyagainak összeállításában, intenzív levelezésbe kezdtem vele. Megkereséseimre, puhatolózásaimra röviden válaszolgatott: nem, ő már nem ragad tollat, a költészet margóra, alapvonalon túlra került (ez akkor éppen hogy nem volt igaz!), ilyen világban nincs helye a lírának. De azért mi csak műveljük, szurkol nekünk.

Nem törődtem bele kudarcomba; két-három havi rendszerességgel küldtem neki egy-egy szabályos felkérő levelet: várom verseit. Egy ideig még válaszolgatott, aztán arra kért, hagyjam őt békén. Megtettem, bár továbbra is azt gondoltam, aki egyszer beoltódott a versírás szérumával, az soha többé nem képes abbahagyni. Mégis meghátráltam: tudtam személyes gondjairól, arról, hogy mozgássérültsége ellenére nemcsak tanít, hanem gazdálkodik is és olykor beteg feleségét is el kell látnia, a két gyerekről nem is beszélve. Van elég baja, miért zaklassam leveleimmel.

Legelőször valamikor hetvenkilencben függesztette fel önkéntes hallgatását. Akkor megírt vagy nyolc verset egy szuszra. Mind nagyon tetszett, vittem is lobogtatva őket a laphoz. De mindössze kettő csúszott át a politikai szűrőn, a többit vagy túl pesszimistának, vagy bántóan kritikus hangvételűnek találták, s ilyennek nem lehetett helye egy pártlapban.

– Na látod – legyintett lemondóan Béla, amikor Ungváron a Korzó sarkán találkoztunk, s minden átmenet nélkül arról kezdett beszélni, hogy többpártrendszer nélkül lehetetlen demokratikus társadalmat létrehozni.

Én majd hanyatt estem vakmerő állításától. Akkor még (mentségemül szolgáljon: alig múltam húszesztendős) meg voltam győződve arról, a szocialista eszmék alkalmasak arra, hogy emberarcú társadalmak épüljenek rájuk, csak épp a hibákat, túlkapásokat, torzulásokat kell kiigazítani.
Nem állt le vitatkozni velem, sietett a Pedagógus-továbbképző Intézetbe, ahol alighanem éppen a tudományos kommunizmus újabb vívmányairól kellett előadást hallgatnia.

Béla önként vállalt szilenciumát másodjára Beregszász legendás hírű pedagógusának, Drávai Gizellának a halála törte meg: a tanítvány egy alkalmi verssel búcsúzott mindnyájunk Gizi Mamájától.

A nyolcvanas évek közepén recsegni-ropogni kezdett az ország és a rendszer. Béla ujjongva fogadta a változásokat – és 1988-ban újra megeredt a pennája. Még ám bámulatossal bőséggel. Míg évekig én ostromoltam őt felkérő levelekkel, most ő küldött szinte hetente vastag borítékokat.

Nem győztük közölni új és újabb verseit (ekkor már – apámnak, a lap korábbi főszerkesztőjének nyugdíjba vonulása után – státusban voltam a Kárpáti Igaz Szónál, az Új Hajtás c. melléklet irodalmi anyagait szerkesztettem). Be kell vallanom: írásai nem csupán oldalaink korlátozott terjedelme miatt szorultak ki…

Kecskés Béla versei, sajnos és nagy csalódásomra, nem voltak eléggé jók. Előbb azt hittem, csupán a több évi hallgatás sekélyesítette el stílusát, szürkítette meg költői hangját, aztán… Aztán elővettem 63-as kötetét, s látnom kellett, hogy…

Mint amikor gyerekkorunk legkedvesebb filmjét érett fejjel újra megnézzük…

pattog a rozsda, galéria kidóA költészete iránti ambivalens érzelmeim és nem egyértelműen pozitív értékítéletem ellenére – már 1992-ben – mégis én vállalkoztam arra, hogy egybegyűjtött verseit kiadjam Pattog a rozsda címen. Újsütetű – azóta meg is szűnt – kiadómnak ez volt a második nehezen kiizzadott könyve (akkor még nem találták fel a minisztériumi pályázati rendszert: a pénzt egy kollektív gazdaságtól és két magánvállalattól „menedzseltük össze” szerkesztőtársammal), s a szerény kivitel ellenére ma is szívesen veszem kezembe. Van ugyanis a Kecskés-versekben valami, ami bár nem emeli a Parnasszusra alkotójukat, ám talán lehet olyan fontos, mint a költői kvalitás. Ez pedig a megrendítő őszinteség és a mély humánum. (Ugyanez jellemző gyermekverseire is, amelyekből egy kötetre valót 1994-ben Bogárbál címen szintén az én kiadómnak sikerült kiadnia: ezt már a magyar kultuszminisztérium támogatásával.)

Magam nem hiszek abban, hogy egy szépirodalmi teljesítmény megítélésében szabad esztétikán kívüli szempontokat is mérlegelni. Ez a szigorúság mondatja ki velem, hogy Kecskés Béla nem volt jó költő. Ám emberi nagysága mégis átvetült verseire, amelyeket – így és ezért – talán helyes nem csupán a költészet, hanem az emberi etika és morál serpenyőjébe is belehelyezve megmérnünk.

Így történhet meg, hogy egy nem elég jó költő versei mégis súlyosnak találtassanak.

Súlyosnak, mint élete, amelynek most véget vetett a testében burjánzó betegség, tekintet nélkül poézisre és humánumra.


(Az írást, ha jól emlékszem, a Miskolcon megjelenő megyei napilapban, az Észak-Magyarországban jelent meg.)


kecskés béla költő - könyvA Beregi Hírlapban születésének 70. évfordulóján így emlékezett rá:

70 éve született Kecskés Béla

Kecskés Béla 1941. augusztus 7-én született Somban, földműves családban. Falubelije, Sütő Kálmán költő biztatására már iskolás korában megpróbálkozott a versírással. Ceruzával, kockás füzetlapokra írt első költeményeit az akkor már ismert parasztköltő vitte el a Vörös Zászló (a Beregi Hírlap elődje) szerkesztőségébe azzal, hogy tehetségesnek tartja a fiatal Kecskés Bélát, és nagy jövőt jósol neki. Sütő Kálmán nem tévedett: Kecskés Béla rövid idő alatt valóban ismert költővé vált, versei az 1950-es évek közepétől folyamatosan jelentek meg a járási lap irodalmi oldalain, majd a Kárpátok című almanachban is (Ungvár, 1958).

Közben elvégezte a Kaszonyi Középiskolát. Érettségi után egy ideig Badalóban volt könyvtáros, majd 1961-től a szülőfalujával szomszédos Papi község általános iskolájának történelemtanára lett. 1967-ben szerzett történészi diplomát az Ungvári Állami Egyetem levelező tagozatán. Ő alapította a Papi Általános Iskolában jelenleg is működő tájismereti és néprajzi múzeumot.

Első kötete Izzó parazsak címmel 1963-ban jelent meg az ungvári Kárpáti Kiadó gondozásában.
Társszerzője az 1972-ben napvilágot látott A várakozás legszebb reggelén című verseskötetnek, majd az 1980-as évek közepétől szinte valamennyi Ungváron megjelent antológiának.

Költői pályája nem volt töretlen. Volt egy több éven át tartó időszak, amikor egyáltalán nem publikált, kizárólag az íróasztala fiókjának írt, sajnos elég keveset. A társadalomban egyre inkább eluralkodó közömbösség hatására úgy vélte, nincs szükség a verseire. Szerencsére költőtársai és Drávai Gizella tanárnő hatására leküzdötte téves nézeteit, ismét tollat fogott.

bogárbál - kecskés béla gyermekversei1992-ben Pattog a rozsda címmel a Galéria Kiadó adta ki verseit. Ugyanennél a kiadónál jelent meg 1994-ben a Bogárbál című kötet, amelyben a Gergő unokájának ajánlott gyermekversei szerepelnek.

Kecskés Béla verseiben a természet, a beregi táj, szülőfaluja változásainak bemutatása mellett világméretű problémákkal, gondokkal is foglalkozott, az 1960-as években jelentkezett új írói nemzedék egyik legmarkánsabb képviselője volt.

1997. január 22-én hunyt el. A somi születésű költő, pedagógus emlékét a MÉKK és az Együtt Baráti Köre által a Papi Általános Iskola falán 2006-ban állított tábla őrzi. Szülőfalujában 2006-ban nyitották meg az érdeklődők előtt a Somi Irodalmárok Emlékmúzeumát. A Somi Általános Iskolában már hagyomány, hogy a költészet napján megemlékezést a falu híres szülötteiről, és évente szavalóversenyt rendeznek, ahol a jelentkezők Kecskés Béla és Sütő Kálmán verseit adják elő.

Nagy Zoltán Mihály József Attila-díjas író, költő így méltatta Kecskés Béla munkásságát:

    „Költői és emberi mivoltát nem lehet egymástól elválasztani. Mindhalálig megtartotta elveit. Soha nem szeretett árral szemben úszni, de egész életében erre kényszerült; néhány magamfajta közeli barát, eszmei és pályatárs kivételével mindenki megütközött lelki biztonságra alapozott magatartásán. Talán e felismerés tudatában vált szomorúan rezignált egyéniséggé, aki beletörődés nélkül vette tudomásul a világ és benne az emberi gyarlóság megváltoztathatatlanságát.”

a tanár kecskés béla


Életrajza a Kárpátaljai Magyar Művelődési intézet honlapjának adattárából:

Kecskés Béla költő, pedagógus (Beregsom, 1941. augusztus. 7. – Beregsom, 1997. január 22.)

Kecskés Béla Izzó parazsak - versek

Kecskés Béla Izzó parazsak c. első verseskötete, 1963

Parasztcsaládban született. A középiskolát 1959-ben Mezőkaszonyban fejezte be, utána Badalóban lett könyvtáros. 1961-től a szülőfalujával határos Csonkapapi általános iskolájának történelemtanára, ahol történelmet és földrajzott tanított. 1967-ben levelezőként elvégzi az Ungvári Állami Egyetem történelem szakát. Sütő Kálmán beregsomi parasztköltő hatására középiskolás korában kezd verselni. 1958-ban mutatkozik be a Kárpátok című irodalmi almanachban. Kovács Vilmos szerkesztésében a Kárpáti Kiadónál Ungváron jelent meg Izzó parazsak című első verseskötete 1963-ban. Részt vett a Forrás Stúdió, a Beregszászi Vörös Zászló Irodalmi Kör, a József Attila Irodalmi Stúdió munkájában. Az akkor induló tollforgatók közül baráti köréhez tartozott Ferenczi Tihamér, Balogh Balázs, Nagy Zoltán Mihály, Füzesi Magda, Dupka György. Publikált az Együtt című szamizdatban. Kapcsolatban állt Kovács Vilmossal, Balla Lászlóval. Publikált a kárpátaljai antológiákban (A várakozás legszebb reggelén, 1972, Sugaras utakon, 1985, Évgyűrűkben 1988, Vergődő szél. A kárpátaljai magyar irodalom antológiája 1953-1988, Magvető Kiadó 1990, Töredék hazácska, 1994. stb.). A múlt század kilencvenes éveinek végén visszavonultan él, súlyos betegség okozta halál ragadja el köreinkből.

Kovács Imre Attila: Thézeusz vagy Ikarosz?

<< Az UngParty NetCafé archívumából. Első közlés: UngBereg almanach, 2000.

Kovács Imre Attila

Thézeusz vagy Ikarosz?

Tűnődő jegyzetek a kárpátaljai magyar líra egynémely sajátosságáról

(60-as, 70-es, 80-as évek, röpke kitekintéssel a 90-esekre)

I.

„Illetéktelenségem tudatában” – írta Lator László1 az enyémmel hasonló tárgyú rövid cikkében, s úgy intézte a dolgot, hogy a „szélen”2 verselők ne buksi fejük megcirógatásának vagy kritikusi alászállásnak véljék földijük szívből jövő üzenetét. Aztán valahogy mégiscsak mentegetés lett a „levél”, az irodalmár erkölcse errefelé menekült a szorongatottság magyarjainak elképzelt súlyos pillantása és a szakmai engesztelhetetlenség kötelmének, a céh vigyázó szemének sugárkeresztjéből. „Fogjanak kint is, bent is egeret” – tanácsolta a kishaza tollforgatóinak, miközben (a képnél maradva) ő sem csípte fülön a maga egerét, mert kapaszkodnia kellett a csillagokra hajló házgerincen – a jóindulatú szólamok kísértő mélysége fölött.

Lator nem kifejezetten szakírói, inkább lírikus nézőpontját mélységesen megértem. A tudós kritika elbeszélő (történeti) hajlandóságát nem készteti irodalomtudományos cselekvésre a kárpátaljai magyar líra „homályból homályba” bujkáló életrajza. Számos körülmény nehezíti a műnem regionális történetének kontinuus előadását: nincs önmagát előlegező, beteljesítő és újrakezdő eseményesség, a „cselekmény” több szálon fut (ráadásul a szálak többsége elkerüli az irodalom köreit), s ha van is tételezett folytonosság, azt meg kell „mérni”, és kérdéses, hogy csak a poétikai mozzanatok meghagyásával egyáltalán újraírható-e a kishaza „nagy elbeszélése” stb. Ebből a szaggatottságból adódhat a felismerés, miszerint ez „rímel” leginkább a költészet valódi, térségbeli létmódjára: a drámai szituáltságra. Vagyis, ami kicsúszik a kint is, bent is egeret fogó líra „karmai” közül, ami epizodisztikus tarkaságban villódzik a szerves alakulástörténetben érdekelt krónikairodalom horizontján, az „drámailag” igenis hozzáférhető. Csak a szereplők gazdag viszonyrendszerét, az „isteni” és emberi szándékok bonyolult hálóját, a konfliktusok lélekomlásait kell rendezői ihletettséggel darab-egésszé, egész darabbá álmodni. És lehet a kárpátaljai „színpadot” a katharzis halvány reményében (egyébként anyaországi impossibilitevel) is bámulni, mert hisz’ rég tudjuk, hogy valóban dráma játszódik, játszattatik a szemünk előtt. (Olykor úgy, hogy a nézők bekapcsolása a kismagyar pörformanszba kerülendő, avantgárd manírnak számít!)

De ami igaz (szerényebben: találó) az életvalóság allegorikus vagy metaforikus (tudományos) rögzítése és szemlélhetővé tétele szerint, az esetleg üres keretté válhat az irodalmat az életbe, az életet az irodalomba habaró „élő-kép”-ek kritikai értelmezése során. Az viszont aligha vitatható, hogy a kárpátaljai magyar lírából mind a mai napig hiányzik az a drámai figura, aki elsősorban poétikai hőstettet hajt végre. Aki olyan művek sorával szcenírozza újra a „darabot”, hogy a szunyókáló vezéresztéták is jegyzetfüzetük után kezdenek el kotorászni. Csendeskés, középfajú drámára nem izgulnak rá a főkritikus urak! Ám ha lenne egy hős (az ő kedvéért még a romantikába is visszaszeretnénk!), már a tanulmányírásnak sem lenne gátja, hiszen tőle visszafelé minden előtörténetté szerveződne, és az összes fél-historikus sallang egyszeriben befonhatóvá válna egy történeti főmotívumba. Sőt, a „lírikus” (személyes-esszéisztikus) pertraktálás is megkapná a maga szimpátia-antipátia centrumát, amiből kiindulva, vagy ami felé tartva intuitíve helyesen számolhatna be az így felfogott értelemteljesülés magánvíziójáról. Csak sajnos nem történt meg a nagy dobás, késik a nyelvileg pazar, rafinált és lekenyerező nagymonológ.

Egy igazán jelentős költő ínségét szenvedi a kárpátaljai magyar költészet, s még a tetejébe’ egyszerre éli át az e hiány okozta kínos-szemérmes gyötrelmet, és a poétikai „hérosz” eljövetelét önironikusan, játékosan elvető büszkeséget. Naná, hogy elkelne itt egy üstökös, egy istenadta zseni, naná, hogy naiv ez az ezredfordulós messianizmus!

Kárpátalja literátus elméi ennél nyilván mélyebb tudással rendelkeznek helyzetükről, s ha át is borong rajtuk az imént leírt ambivalencia, meggyőződésük, hogy minden másképp van. Ez a másképpen-valóság fogja mérni az én illetékességemet, ami (megtartván a klasszikus műnem-hármasság segédfogalomként alkalmazott rendjét) valójában illetéktelenség: nem érzem (líra), nem ismerem (epika), nem szenvedem el (dráma) a hiteles, létbengyökerező tudást adó kisebbségi sorsot.

