Napló: 1997. április

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. április

Nagy késéssel megjött a Bárka c. folyóirat tavalyi, 96/3-4. száma. Ebben: annak az őszi békéscsabai tanácskozásnak az előadásai, amelyet a megye könyvtárosainak nagy éves összejövetele alkalmából tartottak a határon túli magyar irodalomról; az anyagok közül az Elek Tiboré és az enyém is  Kárpátaljával foglalkozik. Tibor tanulmánya már élőben előadva is tetszett, és most élvezettel olvastam a nyomtatott verziót.

Az írás legnagyobb erénye az elfogulatlansága és egészséges értékítélete. Könnyedén túllép azon a szinte áthághatatlan akadályon, amely évek óta lehetetlenné teszi, hogy helyére tegyünk néhány dolgot. Akik valaha is foglalkoztak irodalmunkkal, azok vagy tetten érhetően elfogultak voltak (egyesek egyik, mások másik irányban), vagy semmitmondóan felületesek. Újabban meg bejáratott ítészeink is nagy zavarban vannak: olyasmit kellene elismerniük, aminek elismerésétől vonakodnak, és olyan szerzők teljesítményének hiányát kellene belátniuk, akiknek felmagasztalására korábbi koncepciójukat alapozták. Így aztán nagy csúsztatásokkal találkozhatni.

Nem így Tibor. Az utóbbi években megjelent itteni könyveket szemlézve szemrebbenés nélkül kijelenti, hogy a 60-70-es évek fordulóján rövid ideig létezett, de elhíresült Forrás Stúdió most kiadott, Nézz töretlen homlokomra című emlékantológiájában „A kevés szavú Fodor Gézának, de főként Vári Fábián Lászlónak a korábbi antológiákból, évkönyvekből, magyarországi publikációkból már jól ismert, többek által méltatott versei olvashatók újra. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a kilencvenes évek elején végre megjelent első köteteikben is jórészt ugyanazok a kiemelhető versek, amelyek itt és/vagy a másik két összeállításban is olvashatók, akkor talán nem elkapkodott a megállapítás: bennük rekedt a jelentős költői életmű. Nagyjából ugyanez mondható el a többiek, főként Balla Teréz, Dupka György, Zselicki József antológiákbeli versei és az elmúlt években megjelent kötetei kapcsán, annyi különbséggel, hogy ők kezdettől kevesebb tehetséget árultak el, így a hiányérzetünk is kisebb lehet.”

Ezt egyszer ki kellett mondani valakinek. Más, fájdalmasabb kérdés – Tibor ezt is érdemben tárgyalja –, hogy mi okból rekedt benne előbbiekben az életmű, s mi okból nem tudták az utóbbiak kibontakoztatni szerényebb tehetségüket, de a lényeg az, hogy végre valaki nem a múltbéli érdemek és a korábban elszenvedett sérelmek felől közelít ezekhez az írói teljesítményekhez, hanem értéküket mérlegre téve hozza meg ítéletét. Véleményét igen közelinek érzem a magaméhoz, talán azzal az eltéréssel, hogy én Vári Fábián László és Fodor Géza munkásságát a nagyon kevés felmutatható vers ellenére is maradandónak érzem, míg a másik csoportba soroltak tehetsége szerintem nem szerényebb, hanem egyszerűen hiányzik. Dupkát csak múltbéli költőként tudom számon tartani: ő legalább idejében elhallgatott. Amikor pedig még írt és publikált, akkor ő maga eléggé fiatal, a korszak eléggé lefojtott, irodalmunk meg eléggé vérszegény volt ahhoz, hogy zsengékkel is felszínen lehessen benne maradni. Balla Teréz már rosszabbul időzített: hosszú (legyünk igazságosak: néhány évig részben kényszerű) hallgatás után akkor kezdett buzgón publikálni, amikor már kialakult kis költészetünknek mind az élvonala, mind a derékhada, s ő így ügyetlen opuszaival csupán a sereghajtók közé kerülhetett, amely besorolásából azóta sem tudott kitörni, holott közben mind az élboly, mind a középmezőny költői nagyrészt kicserélődtek. Erre is rátetézett Zselicki, aki egészen a legutóbbi időkig szinte semmi újat nem publikált (s ami keveset igen: nem vált dicsőségére), most meg, közel ötvenévesen kiadta kötetben a zsengéit. Bizony ezek a javarészt húsz egynéhány évvel ezelőtt keletkezett írások megmosolyogni valóan gyengék, s a kötet megjelenése a költészethez legalább egy picit értők szemében Zselicki maradék nimbuszát is tönkrezúzta.

Hasonlóan kíméletlen Elek Tibor kis irodalmunk másik neuralgikus pontját illetően is: „A körülbelül kéttucatnyi (beleszámítva az ifjúsági regényeket, gyermekversköteteket is) kötettel rendelkező Balla László munkássága sem odahaza, nem Magyarországon nem túl népszerű” – kezdi, és minden nagyobb rákészülődés nélkül kijelenti, hogy a tárgyalt szerző újabb regényei az ábrázolás művészi erejét, drámai hitelességét illetően alatta maradnak mind Kovács Vilmos Holnap is élünkjének, mind Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya c. kisregényének.