De nem vagyok alávettetve a helyi tabuknak és legendáriumoknak sem, megfogalmazom hát a tételem: noha minden erőfeszítés egy jelentős, európai mércével mérhető szépliteratúra kialakítására irányult az elmúlt évtizedekben, a puszta működés akadálytalansága érdekében oktrojált nem-esztétikai értékrend elsősorban e cél elérését zárta ki. Minél jobban állt a kisebbségi irodalom szénája, annál nagyobb megerősítést kapott az (elfogadtatás érdekében érvényesített) nem-irodalmi értékrend helyénvalósága, ami az ezen való belülmaradásra ösztönözte a költőket és más szegénylegényeket. Mentül jobban szuperált a rendszer, annál kevesebb esélye volt a létrehozásakor megfogalmazott vagy áhított állapot elérésére. Azt hiszem, ezt nevezik kelepcének. Ráadásul nem is valami ördögi ravaszság fundálta ki, mert akkor erőt vehetett volna rajt’ egy a köznapinál fejlettebb morál vagy intellektus. A dolog egészen egyszerűen természetesnek hatott, miközben valószínűleg természetfölötti tüneménynek gondolták volna, ha mégiscsak előverekszi magát egy fenomén – a várakozásoknak megfelelően.

Külön próbatételt jelenthettek az enyhülési szakaszok, a főhatalom stílusváltásából vagy gyöngüléséből származó fél-szabad periódusok, amelyek egyfelől fokozhatták az óvatosságot, mondván: nehogy a kedvezőnek ígérkező változások „felhagyjanak” dialógust megengedő logikájukkal, s ezért hagyni kell beérni azokat a folyamatokat, amelyekből a megnövekedett „játéktér” adódik; másfelől az új idők új követelményeket támaszthattak: a költészetbe eleve „bekalkulált” politikai nyomás enyhültével nyelvet és horizontot kellett (volna) váltani. Tehát ajánlatos volt a szervezeti lojalitás, és időszerű a poétikai megújulás, okos dolognak tűnt a kivárás, és sürgetőnek az új helyzet „kibeszélése”. A hatalom „figyelmetlenségének”, szunyókálásának illúziója oldott valamelyest a résenállás görcsén (az idegrendszeri tónust a ravaszkás óvatosság egyenlítette ki), de nem „törölte” azt a nyelvet, amin és ami fölött újból és újból helyreállt a kapcsolat a dicsőséges óidők szimbólum-készletével.

Hiába, no, a kárpátaljai magyar költészet a negyvenvalahány év alatt mégiscsak a „helyesen” megválasztott magatartás függvényében létez(get)hetett. (Elég baj!)

II.

Az egyetemes magyar irodalom feltételezettségével3 és a poézis hangsúlyozott immanenciájával dolgozó irodalomtörténetírás és kritika eddig csendes zavarodottsággal szemlélte a kárpátaljai magyar műhely költői megnyilatkozásait. Nemigen tudott mit kezdeni a speciális regionális helyzetre épülő esztétikai jelentésképzéssel, a térségi meghatározottság „provinciális” kódjával, de az az „egyetemesség” sem volt ínyére, ami a kollektivista-birodalmi szisztéma folyományaként ideológiai korlátok között imitálta a pátosz végtelenségét. Kárpátalja regionalizmusából ugyanakkor nem formálódhatott ki egy „transzilván” tudathoz hasonló attitűd, s talán nem is a történeti-kulturális kapaszkodót biztosító gazdag múlt hiánya miatt, nem azért, mert a töredék nép magárautaltságának nem voltak meg a preideologikus, múltbéli tapasztalatai. Amiatt nem vált lehetségessé a megmaradás érdekében vállalt szenvedés és lefokozódás heroikus kompromisszuma, mert a népek nagy családjában nem illett duzzogni: az identitáskeresés teremtette feszültségekre a közös lelkesültség leplét borították. A kárpátaljai magyarság kénytelen volt a szerencse fiának gondolni magát, hiszen a világtörténelem legfejlettebb társadalmi alakulatába vonódott be, s átugorhatta a magára találás egyéni, önmarcangoló időcsapdáját. Ettől kezdve már nem kellett az ántivilág fakult jelmezeiben illegetnie magát, ugyanis az új intendancia az ideális jövő pionírjának zubbonyába húzta.

A regionalitás, a fél-különállás morális energiái a kulturális énkép megalkotásának immár anakronisztikus feladatával felhagyva, a sajátos közlésformák „össz-szovjet” lefordíthatatlanságát belátva, a túlélés szolgálatából a nem feltétel nélküli kooperáció oldalára álltak. Az együttműködés mint vitathatatlan humán érték akkor veszítette el erkölcsi töltését, amikor politikai kényszer-jelleget öltött, illetve a belátás az igazodás racionális gyakorlatát egy kollektivista üdvtan elismerésének irracionális vállalására cserélte. A túlélés lekerült a napirendről, a töredék magyarság „Ugocsa”-erkölcse feloldódott a hatalmilag szavatolt világrendbe, amelyben – úgy remélhette – az életlehetőség konszolidált formáin keresztül részesül a relatív különállás kulturális méltóságából. Leegyszerűsítve: lemondott szellemi integritásáról, egyediségéről (tehetett volna egyebet?), abban bízva, hogy „különös” státusát kivívhatja az „általánossal” folytatott dialógus révén. Csakhogy az „általános” helyén a „totális” állt, s így a kárpátaljai magyarság sorskérdései mindig egy taktikai zónában kötöttek ki. Az előrelépéseknek, a nemzetiségi vívmányoknak újfent azokhoz a központosító reflexekhez kellett igazodniuk, amelyek a rendszer önbizalmából eredő rugalmasságát időről időre görcsbe rántották. Egy világrendet képviselő birodalom „beltagjaként” egészen más lehetőségek kínálkoztak, mint mondjuk egy szövetséges ország kisebbsége számára; egy fedél alatt élni az óriással sajátos próbatétel volt, amit épp’ a sajátosságok tompításával, áthangolásával, „szótárbavételével” kívántak megoldani. Sose felejtsük el: a Szovjetunió utolsó negyvenegynéhány évének világában zajlott a kárpátaljai elszakított magyarság napi küzdelme, beszorítva a nagyhatalmi pragmatizmus területi „dialektusa”, alacsony horizontja és a patetikus ideológia lelógó, festett ege közé.

A kultúra, az irodalom (az anyanyelv) engedélyezése annak a tanulási, nevelődési, önképzési folyamatnak a kikötésével történhetett meg, amely az össz-szovjet kód átviteléhez szükséges médiumot látta a nemzeti nyelvben. Továbbá az irodalomcsinálásnak, s főleg a lírának el kellett ismernie azt a „felettes én”-t, amelyet egy mitologikus Lenin-képből kivonatoltak, s avattak egy naiv kommunista üdvtörténet spirituális, és mégis néven nevezhető instanciájává4. A nyugat-európai, klasszikus modern költő-szerepek képviselhetetlenségéhez hozzájárult még a csoporttudat tisztázatlansága, a kis (magyar) és nagy (szovjet) közösség hierarchikus viszonya nemzeti oldalról való bemutatásának, lelkesült megéneklésének a skizofréniája, ráadásul ez az alkotáslélektanilag egyébként termékeny dilemma nem tematizálódhatott mint az individualitást megalapozó létprobléma.

A magyarokkal, ugyebár, az a baj, hogy valami furcsa (sőt káros) szemléleti tévedés folytán furton furt tótágast állnának (by Hegel), a felépítményben látván saját társadalmi létük fogódzóját, holott az anyagi termelésből, a matéria biztos talajából nő ki minden, ha nem is az égig. A kisebbség idealizmusa saját „felépítményi” önállóságának tévhitéből táplálkozik, innen a fordított észjárás, amit az „alap”-ba való alámerítéssel lehet orvosolni. A terápiában összemosódtak a ráolvasásos rituálék és az ideológiából tetszés szerint levezetett, tudományközelinek elismertetett processzusok. A megszállottan viselt irodalmi magyarság exortiójára a birodalmi Tan „jezsuitái” alaposan fel voltak „műszerezve”: a költészetről szóló általános és hivatalos doktrínát még a szovjet harmincas évek elején (1932-34) véglegesítették (gyökerei persze néhány évtizeddel korábbra nyúlnak vissza5), miszerint a szépirodalom nem is szép, inkább hasznos vagy alkalmas, eszközszerű valamicsoda az osztályok globális harcában. Ahogy véget ért a világforradalomra való egy-ügyű várakozás, lezárult a szovjet proletkultos avantgárd quasi-politikai ambícióit elfojtó kultúrharc, elmúlt a formalista iskola6 és Majakovszkij, attól kezdve az irodalomnak ki kellett vennie a részét az egyre fokozódó osztályharc elméleti hátországának illusztratív támogatásából. Három alapelvét viszont (a realizmust, a pártosságot, és a népiséget) legalább anynyira nehéz volt egyeztetni, mint a francia forradalom hármas jelszavában a szabadságot és az egyenlőséget, hiszen a realizmus „igazmondása” a pártosságon méretik le, és beszédmódja is a feltételezett nép feltételezett ízléséhez szabatik; a pártosság és a népiség pedig csak valami elkötelezett, felvilágosult népakarat virtuális „terében” boronálható össze, amely így a vezetők és vezetettek eszmei indítékú munkamegosztásának irodalmi újratermelésére buzdít.

Ezekhez az egymásba gabalyodott, de Kárpátalján a 80-as évek közepéig koegzisztáló alapelvekhez a kisebbségi magyar irodalom (költészet) viszonya még további bonyolultságokkal terhes, mert a hűségként felfogott realizmus ábrázolásbéli és morális előírást is tartalmaz, a típusban pedig fedésbe kellene hozni a többségi „tapasztalatot” a kisebbségi nézőpont „absztraktumával”. A pártosság meg egyenesen „letiltja” a néptöredék és a nem magyar többség érdekpluralitásának részletezését. Ami a népiséget illeti, ez artikulálható legkevésbé, mivel a dolgozó tömegek etnikai megosztásának rémével csak úgy lehet leszámolni, ha a népélet zsáneres bemutatását nem háborítja semmiféle különutas tendencia, vagyis a népiség ős-kommunista, érintetlen lendületéhez nem keveredik hozzá a modern, polgári nemzet-eszme aktuális dilemmája. A líra, emelkedettségénél fogva fölébe kerülhet az említett antinómiáknak, s „szárnyalhat”, még az elvártnál is magasabban (csodálatos, üres ballonként), vagy róhatja a töprengés eltévedt Micimackó-köreit egy engedélyezett hangulat alaktalan batyujával a vállán. Mindez mégis tétlen, görcsös kielégületlenséghez vezet, s nem hajszol poétikai kísérletezésbe mint más, mondjuk szerencsésebb tollforgatót.

Ha anyaországi (nem egészen pontos) analógiával akarnám megvilágítani a régió irodalmáról szerzett benyomásomat, azt a következő drámai kijelentésben összegezném: Kárpátalján több mint negyven évig tartott az „ötvenes évek”. Igazából ez választotta le a magyarországi kritikát a kishaza teljesítménye alapos elemzésének „becsületbeli” ügyéről. A szakírókat az az ideológiai túlfűtöttség riasztotta el, amelynek ágensei a nyelvi homlokzat takarta zavarosságokra való rákérdezés után bizonyára csípőből tüzeltek volna a betolakodóra. A magyar irodalom történetében „megszakított folytonosság”-ként aposztrofálják az ötvenes éveket7, mivel a klasszikus modernség második hulláma kiteljesedésének folyamatát egy importált művészetideológiai szemléletformával próbálta meg „felül írni”. Ez a bonyodalom közjátékszerű, kínos emlékké fakult (fakíttatott), részben az ‘56-os forradalom örökségén a „hagyományos”, népi-urbánus megosztottság szerint jussolók aktivizálásának elkerülése érdekében, részben az irodalmon túli, ideológiai mozzanatokkal nem foglalkozó irodalomelméleti és kritikai irányzatok mércéjének általánossá válásának következtében, végül, de nem utolsó sorban kegyeleti okokból.

A magyar irodalom, úgy tűnik, kiheverte a kényszerpálya fáradalmait és szégyenét (legalább volt egy mondata a zsarnokságról!), s további, önálló tájékozódásának kizárólag a követhető minták globális kavargása vagy saját inerciája szab határt. Kárpátalja „gyógyulása” viszont alig képzelhető el türelmes számvetés és némi önélveboncolás nélkül. Míg nem jelenik meg a régió „ötvenes évei”-nek nemzedékekre rugó tapasztalata az irodalomban (s most egyáltalán nem politikai gyónásokra gondolok!8), egy lehetséges új nyelv által is birtokba véve, addig jószerével csak az avantgárd havonkénti tabula rasai és korszakdeklarációi köthetik le a figyelmet, s alakíthatják a helyettes irodalmat. (És tulajdonképpen ez sem kevés!)

III.

Amennyire nélkülözhetetlen a helyzetérzékelést segítő, nagy erudícióval bíró anyaországi kritika a régió „lenni akaró” irodalma számára, olyannyira nélkülözi azokat az „iskolateremtő”, autonóm műveket, amelyek az életkommentáló monotónia fölé emelkedve kilátópontot kínálhatnak a szellemi táj feltérképezéséhez. A szabadságélménytől tartósan megfosztott irodalmi beszédmód „fékezett habzása”, nyelvi szűkreszabottsága, sőt érdektelenre tompítottsága az oka mindennek, vagy a befogadói mentalitáshoz való alkalmazkodás esztétika alatti formákat kiváltó vállalása a ludas, netán a literátus fajtájú tehetségnek a városiasság őrlő-serkentő idegizgalmaitól távoli „eltésztásodását” hibáztathatjuk? De hiszen minden nagy szó beömlött már a versekbe, kipróbáltatott a fejkendők és kalpagok fölötti gondolati líra, és utóbb bekövetkezett az ismert világot megzúzó botrány, a keleti mozdulatlanságot, tízezer évre tervezettséget európai időre cserélő rendszerváltozás. Valószínűleg nem az élmény-szerkezetben vagy a lírai felfokozottságot (az ellenoldalon: a saját mélységeiben tapogató mélabút) szövegművé szervezni nem tudó művészi inkompetenciában lelünk magyarázatot, hanem a kisebbségi lét errefelé általános feltételeire és múltbéli helykereső kísérleteire kell egy pillantást vetnünk.

A Kárpátalján a ‘60-as évek közepétől kibontakozó magyar „reneszánsz” az Ungvári Állami Egyetem néhány évvel korábban létrehozott ugor tanszékéről indult, ártalmatlannak tűnő, „szent zűrzavart” támasztva (irodalmi önképzőkör, néptánc csoport, vidéki kulturális jószolgálat stb.). Az események miáltal is áthágták a birodalmi logika szabta határokat: (a Hatalom hangján szólva) bizonyos túlbuzgó egyének fél-legális, önszerveződő kiscsoportokat verbuváltak etnikai alapon, s missziós külsőségek között, érzelmekre ható módon ideológiai befolyásuk alá akarták vonni az egyetemi ifjúságot és a lakosság erre fogékony köreit. A hatalmi centralizmus sem azt nem tűrhette, hogy a „manipulálással”, vezérkedéssel kacérkodó, elkötelezettség szempontjából gyakran labilis értelmiség a saját (túlértékelt) feje után menjen, és központi függelmű intézményeken kívülre helyezze tevékenységét, sem azt nem viselte el, hogy a nemzeti különállás kulturális szeparációban bontakozó, kezdetleges alkalmai megbontsák az internacionalizmus hatalmi kommunikálásának zárt rendjét. Ebben a túlpolitizált közegben nem fordulhatott elő civil kezdeményezés, szívügy, meg efféle csacskaság, kizárólag a doktrínák pontifex maximuszai ruházhattak fel bármit is jelentéssel, s iktathatták az „államilag létező” kategóriájába.

A Forrás Stúdió jámbor, önképzőköri szárnypróbálgatása (az Együtt csoport „szamizdatja” után) egészen egyszerűen a rendszer diszfunkciójaként kezeltetett, értelmezhetetlen (nemzeti szimbólumokat használó) és gyanús jelenségként. A művészi megformáltságot kereső, a közösségi ethoszt élesztgető csoporttal szemben egy „reálisabb” síkon lépett fel a hivatalosság: politikai és ideológiai kanosszát járatott a nyájtól elbitangoltakkal. Nem a művészi produkciók színvonalát firtatta, felőle akár sok kis Ady és Vörösmarty is ülhetett azokon a felolvasásokon… Így fordulhatott elő, hogy a politikai abszurddá dagadó ügy „visszamérgezte” a Forrást, amely saját jelentőségéről egy idő után csak a politikai sérelem horizontján tudott nyilatkozni, elfogadván az önkényuralmi szótárt, s ezzel belépett az ellendiskurzus rendszerfüggésébe. A Forrás tehát politikai és nem művészi vereségként élte át szétszórattatását, majd az erkölcsi győző szerepét osztotta magára (szerintem joggal), bár máig sem tisztázta a Stúdió líratörténeti jelentőségét a kárpátaljai irodalom adott időszakában. A Forrás Stúdió nem a megújuló líraszemlélet kísérleti műhelyeként, hanem a KMKSz előképeként van legendáriumba véve.

A Forrás tragédiája az, hogy a hatalom kénytelen volt beletenyerelni ebbe a lelkes vállalkozásba, a Forrás Stúdió pedig kénytelen volt a „kultúrharc” és a kisebbségi jogok politikai terében definiálni a történteket. Az erő pozíciójából alkalmazott túlzó reagálás olyan jelentőséget adott a Forrás lírájának, amire a versek („tisztán” poétikai karakterükkel) nem szolgáltak rá, s mindebben közrejátszott a költészet propagandisztikus hatását túlértékelő, azt „jövedéki terméknek ” tekintő, vulgármarxista esztétikába burkolózó államrezon, és az etnikai kisebbséggel szembeni parttalan bizalmatlanság. A magyarságra mért „döntő” vereséget mégsem a Forrás betiltásának „egyszerű” ténye szimbolizálta, hanem az a taktikailag logikus lépés készítette elő, hogy a politikai-képviseleti irányba eltolódó, eredetileg kulturális tematikájú „mozgolódásokat” távol tartották a számukra úgyis csak egyenlőtlen feltételeket megengedő hatalmi szférától (ahol a lassú alkufolyamatokban lendületét veszti a kisebbségi „voluntarizmus”, ahol a magyar vezetőket egy másfajta arányérzék realitásáról meg lehet győzni), illetve a továbbra is konokul verselni akarókat egy pártirányítás alatt működő újság gyámsága alá helyezték. Erre mondják azt, hogy ügyes: szétválasztották és magakoptató harcba fordították a kis magyar „reneszánsz” közéleti-mozgalmi és önkifejezésben érdekelt ágát.

A kárpátaljai magyar költészet „szervi” hibájának fundamentumáig érkeztem, nevezetesen: a Forrás szétkergetése után minden nemzedéki, irodalomra kapott törekvés az Ungvári Állami Egyetem magyar tanszékének és a Kárpáti Igaz Szónak az egymást kiegészítő és erősítő „nevelő” munkájában részesült. A tanszék feledtethette a Forrással kapcsolatos pártmulasztását, az újság új, felelős funkciót kapott, a hallgatók írhattak a Kárpáti Igaz Szóba, akit pedig megkedveltek a lapnál, jelentkezhetett egyetemre (ha akart). A baj nyilván nem ebben az ésszerűnek tetsző munkamegosztásban keresendő, hanem a politikai kötelességteljesítés kettejükre kirótt, korszakos kényszerében, amelyet a működés (némi öncsalással: szolgálat) lehetőségéért cserében tudomásul vettek, s olykor önként „tökéletesítettek”. A Kárpáti Igaz Szó fiatal magyar verselőket patronáló munkájának „legpoétikusabb” pillanatában sem téveszthette szem elől, hogy itt most nem „költészünk”, de igenis formáljuk a jövendőt, szeretjük az Eszmét, és főleg Lenint. Az újság jottányit sem engedhetett propagandisztikus kötelmeiből, abból, hogy politikai szócsőként erősítsen fel kívánatos jelszavakat, hogy közharagot imitálva vagy a Párt szavaként pellengérezzen ki kótyagos tévtanokat, hogy hallgasson vagy kioktasson, nyaljon vagy faljon. Mégsem a politikai maszlag, a kötelező mese fertőzte meg az ifjakat a lapnál (vagy még elég fiatalok voltak ahhoz, hogy próbát tegyenek valami lelkesült, egyszerű dogmatikájú hittel). A Kárpáti Igaz Szó írni tanított egy olyan retorika jegyében, amelyet a politikai akarat „súlyveszteség nélküli” közvetítésére dolgoztak ki, amely épp ezért a világos, egyértelmű szöveget tekinti kizárólagos ideáljának, amely az áttetsző, könynyen befogadható cikket eszményítette. A versre vetítve ezek a „prózapoétikai” jegyek elvárt személyiségvonások is egyben: a költő legyen nyílt, őszinte, egyértelmű9 stb. A lírikus ziláltságon (de hisz’ még oly fiatal!) üssön át a komoly hit és a szabatos nyelvhasználatért folyó szakadatlan küzdelem. Jaj, bizony, elvétetett itten a „csak úgy írdogálok” magáértvaló, gyermeki öröme, a százszor hibázó, öntisztító játék, a durcás visszavonulás kedves esetlensége. A lapnál megfordulók beledresszírozódtak a szabályos megjelenés dobütéseinek gálya-moráljába, a hitvalló kollektivizmus szókincsjármába, s a sok „segítség” (a javító toll!) ráadásul egy életre szóló fogalmazás-kényszert ültetett a fej mögé, kb. úgy tarkó tájon.

A kárpátaljai magyar lírát innentől számítva a politikai publicisztika retorikája és stíluseszménye szülte, és azóta költészetnek minősül mindaz, ami ezzel az örökséggel szemben döntetlenre viszi a „játszmát”. Az újság kiravaszkodta, kidögönyözte, kikészségeskedte a mindennapok forradalmiságának lírai adóját a poéta faberektől, de műveltséget, még inkább erről szóló igazolást nem adott. Erre kellett az egyetem magyar tanszékének líra-felelős munkatársa, aki a tudomány tekintélyével támogatta a bimbózó lelkek zöngeményeinek nyomdaképessé tételét, mert úgy tudta (maga is úgy tanulta), hogy a szocialista realizmus tulajdonképpen módszer, s mint ilyen elsajátítható, ergo stúdium tárgyává tehető10. Ez idő tájt e diszciplína az ő körein belül leledzett, nem csoda hát, hogy gondoskodásának nyoma (illetékességének tudományos garanciája lévén) mélyen és sötéten beégett pártfogoltjaiba11. Az általa írt verselőző kisesszék, előszók és más, fontos opuszok viszont nem ennek a gazdag tudományosságnak voltak méltóságteljes lerakatai, hanem jobbára a publicisztika felé kacsingattak, s a pedagógiai buzgalom, a népnevelő alkalmak kihasználása rendre elvették az időt és a teret az érdemi elemzésektől. Sem a bensőséges szakkérdésekben nem sikerült kivágni a rezet, sem az olvasói tájékozódás nem kapott kritikai viszonypontokat. A tudósból a rácsodálkozás, a kritikusból a líra „házibarátjának” nyájassága maradt csak meg, és egyre késett annak az (itt irodalomtörténetet pótló) lajstromnak az összeállítása, amit manapság kánonnak szokás mondani.
Magammal vitázva jegyzem meg: könnyű azon a vidéken kánont emlegetni, ahol az irodalmi termés mérete és jelentősége – mintegy mellékesen – előhívja a maga kanonizátorait, akik világos szempontok és itt-ott kilógó motivációk szerint azonmód a kultúra számtartóinak jelentkeznek. A kánon ilyesformán a fuldokló bőség elleni bűvszó is, a szavak vízesésében hápogó, légszomjas filosz mentőmellénye. És a restanciáját utolérni képtelen olvasó „bosszúja”.

Az irodalomtól kevésbé „sújtott” Kárpátalja neodemokrata kánonját (minden szép, minden jó) nem csupán az „egyszemélyi” felelőtlenség virágoztatta fel, kellett hozzá a rosszul értelmezett szolidaritás szovjet-magyar infrastruktúrája is. Az anyanyelvi műhelyek intézményesültek vagy szorosan összefonódtak valamely hivatalos orgánummal, tehát a szerzők ide- vagy odatartozásuk szerint osztoztak az „erősorrenden”, egyébként mindenki költő vagy író volt. Ha lehetett is tudni, hogy ki a jó, az über-kánon, a totalitarizmus szolgálati szabályzata a saját szemmagasságáig nyomta össze az ízlést. A kárpátaljai tudósok és újságírók együtt keresték a jelzőket, egyeztették az alanyt az állítmánnyal, együtt javították a helyesírási és világnézeti hibákat az ifjú poétákkal, gyakorlatilag elő-„kanonizálták” a lírát – utána szépen megdicsérték.12
Summa summárum: a Kárpáti Igaz Szó és a magyar tanszék líra-felelős pedagógusa közös gyámkodásának köszönhetően létrejött egy olyasfajta irodalmi diskurzus, amely, az elszakadt magyarság bármely megnyilvánulásával összehasonlítva is, egyedülálló, én úgy nevezném – „állami gondozott” költészet. (A ‘90-es évek már egy más történet.)

IV.

(Kitérő) A néhai Szovjetunió jóravaló dolgozói szerették a komoly, megfontolt politikai útmutatást, kivették a részüket az anyagcsatákból és a mindennapok illedelmes örömeiből. Puritán, de alapvetően kedélyes lényüket át meg átjárta a vezetőik iránt érzett gyermeki szeretet, ám ha kellett, gyűlölni is tudtak, felismervén a kijelölt ellenséget. Jövőre szegezett nyílt tekintetükben ott parázslott az éberség, simogató-parolázó markuk pöröllyé csontosodott a harcban. A szovjet dolgozók részt vettek a tervtúlteljesítésről szóló brigádértekezleten, minden friss hajnalon megsimogatták a traktoruk sárhányóját, szövőgyári munkásnőket bemutató, színes újságokat olvastak, és rajongtak a műkorcsolyáért. Kirándultak, fát ültettek, és fáradt, noha acélos térdükön lovagoltatták az unokájukat (akinek már sokkal, de sokkal jobb lesz).
    Látogassunk meg közülük egyet a peremvárosi szürkészöld lakótelep harmadik tömbházának hetedik emeletén. Vigyünk magunkkal egy palack könnyű bort és egy kárpátaljai magyar költőt. A lakásból harsány esztrádzene szól, amivel (nevezzük őt így) Iván kissé hamisan, de tele torokból együtt énekel. A kinyíló ajtórésben megjelenik a nagymama barázdált arca, fölötte ragadós, érett káposztaszag. A résen lökjük be a megilletődött kárpátaljai magyar költőt, aztán gyorsan (nem erőszakosan!) csukjuk be kintről az ajtót, s liftre sem várva siessünk el a helyszínről. (Ja, a bor, most már mindegy!) A lényeg, hogy odafenn, a hetedik emeleten elkezdődik a barátkozás, ki-ki elősorolja majd életének fontos eseményeit, megérteti a másikkal, hogy mi az a régi-régi üzenet, amit gyermekkorától hordoz a szívében, s így, a harmadik pohár vodka után nem bírja magába fojtani, no meg a nők, nagyszájú, szurtos angyalok a műszak végéig, és így tovább. A kárpátaljai magyar költő állja a sarat, s észrevétlen végigsimítja a zakóját a belső zseb fölött, ahol legújabb kéziratainak paksamétáját hordja. Várja a megfelelő pillanatot, a fecsegésbe egyszer csak beálló, tétova csöndet, és akkor…
     Biztosan történt volna valami felejthetetlen, egyetemes tanulsággal szolgáló emberi kitárulkozás, vagy valami más, amit ez a kis fikció a Nagy Fikció (Szovjetunió) szétpukkanása után már aligha tudhat elképzelni.

A kárpátaljai magyar líra elmúlt évtizedekbeli tétovaságainak és bukdácsolásának elsőszámú felelőse a költő. Végül is ő fogja a tollat, ami irodalomként előáll, az az ő izzadmánya, ő írja fölé a nevét, és ő közlekedik a dicsőség légpárnáin Korzószerte, láthatatlan babérkoszorúval körbesugározva. Csakhogy a (már sokat emlegetett) hatalom jobban szereti egybeterelni a csellengő poétákat, és a kölcsönös szocializációra bízni a leghaladóbbak közvetítette normák elfogadását, valamint célzott, „rásegítő” intézkedésekkel jutalmazni vagy büntetni az útkeresőket. A kollektivista elven nyugvó társadalom betegségnek, veszélyforrásnak tartja a magányt, amit a költő alkalmasint világgá kürtöl, sőt ehhez a személyes mélyponthoz szabja egész világképét. A hazugság nem abban van, hogy a szerző szomorú, hanem hogy az irodalom, a költészet hatásos, lebilincselő eszközeivel „kedvet csinál” a szomorúsághoz, sötét szemüveget biggyeszt a csillogó szemekre, és keserű páclébe meríti a munka-mámorban fürdő szíveket. Bizonyára van repedés a falon, rálépnek az ember lábára, lemarad a fizetésjegyzékről, túlszámlázzák a gázt, de ezek átmeneti kellemetlenségek, ezeken felül kell tudni emelkedni, mert „a felhők fölött mindig kék az ég”. A költő hivatása a segítségnyújtás és az optimizmus sugárzása, a pozitív társadalmi energiák felerősítése. Nem kellenek a szomorúmanók, a köldöknézők, a savószemű érzelem-fakírok. Az összeterelt (a zászló alá összeterelt) versírászok rá fognak döbbenni, hogy saját sebvakargató, önsajnáló elesettségüket annak a kollektivitás-élménynek az átéletlensége okozza, ami a költőket szükségszerűen össze kellene hogy fűzze (: imigyen szólott az Irodalompolitika).

A nyitott és tanulékony kárpátaljai magyar költő bele is lovalta magát abba a boldogságba, amely akkor fog ránk köszönteni, ha most, a körülmények dacára, hajlandók vagyunk boldogok lenni. Nagyjából kétezer verset olvastam el a kishaza irodalmi terméséből13, s boldogság-ügyben a következő fokozatokra leltem14.
Van az elragadtatottságnak egy szinte önkívületi neme, amihez lépcsőzetesen jut el a vers: először az anyagi világ emberépítette műveit veszi sorra, majd rátér a vívmányok tudati feltételeire, az egyéni hősiességet megsokszorozó összefogásra, végül megfejti a titkot, félrehúzza a szavak sápadt függönyét, s a csattanóban az égre, a Csillag irányába mutat. Máskor eldördül az Auróra ágyúja, magasba lendülnek a zászlók, kitör az örökbéke, visszatér Lenin. Ezeknek a verseknek (a középkori ikonfestészethez hasonlóan) nagyon kötött a formakincse. Hangütésük a himnuszköltészetééhez fogható. A csúcspont, az Eszme színről színre látása (visio Dei – Dante az Úr előtt) visszamenőleg igazol mindent, „szakralizálja” a kopárabb nyitómondatokat. A szerző titokzatos kiváltsága, hogy az elkötelezettségnek eme transzállapota csak költészetileg érhető el: a művész különleges érzékenysége segítségével megközelíti a kollektívum harcát és döntéseit tápláló erő forrását, és a pártos beavatottság magasabb fokára jutva teljesen átadja magát az így megtapasztalt lényegiségnek. Ekkor a népet mozgató Eszme hirtelen egy fejben villan fel, elviselhetetlen szépségben. A költőt melegség önti el, mint a morfinistákat, és gyorsan lejegyzi a látomást.

A második fokozat a mozgalmi szerelmes vers. A szerelem tárgya  az Eszme, s mint a „normális” szerelmes versekben, ahol a dolgok a szeretett lény közelségének vagy érintésének köszönhetik fontosságukat, itt az Eszme rávetülése fokozza fel a tárgyi valóságot, s kölcsönöz fétis-szerű megjelenést az overallnak, a lompos fülű tehénnek, a kilométerkőnek. Ebben a jelrendszerben Lenin mint családtag jelenik meg, ő az Eszme szülője, tehát a költő imádottjának legközelebbi hozzátartozója. A mozgalmi szerelmes versekben már felbukkan a kárpátaljai ember és táj, kirajzolódnak a regionális karakterjegyek, ám ennek nem valamiféle szűkkeblű lokálpatriotizmus a magyarázata, nem „csak úgy” szeretjük Kárpátalját, hanem mert észrevettük, hogy a kishazát is megérintette ez az alakot öltött politikai szenvedély. Márpedig mi mindent szeretünk, amihez csak hozzá ér. Következésképpen: ti is szeressetek bennünket.

A harmadik grádics boldogság-faktora ugyan nem szakad el teljesen az Eszme megkérdőjelezhetetlen jelenvalóságától, de a költőt töprengésre készteti a szocialista realizmus ábrázolásmódja és az eszmény metafizikai árnyalatának nyelvi kifejezhetősége közti feszültség. Úgy reflektál az Eszmére, hogy a népélet ideális (nem ritkán idealizált) képeit festi. Új mozzanat az önlefokozás, amely válasz a költő-szerep népéleten kívüliségére, a művésznek a heroikus termelőmunkából a lélekgondozás értelmiségi „segédcsapatába” való visszavetettségére. (Az ars poetica-szerű krédók gazdag ihletforrása!) Az önlefokozást ellensúlyozandó elszaporodnak az intelmek, a költőtársak pirongatásai, fellengzősségük korholása, a szolgálattétel elhanyagolása miatti dörgedelmek.