Balla Lászlót negatívan értékelni nem számít különösebben nagy cselekedetnek, ám a kijelentés jelentősége abban rejlik, hogy sok tekintélyesebb ítész tollából ennek a véleménynek nincs súlya: szemléletük eleve prekoncepcionális, Balla Lászlót eleve (csak) irodalmi diktátornak látják, s évtizedekkel ezelőtt eldöntötték, hogy nem lehet jó író. Elek Tibor viszont – már csak fiatal kora miatt is – mentes mindenféle előítélettől, így tehát azért marasztalja el a Balla-regényeket, mert értékítéletében nem találtattak eléggé jóknak. Olyan természetes hangon teszi ezt, hogy bárki számára hihető: ha Balla történetesen remekművet hozna létre, ezt ugyanilyen magától értetődően ismerné el, míg az elkötelezett ítészek erre képtelenek lennének: már a most születő-megjelenő regénysorozat – A végtelenben találkoznak – is túl jó nekik ahhoz, hogy alaposan lehúzhassák; agyonhallgatják hát inkább. (Például Görömbei: még viszonylag friss összefoglalásaiban is a költő Balla Lászlót értékeli s találja gyengének, a most már terjedelme miatt is figyelmet érdemlő regényfolyamról tudomást sem vesz.) A regényciklus értékelhetőségének van más akadálya is. Szinte lehetetlen e műveket kizárólag művészi teljesítményként megmérni: helyenként már-már dokumentarista művekkel állunk szemben, amelyekben az artisztikus vonásoknál hangsúlyosabb, lényegesebb a tényanyag, a kor- és társadalomrajz, s ennek minősítése túlmutat az esztétikai elemzés lehetőségein. Ha viszont a regények szociális, morális, politikai értékét, hitelességét mérlegeljük, akkor nem tekinthetünk el attól a körülménytől, hogy e művek szerzőjének van múltja, s múltbéli személyisége súlyos ellentmondásban áll az új regényekben megmutatkozó írói magatartással. Egyszer ezt lenne érdemes egy fáradságot nem sajnáló irodalomtörténésznek végigelemeznie! Bemutatnia, hogy mindaz, amit Balla László mint író, szerkesztő, irodalompolitikus 36 esztendőn át képviselt (első kötete megjelenésétől nyugalomba vonulásáig), az vajon hogyan viszonyul a regényfolyamban leírtakhoz; illetve visszahatólag: a regények világa, hangja, üzenete miben cáfolja és miben igazolja a múltbéli Balla Lászlót. Egy ilyen analízis mutathatná meg, hogy a jelentős írói teljesítmény mögött áll-e hitelesítő erejű személyiség – és csak azután, a kapott eredmény birtokában lenne értelme az írások művészi-esztétikai kvalitásairól szólni. A Balla László-életmű ugyanis nem csupán irodalom, sőt, talán első sorban nem az. Éppen ez a legnagyobb gyengéje – és lehet, hogy legnagyobb erénye is.

[Jegyzet 2006-ból a fentiekhez: Az általam hiányolt értékelésre később történt kísérlet: Penckófer János külön tanulmányokban, illetve a Tettben a jellem (Magyar Napló, Bp., 2003.) c. monográfiájában próbálta ütköztetni Balla László ideológiai elkötelezettségeit és kultúrpolitikusi működését írói magatartásával és teljesítményével. Sajnos mindezt nem szakmai megalapozottsággal és nem kutatói tárgyilagossággal tette, hanem éppen a fent említett prekoncepciók egyikére támaszkodva: nem lehet jó író az, aki főszerkesztőként rossz hatalmat szolgált, és nem alkothat jelentős életművet, akinek a szemlélete épp akkor fordult ellentétébe, amikor a rendszerváltozás történt. Penckófer kétség kívül kimond fontos igazságokat, másokat ellenben elhallgat. A vádat képviseli, a bűn súlyosságát fejtegeti (legtöbbször jogosan), de nem veszi figyelembe sem a mentő körülményeket, sem a szintén jelentős erényeket; erkölcsi ítélete így inkább konstruált, semmint bizonyított, inkább ügyészi, semmint bírói. Balla szépírói kvalitásait illetően kritikai észrevételei nagyrészt ugyan szintén jogosak (nem vitás, hogy apám jórészt mesterségbeli tudással, rutinnal, szerkezeti építkezéssel és gördülékeny meséléssel pótolja az átütő művészi erőt)), de ezek súlyát egyrészt csökkenti az, hogy nem az esztétikumból, hanem a politikumból és a morálból vezeti le elmarasztaló ítéleteit, másrészt az, hogy a többi kárpátaljai író esetében egészen más mércét alkalmaz: akik erkölcsileg megfelelnek elvárásainak, azok gyöngébb írói produktumát felmagasztalja. Így hát Balla László életművének értő szakmai értékelése még várat magára.]

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.