A szabvány-jókedv visszaszerzése a harmadik fokozatban némi spekulációt igényel: a versírász felteszi, hogy a nép értelmessége főleg életmódjában van, s habár ő nem ezt az életmódot választotta, ennek az értelemnek, vitális és világnézeti egy-ségnek (ha törik, ha szakad) a végére jár; az első lépésben – úgy, ahogy illik – az Eszmét nevezi ki a népélet jelentéscentrumának, majd a javított „hegeli” szisztéma segítségével szükségszerűen rájön, hogy (nem a Szellem, hanem) az Eszme akar magára ismerni a kollektív történelemgründolásban. A pontos megfigyelések a végtelen Eszméhez kötődő végtelen tárgyiasságokról végtelen számú információt továbbítanak: a költő tévedhetetlenné válik, s egyszersmind az ábrázolás is korlátlan tárgykör birtokába jut. Kárpátalja így automatikusan betagolódik az Eszme szerinti széles értelmezésű népéletbe, továbbá a magyar „tárgyiasságok” a centrált világkép különleges, de nem külön létezőinek számítanak (gojzer varrás, örök élet plusz egy nap). A fáradságos gondolati munka jutalma a vers empíriájának fokozódása, és a szerző közösséghez-tartozásának boldogságos tudata.

Míg a fentiek szerint a költő a közvetlen termelőmunkától való elszakadásának lelkiismereti problémáját úgy oldotta meg, hogy feltétlen alávetette magát az Eszme uralmának, rendteremtő felsőbbségének, s így visszakapta helyét a Rendben, s egyúttal a Közösségben, addig a „negyedik típusú találkozás” a boldogsággal szerényebb eredményekkel kecsegtet. Az Eszme felismerhetetlenségig átstilizált motívumait a boldogságkeresésnek az emberi „térben”, a társadalmi kapcsolatrendszerben tájékozódó, lázas gesztusai nyomják el. Ez a líra sokkal kommunikatívabb, ami a „nyelvszerűség” tudatosulására hatott nagy mértékben. A magánélet játszmái, elkeseredett csatái még fellebbeznek ugyan a kollektívumhoz, de az Eszme tündöklő napja már nem ragyogja be azokat a fontossá vált mikrovilágokat, ahol immár az erkölcs „napszaktól” független, éjjel-nappal szolgálata szükségeltetnék. Ráadásul bebizonyosodott, hogy az Eszme tételes elsajátítása és a nevében folytatott absztrakt küzdés élesen elválik a hatalmi praxis átvilágíthatatlan szervezetétől és megnyilvánulásaitól, s ettől kezdve a „megmaradás” már nem tárgyalható az Eszme univerzalitásához kapcsoltan. A kollektívum sem az Eszmét hordozó adottság, hanem az emberi kapcsolatok felől létesülő, s meglétének kimondásával valóságossá váló gondolati keret stb. Meg hát az imperialisták, a vietnami agresszorok és afrikai alkirályok könnyebben „legyőzhetők”, mint legújabb, nyűgös és gyönyörű szerelmünk, aki nem akarja tudomásul venni ezerfiókos lelkünk időnkénti kiömlő kacatjait.

Kárpátalja hirtelen megtelt „fazonokkal”, „nyelvekkel”, maga a boldogság is alig lett megkülönböztethető a költői feladatok incselkedő, izgalmas kihívásaitól. Ennyi lelki „jav” azért már sok volt a kárpátaljai magyar költőnek, s mielőtt az új tapasztalatok áthatották volna az errefelé hagyományos líranyelvet, megint egy szűkös szótárból kezdett el válogatni, egyetemes, boldogító szimbólumok után kutatva. Vagy ha nem talált ilyeneket, akkor egy „értékarányos” mítoszra, valami régi díszletezésű félisteni példázatra váltott. Itt van mindjárt az Ikarosz-mítosz, ami Kárpátalján különösen kedvelt és sokat idézett, talán  a Napot ostromló hős lírai kiaknázhatósága miatt, esetleg elnyomott mélylélektani okokból.

Dupka György, Horváth Sándor, Finta Éva és mások is szívesen használták az ifjú építész értelmetlen és szívszorító históriáját – de csak a leleményes meneküléstől a tengerbe zuhanásig. A mese eredetileg ott kezdődött, hogy Daidalosz és Ikarosz illő fizetségért elvállalta egy rendkívül bonyolult labirintus megépítését Minosz király szigetén. A fortélyos építmény arra kellett a királynak, hogy felesége, Pasziphé szörnyszülött gyermekét elrejthesse a világ elől. Így is történt, s attól fogva a bikafejű szörny, a Minotaurosz a labirintusba tévedt szerencsétlen emberek húsával élt, széttépte és felfalta őket.

Daidalosz és Ikarosz, befejezvén a munkát, már épp’ továbbállt volna, amikor Minosz kijelentette, hogy nem hagyhatják el a szigetét, nehogy bárkinek is elárulhassák a labirintus titkát. Ezért eszelte ki Daidalosz a szökésüket megkönnyítő szárnyakat; a többi tudható.

Bizony, aki felépítette (saját maga démonainak is) a labirintust, az ne a Nap felé röpdössön, hanem várja Thézeuszt! Vagy vegye kezébe a madzagot…

(V.) Jegyzetek

1 Lator László: Illetéktelenségem tudatában. In: Kárpátaljai Minerva, II. k., 2. füzet; Minerva Műhely, Budapest–Beregszász, 1998. 82-85.
2 A kárpátaljai magyar irodalom eddig legteljesebb antológiájának anyagát fél évtizeden át szerkesztették (1983 nyarától 1988 novemberéig), a szedést Magyarországon, a nyomtatást és kötést a Szovjetunióban (!) végezték, a szocialista köztársasági szövetség megszűnésének „előestéjén”. Szovjet-magyar kiadványról van tehát szó, a fülszövegben jelzett „teljesség” a végórákra oly’ jellemző megvilágosulás jegyében áll. A kötet címét olyan grafikai megoldással írták a borítóra, hogy az legalábbis kettős értelmet kapott. A nagy kezdőbetűs „Szél” magát Kárpátalját, a szélen lévő „kishazát” is szimbolizálja, és nemcsak egy meteorológiai jelenség költőileg sokat használt neve. (Az orosz nyelvű cím vetyer-ében nincs „áthallás”, de a „vergődést” sem fordítják.) Így az antológia címe, a Vergődő Szél helyzetjelentés és segélykiáltás. A kötet összeállítása egyébként rendkívül óvatos, példaként a 79-re datált Demjén Miklós-verset hozhatom fel (Féltés), amely a szerző 1982-es önálló kötetében még apokaliptikus vízióval zárult (a címe ott: Vers), az antológiában viszont csöndeskés, sőt jövőtváró befejezést „nyert”. (Vergődő Szél. A kárpátaljai magyar irodalom antológiája, 1953–1958. [Szerk.: M. Takács Lajos]; Magvető Könyvkiadó–Kárpáti Könyvkiadó, Budapest–Ungvár, 1990. 607 oldal)
3 Ezt a magától értetődőséget veszi górcső alá Tőzsér Árpád egyik invenciózus tanulmánya. A nemzetiségi irodalmak új, vagy a régi fogalmi apparátus szerint kezelhetetlen alkotásainak dilemmája helyett azt veti fel, hogy a problémás művek egy csoportja nem új, és szigorú értelemben az a bizonyos fogalmi apparátus sem létezik. Írásának egy tanulságos részletét idemásolom: „…az elmúlt évtizedekben egyre-másra íródtak térségünkben (a Kárpát-medencében) a magyar nemzetiségi irodalomtörténetek és lexikonok, s közben egyetlen összefoglaló elméleti munka, monográfia sem vizsgálta meg az ún. határon (értsd: Magyarország határain) túli magyar irodalmiság elméleti alapjait…(…) Irodalomtörténészeink olyasmivel foglalkoztak hát, amiről nem tudhatták biztosan, hogy létezik-e egyáltalán. Természetesnek vették »a határon túli magyar irodalmak« autonóm létét, azt a valamit, ami már akkor (a szocializmus bezártsága idején) sem igen volt természetes. (…) De most meg aztán azt vesszük természetesnek, hogy a szóban forgó irodalmak (illetve alkotóik) az ún. egyetemes (egyetlen?) magyar irodalom részei. Holott erre a bizonyos »egyetemes magyar irodalomra« ugyanúgy rá lehetne (és rá kellene) kérdeznünk…” (Tőzsér Árpád: Az irodalom határai. A nemzetiségi irodalom, a nemzeti irodalom és a világirodalom fogalmáról Cselényi László és Grendel Lajos néhány műve kapcsán. Tiszatáj, 1999. március, 65-66.)
Tőzsér tulajdonképpen érti az „egyetemes magyar irodalmat”, valahogyan érti, csak az értelmezéséhez nem talál (kap) elméleti fogódzót, így az alkalmazások „magától értetődősége” (e láncszem híján) joggal nyugtalanítja.
4 Lenin kárpátaljai „jelenlétének” művelődéstörténeti hagyományát Gortvay Erzsébet egyetemi tanár filológiai felfedezése alapozta meg, miszerint „itt született Pásztor Árpád, a világirodalom elsőként számon tartott Lenin-versének szerzője.” (Sugaras utakon. A kárpátontúli magyar nyelvű irodalom antológiája (1945–1985). [Szerk.: Petro Lizanec, Gortvay Erzsébet, Vaszócsik Vera]; Kárpáti Kiadó, Uzshorod, 1985. 312. old.)
5 A szocialista realizmus módszerét (valójában a párt művészetpolitikájának kulcsfogalmát) a művészeti NEP-korszak művelődési népbiztosának, Lunacsarszkijnak a tanítványai, és az 1932. április 23-án szétkergetett RAPP befolyásos, volt vezetői, a plehanovi ortodoxia hű követői dolgozták ki Sztálin állandó, és atyainak egyáltalán nem nevezhető irányításával. Szántó Gábor András „irodalmizált sztálini munkastílusnak” tartja a szocialista realizmus módszerét, amelyen (Plehanové mellett) Kautsky írásainak is ott maradtak a közvetett nyomai, főleg a kérdésben perdöntő Sztálin-i ízlés rejtett „struktúrája” következtében. (Szántó Gábor András: Sztálin és a szocialista realizmus. In: Mítosz és utópia. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum Kiadó, Budapest, 1995. 304-316. old.)
Lenin – mondjuk 1905. novemberi dolgozata (A párt szervezete és a pártos irodalom) – azért nem felelt meg mint elméleti alap, mert Sztálin még élénken emlékezett a futuristák NOSZF utáni anarchisztikus akcióira, amivel szemben Vlagyimir Iljics nem volt kellőképp’ erélyes.
6 Ejhenbaun még írhatta 1922-ben, hogy „Az orosz intelligencia s vele együtt a tudomány meg voltak mérgezve a monizmus nézeteivel. Marx, mint igazi német, az egész életet a »gazdaság«-ra vezette vissza… Megtalálták az alapvető tényezőt, sémákat kezdtek építeni. A művészet nem fért be a sémába, kihajigálták. Létezzen csak mint »visszatükrözés«. Néha hasznos a felvilágosítás szempontjából.” (Idézi Nyírő Lajos: Az orosz formalista iskola. In: Irodalomtudomány. Tanulmányok a XX. századi irodalomtudomány irányzatairól. [Szerk.: Nyírő Lajos]; Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970. 154. old.)
Nyolc évvel később Viktor Sklovszkij a Lityeraturnaja Gazetában (az 1928/29-es sztálini fordulat után vagyunk) publikálta az Egy tudományos tévedés emlékműve című cikkét, amiben kijelentette (megígérte?), hogy a jövőben irodalomtörténettel kíván foglalkozni, és elsajátítja a marxista módszert. Sklovszkij meghátrált, mindenféle „És mégis mozog!” dac nélkül, de a gyanakvás (éberség!) megmaradt, és 1936-ban sem találtatott fölöslegesnek olyasmit írni, miszerint a legvilágosabban a formalizmus fejezi ki – a kapitalizmus imperialista stádiumának termékeként – a burzsoá művészet és a burzsoá művészetelmélet széthullását (Vinogradov). Sklovszkijék akár tévedhettek is, csak ezt a jogot megvonták tőlük. Akármilyen szintű vita helyett „egyszerűen” stigmatizálták a csoportot.
7 Elsőként Kulcsár Szabó Ernő, méltán (és nem mindig méltón) vitatott irodalomtörténeti hosszú-vázlatában. (Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története, 1945–1991. Argumentum Kiadó, Budapest, 1993. 198 old.
8 A lelkiismereti okokból vállalt, nyilvános kiábrándulásra íme egy (ritka) példa, ám én mégsem ebben látom (de még a Benjámin László-s stilizáltságú mea culpákban sem!) a „fordulat” ígéretét: „sötétség s dicsfény egyveleg, és pusztulás végül, / nem sejtettük, hogy itt minden hazugságra épül. / Azt hittük, jófele megyünk: néztük a csillagot, / mely magas tornyon, éjben is tündöklőn ragyogott / (s aki mást látott, másnapra már megvakíttatott).” (Kecskés Béla: Múlt és jövő. In: Évgyűrűk ‘90, Kárpáti Kiadó, Ungvár, 1991. 27. old.)
9 Idézet egy jubileumi válogatás előszavából: „csak azok kerültek be egy-egy versükkel a kötetbe, akik, úgy éreztük, nemcsak írásaik színvonalával, eddig elért eredményeikkel, de fejlődőképességükkel, munkánkhoz való viszonyukkal, társadalmi magatartásukkal is méltókká váltak arra, hogy legjobbjaink közt tartsuk őket számon.” (Megtart a szó, segít az ének. Tizenöt költő tizenöt verse. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1986. 3. old.) E rövidke részlet nemcsak arról tanúskodik, hogy a lélek ifjú mérnökeit levizsgáztathatták a kommunista „antropológia” legáltalánosabb elveiből, hanem nyilvánvaló üzenet a hatalomnak is: nyugi, kézben vannak tartva a gyerekek!
10 A sok, citátumnak kínálkozó „gondolatból” egy: „az irodalom technikájának elsajátítása, az összes megelőző korszakok irodalmi hagyományainak kritikai elsajátítása olyan feladat, amelynek megoldása nélkül önök nem válhatnak az emberi lélek mérnökeivé”. Imigyen oktatta írásra a leendő szovjet írószövetség tagjait, és világította meg számukra az írásművészethez vezető tanulási folyamatot Zsdanov, 1934-ben. Az irodalom megtanulható, fegyverei birtokba vehetők, a harcot mi nyerjük meg! Sztálin nem volt különösebben elégedett Zsdanovval. Egyszerűen ezt várta tőle.
11 Marad a kérdés: a szubjektum meghaladhatja-e, hogyan haladhatja meg azt a struktúrát, amelynek a terméke?
12 Most, amikor néhány nevet körbemagyarázok, nem egy elkésett, pótlólagos kánon körvonalait igyekszem megrajzolni, nem törekszem rendet tenni a szétszórt javak és felmagasztosult ügyetlenségek „hátsóudvarában”, csupán (szerintem) jellemző veszteségek, elszalasztott lehetőségek vagy ígéretes jeladások közt tallózom.
S. Benedek Andrással kezdem, aki mai szóval „nyüzsgedelmes” alaknak számított a ‘60-as évek második felében. Garabonciás, izgága figura, ráadásul nagy hatással volt az egyetemi ifjakra. Akkoriban a hivatalosság erősen kifogásolhatta az olyan szavakat, mint: agonizáló, korhadt, halódó, bomló, hullaméreg, undor, lótrágya, utcanő. A lassan rothadó szívéről meg az út szélén döglődő lóról faragott verset (Baudelaire-i kéjjel). Bedobta a prágai tavasz fülesbombáját is a dísztribünön ülők közé, megdicsérvén a behívócédulát égetőket. „Hitemet is elhagyom!” – hejehujázta a Béni fiú. Nahát, hogy ez irodalom?!… Több bátorság volt benne, mint poézis, az ma már látszik, „dekadenciája”, a nagy írósorsok szuggerálta szertelensége, pózai mégis fölszabadítólag hathattak a környezetére, oldhatták a bekerítettség-érzést, és ami döntő volt: kiderült a beszédmód és a nyelv szabadsága, ha nem is a léttel, de legalább az államideológiával, a korabeli „valósággal” szemben. Zavart keltő személye 1976-ban áttelepült Magyarországra. Az azóta írt, általam ismert versei megsínylették, hogy szerzőjük elszakadt régi „sikerei” honától: átlagosak, néha csak bombasztosak. Az emlékezés vékonyka virágai.
Számomra a kárpátaljai magyar költészet ‘80-as évek végéig elnyúló, jól ledöngölt őstalajába Dupka György szerzeményei illenek bele leginkább. Népművész ő: versezeteinek jobb fordulataiban tetten érhetők az elit irodalomhoz való „felkívánkozás” futó hangulatai, ám ezt rögtön letorkolja az ösztönösség, a fabrikáló öntudat. Nem tud győzni saját „őserején”, bütykös, kiszínezett, tollal-gyönggyel berakott játékok felé húzza a szíve. Komolysága széles lapokkal határolt, rosszkedve baltával faragott. Természetéhez soha nem tudott eltalálni a nyelv ösvényén. Műhelyében roppant ütésekkel kalapálja a hűlő, fáradó anyagot. Pályája valószínűleg lezárult, mert beszédmódját az az ideológiai-szemléleti struktúra alakította ki, amely történetileg megbukott, és éppen zavaros utóvédharcokban őrli fel magát. Témái közül bizonyára maradandó lesz a népek egyenrangúságon nyugvó barátsága.
Tárczy Andor az az Ady Endre, aki nem ment el Nagyváradról, de még korai nagy verseit sem érkezett megírni. Nagy barátja az örömöknek (az életnek), jól megvan soha nem pótolható, örök mulasztásai társaságában, egy cinikus, újságírós piszkatúrájú alak – nyolckilós szívvel. Nem is volna muszáj neki verset írni, aztán belefog, s mentül inkább foszlik a mindenről írni tudó, napi kipróbáltságú fölény, annál jobban erőlteti a csinálást. Tárczy körül hiányzott a polgári sajtó politikai pluralizmusa, a sok Bakonyból egy kis Párizs. Úrnak és elátkozottnak kellett volna lennie, meg a halál rokonának. Némely versében persze ott van: mindent megkapott és semmit sem ért el. A Tegnapután c. kötetében egészen lelassul, egy tiszta pontot keres, csak hát a világnak rég nincs egyetlen archimédeszi pontja, s az a rengeteg pont, amelyik vadul riszálja magát, nem tisztaság tekintetében versenyez. Tárczy, ha tíz év múlva újra írja az addig elkészült verseit, ő lehet Kárpátalja egyik legnagyobb költője – s ezt tessék szó szerint venni!
Meglehetős fejtörést okozott (a nemrég Magyarországra áttelepült) Finta Éva, aki az indulásakor kijelentette: „néha elhiszem, hogy költő vagyok / s ehhez még verset se kellene írnom…”, mintegy megadván a kulcsot a kishaza véznácska poéziséhez. Finta az évek során (módosult az Oscar Wilde-i álláspont) megalkotta Kárpátalja legspekulatívabb líráját, pontosabban szólva – kigondolta. Ott vette fel a boldogságkeresés fonalát, ahol a sajtón és a sajtóval nevelkedett pályatársak (nekiütközvén a beszélt nyelv korlátainak) elejtették, csak nem előre indult, egy gazdagabb vagy önmagát reflektáló nyelv bozótosába, hanem visszafelé. És ennek csak részben oka, hogy érezhette: nem győzi majd retorikával a kalandot; a meghatározó a lelki értékirányultság volt, visszafordult a koraidők szemléleti egységéhez, az aranykorhoz, amikor még szólongatható volt a boldogság. A nyelv tágítása, bővítése helyett a meglévő nyelv „kikérdezését” választotta, mert még mindig ott kell annak lennie, ami egyszer már megmutatkozott. A szavak új kombinációja, a régi jelek másfajta, merészebb rendje rá kell hogy valljon a harc értelmére, az öröm szerkezetére, a vállalkozás evilági céljára. Egyre gabalyosabb versek birkóznak a feladattal, hol fojtogatja, rázza a néma szavakat, hol pátoszba hanyatlik, hol József Attila, hol Várnai Zseni. Ha nem hagy fel a költészettel (ne tegye!), és békén hagyja az agyongyötört rációval visszaszerezhetetlen „békeéveket”, kicsit „megöregszik”, akkor… de mikor?
A legmakacsabb verselő széles e tájon Horváth Sándor. Nagyon kapaszkodik a költészetbe, nem ereszti. Rengeteg mesélnivalója van. Kötelező téma a természet: az évszakok (főleg a nyár, tél nincs, csak hó), a hegyek, az eső, a teljes horizontú táj. Szépre válogatott jelzők, érzékeny piktúra, máskor a giccs kályhaezüstje, és egy vödör zománcfesték mint rímelés. Második témakör a Mindenség: űr, Nap, Hold, atom, elektromosság, fizika, kémia. Semmi parajelenség, szikár materializmus silbakol a vers bejáratánál, s csak azokat a kozmikus és természettudományos megjelenésű szavakat engedi be, amelyek két tanúval tudják igazolni, hogy maximum a szimbólumságig akarnak elvonatkoztatni közismert jelentésüktől. (Nem a tollam lódult meg – egy kis irónia vagy humor felfrissítené Horváth oeuvre-jét.) Az utolsó témakör túl (vagy innen?) van a földi és égi szférákon: létkérdések, a személyiség gondolati megoldatlansága, egzisztencialista dilemmák, ontológikus paradoxonok. A feladat itt meghaladja Horváth erejét (nyelvét). A meditációi puhán leeső közhelyek, vagy grammatikai görcsök közt múlnak ki. A Távolságok c. kötetének „svédasztala” után a Kishaza hívószavai jobb elrendezést biztosítottak az anyagnak, kár, hogy az erős szakaszokat lerontja pár érthetetlen ügyetlenség. Mint a küllők közé nyomott vasrúd.
A saját dikcióval rendelkező szerzők egyike Füzesi Magda. Majdnem hibátlan ritmikája kiemeli a „mezőnyből”, előnye akkor csökken, amikor összetettebb tárgyat kell rövid, pattogó sorokba hasogatnia, vagy egy jelentősen rétegzettebb élményvilágot muszáj (saját hitelességének érdekében) „elmondókásítania”, mint ahogy az Ady c. versében megesett. Füzesi finom, érzékeny, így korai lírájában pont az okoz feszültséget, hogy alapvetően lírai énje a kérlelhetetlen küzdelem agitátoraként lép fel. A nyolcvanas évek közepétől sötétebb színeket is alkalmaz a műveiben, legnagyobb problémája a „felnőttéválás”, a kamaszkori rajongás újraértékelése, de az ideológiából való kiábrándultságot nem köti össze a dikció megváltoztatásának kísérletével, ráadásul a régi ritmus a zord témák fölé is visszabűvöl valami kabátujjból előrángatott, preparált optimizmust. Füzesi Magda legerősebb ösztöne a szeretetéhség, ezért nem akar szomorúnak látszani.
13 Fő forrásaim a következők voltak:
A várakozás legszebb reggelén. Füzesi Magda, Balogh Balázs, Ferenczi Tihamér, Balogh Miklós, Kecskés Béla versei. Kárpáti Könyvkiadó, 1972. 78 oldal
Balla Teréz: Így jöttem. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1985. 23 oldal
Balla Teréz: A hallgatás oszlopai. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 1995. 80 oldal
Balogh Balázs: Kaláris. Kárpáti Könyvkiadó, Uzshorod, 1974. 62 oldal
Balogh Balázs: Csillagzene. Kárpáti Könyvkiadó, Uzshorod, 1979. 47 oldal
Balogh Balázs: Üzenet. Kárpáti Kiadó, Ungvár (Uzsgorod), 1989. 71 oldal
Balogh Miklós: A mindenség tenyerén. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1980. 23 oldal
Czébely Lajos: Évszakok ösvényein. Hatodik Síp Alapítvány–Mandátum Kiadó, Budapest–Beregszász, 1996. 70 oldal
Demjén Miklós: Hív a távol. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1982. 23 oldal
Dupka György: Ikarusz éneke. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1979. 23 oldal
Dupka György: Tavaszra születtem; Kőszeghy Elemér: Változom. Kárpáti Kiadó, Ungvár (Uzsgorod), 1990. 127 oldal
Évgyűrűk. Almanach. (Szerk.: Dupka György); Kárpáti Kiadó, Uzsgorod, 1987. 159 oldal
Évgyűrűk ‘88. (Szerk.: Debreceni Mihály, Dupka György); Kárpáti Kiadó, Uzsgorod, 1988. 119 oldal
Évgyűrűk ‘89. (Szerk.: Debreceni Mihály); Kárpáti Kiadó, Ungvár (Uzsgorod), 1989. 118 oldal
Évgyűrűk ‘90. (Szerk.: Dupka György); Kárpáti Kiadó, Ungvár, 1990. 112 oldal
Ferenczi Tihamér: Szívem volt már minden. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1979. 23 oldal
Finta Éva: Vállalkozás az örömre. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1979. 23 oldal
Füzesi Magda: Gyöngyvirágok. Kárpáti Könyvkiadó, Uzshorod, 1977. 39 oldal
Füzesi Magda: Egy ember a tömegből. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1983. 23 oldal
Füzesi Magda: Útban hazafelé. Kárpáti Kiadó, Uzshorod, 1984. 39 oldal
Horváth Sándor: Itt és most. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1981. 23 oldal
Horváth Sándor: Távolságok. Galéria Kiadó, Ungvár–Budapest, 1993. 84 oldal
Horváth Sándor: Kishaza. Tárogató Lap- és Könyvszerkesztőség, Ungvár, 1995. 104 oldal
Imre Sándor: Menetrend nélkül. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1980. 23 oldal
Kádas Kati: Ego. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 1995. 80 oldal
Kőszeghy Elemér: Teremtő titkot. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1984. 23 oldal
Lendület. Ifjúsági almanach. (Szerk.: Márkus Csaba); Kárpáti Kiadó, Uzshorod, 1982. 64 oldal
Megtart a szó, segít az ének. Tizenöt költő tizenöt verse. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1986. 23 oldal
Nagy Zoltán [Mihály]: Dolgok igézetében. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1983. 23 oldal
Nézz töretlen homlokomra. A Forrás Stúdió versantológiája. (Szerk.: Fodor Géza); Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 1994. 247 oldal
Penckófer János: mert. Új Mandátum Könyvkiadó, h. n., 1993. 71 oldal
Stumpf Benedek András: Régi versek. Hatodik Síp Alapítvány–Mandátum Kiadó, Budapest–Beregszász, 1995. 71 oldal
Sugaras utakon. A kárpátontúli magyar nyelvű irodalom antológiája (1945–1985). (Szerk.: Petro Lizanec, Gortvay Erzsébet, Vaszócsik Vera); Kárpáti Kiadó, Uzshorod, 1985. 344 oldal
Szivárványszínben. Ifjúsági almanach. (Szerk.: Márkus Csaba); Kárpáti Könyvkiadó, Uzshorod, 1977. 127 oldal
Tárczy Andor: Ölelkező évszakok. Kárpáti Igaz Szó, Uzshorod, 1985. 23 oldal
Tárczy Andor: Tegnapután. Tárogató Lap- és Könyvszerkesztőség, Ungvár, 1995. 104 oldal
Zselicki József: Rokonom, csillag. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 1994. 88 oldal
14 Az elgondolás, hogy a szocializmushoz való költői „szocializáció” stádiumait a boldogságkeresés ismételt, változó kísérleteiként jellemezzem, talán Adam Schaff felfogásával áll szorosabb kapcsolatban, aki szerint „…minden szocializmus egyfajta boldogság-elmélet, még ha nem is minden szocializmus harci teória, hogy a reális küzdelmet szolgálja ezért a boldogságért.” (Adam Schaff: Marxizmus és egyén. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1968. 90. old.) Természetesen a kárpátaljai magyar költők fokozatos (némi túlzással: tendenciózus) „kijózanodását” a társadalmi rend gerjesztette eufóriából nem a szocialista szisztéma kontrolljának vagy az individuum gyógyulásának vélem, hanem az irodalmi munka belső szelekciójának tulajdonítom. S ha így volna, ezt azért kifejezetten reménykeltőnek tartanám.


Kovács Imre Attila tanulmánya

az UngParty Netcafé archívumából

Első közlés: UngBereg almanach, 2000. Újraközölve: NetPánsíp 2001/1

kárpátalja, költészet – magyar irodalom Kárpátalján, tanulmány, cafe-arch: az ungparty net-café archívuma

Vasagyi Mária: A kőkecske

Vasagyi Mária

A KŐKECSKE

Pünkösdkor temették Félix ükapát, az osztozkodásra Medárd nap délutánján került sor anno Domini 1910. A világon aznap senki sem volt szerencsétlenebb és vesztesebb Fülöp dédapánál. Nem amiatt, hogy csupán egy tanya jutott neki kilenc hold földdel, hanem inkább a kedvenc gyermekek, Jusztin és Jozefina, két egyhasi testvér és öccsük, az örökké mosolygó Márk fülsiketítő patvarkodása és gyalázkodása okozott mérhetetlen fájdalmat a bölcs öregnek. Hogy mi váltotta ki a perpatvart, valójában sohase tudódott ki, mert a szavak, bármily harsányak voltak, belevesztek a zápor zuborgásába, így a hallgatózók – családtagok és a jelentéktelen számú cselédség – csak annak a szónak az ismételgetését jegyezhették meg, hogy föld. Aztán Jozefina kicsapta az ajtót és a záporban átfutott az udvaron, felpattant kérője, egy bánsági fakereskedő – csodák csodája – éppen a kapu előtt várakozó komfortáblijára, pedig szívből utálta az okulárés daliát, aki a tavaszi vásáron figyelt fel parázs szemére. Forrt benne a düh és úgy döntött, feláldozza törékeny lelkét és roppant sovány testét, csak minél messzebb kerüljön a Sárkánysortól, halálos gyűlöletét bizonyítandó. Jusztin nagyapa viszont türelmetlenül várta suttyó legénykori álma beteljesülésének örömteli fejleményeit, amelynek percei hamarosan el is érkeztek. (Mert a valószerű létfelfogás igen magas fokát valló halandónak is, mint amilyen Jusztin nagyapa, vannak álmai.)
Vidéki kocsmai dáridókhoz, ünnepi tivornyákhoz szokott Jusztin nagyapám előkelő étteremben ebédelt apjával a székesfővárosban, amikor otthonról végleg elszármazott fivéreit, Antalt és Gergelyt keresték (sikertelenül) csaknem országszerte, s útjuk Pestre vezetett. Merev derékkal frakkos pincérek szolgálták fel a fogásokat. Holott arcuk verejtékezett, talpuk alig érintette a földet, szálltak, dehogyis, suhantak a tükrös terem mennyei fényözönében, hozzá se értek a széktámlához és az asztalokhoz, amelyek lába jó állású volt, mint otthon a felsővárosi varrólányoké, kik izgalomba hozták Jusztin nagyapát. Poharak csengtek össze itt-ott a kalapos úrnők és halk beszédű urak asztalán és félszegen, mértékletesen a csipkézetes szélű ragyogó tálcákon, itt kissé határozottabb hangon a kriglik és az üvegek, másként a teli és másként az üres flaskók (micsoda muzsika!), de ezek is egészen véletlenül. Hangfoszlányok szálltak, összefonódtak és lebegtek a fűszerillattal, rántott hús és gombamártás, vaníliásdesszert és ínyes borok élvezetes illatával, majd távolabb, a kisteremben a bársonyos dohányfüst édes-kesernyés gomolyával. Halkan zsongott az a csodás mikrokozmosz és volt abban a zsibbasztó morajban valami titokzatos, megnevezhetetlen, fennkölt. Nem csoda, hogy ilyen miliőben szárnya nőtt a pincéreknek, képzeletben velük röpködött Jusztin nagyapa is, már-már a tükrök, a káposztalevélre emlékeztető kárpit fölé, a rózsás csillárokig emelkedtek, mint az oltárképek felnőtt angyalai a nagytemplomban. Jusztin nagyapa most már a mennyezetről figyelte, mi történik odalent: a tulajdonos, vizslató pocakos úr, mint Mátyás álruhában, hol a konyhaajtóból, hol az aranykeretbe szorított hatalmas tükör mellől ellenőrizte, rendben történik-e az általános repkedés. Mindenki elégedett, sőt boldog volt, az urak és a hölgyek arca pírtól feszült és úgy tűnt, semmi se vethet véget annak a sehol másutt nem tapasztalható temérdek élvezetnek, amellyel a félig nyitott ajkak a tányérok fölé hajoltak lassan, hosszúra nyújtva a táplálkozás gyönyörét, vagy mohón, attól tartva, soha se telnek el a nemes ízekkel. Alighogy elállt az eső – a megdöbbenéstől pityergő hallgatózók fülében még dörgött Jozefina szitkozódása -, a Sárkánysor 46-os házára frissen festett táblát szegezett a cimfestőinas gyengéd, óvatos ütésekkel, nehogy sérelem érje a munkát, meg hát csak pár napja szegődött el. Ki gondolt akkor Fülöp dédapára, akinek hangját oly ritkán lehetett hallani, és az idegen kézre juttatott földre! Az, úgymond, elkótyavetyélt apaira! A cirádás úriház szebb volt a többinél, magas és tekintélyes; spalettás hat ablaka a táj egyetlen jelentéktelen folyócskájára nézett, amelyet a rohanó esővíz olyannyira megduzzasztott, hogy már-már feltörte a híd talpát. Négy gránitlépcső vezetett a hamuszín ajtóhoz, éppen olyan, mint a temető csöndjében lapuló kripták nemes anyaga, ami a mulandóságra emlékeztette a vendéget és más betoppanót. A táblán hátracsapott szarvú vaskos kecskeféle kuporgott haragoszöld fűben. A kőkecske! Szeme kiguvadt, mint Jusztin nagyapámé és csaknem az egész rokonságé, az ő szemüket festette meg bátran az ügyes mester, hamis mosolyú, csodálkozást színlelő pufók ábrázatukat, haszonleső ravaszságukat, tudatalatti véletlenből-e vagy heccből, ezt már sohase tudjuk meg.

  Jusztin nagyapa bejegyzése a pávaszemmintás mohazöld könyvébe: Vendéglöt nyitottam 910 jun10. Kerekes Pistának megattam az adóságot 670 korona. Üvegesnek tükörre 60 korona Függe Miklós és Pór Márton pincéreknek elöleg 70 kor. Bor Baranyábul esső miatt nem érkezet. Első vendég jun. 10-dikén 8 óra 10-kor Mák Ferenc disznokereskedö és fija Joska. Fogyasztottak: 2 adag malacpörkölt 4 töpörtös pogácsa 1 lit rizling 1 szoda Összesen 6 korona 4 fillér Még 22-en jöttek. Bev 52 korona 10 fillér. Sört rendelni (5 hordót) A konyhán 4 tányér eltört. Julit elküldeni mert berugott

Ősünk Franciaországból jött Pannóniába vagy négyszázötven évvel ezelőtt, állítja a családi hagyomány. Címerén kardot villogtató oroszlán táncolt ágaskodva, fogait vicsorgatva, alatta zöld mezőben három kék hullámvonal rikított párhuzamosan. Mindössze ennyit jegyeztek meg róla a családban. A Dunántúl szellős, erdős, szőlős dombjai tetszettek meg a nemes elődnek, új tanyája kietlen kastély lett egy hatalmas rétvíz szélén. Tavasszal fülsiketítő brekegés fájdította a Loire finom csobogásához, a szeretett otthoni erdők csöndjéhez, a pagonyban búvó pipiske civiteléséhez szokott fülét. Honvágyát enyhítette, hogy a békanyálas, piócás hansághoz néhány falu is tartozott zsellérestül, jószágostul. Így mesélték a család vénjei, akik már réges-rég elszakadtak nemcsak a mesebeli messzi folyómente, hanem a dunántúli ködlepte vizek emlékétől is. Akárhány levéltárban néztem utána a dolognak, családunk francia nevére a nemes urak, de a közelükben forgolódó alacsonyabb származásúak neve között sem akadtam, hanem annál gyakrabban zsellérek, kisgazdák, számadójuhászok sorában. Azonban ma is használatos mondásaink egyike – a hitetlen Tamások szájából gyakran hallani:
-Akkor lesz belőled valami, ha újra látom a Lóvár vizét. Lóvár! Aligha a dunántúli várlak – meglehet, csupán kúria – neve volt Lóvár. S mily különös koincidencia: legtöbbünk neve, akárcsak a déd- és ükapáké és testvéreiké és azok gyermekeiké, francia vagy idegen hangzású. Pedig legfeljebb paraszturak voltak, bő gatyában, lajbiban jártak, hajukat, mint hallottam, régente három varkocsba fonták, mint a pórnép általában. Ételeink íze és illata viszont messze földön elhíresedett a vendégeink által. A titok szülőről gyermekre szállt, leányágon öröklődött, persze a lánc velem megszakadt, betegségem miatt sohase ötvöződött újra össze: gyomornyaggató anorexiám az oka, hogy gyermekkorom óta messze kerülöm a híres kotyvasztások színhelyét, az ősi laboratóriumot, nemhogy tésztaformálással, szalonka-kopasztással, levesillatosítással tegyem még keserűbbé amúgy is boldogtalanra sikeredett életemet. S nem hagyhatom ki azt az eseményt sem a múltból, amely sorsfordító, mondhatnám végzetes volt az ősök életében. Az Eppur si muve már elhangozhatott, amikor egyik szerény műveltségű, ám borban baklárius ősünk a keresztkomájánál vendégeskedett Budán, s a vacsoraasztalnál egy patikusmesterrel vitába keveredett az ég forgásának tudományáról. Nem mintha különösebben érdekelte volna a Föld statikus volta vagy mozgása, ám truccos ember lévén nagy szóval kiáltozta a szerémi fehérbor hatására: A glóbusz márpedig forog! A patikárius, aki bíborosok és püspökök denunciánsa vagy a király udvarjárója volt, befújta az esetet ott, ahol ősünket hamarosan deklasszálták, nevét a nemesek könyvéből törölték, és még szerencse, hogy nem tartoztatták le, mert időben útonbujdosóvá lett. Jóllehet nem voltak nyugtalan vándorvérűek, a fiai szintén kénytelenek voltak tovafelé menni. A déli végekre is jutott belőlük, amikor jobb élet hitével forrt ide a nép. Ám az örökforgó golyó neve tabu a családban, ma is azt tartjuk, ha kiejted azt a szót, hogy glóbusz, egész biztosan balszerencse ér.

Jusztin nagyapa bejegyzése: Okt. 4-ike Lódoktort megvendégeltem Csillagot és Holót beoltá kettős adaggal. Juli hónap ösmét jöhet. Sári ellopott 5 koronát. Hordókat kifizettem 85 korona. Özvegy Kondás Regina Zsofi nevü hugának lakodalma lessz vasárnap. Bodag Misi vőfény kölcsön kérte a sárga ruganyos kocsit, 5 birka 330 lit baranyai rizlingg. Pálinka van. 1 ártány. 150 kilo kenyér. Rétest Lencsés Kati nyujt. Sándor rezesbanda. Főz Nádas Borbála (2 korona). Konyhafelülli falra cirádát pingált Káplár Feri (1 korona).

Petrőcről került a családunkba a tizenkilencedik század hetvenes éveiben Keresztes Róza, másképpen Énekes dédanyánk. Első perctől családtagnak érezte magát, alig múlt el néhány nap, híressé vált a mondókáiról. Karcos hangon szokta volt ismételgetni mások felkapaszkodása vagy kotymányba bukása láttán: Amennyit felfele, annyit lefele fordul a kerék. Akkorra már módos parasztcsaládnak számítottunk. Fülöp dédapám, aki oltárhoz vezette őt, Félixnek, a helybeli báró számadójuhászának Klára leánya előtt született három fia közül a középső volt. (A másik kettő pólyás korában szemverésben meghalt). Fülöp dédapa csodával határos módon életben maradása miatt volt szerencsésnek mondható: őt is elkapta a görcsös nyavalya, a ráfektetett ajtót levették már szikkadt kis testéről, amelyet megkékített a halál, amikor valami verébféle hussant be az ablakon és a gyermek a szárnycsapkodásra feléledt, tejet kért mézeskenyérrel, hasonlóképpen, mint a bibliai csodák szereplői. Félix ükapa nem szívlelte a menyét, mert Énekes dédanyám rátarti, veszekedős asszony volt, szókimondó, aki főleg családi összejöveteleken, de úgy, hogy idegenek is meghallják, nem átallotta előszedni a kőkecske-témát. Általában rigmusokban beszélt olyankor, csípősen példálózott, mint akiben rossz szellem mocorog. Így: Addig lapul a kőkecske a barázdában, míg szét nem verik. Vagy: Ahol nincsen kölkecske, akad ott egy kőkecske. Megint más: Tudjátok-e, melyik kecske nem mekeg? No? Hát a kőkecske! A kardos oroszlán helyett új állat jelezte ugyanis a család felemelkedését, ezt még a szomszédos falvakban is beszélték. Így lett jómódunk szimbóluma a kőkecske. Egyszerű a történet: hatalmas nyájat bíztak Félix ükapára, Bácskaságban alig volt nagyobb annál. Legényeivel egészen a szikesre terelte a bégetőket, a Völgyön túlra. Állandó egrecíroztatás közepette oly szigorúságban nevelte a bojtárokat, hogy elég volt elköhinteni magát, elejtették a sajtárt. Ismert az akríbia, amivel az utolsó megvénhedt bürgével is elszámolt urának. Becsületes munkájáért tisztességes kommenciót kapott. A juhászok eleje volt. Két év múltán földet vett, a legkövérebbet a déli határban. Boldog embernek számított volna, ha a felesége, Kakas Örzse nem tébolyította volna hétvégenként, amikor hazajárt tisztát váltani. Merthogy megtagadta tőle a szerelmet, a véle hálást, halk szóval csak annyit mondva, addig nem lesz gyermekáldás, amíg nem kanalazza ezüstkanállal a madártejet. Félix ükapa káromkodva pásztorkodott hétfőtől péntekig, szedtevettézve indult szántani szombat hajnalban, gyalázkodva beszélt az asszonynépről és a nyomorúságról a vasárnapi mise után a kocsmában. Egy ködös márciusi reggelen furcsa valamit fordított ki a földből az eke: kecske formájú kő sillámlott a barázdában. Ükapám addig forgatta, fürkészgette, mígnem a csoroszlyára ejtette, s most láss csodát: csak úgy dőlt belőle az aranypénz! Hamarosan kőházat vett Félix ükapa a főutcán, azután még egyet, azután oltárt emeltetett az új templomban, kettőt is, a következő évben fia született. Lépes gazda lett az ükapám, a vagyonnal nőtt a tekintély, mivel e kettő mindig együtt jár, mint fény és árnyék, két szerető testvér. Csakhogy a kőkecskét senki se látta ükapámon kívül, ő is mindig másmilyennek írta le, egyszer hosszú nyakúnak és hatalmas tőgyűnek, másszor vemhesnek és nevetősnek, legközelebb meg már szürkének és olajbarna hasúnak. Egyre nagyobb gyanakvással hallgatták egykori bojtárjai, az urasági cselédség, a rokonság. Mélyült a sejtelem és nőtt a gyanú, mind többen vonták kétségbe a kőkecske létezését. A telhetetlen parasztok viszont olyankor is szántották, túrták az anyaföldet, amikor már fölösleges volt, egymás földjére átszántottak, ott keresgéltek, kapirgáltak, s ez a természetellenes viselkedés gyűlölködést, bosszút, vádaskodást szült. Nemsokára híre ment, hogy betyárok cirkálnak a határban, a tanyákra is bekukkantanak és azzal dicsekednek, nem ismeretlen számukra a környék, mert itt egy juhász…
Lehetséges, hogy Félix ükapa homályos dolgokba ártotta magát? Anyagi megjavulásunkat illető számtalan kérdés bolygatja agyamat. De nincs, aki akár egyet is megválaszolna. Annyi igaz, hogy családunk főleg szegény sarjai, a lecsúszott rokonok ma is különös kíváncsisággal viseltetnek a föld mélye iránt, vérükben a turkálás. Vájják, ásózzák a talajt ott is, ahol nem kell, mint a piramisok feltárói, az idegen földet sem kímélik, ha módjukban áll távolabbi ég alatt kutászkodni. Földre szegett szemmel járnak mindenütt, mintha keresnének valamit.

Sorok a mohazöld könyvben: Jan 4-ike 911 Bodag Misi a sárga kocsit miután még okt 7-e éjjel eltörte most se hajlando megcsináltatni. Pörölöm hétfön. Jámbor Péter látta, hogy Vadász Pistának Kati lányát hempörgeté a kocsi ülésen a lakodalom után. Aztán a fojóba boritotta. Uj lámpák petrólejum 1 kor. 20 fillér. Pór Marci hektikás, bérét kiadtam 10 korona. Falrul cirádát levakarni mert Tötös Pista bácsit a felesége fújt orcájára és gombos csöcsére emlékezteti. Tisztelendöurnak 1 hordó baranyai vöröst kültem.

Bármennyire utálták a családban, vidékünkön asszonynép iránt szokatlan tisztelet övezte Énekes dédanyámat. Nagytörvényű, acéltestű asszony volt. Attól kezdve, hogy átlépte ipa és napa küszöbét, fáradhatatlanul dirigált, ítélkezett és élete végéig nem hagyott fel szekatúráival. Két okból nézték el (kivéve Félix ükapát) kellemetlen természetet. Az egyik: csaknem minden évben szült. Huszonöt esztendeig tartott e termékenységet bizonyító sokasodási processzus, eredménye tíz fiú és hét leánygyermek, közülük három leány – Franciska, Johanna és Helén – pár hetes korában meghalt, hasonlóképpen két fiú – Lőrinc és Frigyes -, Lajos pedig tízéves volt, amikor a Palicsi-tóba fulladt. Fülöp dédapámnak (akit apja a szájas asszony és a szaporasága miatt nem szeretett, amit még a halálos ágyán is kinyilvánított), akit másként Tejfölösnek neveztek, mert a felesége egy reggelen a szőlőbe induláskor megszégyenítette oly módon, hogy veszekedés közben az utcai csődület szeme láttára a fejéhez vágta a tejfölöskannát, szóval dédapámnak nyolc fia maradt – Jusztin, Félix, Marcel, Antal, Benedek, Gergely, Emil és Márk – és három leánya – Jozefina, Lujza és Fruzsina. Énekes dédanyám amint elválasztotta őket az anyatejtől, többé nemigen törődött gyermekeivel, egymást nevelgették, amely munkába besegítettek a távolabbi (nincstelen) rokonok, de legfőként a cselédek. Félix a századelőn kivándorolt Amerikába, soha többé nem látták. Marcel alulnősült Baranyából, napszámoslányt vett el, akit válogatott kegyetlenkedéssel igyekezett elűzni a család, de nem sikerült. Marcel feltékenykedő, komisz természetű, befolyásolható ember volt, ugratások, bujtogatások célpontja. Búskomorságba esett, amikor a felesége hat hónapos terhesen felakasztotta magát. Antal Budapesten ötvösmesterséget tanult, gazdag aranyműves családból szerzett feleséget magának, Gergely öccsét is felcsalta az úri életbe, kiiskoláztatta, hivatalnokot faragott belőle. Nem jártak haza. Emil papnak tanult a környék csodálkozására, mert a család nem volt kimondottan vallásos. Alighogy kikerült a kalocsai papneveldéből, végzett vele a tüdőbaj. Benedek huszadik születésnapján megázott a mezőn, kavernában halt meg. Márk, a legkisebb fiú, az örökmosolygó, roppant sok bosszúságot okozott Jusztin nagyapának a Fiastyúkhoz címzett éttermével, amelyet a főutcán nyitott nagy csinnadrattával és pontosan úgy rendezett be, mint fivére a Kőkecskét a Sárkánysoron. Habár ott már nem volt kövezet, a Kőkecske a vasútállomás meg a temető közelsége miatt kedvezőbb helyen volt, mint a napjában százszor is káromkodva emlegetett Fiastyúk. Ezenkívül Márk a vendégekkel, borárusokkal, pincérekkel, cselédekkel, piaci kofákkal ellesette, hogy s miként főznek, szolgálnak fel a Kőkecskében. Ezután mindent leutánozott és ahol csak tehette, vég nélkül ócsárolta Jusztin nagyapa éttermét, személyzetre, tisztaságra, konyhára sértő, sőt ízléstelen megjegyzéseket tett, persze alaptalanul. Igaz, Jusztin nagyapa se maradt adós, az örökmosolyra vonatkozó célzásai és híresztelései olyannyira becsületbe vágtak, hogy évekig húzódó pörösködést eredményeztek, a bírósági eseményeket a családon kívül a egész környék feszült figyelemmel kísérte, a helyi sajtó is beszámolt róluk egy-egy botrányosabbb tárgyalás után. Amikor viszont Jozefina 1913 tavaszán talpig feketében, szenvedő arccal leszállt a déli vonatról és a virágba borult állomásról a Fiastyúk felé vitette magát a kocsival, nyilvánvaló volt, hogy Márk konyhájával nemcsak a városban, hanem egész Bácsországban senki se vetekedhet ezután. Eldőlt a küzdelem. Mert Jozefina nagymestere volt a kulináriának, a tradíció folytatásában is rajta volt a sor, különben Fruzsina még serdülő volt, Lujzát pedig akkorra már beadták a veszprémi zárdába. Természetes, hogy Jozefina, ki hihetetlen erős elhatározásból és szívós gyűlölettel még mindig lépten-nyomon gyalázta Jusztin nagyapát (nem tudni, miért, de tény, hogy sohase békültek ki), Márk éttermében jeleskedett. De nem tartott sokáig a bűvöletes gyönyörűség. Márkot 1915 őszén az orosz frontra vitték, ott fagyott meg elevenen Szibéria őserdejében. ( Állítólag holtában is mosolygott.) Jozefina még huszonkilenc évig tartotta fenn az
éttermét, azután őt is utolérte a tüdővész. Dédanyám másik jó tulajdonsága csodálatos énektehetsége volt. Amikor nem perlekedett vagy olvasott, dalolásba fogott. Kivételes alkalmak voltak azok, annál is inkább, mert csak a szabad ég alatt, sub divo ejtette hatalmába az éneklés ihlete, a Mindenthalló tiszta egének édes ízével a szájában vagy rojtos felhőinek illó zamatával a nyelvén danázott, s minél tágasabb mezőn, annál gyönyörűségesebb orgánummal. Olyankor még örök ellenségei is felütötték fejüket a munkából, hogy meghallgassák. Amikor viszont kozmikus méretű elragadtatásából visszazökkent a földi életbe, újrakezdte kiállhatatlan bölcselkedését, amely sokszor éppen az úgymond fellegjárók, a színészek, énekesek, írók, vándorfestők – mihaszna emberek – ellen irányult, szégyenteljes szavakkal illette az efféle népséget a semmittevésük miatt, mint ahogyan a családban és a városban, sőt, messzibb vidéken is szokás volt mindenki részéről, aki épeszűnek és szorgalmával a közösség hasznos tagjának számított.
Újságolvasás, kávézgatás, parancsosztogatás volt a fő időtöltése még akkor is, amikor a gyermekei toroklobban vagy skarlátban küzdöttek a kaszással. Ünnepnapok reggelén a család fiataljai és gyermekei, a cselédek és azok gyermekei mégis kezet csókoltak neki, mire ő cukorkát nyomott a tenyerükbe, miközben a legrejtettebb, leginkább szégyellt hibáikat a jelenlevők füle hallatára könyörtelenül a fejükre olvasta. Királynő volt.

Jusztin nagyapa sorai a zöld könyvben: Május 16-ika 913 Éttermet kibövitettem Konyhába még egy sporhetot épitettem 20 korona. Ablak. Ajtó. Gerendák 56 korona. Légyszar Verus kimeszelte az egész házat 2 korona Jozefina a rézüstöt követeli Márk felheccelte ellenem Követel még 3 mozsarat és a vaspántos nagyládát. Üzentem, hogy nem

Annak, hogy dédszüleim két gyermeküket is felajánlották a Mindenhatónak, három okát vélem látni ennyi év távlatából. A századelő csöndes, mozdulatlan bácskai levegőjébe furcsa szelek ismeretlen ideákat hoztak hol lengedezve, hol süvítve. A petrőci rokonság városunkba költözött és éppen tollasodásnak indult ágában egy Oroszországot megjárt forró fejű ifjonc beoltott néhány legényt az új hajtással. A gyümölcs (akkor) eredetinek, vonzónak ígérkezett, de családunkban felháborodást váltott ki, ellenséges fogadtatásra talált még a szegényebbeknél is. Énekes dédanyám kitiltotta a házból a cucilista atyafiságot, mégis fennállt a gyanú a családunk részéről, hogy titokban rokonszenvez velük. Ennek cáfolására, mintegy ellensúlyozva a petrőci rokonok megbocsáthatatlan botlását, Lujza (később Mária Ludovika főtisztelendő nővér) tizenkét évesen Krisztus menyasszonyának készült. A második előzmény pedig a következő: Énekes dédanyám hazafelé tartva az almási búcsúból, miután jól kiénekelte magát a zászlóvivő után haladva, pár percre kiállt a sorból s lemaradt, hogy a gyaloglástól és az égető melegtől kipállott combját lehűtse oly mód, hogy a szoknyáját kissé felemelve combját az út porával hintőztette. E cselekvés végeztével elmerengett, és már messze járt a menet, amikor egy fa tövében meglátta Szűzanyát talpig ezüstben. Nem szólt semmit a villódzó nőalak, csak bámulták egymást egy ideig, aztán eltűnt a látomás. Fél év múlva megszületett Lujza, vézna babácska, gyenge hajú és halkan síró. A harmadik ok: dédanyámnak volt egy Bálint nevű öccse, csodaszép legény. Egy észak-bácskai földbirtokoscsaládba nősült be, a harcsaszájú leány, akit elvett, igen nehezen kelt el. A szerelmes asszonyka addig hízelgett apjának, míg az kastélyt és szép birtokot íratott a vejére, aki attól kezdve igencsak kevélykedett és híressé vált a duhajkodásairól. Énekes dédanyám mindenórás volt, amikor ez a délceg öccse Szent György hajnalán ivócimboráival és muzsikosokkal zsúfolt kocsin hazafelé hajtatott a nyilvánosházból. Dühében, mert a farádtságtól megsápadt zenészek nem bírták már szusszal a muzsikálást, ostorával közébük csapott és ocsmány nótázás, káromkodás közepette a harmatos búzába hajtatott. Amikor meglátta a kőkeresztet, amelyet Félix ükapa emeltetett valamikor egy tűzvész után, Bálint előkapta a vadászpuskát, amely nélkül tapodtat se mozdult sehova, amióta felvitte az Isten a dolgát, és rálőtt a keresztre. A visszapattanó lövedék a homlokába fúródott. Pap nélkül temették, a családot kis híjan kiátkozta az egyház. Harmadnapra megszületett Emil, nyakas, morcos gyermek, uralkodó természete akár a császáré. Magába vonuló, tudományéhes növendéke lett a kalocsai papneveldének, Lujza izmos, magas alakja viszont messziről kitűnt a többi kisapáca végtelen sorából a felszentelés napján, amelyen Énekes dédanyámon és Fülöp dédapámon kívül az ikerpár, Jusztin és Jozefina, a petrőciek közül pedig Kornélia nővér, kassai apáca is jelen volt. Miután a gyermekeiken a kedvező változásokat konstatálták, a felszentelés után dédszüleim dicsekedve hirdették odahaza, hogy Istennek kedves volt a választás. Sok év múltán Mária Ludovika főtisztelendő nővér restelkedve nézett körül a szegedi Fogadalmi Templom felszentelésekor tartott vacsorán, mert vérig szégyenben érezte magát az egyik püspök megjegyzése hallatán, mármint hogy mégis furcsa, sőt megengedhetetlen, hogy egy főtisztelendő nővér – maholnap zárdafőnök – édes fivérei kocsmát tartsanak. Aztán 1916-ban, Kisboldogasszony napján a következő történt: amikor haldokló sógornőjétől, Jusztin nagyapa hiripes mellű Ilon feleségétől távozott, az étterem előtt (fejét az ajtótól elfordította) megütötte fülét az iszogatók skandálása: Apácák csak azért lettek, mert férjhez nem mehettek! E két okból többé nem látogatott haza, csak az anyja temetésére jött el. Levélben tiltotta meg, hogy bárki is látogassa a hirhedt családból.

Jusztin nagyapa sorai a pávaszemes könyvben: 914 sept 8 Fruzsina bérmálása Ünnepi ebéd 300 fő 20 korona Csapos sör 3 korona 20 fillér. Három süldő Aranyos Petronella és Gáspár bérmaszülők ajándéka. Fonyott kalácsot Palóc Ádám felesége Sári sütötte 3 korona 80 fillér Kenderesi sógorék citeráztak Nyolc birka levágása utólag Tokos Feri nyájábul Fizetve nincs. Nagyapám bojtára vót.

Jusztin nagyapa házassága sok fejfájást okozott a családban. Petrőcön szemeltek ki számára menyasszonyt, de Jusztin nagyapa, mivel a leánynak szétálló füle és izzadós lapátkeze volt, hallani se akart a házasságról. Pedig a leány szülei tizenöt lánc földet és tízezer koronát ígértek hozományul, ebből az étterem új külsőt kaphatott volna, meg a konyha, udvar is átalakításra szorult. Félévi kommendálgatás után Veréb Örzse felsővárosi gügyü a gangosan járó Gyöngyös Ilonnal hozta össze, a környék egyik legmódosabb gazdájának egyetlen leányával. A kézfogó előtt (ahogy a szokás diktálja) az örömszülők megállapodtak: mi jár a leánnyal és mikor írják; ám az átírást Gyöngyös József kérésére többször elhalasztották. A lakodalom rég lezajlott, az ígért ingatlan még mindig az öreg Gyöngyös kezében volt, pénz sehol. Énekes dédanyám rigmusai mind gyakrabban emlékezetették az újasszonyt apja kötelezettségére: Iluskánk Gyöngyös, útja göröngyös! – kiáltozta az udvaron, amikor a menye az első pofont kapta az urától, amiért elejtette a boroskancsót a pincében. – Gyöngyös Ilus, buta libus! Ki mennyit húz a házába, annyit rak a szájába! – hallotta érces hangját az egész Sárkánysor.- Gyöngyös Ilus délig hál, vigye el a döghalál! – De erre már megborzongtak a sárkánysoriak. A fiatalasszony akkor már valóban halálos beteg volt, csakhogy nem a fekete halál, hanem a tüdőbaj kezdte ki nehéz munkához nem szokott szervezetét. A temérdek sok selyemruhát, formás cipellőt, a kalapokat, ékszereket, amit a szépséges menyecske a sárkánysori verandás házba hozott s amit már nem viselhetett (egyrészt mert megtiltották neki, másrészt mert depresszióba esett), a család nőtagjai már próbálgatták, sivítoztak, mint az oldalba rúgott kiskutya. Minden lehallatszott a pincébe, ahova Gyöngyös Ilust zárták, hogy ki se engedjék, míg meg nem érkezik a hozomány. Arra várhattak. Gyöngyös József valami váltóaláírással minden vagyonát elvesztette, koldusbotra jutott. Akkor pedig már a világon voltak az ikrek: Mór, az apám, és Izsó, aki mindig gyengélkedett és elsőáldozás után meg is halt (Pedig a rokonság akkor már vizsla szemmel leste, melyikük lesz a kedveltebb gyermek, mert kedvencnek lenni annyit jelentett a családban, mint griffmadárként pompázni a seregélyek hadában.) Amikor nagyanyámon elhatalmasodott a kaverna, Jusztin nagyapa vett egy házat a Vasút utcában, ott haldoklott a felesége. Szomszédok, cselédek, a rokonok szegényebbje nyitott rá ajtót hébe-hóba, egyszer Mária Ludovika is meglátogatta. Rajta pihegtek az apróságok, rendületlenül szoptatta őket Gyöngyös Ilus, mint aki minden erejét és (rendes esetben egész életen át adagolható) anyai szeretetét igyekszik mindenáron átadni nekik azokban az utolsó hetekben. Az ikrek akkor is a mellén csüngtek, amikor halva találták. A család titokban abban reménykedett, ha Isten is úgy akarja, magához veszi a kicsinyeket, de nem úgy történt. Jusztin nagyapa öt hét és két napra a temetés után új asszonyt hozott a házba, akivel tizennyolc esztendeig vadházasságban élt.
Amikor Halász Veronnal az első éjszakát töltötte az étterem mögötti tágas szobákban, a pince irányából hallatszódó mocorgásra figyelt fel az ablakok alatt settenkedő béres. Az utolsó grádicsról hallatszott a zaj. Hajnallott mire a cséledek és a befutó pincérek lemerészkedtek: sárkányszerű szörny terpeszkedett odalenn. Lehetett vagy másfél méter hosszú, vigyorgó szájából kettősnyelvet öltögetett, emberszeme volt. Dinnyés Márton agyonverte a baltával, amelynek nyele az ütlegeléskor eltört. Megvonaglott a sárkány, nyögésszerű hangot adott, hártyás ujjai szétmeredtek. Féltek hozzáérni, minek következtében oszlásnak indult a pikkelyes tetem, délre iszonytató bűz áradt belőle. Csak az éj leszálltával takarították el a gurbitás cigányok. Zárt kapu mellett sem sikerült titokban tartani az esetet, még délelőtt híre ment, hogy sárkányt fogtak a Sárkánysoron. Csődült a nép a ház elé bámészkodni, ráadásul vásár is volt aznap, az étterembe viszont be se lépett senki, tönkrement a rengeteg étel, csak a legyek zümmögtek vészjóslóan a terített asztalok fölött. Bólogattak a tudós asszonyok: Gyöngyös Ilus küldte a szörnyet, amiért a férje a halálos órán is magára hagyta.

   Sorok a pávaszemes könyvből: 915 okt. 17 Három hétig senki vendég nem jött Éttermet átfestették rozsaszinüre 25 korona Verandára ablakot vágattam 8 korona 50 fillér Padlózás szőnyeg 18 korona
      915 okt 18 Gereben Jóskát Száraz Miksát Erdélyi Mátyást Kanász Márton Hulatag Ferit vendégeket és Mák Ferenc disznokereskedőt pörölöm mer beundokitoták a tisztába tet éttermet és az udvart. Mák Ferenc bugyelárisa tele pénzel és a marhapasszusal vizeléskor beleset az árnyék székbe mire Mák Ferenc 20 koronát igért anak aki kihalásza mire a vendégek serege de a leginkább a fentiek egymást lögdösve belemásztak a ganéba ot turkálni de a bugyelárist nem lelék kifutának piheni és levegőzni a tornácra és a májvafák alá aztán fojtaták a civódozást és kotorászást az árnyék széket lebonták és ugy fojtaták de nem volt eredmény Végül Mák Ferenc disznokereskedö felmutata a bugyelárist nem is eset a klozetba De a vendégek a többiek a megrendelt ebédet elhagyva fizetés nélkül megfutamodtak a bűz miat A kár ugy 260 korona Ügyvédhez meni sürgösen mer az eset sullyos

Fülöp dédapa egyetlen egyszer se tette be a lábát az étterembe, látni se akarta a helyet, ami miatt oly sok rossz szó esett a családban s mert egy vendéglő semmiképpen se vetekedhetett a biztonságot jelentő drága jó termőfölddel, amit Jusztin nagyapa pökhendi módon semmibe vett. Még a gondolatát is kerülte, hogy megebédeljen a fiánál. Azt jelentette számára a vendéglő, amit egy fattyú a szülőjének: szégyent és kétségbeesést. Mégis ágynak esett, már azt hitték, vége, oly mélyre vájt apai szívébe a vád, amely Jusztin nagyapa szájából napjában elhangzott: az arcpiríto eset Márk és Jozefina műve. Vagyis ők beszélték rá Mák Ferencet a sárkánysoriak megszégyenítésére. Mindenesetre valóra vált a jóslat, amit közvetlenül az étterem megnyitása előtt Énekes dédanyám kiáltott be az ablakon át a fiókban rakosgató szolgálónak oly érces hangon, hogy a munkába merült lány ijedtében elvágta az ujját: Vellát vella, kést kés, kanalat kanál mellé tettél, szerencsét menesztettél, te átkozott! Jusztin nagyapa a botrány után szünetlen siránkozott anyjának, amiért a Kőkecskét elkerülik a vendégek.- Ha jó lesz a lakoma, visszajön a sok koma! – volt a válasz. Csakhogy az új asszony nem tudott főzni, a szakácsnő pedig az eset után máshova szegődött, különben is csak közepesen sikerült szokványos ételekkel próbált helytállni családunk híres konyháján. A Fiastyúkban pedig már fácánt szolgáltak fel tollastul, mint a báróéknál!
Fruzsina! A kövér testét csipkés ruhába bújtató, gyönyörű pozsgás arcú s éppen felcseperedő fruska mentette meg a Kőkecskét.
Tudomásom szerint Félix ükapa Johanna nevű nagynénjével került a kulinária művészete a városba, amikor a báróéknak bárányhúsból formált cimetes madárkákat sütött, desszertként mandulás palacsintát remekelt a templomszenteléskor adott ebédre, amelyen a helyi méltóságokon kívül más megyei, sőt, pesti urak is ámulatba estek a vidéki menyecske konyhaművészetének tapaszatalásakor. A hagyomány emleget egy Petronellát, aki Rákóczi Ferencet kápráztatta el roston sült szalonkáival Debrecenben. Leánya, Franciska, őzpástétomával és íróvajas tésztáival jeleskedett, szegedi menyecske lévén a potykát is fenségesen készítette el szalonnával, sósmártással, a pecsenyék felszeletelésének pedig egyenesen nagymestere volt. Szívesen emlékeztek a családban márványarcú Valériára, a tortakirálynőre, aki az utolsó nándorfehérvári pasa reménytelen szerelme volt. Néhai Johannától Fülöp dédapa Klára nevű roppant csúf testvére vette át a hagyományt, életét a konyhaművészetnek szentelte, naponta háromszor áldozott az oltárán, vagyis úgyszólván minden percét a konyhában töltötte, kivéve a két-három órai alvást. (Hiszem, hogy álmában is azon töprengett, a sárszalonka vagy a töltött rák illendőbb-e eljegyzési vacsorára.) A gasztronómia minden fondorlatának teljes ismeretével hatalmas tekintélyt szerzett magának és a családnak, tehetségét más városok urasági ebédlőiben is számtalanszor konstatálták. Sipogó hangon adta utasításait a fiatalabb nőrokonoknak, örök gyermekként szökdelt a konyhán, és sohase volt elegédett a saját, de főként a más készítményeivel. Amiről a pártában maradt mester igazán hírnevessé vált: a fajdtyúk tollbóbitával a fején, mézben sütve, rántott gesztenyével. Klára kilencvenhat évet élt, így több generációt is beavathatott volna a titkok titkába, de bosszúságára a sors leginkább fiúgyermekkel áldotta meg a családot, mintsem majdan konyhán büszkélkedő leánykákkal. Jozefina, majd Fruzsina az ő csontos kezének járásából és szellemes tanácsaiból tanulta meg – nemcsak a bendő – a szem, az orr és az ínyek érzékének , mindazonáltal a lélek legmélyének is kedves és izgató ételek alkotását (igen, alkotását, mert amit ők műveltek , az alkotás volt, igazi művészet), a lélekbúvár, a vegyész, a szobrász, a festő, a költő, a látomásokat valóvá varázsoló bűvész tudományát. Várható volt, hogy Jozefina minden hízelgési és ígergetési képességét latba vetve a Fiastyúkba csalja Fruzsinát, mert ők ketten együtt valóban világraszóló konyhaművészeti mutatványokat rendeztek volna, csakhogy Fruzsinának annyira a szívéhez nőttek az ikrek – akiket három házzal a Kőkecske után egy Borbála nevű szikár asszonyra bíztak – ,hogy inkább a Sárkánysoron maradt szúnyogcincogást hallgatni és a vérszopó kis gazembereket leveles ággal csapkodni koraeste a verandán, nehogy kárt tegyenek az ikrek halovány bőrén.
Közben egy belső hang (a másik énje) oly dolgokra vezérelte, amilyenekről a Fiastyúkban még csak nem is álmodtak. Az még csak hagyján, hogy mályvaszínre festette a falakat, hogy földig érő galambszürke kárpit került mind a hat ablakra, a falakra aranykeretes tükrök (fent angyalfejjel, galambbal és pálmaággal), hogy nesztelen volt a járás a barna szőnyegen és hogy mind a huszonöt asztalon napjában háromszor cseréltek terítőt (Jozefina leplezetlen irigységére aranysárga, vajszín és almazöld damasztabrosz váltakozott a napszaktól függően), hogy a kisterembe biliárdasztalt állíttatott Jusztin nagyapa (persze Fruzsina majd félévi rimánkodására), hogy az újságtartókon utánozhatatlan nyomdaszaggal a legfrissebb sajtó kínálta az új híreket, de egészen kicserélődött a vendégsereg, pénzes urak és érdekesnél érdekesebb figurák böngészték az étlapot, amelyre a kőkecske halvány képét rajzoltatta Fruzsina. Olyan fontos személyek váltak állandó vendéggé, akiknek nemrég még kezétcsókolomot köszönt az utcán , de itt nem, itt ők tisztelték meg kézcsókjukkal egy-egy remeklése után. Olyan ügyesen művészkedett és sáfárkodott a konyhán, hogy bebizonyította: a kulinária nemcsak művészet, a vendéglátás nemcsak hivatás, hanem e kettő együtt valóságos virtuskodás.

Jusztin nagyapa sorai: 928 aug 4 Legyeket mind egy szálig kiirtottuk. Fruzsina minden nap többet költ fűszere és nem tudom minek kelenek uj ezüstkanalak. Késeket, villákat már hozatam. Bűzös koldusasszonyt ótvaros gyerekével ma kizavartam. Fruzsina nem tudja hogy megátkozot. Semi jó se várhato ezután pedig most révbe vagyunk. Azt mondta az ótvaros szülője hogy amijen éhes most az ő lánya oly nagyon utálja majd az ételt minden lányutódom és minden lánygyerek a családba Visszahivattam de a lepényt a földhöz vágta és mégest átkozódot Apácáknak angolkeserüt küldök. Fruzsina a régi istálót átépiteti nem tudom minek, 100 dinár eluszott ere

– Színész, kintornász, mind egy szálig éhenkórász! – rikoltotta Énekes dédanya a verandáról, valahányszor megérkeztek a művészek és az artisták. Kopott kofferral, faládával, hangszerekkel és furcsa kellékekkel, ketrecben galambokkal, nyulakkal, csúf kis kutyákkal jöttek annak reményében, hogy hivatásuk mély tisztelőkre talál a porfelhős kisvárosban. Törpék is voltak köztük, torzszülöttek, de jöttek festett arcú szépséges dámák is, énekesnők, akiknek beéneklése hatalmas nevetést váltott ki a Sárkánysoron. Az udvar végében Fruzsina színpadán kezdetben vándortársulatok, vidéki énekegyletek, truppok, kisebb cirkuszok éltették múzsájukat, illetve ügyeskedtek általános csodálatra és megelégedésre, ily módon, főként amikor már híres művészek remekeltek az alig pár négyzetméteres színen, különös missziót töltött be a Kőkecske, az volt a művészetek szentélye a városban. Dédanyám, akit egy-egy énekszám kicsalt a betegágyból, haragosan legyintett: Mindez semmi, semminek lenni semmi, Fruzsina, tessék őket kitenni! Csakhogy Fruzsina már meg se hallotta anyja parancsait. Fülöp dédapa viszont annál lelkesebben fogadta a hatalmas változást, az első sorból bámulta a táncos lábakat, dobpergéses mutatványokat, hallgatta a harsány karéneket. (Mint utólag megtudtuk, pesti keresései során gyakran betért a színházba, ezt persze senkinek se mondta el odahaza.) A Kőkecske legyőzte a Fiastyúkot! Ez pedig Fruzsina érdeme volt, ki is ragadta a gyeplőt Jusztin nagyapa kezéből, aki egyre kevesebbet irkált színehagyott füzetébe. Jozefina hétrét görnyedt a munkától, asztalain mégis hiába kínálták magukat a felséges vadasételek és torták, rábüdösödtek és rászáradtak hivalkodó készítőjükre, miközben a Kőkecske mályvafás udvarában teátrummá alakított istálló olyasmit nyújtott a belépőnek, ami csábításának maga Jozefina is alig volt képes ellenállni. Csak úgy tódult oda a nép! Hanem Fruzsina vénlánykodásnak indult. Hiába volt a sok úri vendég, háztűznéző gazdag legény, bálozó házasulandó ifjú, Fruzsina egyedül maradt. A divatos fővárosi szalonzenekar andalító szaxofonszólóját hallgatva egyre többet gondolt a szerelemre, amely hosszú évtizedes várakozást követően, már jó negyvenes korában el is érkezett.
Vidéki újságíró volt Grünberg Pál. Mindenhova bekukkantott, ahol érdekes dolgok történtek, természetesen a Kőkecske se kerülhette el figyelmét. Itt nemcsak a kedvenc ételével (csuka gyümölcsös lében) kápráztatta el Fruzsina, hanem küllemével is. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy messze földön nem volt oly kövér leány, de még asszony se, mint Fruzsina. A minden szerdán délelőtt vonaton érkező Grünberg Pált (e név muzsikája is vonatzakatolásra emlékeztette a szerelmes konyhaművészt) nem zavarta e feltűnő szépséghiba. A család azonban nem örült az ő jelenlétének, megpróbálta kitiltani a házbál, de mivel Fruzsina a segítségére szorult a műsorok összeállításában, szemet hunytak az ifjú származása fölött. Énekes dédanyám csak egyetlen rigmust mondott az idegen külsejű gavallér láttán, azt is oly halkan, hogy a vendég meg se hallotta. Orrahegyét mutatóujjával lenyomva sziszegte, inkább csak saját magának: Grünberg Pálon fekete dolmány, orra mint az elefántormány. Nemsokára meghalt szélhűdésben, ám Grünberg Pált is eltaszította a sors a családtól. Egy tavaszi délelőttön városunk mellett döcögött vele a halálvonat arra az ismert lengyel turistavidékre, ahova egykor síelni járt, de ahonnan most már nem volt visszatérés. Amikor a szerelvény előtt felhúzták a sorompót, Fruzsina mit sem sejtve a tragikus végű utazásról, amelyre szíve választottját is kényszerítették, éppen nyulat spékelt a konyhán, ahol már illatozott a sült kappan a spenótban.

Jusztin nagyapa: 938 máj 7-ike. Hókadt képű vándorpiktor ujraföstöte a kőkecskét, virágos ágyásba tete. Köréje gidákat is pingált mind mintha élne 6 dinár 1 lit kadarka (szelencsei lőrét attam helyette) Eztán Frucsinát kérte lefesteni csak ugy persze egy porcio marhasülté de nem engettem mer furcsán nézet rá. Így éhesen ment el. De Fruzsina sonkát és rizlinget vit utána és a fojón túl soká beszélgetek. Jó lene ha ez a fickó kerülné a házat. Jozefinánál is föstöt, megnéztem, de a fiastyuknak ferde szeme let és mindenki neveti.

Öt hónapra azután, hogy Grünberg Pál utoljára lát(hat)ta városunk vasútállomását a marhavagonból, megszületett Anna Gizella. Jobban mondva Fruzsina elvetélt. (A bába úgy gondolta, nem marad meg a magzat, így nem hívtak orvost, kórházba se vitték.) Miután megtudta, hogy szerelmét minden bizonnyal örökre elveszítette, valami megszakadt benne és megindult a szülés. A töpörödött parányi leányka láttán az egész család, sőt, még a bába is megiszonyott. Jobb lenne, ha Isten mielőbb magához venné, ebből úgyse lesz ember – sóhajtoztak a rokonok színlelve a részvétet, mert nem is sajnálták a kis szerencsétlent. Csak Fruzsina látott földre szállt angyalt a grimaszolva nyöszörgő csontbőr lényben, állandóan beszélt hozzá, mindenféle ígérettel igyekezett életben tartani, s ha a szőrös kis magzat felnyitotta szemét, Fruzsina győzedelmesen nézett körül a borzalomtól kővé meredt rokonokon. Hiába kínálta neki bőtejű emlőjét, Anna Gizella vinnyogva forgatta el fejét, s harmadnapra éhenhalt az idétlen gyermek. Fruzsina fél évre megnémult. Maga elé meredve ült a nagyszoba barna díványán. Lefogyott, megőszült, fájdalmasan sóhajtozott. A konyha szinte leállt. Helyettese, egy sváb leány, akit a szülei elkergettek hazulról, mert összeszűrte a levet egy zsidó fiúval, nyomába se lépett a mesterségben, s később is csak azért tartotta ott Fruzsina, mert egy kicsit hasonló volt a sorsuk. A színház bezárt, pedig továbbra is kitűnő pesti színészek kínálták magas művészetüket, sőt, híres operettprimadonnákról érkeztek hosszú ajánlólevelek, mindhiába, csak Jusztin nagyapa böngészte a sorokat, ő pedig nem értett a művészethez és nem vállalta a színházasdit. Mind többen pártoltak át a Fiastyúkhoz.
Jozefina szíve hatalmasakat vert a boldogságtól, habár annyira sajnálta Fruzsinát, hogy többször is elindult a Kőkecske felé meglátogatni, ám félútról visszafordult.
Soha többé nem szerezte vissza hírnevét a Kőkecske. Magdaléna, a német leány hiába várta Fruzsina utasításait, hűséges, kitartó tanítványa lehetett volna, ám a hirtelen megroppant és szeme világát is napról napra homályosabbnak érző (noha titokban tartó) ínyesmester alig-alig nézett be a konyhára. Jusztin nagyapa már-már azt gondolta, Jozefinához fordul segítségért, netán közösen is tarthatták volna a két jól bejáródott vendéglőt, de büszkesége megakadályozta az efféle józan ötletek valóra váltásában. Addig tétovázott, míg ennek lehetősége kútba esett, mert Jozefina (önmaga árnyéka volt már) egy csöndes őszi délutánon kilehelte lelkét. Röviddel a temetés után csizmás emberek (most másmilyenek, mint a pár évvel ezelőttiek, de szintoly vérengzők) uralták a várost és messzi környékét.
Csúf kis városszéli házba költöztették a családot. A tető beázott, az egyetlen ablaktól néhány méterre a kenderáztató ontotta bűzét, és Fülöp dédapa sírva költötte el sóba-vízbe főtt vacsoráját egy idegen sámlin ülve. A Kőkecske tábláját leszedték, irodát költöztettek a tágas termekbe, a verandán egyenruhás leányok itták a bort vihogva, amíg a felhasított hordókból ömlő drága lé egészen el nem öntötte mindkét pincét. Az élelmet, a berendezést ismerős és ismeretlen emberek széthordták. Fél év múlva Jusztin nagyapa egy reggel beköszönt Fruzsinához, aki gyenge szemével azt se látta, mely irányba ment világgá. A fivéreit indult megkeresni, biztosan oltalmat talál – vigasztalták a család megmaradt tagjait az új szomszédok, akiknek a segítségére szorultak azokban a nyomorú időkben.
Fruzsina ínyesművészete néhány hónapra újraéledt. A petrőci rokonok, akik apámat, a szikár ifjonccá cseperedett Mórt szép arcáért és növéséért igen kedvelték, sőt, falujukban megnősítették, mindenféle jóval ellátták Fruzsinát és Fülöp dédapát. A viskó körül, amelynek falán kívül-belül kiütközött a sziksó, a Kőkecskéből ismert illatok szálldostak, legyőzve a kendergyár bűzét, feledtetve, hogy a putri dédapám és nagynéném utolsó menedékhelye, ahonnan éppúgy nem szabadulhatnak soha, mint a siralomház fekete kamrájából a halálraítélt. Új ételeket ötlött ki Fruzsina, még jobbakat, ízesebbeket, szemnek-szájnak kedvesebbeket, mint a híres vendéglőben egykor. Anna Gizellának készítette mindet. A szomszédoknak magyarázta: a piskótába őrölt mandulát kell keverni, mert a leányka így szereti, az omlettot gyümölccsel, alma és naspolya húsos szeleteivel sütni, vagyis az ég napsugárral küldött erejével dúsítani, hogy Anna Gizella fejlődése kifogástalan legyen. E remekműveket a szomszédok költöttek el, miután az alkotástól kifulladt Fruzsina nyugovóra tért. Nekem, a korán elárvult s az ételt mindennél jobban utáló leánykának csigatortát sütött gyümölcshabbal, a főtt gerléhez fenyőbogyómártást kínált kitartóan, majd liktáriumot, közben Anna Gizellának hívott s én már-már úgy éreztem, valóban Anna Gizella vagyok. Mindamellett az áztató fölötti ködben az ő igazi Anna Gizelláját vélte látni, olyankor megfeledkezett rólam, egészen más ételekbe kezdett, mint amilyenekkel addig nekem kedveskedett. Így tartott ez mindaddig, amíg egészen megvakult. Most is sajnálom őt, külön azért is, mert a velem kapcsolatos igyekezete sikertelen maradt, vagyis sohase kedveltem meg az ételeket, még az ínyenckosztot sem, sőt, minden étkezés a szokásos undor és fájdalom mellett Anna Gizellát juttatja eszembe és mély szomorúságot okoz ma is.
Tízéves lehettem, amikor Fülöp dédapa hosszú évekig tartó hallgatás után végre megszólalt: – Semmi sem volt a miénk, sem a föld, sem a Kőkecske, mert az embernek semmi sem tulajdona, az életünk során a tárgyak, házak elkopnak mellőlünk, összedőlnek, a földet idegen szántja vagy elönti az özönvíz, vagy mi hullunk el mellőlük, ily módon válunk hűtlenné hozzájuk. De az ének, de a tánc, a muzsika, a kép, az ínyes… – Itt megszakadt a szó, dédapám lebukott a sámliról, amit utolsó tárgyként adományozott neki a sors.
Meg kellene próbálnom, hátha sikerül, Fruzsina, Johanna és a többi híres mester emlékére meg kell próbálnom! Tejjel sütött szezámos madárcipócskákkal kezdeném, szemük olajbogyó.

      Jusztin nagyapa írása a pávaszemes mohazöld könyvben: 944 okt 20 Fruzsina még mindig halgat, Magda bérét kifizetem 80 pengő 40 fillér Vilany nincs. Ma se jött senki. Az ajtót lakatra zártam ablakokat bespalettáztam csak az utolsón hagytam egy kis rést nehogy orra bukjunk a sötétben